Könyvtár-filozófiai kézirat a (piac)gazdaság, a (köz)könyvtár-politika és a kultúra viszonyának újraértelmezéséhez

Kategória: 2006/ 9

Termelés, kultúra, felépítmény

A közkönyvtárakról szóló cikksorozatom* záróköveként, a könyvtárakat mint gazdasági-társadalmi képződményeket, a piacgazdaság mechanizmusának rájuk érvényes vetülete szempontjából kívánom elemezni, bemutatva működésüknek szükségszerű mozzanatait, amelyeknek ebben az alapvetően fogyasztói szemléletű gazdasági rendszerben kell a kultúra egyetemességéből adódó értékrendet sugározniuk és megtalálniuk kultúraátadó és megőrző funkcióikat. Ezen kívül összefoglalom a közkönyvtárakról szóló elmélkedéseimet és koherens egésszé, elméleti és gyakorlati szintézisben kívánom összegezni könyvtáraink megörökölt művelődési funkcióit, feladatait a rendszerváltó időszak utáni társadalmi-gazdasági szükségletrendszer kiváltotta információs paradigma új szakmai követelményeivel összhangban. Hangsúlyozom, hogy kontinuitást keresek a kultúrát megőrző és az információt átadó könyvtári funkciók között, ami azt is jelenti egyben, hogy korunk korszerű szemléletű és gyakorlatú közkönyvtári alapvetése a könyvtári szolgáltatások e két végpontjának dialektikus viszonyában és egymásba való átmenetükben jelenthetik teljességben a jövő könyvtárát. Ennek a feladatnak a módszerére kitérve annyit jegyeznék meg, hogy a művelődési és informálódási tevékenységek sarokpontjai között csak folyamataiban megragadni képes szemlélet tudja felmutatni e két végpont közötti egymásrautaltságot és a folytonosságot, azaz a szocializmusból megörökölt közművelődési szemlélet megújítását, összekapcsolását a korszerű információátadásban átalakult megszüntetve-megőrző koncepciójával. A könyvtár gazdasági-társadalmi környezete általi meghatározottságának vizsgálata azért is fontos szempont törvényszerűségeinek megismerésében, mert a kultúra maga sem választható el a szűkebb és tágabb értelemben vett gazdasági-társadalmi alakzattól, hiszen a könyvtár és benne maga a kultúra is a mindenkori társadalmi rendszer felépítményei. Természetének ismerete így segítheti azt a célt, hogy a fenntartói intézményekkel kapcsolatban lévő könyvtári menedzsment a lehető legnagyobb hatékonysággal védje könyvtárai érdekeit; támogatásuk fontosságáról szakmai, gazdasági, társadalmi szempontok érvrendszerével győzve meg a mindenkori közhatalmat, közgondolkodást.
Felépítményről a kultúrának mint a gazdasági alap viszonyainak fejlettsége által meghatározott társadalmi jelensége értelmében beszélünk. Ez csak a kultúra törvényszerűségeinek meghatározottsága szempontjából jelenti a “felépítményi” jelleget, de semmiképpen sem másodlagosságra vagy fontossági sorrendre utal. Ellenkezőleg: a kultúra minden generációnak elsődlegesen elsajátítandó feladatot jelent; azaz egy állandó tanulási folyamatot, mert a kultúra tágabb, illetve szűkebb értelmében is az életben való boldogulásnak conditio sine qua non-ja. E tapasztalásból látjuk indokoltnak hangsúlyozni a közkönyvtári rendszer fontosságát, hiszen ez az a kulturális intézményhálózat, amely a mindennapi életvitel szükségleteihez a legközelebb álló, mindenkinek a kiszolgálását felvállaló általános tartalmú, közvetlenül elérhető gyűjtemény. Prioritási szempontjait – a lakóhelyeket behálózó struktúráján túl – csak növeli, hogy feladatköre messze túlnő a közvetlen kulturálódási szükségletek horizontján, és jelentős mértékben kiveszi részét a szellemi újratermelésben, az élethosszig tartó tudatos önművelésben, tanulásban. Így kapcsolódik rá más tartalmú és típusú intézményhálózatokra. Fontos lenne, ha a szakma (újra) ki tudná alakítani azt a könyvtári, könyvtárosi imázst, amelyben a könyvtár, a könyvtáros közvetítésével