Nyilvános könyvtárak a pannon térség társadalmaiban

Kategória: 2004/10

A fenti címmel nyújtotta be doktori disszertációját Pallósiné Toldi Márta , és meg is védte azt 2004. május 14-én, méghozzá kiemelkedő sikerrel. Amire szinte alig van példa, a PhD-cím megítéléséről szavazók egyhangúlag megítélték azt a védőnek, miközben éppen nem volt “gyenge” a bírálóbizottság, mert nem a védő régi, meghitt kollégáiból állt, elnöke pedig egyenesen a szigorúságáról és – talán túlontúl is – igényes voltáról ismert akadémikus, filozófiaprofesszor, Nyíri Kristóf volt, olyan nemzetközi hírű tudósszemélyiség, akinek jelenléte, az, hogy vállalta a bíráló­bizottság elnökének tisztét, már magában a szokásosnál nagyobb rangot, súlyt kölcsönzött az eseménynek. De – megint csak eltérően a szokásostól – igen kemények voltak az opponensek is. Hisz megszokhatták, akik gyakrabban járnak az ilyen vitákra, védésekre, hogy az opponensek általában ugyan tesznek kifogásokat, meg-megcsillantják, hogy ők is legalább úgy értenek a témához, mint a védő, ám alapjában véve kollegiális jóindulattal viseltetnek irányában. A dicséret szokott dominálni, az egyetértés hangja az alaphang, ezt csak színezik a bíráló megjegyzések. Ezúttal szó sem volt ilyesmiről. Tószegi Zsuzsanna is, Sonnevend Péter is, elismerve persze a disszertáció magas szakmai színvonalát, a jelöltet – természetesen – a PhD-cím elnyerésére javasolva, de igen kemény vitakérdéseket vetettek fel, a munka alapelveivel kapcsolatban emeltek kifogásokat, koncepcionális ellenérveik voltak, az alapkérdések vonatkozásában jelentettek be óvásokat (mindezekről később még bővebben). Tehát szokatlan, rendhagyó védés volt a Pallósiné Toldi Mártáé, a munka szakmánk nagy nyeresége, szakirodalmunk csak igen kevés máshoz hasonlítható jelentőségű gazdagítása.

Pedig a jámbor szakmabéli a cím és a téma alapján nemigen gondolhat ilyesmire. Hisz jelentős és újszerű dolog, hogy valaki a pannon térség (Magyarország, Ausztria, Szlovénia) nyilvános könyvtárait mutatja be összehasonlító, komparatív jelleggel és szándékkal, az sem csekélység, hogy mindezt társadalmi összefüggések keretei közt teszi, ám csak ezért, csak ennyiért nem lett volna akkora lángja és füstje a dolgozat védésének. De hát miről is volt szó akkor igazándiból?

Szándékairól a szerző téziseiben így vall: “Az összehasonlító könyvtár­szociológiai kutatás arra keresi a választ, hogy a könyvtárhasználók, a menedzsment és az állami kultúrpolitika milyen hangsúlyokat jelöl ki a változáskényszerben a könyvtárak számára. (…) Miután a hierarchia mintázatát a társadalom vállalt és vallott céljai indukálják, a pannon térség eltérő szerkezetű társadalmainak elemzése modellértékű tanulságokkal szolgálhat. Az értekezés alapjául szolgáló kutatás során a szerző abból a meggyőződésből indult ki, hogy a közlési forradalmak tudásrögzítési médiumait gyűjteményébe és szolgáltatásaiba integrálni képes könyvtár a posztmodern kor demokratikus társadalmainak alapintézménye. A szerepét sikeresen betöltő közintézmény modellezése stratégiai jelentőségű, melyhez az azonos kultúrkörből származó felhasználói elvárások, a sajátos célokat követő kultúrpolitikai törekvések számbavétele és összehasonlítása eredményesen felhasználható. A kutatás célja: a könyvtári rendszer, a finanszírozás és az igénybevétel jellegzetességeinek leírása a térség államaiban (Ausztria, Magyarország, Szlovénia). Az összehasonlító könyvtárszociológia segítségével megrajzolni az információs társadalom közkönyvtárának célszerű modelljét, és prognosztizálni egy korszerű települési könyvtár megvalósulásának esélyeit és társadalmi meghatározottságát. A dolgozat többféle kutatási módszer alkalmazásával készült. A szerző széleskörűen áttekintette témájának szociológiai és könyvtárelméleti irodalmát, feldolgozta a témaválasztáshoz illeszkedő hazai és külföldi publikációkat. Elemezte a vizsgált térség hivatalos statisztikáit és a könyvtárügyre vonatkozó alapdokumentumait. Kérdőíves adatfelvételt végzett, melynek értelmezését interjúkból nyert információkkal és megfigyelésekkel is kiegészítette.”

