Ó, az ártatlan. Éppen csak totyogni tud, de inkább mászik. Abban biztosabb. Miközben fogalma sincs arról, hogy mi a világ, hogy van munka a világon és pénz, és mindennek ára van. És vannak dolgok, amelyek nyereségesek és vannak, amik nem. És hogy a kultúra éppen a >nem oldalán áll<. De azt sem tudja, hogy a nagyapja könyvtáros. Nem tud minderről semmit. Néhány nap múlva lesz egy esztendős. Csak ül édesanyja ölében, és ámuló-bámuló szemmel nyitogatja az első szülinapra tőlünk kapott Micimackót. Azt a könyvet, ami elvileg három év alatt nem is ajánlott, hiszen ez egy háromdimenziós kiadás. Mozgatható figurákkal. Mese. Csodavilág. Szereti. És boldog. A gyermek olvasóvá nevelése az Ő esetében megkezdődött, sőt jó úton jár. Naponta hangzanak el rigmusok, dalocskák. Naponta – amikor ölbe kerül a gyermek – ölbe kerülnek a könyvek is, a nézegethető, forgatható színes kedveskék, amiknek örülni lehet, amikből kifejthetők a képek, a figurák, a történetek. Újra és újra. A gyermek így tanul. Biztonságot nyújtó környezetben, ismétléssel. Napi menetrend szerint. Mert a rend, a menetrend, a megszokott dolgok ismétlődése a gyermek számára nem csupán azt jelenti, hogy gyakorlás révén módot kap valaminek a biztos elsajátítására. Ennél sokkal többről van szó. A rend, a dolgok ismétlődése magát az embert teremti meg, és nem csupán elsajátíttat valamit. A rend teremti az embert. Étkezések, fürdetések, ölelések, mesélések, alvások rendje és a körülölelő tárgyak és személyek biztonsága és rendje. Mindez, vagyis a legkisebb korban alkalmazott rend, a pici korban megismert környezet rendje tölti majd be az akkor már fejlődésnek indult és meglévő embertestbe a tartalmat. A lényeget. Ekkor dől el, mit, hogyan és miként fog a gyermekünk szeretni. Ha a gyermekünknek nem tudunk rendet, rendezett környezetet, rendezett világot nyújtani, akkor gyermekünket a legtöbbtől fosztjuk meg. Gondoljunk csak arra, hova kívánnánk, mit tennénk azzal az emberrel, aki étkezés közben bennünket egy tűvel szurkálna, vagy éppen karikásostorral pattogtatna és nem hagyna nyugodtan enni. Ha ez történne, és az elkövetőt nem tudnánk elűzni, akkor az étkezés hamarosan maga válna rettegett, gyűlölt és elutasított dologgá, bármennyire is életfeltételről van szó. Inkább nem ennénk! Nos, a pici gyermek világmegismerése valójában egy sajátos és folyamatos “étkezés”. A látottakat, a hallottakat, az érzett dolgokat ugyanis folyamatosan magába szívja, emészti, “elfogyasztja”. És az evéshez nyugalom, a nyugalomhoz pedig rend kell.
Jól tudjuk, a gyermek nem kicsi felnőtt. Persze sok mindent jól tudunk. Tudjuk azt is, hogy az időseknek át kell adni a helyet a közlekedési eszközökön, tudjuk, hogy a mozgássérülteknek szükségük lenne az alacsonypadlós buszra a távolsági vonalakon is, és tudjuk, hogy a gyermekkönyvtár az más, mint a felnőttkönyvtár. E tudásunkból fakadóan létrejöttek a gyermekkönyvtárak, amint az egészségügyben a gyermekkórházak, merthogy ott is tudják, a gyermek nem mini felnőtt.
Magyarországon a 0-14 éves gyermekek száma 2005. január elsején 1 579 697 volt. 1 Össznépességünk ugyanekkor 10 097 549 fő. 2 Azaz a 0-14 éves korú gyermekek a népesség 15,6 százalékát tették ki. A népesség számára fenntartott települési könyvtárak száma a Könyvtári Intézet honlapján (www.ki.oszk.hu) hozzáférhető Nyilvános könyvtárak adatbázisa alapján a 2006. október 5-ei állapot szerint az alábbi képet mutatja 3 : községi könyvtár 1564, városi könyvtár 304. A városi könyvtártól külön működő megyei könyvtárakat – összesen kilencet – ide számítva mindösszesen 1877. Ezzel összevetve az ugyanitt szereplő gyermekkönyvtárak száma: 1, azaz egy (!) db. 4 További két könyvtár esetében a gyermek szó még a névben előfordul. Ez a könyvtárak 0,05-0,16 százaléka (!), szemben a népességarányos 15,6 százalékkal.