egy település szellemi központjává, találkozási helyévé válhat. Annál is fontosabb az ehhez szükséges anyagi-politikai támogatás megszerzése, mert a “korszerű” igények kielégítése mellett, mint a tanulás és informálódás, a hagyományos közművelődési szükségletek és funkciók is kezdenek újjáéledni egy már teljesen megváltozott társadalmi struktúrában, nem utolsó sorban a tanulási, informálódási igények tartalmi nivellálása következtében. Így a modern közkönyvtár immár ezt a kettős – a kultúrát megőrző-átadó minőségi, valamint az információs-fogyasztói mennyiségi – szükségletet egyszerre kiszolgáló feladatkört kell, hogy ellásson. Tartalmilag ez a tanulásnak, művelődésnek, informálódásnak, szórakozásnak elegyét képező, komplex kulturálódási szükségletben ölt testet, függetlenül attól, hogy e tevékenységek közül ki-ki éppen melyik aspektusát preferálva veszi <%-2>igénybe a könyvtárat. A legújabb komplex közkönyvtári fejlesztések e tevékenysé<%0>gek széles skáláját figyelembe vevő módon tervezték meg a könyvtárépületeket, valamint a szolgáltatások tartalmi felépítését, hierarchiáját. Korábbi cikkeimben elemeztem ezen intézménytípusok tevékenységi, szolgáltatási szerveződését, a változó és komplex olvasói szükségletek függvényében. Megállapítottam, hogy a tömegesen jelentkező tanulási szükséglet kiváltotta könyvtárhasználat új utakat, kihívásokat és lehetőségeket teremtett a könyv-könyvtár-könyvtáros-olvasó viszonyrendszerében. Láttuk, hogyan valósul meg ezen új, komplex igényrendszer kielégítése bizonyos új könyvtári struktúrákban. A változó társadalmi rendszernek a közművelődés szempontjaiból történő elemzésekor visszatérő jelenségnek tapasztaltuk a közösségi kultúraelsajátítás igényét. Azt az alapvető társadalmi törvényszerűséget, hogy a kultúra sohasem csak az egyén saját szükségleteinek kielégítését jelenti, hanem mindig felfedezhetők benne az össztársadalmi célok és értékek általánosítható jegyei. Ilyen alapvető igény a kultúra közösségi elsajátítására, megélésére való törekvés, hiszen a kultúra teljes mértékben a társadalmi közösség produktuma. Felépítményi jellege a társadalmi-gazdasági viszonyok elsődlegességéből adódik. Ebből kiindulva érthetjük meg, hogy a könyvtárak – mint a kultúraközvetítés intézményei – szintén ettől a viszonytól meghatározott szükségletre kell, hogy reflektáljanak állományaikkal, szolgáltatásaikkal. De nemcsak reagálnak, hanem alakítanak is, hiszen a kulturálódás oda-visszaható folyamataiban az olvasó és a könyvtár találkozási pontjánál, a könyvtáros közvetítő tevékenységeinek segítségével óhatatlanul nyújtanak valami többletet a kultúráról, mint amennyit a használó pusztán csak saját szükségleteinek kielégítéséből nyerne. A könyvtár mindig megtestesíti az adott társadalom kultúráról alkotott képét, és ezzel kifejezi a kultúrának abban a társadalomban betöltött szerepét. A modern könyvtár találkozási hely; nemcsak a kultúra és olvasó egyéni, de olvasó-olvasó közösségi szükségleteiben is. Ennek újrafelfedezéséhez kell tehát megvizsgálnunk közkönyvtárainknak a piacgazdaságban betöltött kiegyenlítő, megőrző, és a korszerű ismereteket átadó multifunkcionális szerepét a használó, a szolgáltatások, a könyvtárépület és a könyvtáros új típusú viszonyrendszerében. E feladat megértésének elengedhetetlen előfeltétele <%-2>a társadalmi-gazdasági viszony elemzése, hiszen a könyvtár és a könyvtáros is eb<%0>ben a rendszerben szolgáltat, még ha nem is a primer termelői szférában. Arra vállalkozom e cikk keretein belül, hogy a piacgazdasági mechanizmusok könyvtárat is érintő tényezőit ismertetve pozitívan összegezzem azokat az ellentmondásos folyamatokat, amelyek a kultúra és gazdaság viszonyának kölcsönhatásaiból fakadnak.

