Interjú Agárdi Péterrel
- Mélyen tisztelt Professzor úr, kedves Péter, lapunk e számában olvasható egy alapos, minden fontos momentumra kitérő beszámoló a PTE Könyvtártudományi Intézetéről, amelynek Te az igazgatója vagy. Természetesen tőled nem a már ismerteket kérdeznénk, hanem – talán mondhatjuk így – egy szinttel feljebbi információk érdekelnének minket. Mindenekelőtt az, hogyan látod a könyvtárosképzés jelenlegi helyzetét?- Először is szeretném rögzíteni: az egyetemi szintű pécsi könyvtárosképzés műhelye még fiatal intézmény. Magam pedig el akarom hárítani az újdondász pózát: nem szeretném azt a hamis látszatot kelteni, mintha több évtizedes átfogó, rendszeres és nyilvános okulásra méltó tapasztalataim lennének a kérdezett témával kapcsolatban. Annyit mindenesetre máris látok, s ezt megerősítik tapasztalt kolléganőim és kollégáim is: a felsőoktatás új, többciklusú (“bolognai” típusú) rendszerére való áttérés, illetve a tudásgazdaság és az információs társadalom kihívásai módosítást követelnek az egész eddigi könyvtárosképzési szisztémában is. Például olyan vonatkozásban, hogy talán érdemes meggondolni az informatikus könyvtáros felsőfokú szakképzés országos elindítását is.
- A tudásalapú társadalom, az egész életen át tartó tanulás, az információkhoz való hozzájutás esélyegyenlősége mit jelent elsősorban? Gyakorlati, pragmatikus eligazítást-eligazodást, vagy mélyebb, kultúrfilozófiainak is nevezhető váltásról, egy új kultúramodellről, netán új világhelyzetről van szó? Ha igen, mit jelent ez a könyvtárosképzés vonatkozásában?
- Egyszerre látok termékeny folytonosságot és radikális kultúraváltást. Ennek a kettősségnek a könyvtár intézménye szerintem nem csupán kifejezője és médiuma, hanem – akár – metaforája is. A könyvtár a leghagyományosabb kultúraközvetítő intézményként is a legmodernebb, persze csak akkor, ha jól űzzük ezt a mesterséget. Nem véletlen, hogy a modern szépirodalomban is annyi “mély dimenziójú” könyvtáros egyéniség, illetve könyves ember jelenik meg, hadd utaljak csak Umberto Ecón kívül Spiró György Fogság című regényére. A könyvtáros tehát ma egyre inkább “információmenedzser”, de egyúttal kultúraközvetítő, sőt andragógus is; ez is magyarázza, hogy a Pécsi Tudományegyetemen éppen a Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Karon, a magyar andragógusképzés talán legtekintélyesebb intézményében indult el a könyvtárosképzés.
- A könyvtárosképzés és a könyvtárügy a lehető legszorosabb kapcsolatban áll egymással. Általában a könyvtárügy képviselői szokták megfogalmazni véleményüket a könyvtárosok képzésével kapcsolatban. (Ezek persze többnyire igénybejelentések is.) Most fordítsuk meg a dolgot! Milyennek szeretnéd látni a magyar könyvtárügyet mint a könyvtárosképzés egyik prominense?
- Az előző kérdésre adott válaszom ide is vonatkozik. Vagyis nem polcológust, de nem is professzionális informatikust kell képeznünk, hanem sokoldalú, nyitott kulturális szakembert. Mondhatnám ismét: “információmenedzsert”, akinek legalább egy-két tudományágban vagy az informatika szoftveres/hardveres világában az átlagosan elvártnál mélyebb ismerettel is “illik” rendelkeznie. Tehát kell legyen valami “plusza”! Mindemellett igazi értelmiségi is, ami az én felfogásomban nem csupán szakmai kompetenciát jelent, hanem kritikai és kultúraközvetítési attitűdöt, hivatást is. Természetesen nemcsak a könyvtárosképzésben, hanem a könyvtárügyben is ez a normám. Annál is inkább, mivel egy olyan nagy kultúrájú, évszázadok óta elsősorban a tudástőkéjével kitűnő nemzet, mint a magyar, a globalizáció kihívásaira is elsősorban kreativitásával, szellemi teljesítményeivel tud méltó módon felelni. S e tekintetben az elmúlt két évtized éppen hogy a megtorpanás kockázataival ijeszt (elegendő csupán a hazai szövegértés és olvasáskultúra nemzetközileg “auditált” helyzetére utalnom). Tehát bőven van klasszikus és modern feladata a széleskörűen megújítandó magyar könyvtárügynek mind állami-önkormányzati, mind civil vonatkozásban.