Persze, mondhatjuk és mondom is, hogy a gyermekkönyvtárak száma valójában sokkal több. Így nem is releváns a hivatkozott adatbázisban szereplés száma. Hiszen minden városi könyvtárnak van gyermekrészlege, a községi könyvtárakban is van gyermekpolc, gyermekállomány, azaz a könyvtárak jelentős részében található gyermekek számára fenntartott, működtetett fizikai tér. Ez igaz. El is képzelem ezt a teret, mondjuk, az egészségügyi példával. Nagy kórterem, felnőtt ágyakkal, kórlappal és infúziós állvánnyal, és a kórterem egyik sarkában néhány gyermek. Merthogy itt ez lenne a gyermekkórház.
Sok könyvtárban megfordultam már. A gyermekek számára legtöbb esetben még a székek sem megfelelők. Felnőtt szék, asztal, könyvespolc tölti meg a gyermekkönyvtári részleg terét. Vannak persze részlegek, amelyekben megtalálható a puff, a szőnyeg, a gyermekekhez méretezett könyvállvány, az alacsony szék és asztal.
Sajnos, azonban ez is kevés. A gyermekkönyvtárat nem berendezése teszi gyermekkönyvtárrá – bár megfelelő berendezés nélkül nem is beszélhetünk erről -, hanem működése. Hasonlattal élve: a jégpályát nem a jég teszi jégpályává, bár jég nélkül nem is beszélhetünk róla, hanem a korcsolyacipőt húzó ember. A gyermekkönyvtári berendezés hiánya tehát eleve kizárja azt, hogy gyermekkönyvtárról beszélhessünk, ugyanakkor megléte önmagában nem garantálja, hogy adott helyen valóban gyermekkönyvtár működik. A berendezésnél több kell ugyanis.
A gyermek mindig és mindenből tanul. Számára a nap minden perce egy sajátos, különleges iskola. A délelőtti sulit követő délutáni foci, babázgatás, otthoni segítés, bevásárlás, öltözködés, tisztálkodás, beszélgetés, kérdezősködés éppen úgy a tanulás része, mint a hivatalos iskolai percek. A gyermek eltanulja a szülők reakcióját, tanulja a hanglejtést, a grimaszt, a mimikát, tanulja a lelki érzelmeket és a testi élményeket. A gyermek lételeme a cselekvés. A gyermek cselekvésben tanul. A gyermeki tanulásban mindig hangsúlyosabb a cselekvés, mint maga a tanulás. “Elrontottá”, úgyis mondhatom, felnőtté akkor és azzal válunk, ha ez az arány megfordul, ha tevékenységünkben a cselekvés szorul háttérbe az ismeretszerzéshez, a feladatellátáshoz képest. Ha már nem a cselekvés révén tanulunk, hanem a tanulás, a feladatellátás, a szükségletek kielégítése érdekében cselekszünk. És innentől már nem játék a játék, nem öröm a világ, hanem feladat. De szerencsére gyermekeink még nem tartanak itt. Ők egyszerűen nem tudnak rosszul működni, nem tudnak még felnőttek lenni. Éppen ezért mások, és – mint mondtam – nem mini felnőttek.