Ez a célkitűzés, ez a feladatként vállalt program már sokkal többet megérzékíthet a disszertáció jellegéből, de annak jelentőségét még mindig nem teszi igazán explicitté. A dolog, a dolgozat merituma mélyebben rejtezik. És ezt mutatja már első pillantásra is a munka felépítése. Az ugyanis meglehetősen és merészen eltér a megszokott és általában véve természetesnek tartott kompozíciókétól. A megszokott módszer ugyanis az, hogy egy – ilyen-olyan mélységű, kiterjedtségű, adatgazdagságú – “felmérés”, empirikus bemutatás, ténysorjáztatás után kerül sor bizonyos tanulságok, általánosítások, kimutatható elvek és teorémák “levonására”, javaslatok megtételére, immáron “bizonyítottnak” tekinthető megállapítások kiug­ra­tására. Pallósiné Toldi Márta azonban nem ezt a járt utat választotta. Ő a teorémákkal kezdte. A disszertáció, általános bevezetés, a munkahipotézisek bemutatása stb. után az elméleti megközelítéssel foglalkozik igen intenzív, kiterjedt és alapos módon. Ismét szükséges őt magát idézni: “Ebben a fejezetben a szerző szociológiai és könyvtárelméleti ismeretek alkalmazásával, azokat újszerű kontex­tusba helyezve megkísérli határtudományi eredményekkel gazdagítani tudásunkat a könyvtári közgyűjteményről. E munka során az a szándék vezérelte, hogy szintézisét adja könyvtár és társadalom bonyolult viszonyrendszerének, továbbá a könyvtárat mint közösségi memória- és tudásgazdálkodó intézményt olyan független változóként is megjelenítse, amely rendelkezik a társadalmi folyamatok befolyásolásának képességével. Az értekezés nem a jelenleg érvényes magyar jogszabályok fogalomhasználatát alkalmazza a nyilvános könyvtár értelmezésére, hanem a terminus technicussal a polgári demokrácia legszélesebb közönséghez szóló könyvtártípusát jelöli, amely közösségi finanszírozással a dokumentumokhoz és információkhoz való állampolgári jogok érvényesítésének kitüntetett szerepű közjava. Szinonimái: települési könyvtár, közkönyvtár, public library, öffentliche Bibliothek/Bücherei.” Nos, a terminológia megválasztása önmagában is igen jelentős dolog, hisz ritka élességgel mutatja kicsiben azt, amit nagyban az elméleti résszel való indítás indukál. Jelesül, hogy néhány “centiméterrel” a talaj fölött lebegünk, éppen azért, hogy igazi rálátásunk legyen arra, amiről maga a dolgozat szól. Már ezzel a terminológiai újítással elrúgja magát a disszertáció a szokott, untig ismert vitatémáktól, az inkább csak “hivatali anomáliáktól” a – most és ebből a szempontból ez közömbös – termékeny vagy terméketlen, de a téma banaúzikus szintjén megrekedt “problémáktól”. És, mint utaltunk rá, ezt teszi, léptékekkel magasabb szinten az elméleti főfejezete a disszertációnak. A szerző, hangozzék ez bármily elidegenítő módon, mindenekelőtt a husserli begyökerezettségű “életvilág” kategóriával indít, az egyéni és a közösségi “életvilág” fenomenológiai leírására tesz, remekül sikerült kísérletet. Ebből, az életvilág elemzéséből adódó premisszáit korollálja azután a társadalmi alrendszerek és a szimbolikus tőke, a vonatkoztatási keretek változásai, a posztmodern és a globalizáció, az információs társadalom és a “világtársadalom”, a helyi értékek és a helyi kultúrák, az átfogó funkcionális rendszerek, a digitális információs környezet stb. analíziseivel, hogy azután eljusson egy olyan értelmezési kerethez, amelyben azután igazán pertraktálhatja dolgait, a címben megadott témát.