- Az említett beszámolóból tudjuk, hogy Te kiemelten foglalkozol a XX. századi művelődéspolitikusokkal és kulturális gondolkodókkal. Az előbbi kérdés folytatásaként most azt kérdeznénk, milyen művelődéspolitikai, kultúrfilozófiai irányzatokat látsz mostanság hatékonynak, relevánsnak. Milyen tradíciók mentén alakul manapság a művelődés irányítása? Vagy egyáltalán irányítható ez a terület? És mi következik ebből a könyvtárosképzésre nézve?
- Úgy látszik, én egy kicsit mindig előre válaszolok a következő kérdésre, de hát ez nem engem “dicsér”, hanem a dolgok szerves összefüggésére vall az élet, a kultúra világában és bennem. Nos ez a kérdés már konkrét tanítási és szakírói területemet érinti; de ha belelendülök, egy teljes folyóiratszám sem lenne elegendő. Tankönyveimben, folyóirat-publikációimban és vitacikkeimben kísérletet teszek a “művelődésfelfogás” terminus technicusának értelmezésére (a világnézeti értékrendek, a politikai ideológiák és a kulturális kánonok háromszögén belül), továbbá a kultúrafelfogások jellegzetes XX. századi magyar modelljeinek bemutatására. Öt (jórészt önelnevezéses) kultúrafelfogásról szoktam beszélni: a konzervatív vagy “keresztény-nemzeti”; a liberális, polgári demokratikus vagy modern urbánus; a népi-nemzeti vagy radikális nemzeti; a baloldali vagy szocialista, végül a – minden deklaráció ellenére korántsem ideológiamentes – ún. posztmodern modellről. Ezt a felosztást a nemzetközi és a hazai szakirodalomra támaszkodva, s nem a doktriner besorolás és a normatív számonkérés, hanem a megértő értelmezés szándékával kíséreltem meg. Bizonyára vitatható érvekkel és minősítésekkel, de talán nem haszontalanul; és jócskán keresve az átmeneteket, a hidakat. Felmutatva továbbá a hiteles, ugyanakkor elkötelezettségükben mégoly karakteres életművek és személyiségek beskatulyázhatatlanságát, vibráló polifonikusságát is. Ami a könyvtárosképzést illeti: művelődéstörténeti és a mai kulturális tendenciákkal foglalkozó kurzusaimon törekszem ebből a megközelítésből is tárgyszerűen és tárgyilagosan bemutatni nemzeti kultúránk és közgondolkozásunk fejlődését, gazdagságát. Miközben természetesen bennem is van vonzódás-kötődés ezek egyike-másika iránt.
- Mióta “kitört” az informatikai forradalom, állandó, virulens kérdés, milyen legyen az arány a képzésben a történeti stúdiumok és a számítógépes, informatikai kérdések között. A tantervetekből láthatóan nektek is intenzíven foglalkoznotok kell ezzel a kérdéssel. Mint a tanszék, az intézet vezetőjét, Téged milyen meggondolások vezetnek?
- A hagyományos könyvtáros alapismeretek elodázhatatlan megtanítása és a modern szolgáltatásokra való felkészítés, valamint az informatikai ismeretek gyakorlatias (de az elmélet felé is nyitott) oktatása egyaránt célunk és kötelességünk. Mechanikus méricskélésnek ugyanakkor – túl a képzési és kimeneti követelmények szerinti fő arányok betartásán – nem sok értelmét látom. És képzési műhelyenként, tanáregyéniségenként (no meg természetesen hallgatónként) sokfélék vagyunk, s ilyenek is kell legyünk.
- Ugyancsak a tantervetekből láthatjuk, milyen “új” tárgyak, előadások vannak nálatok, mint például a gender studies. Aki egy kicsit is járatos, mondjuk, az amerikai egyetemek kurzuskínálatában, tucatnyi hasonló stúdiumot tudna felsorolni. Milyen megfontolásból és milyen tárgyakat vesztek fel pluszként a klasszikus történeti és informatikai tárgyak mellé?
- Az idézett “gender studies” a választható értelmiségképző stúdiumok közé tartozik. A pécsi egyetem Könyvtártudományi Intézete arra törekszik, hogy a Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar más intézeteivel együttműködve minél frissebb, sokoldalúbb kulturális és értelmiségi kompetencia, illetve önképzési készség megszerzésére ösztönözzük hallgatóinkat. Szemben a bezárkózó – mégoly csábítóan technokrata – szakbarbárság veszélyével.
- A Könyvtártudományi Intézet helyettes vezetője a PTE könyvtárának főigazgatója is. Az intézet és az egyetemi könyvtár közötti kapcsolat tehát bizonnyal optimális. De milyen ez a város többi könyvtárával és más magyar könyvtárakkal?