A gyermeki cselekvést azonban nem szabad felügyelet nélkül hagyni. Ugye tudjuk, vannak ételek, amelyek főzés közben nem igényelnek kavarást (pl. a halászlé), de vannak, amelyek mellől szinte egyáltalán nem szabadulhatunk (pl. a puding). Utóbbit, ha néhány pillanattól eltekintve magára hagyjuk, akkor az valamely rossz irányba fejlődik tovább. Odaég, kifut, megcsomósodik és még ezer baja lesz. Egy dolog nem történik meg vele, jóvá soha sem válik! Nos, a gyermeki cselekvés is magára hagyhatatlan. Lehetnek persze önálló pillanatok, ahogy nő a gyermek ebből egyre több és hosszabb pillanat lehet, de időben és rendszeresen akkor is, minden esetben is vissza kell térnünk hozzá. Látnunk kell, hogy hol tart, mit csinál, mit miért csinál, és alakítanunk kell, segítenünk kell, irányítanunk kell. A gyermek nem öntanító, a gyermeket minekünk, felnőtteknek kell tanítanunk. Éppen ezért rettenetesen veszélyesek a televízió előtt egyedül eltöltött órák, mert a gyermeket ekkor is a felnőtt világ tanítja, csakhogy valójában a televízió nem együttműködik a gyermekkel, nem segíti és irányítja, mert nem interaktív, mert nem személyiség. A televízió a gyermeket öntanítóvá változtatja, a televízióból a gyermek mindent megtanul. De következtetései rosszak, tanult ismeretei torzak lesznek. Ez az öntanító ismeret jóvá sohasem válik!
Két kritériumát találtuk tehát a gyermekkönyvtáraknak: a cselekvést (cselekedtetést) és a felügyeletet. A gyermekkönyvtári környezet cselekvésre inspiráló kell, hogy legyen. Rajzolásra, táncra, zenére, hangos olvasásra, néma olvasásra, könyvnézegetésre, beszélgetésre, játékra, keresésre, tanulásra, nevetgélésre, bábozásra, modellezésre, fényképezésre, gyűjtögetésre, csereberére, kiállításra, szereplésre, előadásra és bármi másra, csak cselekvés legyen.
És a gyermekkönyvtári környezetnek felügyeltnek kell lennie. Minden elindított cselekvést figyelemmel és szeretettel követni kell. Tudni, hogy hol tart, merre akar továbblépni, milyen élményeket hordoz, hogyan tetszett, mitől volt jó és édes, vagy mitől volt keserű, hol maradt abba, mikor és hogyan folytatható, kell-e folytatni, kell-e ösztönözni erre vagy más irányba. A cselekvő gyermeknek mindezt el kell tudni mondania. Ha a gyermek nem mesélheti el élményeit, akkor megint csak öntanítóvá válik. Jóvá pedig az öntanító ismeret – ismét mondom – sohasem válik! Azt a gyermeket is meséltetni kell, aki visszahúzódó, aki nem szólal meg, aki zárkózott. Jaj, istenem, ezek a jelzők a felnőtt világ jelzői! Azé a felnőtt világé, amely már nem ért a testbeszéd nyelvén, amely nem ért a gesztusok nyelvén, amely nem ért a mozgás nyelvén, amely már elfelejtette, hogy a szavak szintje alatt van egy sokkal-sokkal bőbeszédűbb, többet mondóbb, áradóbb és igazabb és mindig mesélő kommunikációs folyó. Ugye kedves kisbabás édesanyák, mindenki tudja miről is van szó! Csak ránézek a babára, szusszanása, testhelyzete, arcrezdülése, kéztartása – mi mindenről mesél!
A gyermekkönyvtárban az inspiráló, cselekvésre motiváló környezet mellett profi szinten kell megoldani a gyermeki cselekvések követését. Olyan tudásbázist kell létrehozni, kezelni, amely alkalmas a gyermekolvasók éveken át tartó, fejlődést figyelemmel kísérő, “követésére”. Amely alkalmas a tudatos cselekedtetés révén tudásátadásra, az átadni szánt tudás gyakoroltatására és ellenőrzésére. Amely alkalmas a gyermek fejlődési folyamatában a harmonikus és szükséges beavatkozásra, a folyamatos irányításra.