Mielőtt azonban az elméletből adódó fogalmi hálót a pannon térség könyvtáraira borítaná, még egy másik “kerülőutat” (dehogyis kerülőút az!) is tesz a disszertáns. Ha eleddig filozofikus-szociologikus volt a megközelítési-tárgyalási módja, most áttér a kultúrtörténetire. Megadja, ismét csak remekül, a pannon térség fogalmának kultúrtörténeti vázlatát (ő használja a vázlat kitételt, mi inkább megint csak fenomenológiai leírásról szólnánk). Ez a vázlat arra szolgál, hogy igazoljon (verifikáljon, de legalábbis igen erősen valószínűsítsen) egy feltételezést. Jelesül azt, hogy “a kulturális infrastruktúra egyik alapintézményének – a könyvtárnak – a használatát befolyásoló érdek- és értékrend eloszlása a pannon térségnek nevezett perceptuális kultúrrégióban, a könyvtárhasználati viselkedés, valamint a könyvtári szolgáltatás mint közjó rendelkezésre bocsátásának körülményei, hasonlóságai és különbözőségei általános tanulsággal szolgálnak.”

Nem folytatnánk az értekezés nyomról-nyomra való követését. Bizonyos általános megállapításokat már az eddigi premisszák (mert pusztán csak azok) alapján is tehetünk. Talán az elmondottakból is láthatóvá vált, hogy Pallósiné Toldi Márta hatalmas és egészen ritka műveltségről tanúskodó módon, a megszokottól és – az akár PhD-szinten is elvárttól – eltérően filozófiai, szociológiai és kultúrtörténeti kereteket alakított ki. Ezek igen rugalmas és specifikáló jellegű kezelése révén egyrészt egészen mást (és persze sokkal többet) láttat a tárgyból, mint az eddigi, idehaza is, de külföldön, a külföldi szakirodalomban is szokásos; másrészt átteszi a témát egy másik “terminológiába”. Sokkal fontosabb persze az első megállapítás. De éppen ezért, azt talán magyarázni, kommentálni sem igen szükséges. Annál inkább a második hozamot. Eleddig is sokat idéztünk a szerző szövegeiből. Nemcsak azért, mert – Hyppolite Taine nyomán – úgy véljük, a kommentátor udvarias­sága nyilvánul meg olvasói iránt abban, ha tárgyalt szerzőjét hagyja szólani, hanem azért, hogy érzékeltethessük, mit jelent, hogyan hangzik, hogyan cseng ez az új terminológia. Az ismert szakszavak is új jelentést kapnak benne a szöveg­összefüggések és konnotációk révén, de a dolgozat példa arra is, hogy a terminológia sohasem “ártatlan”. Nemcsak másként szól, hanem mást (jelen esetben jóval többet) is mond, mint a megszokott. Arról nem is beszélve, hogy az új terminológia olyasmiket is tematizál, amiket eleddig nem sikerült fogalmi hálóba szorítani.

A fentiek azonban mintegy csak bevezetésül szolgálhattak ahhoz, ami a dolgozat igazi meritumát jelenti. Hisz a szerző az elméleti és a kultúrtörténeti, a teoretikus és az empirikus vizsgálódások és adathalmazok után azt is elmondja, hogy mindebből mi következik. No, persze, nem önmagától. De a hatalmas anyag a mester, a szerző kezében szinte magától kínál egy modellt. És ez a modell az, ami nyilván kezdettől a szerző szeme előtt lebegett, ezért ásta bele magát a különböző szaktudományok módszertanába, ezért tett (látszólagos) kerülőutakat, ezért volt a “nagy felhajtás”, ezért az új terminológia is. Ez a modell, amelynek kifejtésére, bemutatására, explikálására a dolgozat végén kerül sor, a következőkben körvonalazódik:

“Az értekezés a közkönyvtár korszerű modelljének felvázolásával zárul. Egy olyan életfontosságú nyilvános közintézményt vélelmez, amely szerepkészletének teljes körű érvényesülése esetén egy integrációs, kommunikációs háló nélkülözhetetlen csomópontjaként segítője lesz a helyi, regionális és globális társadalmi egyenlőtlenségek leküzdésének, az egyéni választás érvényesíthetőségének. A modell a közkönyvtárat az elektronikus korban a kollektív kulturális memória alapintézményének tételezi. Döntően közfinanszírozással működtetett, valóságos szervezetnek, amely rendszerkapcsolatai révén saját erőforrásainak teljesítményét hatványozni képes, és közreműködője lehet partnerei hatékonyságnövelésének is. A társadalmi, gazdasági és technológiai környezetre fogékony, összetett rendszer, amely elemeinek (alrendszereinek) harmonikus fejlesztését kívánja. A felhasznált ráfordítások a helyi közösség tudásképzésében, integrációjában, esélykiegyenlítésében hosszú távon értéknövelten megtérülő befektetések. A helyi társadalom aktuális szükségleteire fogékonyan, a fenntartó szerepelvárásait érvényesítve, a ráfordításokat hatékonyan felhasználva szervezi szolgáltatásait. A lokális felelősséget és a globális lehetőségeket a szakma, a könyvtári rendszer szabályaihoz (normák, szabványok) igazodva érvényesíti. Teljesítménye az elvárások és működési feltételek ismeretében értékelhető. Alapattribútumai évszázados fejlődéstörténete során kiegészültek, hangsúlyeltolódáson estek át. Az információs társadalom az alkalmazott technológiát és a gyűjteményfogalom értelmezését alakítja át leginkább: a mű birtoklásának jelentősége leértékelődik, és a hozzáférés kap központi szerepet, középpontban a hiteles, távolról is elérhető, értékelhető tartalommal.”

