„Tehát nem általában az olvastatás a cél, hanem az olvasmányok személyre szóló kiválasztása és feldolgozása. Ez a figyelmeztetés jól láttatja, hogy a művelődés egyéni folyamat, a kultúrához fűződő viszonyban nem a tömeges hozzáférhetőség a lényeg. Amiből az is következik, hogy nem a kulturális javak átvétele a lényeges, hanem az, hogy mivé válik hatásuk az emberben. (…) Ezt ismerték fel azok, akik az I. világháborút követő években javasolták kis létszámú csoportok szervezését előadások helyett. E csoportokat ’munkaközösségnek’ nevezték, jelezve, hogy a bennük résztvevők aktív együttműködése szükséges.” (Maróti Andor)„Amikor anyaországi támogatásról beszélünk, evidens, hogy ebbe a rendszerbe (lásd: Márai-program) a települési, a felsőoktatási és a tudományos szakkönyvtárak is beleértendők. Az iskolai könyvtárak általában kimaradnak a rendszerszerű támogatásból, holott a nem tankönyvvel való találkozásra, az élményt adó olvasásra a legalkalmasabb lehetőség helyszíne éppen ez lehetne. (…) Nem jutottak támogatáshoz a legnehezebb helyzetben lévő területek könyvtárai, amelyek már a kárpátaljai magyar szórvány részét képezik, mint Huszt, Técső, Rahó központtal működő járások.” (Vraukóné Lukács Ilona)

„A régi könyvtáros tudós ember, aki gyűjteményének gondos őre, rendszerezője, de a könyvhasználókkal, az olvasókkal igazában nincs kapcsolata. Közvetítő kapcsolata könyvtár és olvasó között abban merül ki, hogy szürke eminenciásként kiszolgálja – mintegy a keze alá dolgozva a kutatót. A régi könyvtáros egyik típusa (…) Anatole France könyvéből (Pártütő angyalok vagy más címmel: Az angyalok lázadása) Julien Sariette, aki féltékeny szeretettel ragaszkodik könyveihez.” (Ásványi Ilona)