És ekkor kell szembesülnünk a harmadik kritériummal. Mindazon cselekvéshez, amelyre a gyermeket “rávettük”, vagy amelyre rá akarjuk venni – meg kell teremteni a feltételeket. Az olvasáshoz könyv és folyóirat kell, a játékhoz játék, a vetélkedőhöz társak, ehhez pedig öltöző, mosdó és tér. De kellenek még egyéb eszközök, báb és dobogó, használt ruhák, amelyekkel jellemezni lehet, autók és modellek a fiúknak, minikonyha a lányoknak, fésű, tükör, karosszék és mesefotel, kiállítási vitrin, tabló, jaj, és még mennyi minden. Kellenek zegzugok, mini titokhelyek és technikai eszközök a vetítéshez, a zenehallgatáshoz, a képkészítéshez és képnézegetéshez, a manuális foglalkozásokhoz. Kellenek ollók és munkapadok. Mert a gyermekkönyvtár a világot olvastatja. Ugyanazt a világot, amit majd felnőttebb fejjel, egyre kiműveltebb ésszel az ember a könyvekben is megtalál. Mert a könyvek is a világról szólnak, azt mutatják be a szavak erejével és eszközrendszerével. Semmi mást. Nem szabad azt hinnünk, hogy az olvasóvá nevelés folyamatában a könyvtár csak könyvekkel kell, hogy eredményt elérjen. Hogy a könyvtárba csak könyv (könyvön most könyvtári dokumentumot értek, tehát folyóiratot, AV-dokumentumot stb.-t is!), esetleg számítógép való. A könyvtárba ugyanis a könyveken (számítógépeken) keresztül a világ költözik. És a sorrendet be kell tartanunk. Azaz: a világot megismerve jutunk el a könyvekig és a könyveken át jutunk el újra a világig, a múlt világáig, a más emberek világáig, a más módon meg sem ismerhető világig. Ez a sorrend fel nem cserélhető. A gyermekkönyvtárnak tehát rendelkeznie kell a könyveket megelőzően a “világ legfontosabb tárgyaival”, olló, papír, ceruza, színes karton, gyurma, baba, katona, báb és mindenféle játék, ezen kívül tér a meséhez, a hangzó szóhoz, a zenéhez és minden egyéb más dolog is szükséges. Aki ezt nem érti, az a lényeget nem érti. A gyermekkönyvtár nem mini felnőtt könyvtár. Teljesen más!
Nos, ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor arra gondoltam, hogy ideje lenne tükörbe néznünk. De óriási ám ez a tükör. Beláthatatlan. Jó lenne arról beszélni, hogy honnan lehetne ahhoz pénzt szerezni, hogy bábozhassunk, hogy mesét hallgathassunk, hogy versenyeket, foglalkozásokat hirdethessünk, hogy a gyermekkönyvtári feliratainkat kicseréljük képnyelven beszélő piktogramokra, hogy a cselekvésre rávett gyermekeink számára jutalmat adhassunk, hogy legyenek szóróanyagaink, hogy profi módon dokumentálhassuk működésünket, hogy országos akciók részeként cselekvően részt vegyünk fiataljaink életre nevelésében, hogy megteremthessük a személyes törődéshez szükséges létszámfeltételeket, önálló gyermekkönyvtári arculatunkat, hogy munkatársaink “gyermekkönyvtár-szakképzettek” legyenek, hogy bútort vehessünk, hogy tisztaságot teremthessünk a gyermekkönyvtári térben, és még sorolhatnám. Most, e cikk keretében minderre nem jut módom. Nem tudok ezekről beszélni. Nem tudom a megoldásokat. Talán még a jó gyakorlatokat sem mind ismerem. Legutóbb Kecskemét adott közre egy felhívást “Betűbuli a könyves vasárnapon” címmel 2006. október 8-án játékra invitálva az ország 14 éven aluli (és felüli) fiataljait. 2004-ben pedig a Könyvtári Figyelő (2004/3. szám) adta közre “A könyvtár mindenkié!” című 3. brit-magyar szemináriumon elhangzott Adie Batt előadást, amiből megismerhettük a társadalmi integrációt, az iskoláskor előtti tanulást segítő – csecsemőket, gyermekeket, fiatalokat érintő – croydoni, illetve nemzeti kiterjedésű megoldásokat.
Ezer ága-boga van tehát annak a kérdésnek, amit a gyermekkönyvtár hívószó számunkra jelenthet. Abban bízom, hogy e cikk vitaindító lehet, ki-ki kedvet érez majd, hogy írjon, hozzászóljon felvetett gondolataimhoz. Hogy a gyermekkönyvtári tükörben sétálva eljuthassunk a megállapítások, az elvárások megfogalmazásán túl a lehetséges és a szükséges szervezeti és módszertani tennivalóink, hazai megoldásaink kidolgozásához is. Ezért befejezésül álljon még itt néhány további gondolkodásra ösztönző adat.