- A régió és az ország többi könyvtárával ezekben a hónapokban, fokozatosan épül ki sokoldalú kapcsolatrendszerünk. E kapcsolatok egyrészt a hallgatók számára szervezett gyakorlatokban és tanulmányi látogatásokban realizálódnak, másrészt a kölcsönös tapasztalatszerzésben. Előadóként is igyekszünk minél több helyről meghívni tekintélyes oktatókat. Az Egyetemi Könyvtár vezetőjével kialakított “perszonálunió” pedig – dr. Fischerné dr. Dárdai Ágnes személyes vezetői és tanári kvalitásain túl – nem csupán szimbolikus, hanem nagyon is gyakorlatias szempontokra épül: egyebek között arra, hogy ott van legfőbb gyakorlóhelyünk. Egyébként is az ország egyik – ha nem a legjobb – leggazdagabb tradíciójú felsőoktatási bibliotékája.
- Tudjuk, hogy Pécs európai kulturális fővárossá avanzsálása egyúttal annak a tervnek a szárba szökkenését is jelzi, hogy a nagy egyetemi városokban úgynevezett tudáscentrumok születnek az egyetemi, a megyei és a városi könyvtárak valamiféle integrációja útján. Ebben a projektben lesz-e és ha igen, milyen szerepe az intézetnek?
- A pécsi győzelem az egyetemnek és karunknak is öröm, elégtétel és esély. Mindezen túl speciális kihívás, hogy a projekt egyik legfontosabb tétele a Regionális Könyvtár és Információs Központ fölépítése, megszervezése. Mindez kitűnő helyi és országos szakemberek évek óta formálódó koncepciójának megvalósítását és további intenzív munkáját jelenti. A kar dékánja fölajánlotta a város vezetésének közreműködésünket: illetékességünk mértékéig szívesen részt veszünk ebben a roppant izgalmasnak ígérkező “gründoló” munkában.
- Végül, de nem utolsósorban: irodalomtörténészként, kultúrpolitikusként, kérünk, foglald össze magad a legfontosabb dolgokat, amit rólad a szakmának tudnia illik!
- A szétforgácsoltság és a “sok mindenbe belekezdés” mögött – ami persze valóságos életforma-konfliktusokkal és tépelődésekkel is jár – azért talán működik nálam valami életlogika (ha nem is teleológia). Gimnazista korom óta “kettős életet élek”: egyrészt izgat az irodalomtörténeti (ezen belül is elsősorban az eszme- és kritikatörténeti) kutatás, másrészt vonz a gyakorlati kultúraközvetítés. Ami az előbbit illeti: a nemzeti kultúra XVII. századi, majd modern tendenciái, a XX. századiak közül elsősorban a baloldali irányzatok, a tágan értett József Attila-tradíció. Ami pedig az utóbbit, a kultúraközvetítést illeti: ez az elköteleződés a legkülönbözőbb, de vissza-visszatérő formákat öltötte pályám során: a könyvtártól a médiáig, a művelődéspolitikai érdeklődéstől (de nem a művelődéspolitikusi ambícióktól) az egyetemi oktatásig sokféle munkaterület és szakma kísértett meg. Bizonyára olykor tévedésekkel és melléfogásokkal, mindazonáltal valamiféle eltökélt “népművelő”-ként – hogy ezt a kompromittáltnak tűnő fogalmat használjam – tettem, amit éppen tennem adatott. 1965-ben az ELTE magyar-népművelés szakára vettek föl, de az előfelvételis év során, mialatt egy könyvterjesztő vállalatnál, majd egy könyvtárban dolgoztam, megszűnt a népművelés szak. Egy másikat kellett választanom a magyar mellé: ez lett a Kovács Máté professzor irányította könyvtár szak, és nem bántam meg. Hogy a pályámon “minden mindennel összefügg”, arra – sok dolgot, például művelődéstörténeti kurzusaim könyves vonatkozásait nem említve – két szimbolikus kapcsolódási pontot idézek föl. Első rádiós riportjaimat, kerekasztal-beszélgetéseimet 1970-ben könyvtárügyi témák<%-2>ról készítettem; az MTA Lukács Archívuma pedig, ahol a Pécsi Tudományegye<%0>tem mellett kutatóként ma is dolgozom, az Akadémiai Könyvtárhoz tartozik, s itteni munkámnak volt-van könyvtári-kézirattári vonatkozása is. De visszatérve Pécsre: az egyetemi szintű könyvtárosképzés, amelynek itteni műhelyét vezetem, a korábbi válaszaimban említett könyvtár- és értelmiségfelfogás jegyében akár “négyzetre emelt kultúraközvetítés”-ként is megélhető számomra. A képzők képzéseként.
- Köszönjük sokfelé ágazó kérdéseinkre adott sokirányú válaszaidat. Jó egészséget és további jó munkát kívánunk!