A most idézett sorok persze csak a modell vázát teszik láthatóvá. Az azonban már belőlük is látható: igazi, rendkívül sokat mondó, a problémákat egyberántó, rendszerszerűen elhelyező (schellingi értelemben tájoló) modellről van szó. És ezzel a modellel, mintegy visszamenőlegesen, új értelmet kapnak az előzmények filozófiai, szociológiai, könyvtárelméleti és könyvtárfenomenológiai leírásai, elemzései, tézisei.

A dolgozat opponensei, ha így látták is a munka felépítését, nem ennek az explikációjára építették fel mondandóikat. Mint említettük, koncepcionális kifogásaik voltak, ám nem erről az oldalról. A legfontosabb kifogásokat a következőkben adhatjuk elő: a disszertáns nem terjesztette ki vizsgálódásait a könyvtárosokra, nem foglalkozott az olvasáskutatás hazai és nemzetközi eredményeivel, csak az általa nyilvános könyvtárnak nevezett könyvtártípussal foglalkozott, nem vizsgálta a tartalomszolgáltatásban való részvételét a közkönyvtáraknak, nem foglalkozott az olvasás fogalmának módosulásaival, eltekintett a vizsgálatba vont városok nagyságrendi eltéréseitől, nem bizonyos, hogy a “társadalmi átlag” helyett nem lett volna-e helyesebb többdimenziós elemzésekkel élni, elmaradt az állománygyarapodás mennyiségi mutatóinak elemzése, végül nem kerített sort a szakpolitikák (értsd: az ágazati szintű vagy még magasabb – törvényi – könyvtárpolitikák) minősítésére stb. Mi azt hisszük, hogy a válasz, amelyet Pallósiné Toldi Márta adott, elsősorban nem szakmai finomságai, a disszertáns schlagfertigsége miatt volt mindenki számára meggyőző (az opponensek is elfogadták), hanem azért, mert joggal mutatott rá a védő, hogy nem mindennel, hanem egy meghatározott modell érdekében egy hatalmas, de saját határait is kijelölő aspektusával, modelljével foglalkozott a – persze – parttalan, soha egészen ki nem meríthető témának.

Nem sok kevésbé erős érv akad az argumentációelmélet szerint, mint a tekintélyi. Nem is tekintélyi érvként kívánjuk előadni a következőket. Kollektív szakmai büszkeség töltötte el a védésen jelenlévő nagyszámú könyvtáros kolléga szívét is, töltheti el mindannyiunkét, amikor a már említetten szigorú és igényes Nyíri Kristóf professzor, a bírálóbizottság elnöke záró szavait idézzük. A professzor ugyanis azt mondotta: a disszertáció lenyűgöző elméleti vértezettel, ugyancsak lenyűgöző méretű empirikus adatanyaggal ékes. Sapienti sat.

Bizonnyal nem túlozunk, amikor Pallósiné Toldi Márta disszertációját a hazai szakirodalom kiemelkedő értékű, minden szakmabéli számára “kötelező” olvasmányul javasolható munkájaként jellemezzük. Feltétlenül szükség van arra, hogy könyv formátumban mindenki hozzáférhessen. Ki kell adni. Égető szükség lenne arra is, hogy a munka legalább németül is (ez esetben a német fontosabb lenne, mint az angol) megjelenjen. És korántsem csupán azért, hogy az érintett pannon térségbeliek is hozzájuthassanak. Elsősorban azért, hogy az egész világ láthassa: ilyen szakirodalmi munkák születnek minálunk. (Hogy csak ritkán, hogy csak kivételesen, elég, ha mi tudjuk.)

Címkék