Áttekintettem a Könyvtári Intézet “Manci” adatbázisában a gyermekkönyvtári szakirodalmat – számosság vonatkozásában. Azaz hány cikk kapott a feldolgozás során ‘gyermekkönyvtár’ tárgyszót. Az utóbbi négy év eredményei a következők:
2006-ban (szeptember 7-éig) 1 találatom volt, miközben az összes feldolgozott cikk száma: 132.
2005-ben 8 találatom volt, miközben az összes feldolgozott cikk száma 1351.
2004-ben 36 találatom volt, miközben az összes feldolgozott cikk száma 2684.
2003-ban 26 találatom volt, miközben az összes feldolgozott cikk száma 2945.
Azaz a “Manci” adatbázis 2003-2006 között 7112 feldolgozott rekorddal bővült. Ebből gyermekkönyvtárüggyel 71 foglalkozott, azaz a cikkek 1 százaléka! A cikkek tartalmát is érdemes lenne elemezni, hiszen rápillantva az anyagra, azonnal látszik, hogy ezek zömében rövid eseménybeszámolók, hírbejelentések, ünnepi köszöntők és nem a gyermekkönyvtárügy kérdéseinek tárgyalásáról szóló írások. De most az elemzés helyett hadd maradjak a mennyiségi megállapítás szintjén, most talán nincs is szükség a kapott értékből fakadó meghökkenésen túl egyébre.
Áttekintettem a statisztikát is. A számos – könyvtári teljesítményre, tevékenységre, tényezőkre rákérdező – adatból összesen két sor, a könyvtárba beíratkozottak és a könyvtárhasználatok száma, benne kölcsönzések, bomlik életkor alapján. Azaz a gyermekek könyvtári ellátásáról és könyvtárhasználatáról a statisztika valójában semmilyen releváns képet nem tud közvetíteni. Valószínűleg ez nem is feladata, illetve akkor válhat csak feladatává, ha a gyermekkönyvtári tevékenység sajátosságait, statisztikával is mérhető folyamatait közösen meg tudjuk határozni, le tudjuk írni. Ez a gyermekkönyvtárügy egyik aktuális kihívása. A statisztika most kialakított rendszere (főlap, betét avagy melléklapok) ugyanis lehetővé teszi a részletesebb adatmérést, gyermekkönyvtári melléklap szerepeltetését. Persze akkor, ha van értelme.
És végezetül újra átolvastam – most ezzel a szemmel – a könyvtári stratégiát. A gyermekkönyvtárügy, a gyermekkönyvtár a könyvtári rendszer egészének fejlesztésébe belesimul, azaz annak része, így ma is jelen van a stratégia több pontján, de talán érdemes lenne megfontolni, hogy az elkövetkező időszakra vonatkozóan önálló kategóriaként is jelenjen meg. Hiszen most közvetlen említéssel nem szerepel.
Gyermeknek lenni jó dolog. Nagyon jó. És nem lehetséges felnőttek nélkül. Rajtunk múlik, hogy milyen világot tárunk ki előttük. Gyermekeinknek, a mi gyermekeinknek nyissunk szép és tartalmas világot. Ilyenkor, advent idején, karácsony táján talán még fogékonyabbak vagyunk egymásra, a szeretetre, és talán jelentősebbek a felajánlások, a fogadalmak is. Ajánljanak fel gondolatokat és fogadalmakat a gyermekkönyvtári ellátáshoz. Szóljanak hozzá az írásomhoz. Ha nem cikkben, csak rövid e-mailben (mfeher@oszk.hu), annak is örülnék. S fogadják tőlem szeretettel kívánságomat: legyen karácsonyuk gyermekmosolyú!
JEGYZETEK
1 Forrás: KSH honlapról elérhető Stadat rendszer ( http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xstadat/tabl3_1_2.html )
2 Forrás: KSH honlapról elérhető Stadat rendszer ( http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xstadat/tabl1_01_01a.html )
3 Forrás: KI honlap ( http://www.ki.oszk.hu/nyilvanos ) Nyilvános könyvtárak – keresés – könyvtártípus – községi könyvtár és városi könyvtár
4 Forrás: KI honlap (http://www.ki.oszk.hu/nyilvanos ) Nyilvános könyvtárak – keresés – könyvtártípus – gyermekkönyvtár