Kulturálódás, áruvilág, (könyvtári) közösség

A rendszerváltozás nyomán a legnagyobb szakmai kihívás a könyvtárpolitikában végeredményben az volt, hogy a kínálativá, versenyképessé alakított társadalmi rendszerben ismét piaci áruformát öltöttek az anyagi javak, beleértve a kultúrát is. Ezzel párhuzamosan a folyamatos forráshiánnyal küszködő fenntartók számára komoly tehertétellé lett a könyvtárak megnövekedett dologi, beszerzési kiadásainak finanszírozása. A korai rendszerváltó időszak “vadkapitalista” szemléletének ellenhatásaként eleinte inkább az a pesszimista szemlélet dominált, amely a piacgazdaságra való áttérést elsősorban negatív tézisként, regresszív társadalmi és kulturális perspektívaként vetítette előre a könyvtárak szempontjából. Ezt látszott erősíteni a rendszerváltó időszak utáni kulturális élet mostoha anyagi támogatása, amely a kultúra finanszírozását csak sokadlagos, ezért sokszor maradékelven közelítette meg. A gazdaság mennyiségi tényezőinek változása (anyagi gyarapodása, oktatás fejlesztése) – még ha területileg és társadalmilag aránytalanul is – mégiscsak elindított egy perspektivikusabb szemléletű közbeszédet a kultúráról. Az a tény, hogy az országban megvalósult sok színház, könyvtár felújítása, illetve felépült a Nemzeti Színház és Hangversenyterem, valamint nagyszabású képzőművészeti kiállítások az egész országot megmozgatták, azt bizonyítják, hogy van igény és lehetőség összekötni a piacgazdaság eredményeit a kulturális élet elmélyítésével. Bizakodásra ad okot az is, hogy egy-egy vezető üzletember, befektetőcsoport, cég szintén lát perspektívát az értékes kultúrába invesztálni. Létrejöttek tehát olyan szellemi-kulturális centrumok, amelyek a tőke centralizálásának logikáját követve akkumulálják az értékeket és a használóikat. Egyre markánsabb szociológiai jelenségként írhatjuk le azt is, hogy a társadalmi fejlődés dinamizmusa egy szűkebb, polgárosodottabb társadalmi rétegnél már “kitermelte” azokat az életvitelbeli normákat és szükségleteket, amelyek elkerülhetetlenül utat nyitottak a magasabb kultúra szükséglete felé. Reményeink szerint ennek elmélyítésében és kiterjesztésében a könyvtár is egyre több feladatot, megbecsülést és természetesen támogatást fog élvezni. Fontos továbbá, hogy a könyvtári szakma maga is értékcentrikusan gondolkozzék a kultúráról.
Ennek a bizalomnak és értékvilágnak folyamatos megnyeréséhez azonban fontos ismernünk a dologi világ árujellegének, anyagi, szellemi újratermelésének XXI. századi törvényszerűségeit. Csak a kultúra gyakorlati, (különösképpen a könyvtárakban történő) elsajátítása vezethetett oda, hogy megérthessük a kultúra árujellegéből fakadó igazi természetét: az áruviszonynak mint mennyiségnek a minőséggé válását. A modern fogyasztói társadalom kultúrszemlélete áruviszonnyá üresítette az emberi viszonyok kulturálódási vonatkozásait is. Azonban épp az árujelleg az, amely megmutatja (gyakorlati elsajátítása által) egy (kulturális) árucikk megkettőződött (társadalmi) természetét, valós társadalmi hasznát. A “termék” puszta létéből fakadó használati értékét, valamint a társadalmi szükséglet által meghatározott csereértékét. Ebben a relációban van értelme beszélnünk arról, hogy az áru, elsajátítása által megszünteti azt a külsődleges társadalmi viszonyt, amely áru mivoltából fakad. “Visszatér” használójához, aki mint fogyasztó kielégíti szükségleteit általa. E viszonyrendszerben teljesedik ki a kultúra fétisjellege is, amelynek valamilyen szintű intézményi feloldása a közkönyvtárak voltaképpeni fő társadalmi feladata. Paradox módon, tehát épp a kultúra fetisizálódása az a mozzanat, amely e külsődleges, árujellegből fakadó rendszerben általános viszonyt hoz létre fogyasztóik és a kultúra között, igényelve egyben az áruviszony megszüntetését. Az áruviszony egyetemességéből adódóan emancipálja a használói szükségleteket, mivel már ebben a mozzanatban megjelenik elsajátításának egyetemes aktusa; az áruviszony leküzdésének legfőbb célja: javai igazságos elosztásának, hozzáférésének megvalósítása. Az áru jelleg megszüntetése tehát magában a dolognak a természetében, a kulturális termék élvezetében adja vissza áru mivolta által elidegenített eredeti természetét: az ember szellemi javainak értékelvű elsajátítását. Önmagában persze az áruviszony még nem egyneműsíthetné magukat a kulturális szükségleteket, és nem vezetne értékelvű kulturálódáshoz. Ez a mozzanat a kultúra mennyiségi és minőségi viszonyainak törvényszerűségéből olvasható ki, amely szükségszerűen irányul az érték felé. A tömegkultúra és a magaskultúra egymással szemben tételezett dichotómiáját csak abban az esetben haladhatja meg a kultúraközvetítés könyvtári gyakorlata, ha értékelvű állománnyal nivellálja használóik érdeklődését minőségi irányba. A mennyiségi oldal növekedése szükségszerűen kell tehát, hogy elvezessen a minőségi kulturálódáshoz. Mit jelent ez a kultúra előállítói, terjesztői, fogyasztói gyakorlatában? A kulturális szolgáltatói és fogyasztói szféra gazdagodása, a tömegkultúra homogenitásától halad a “magas kultúra” heterogén, mindenkit egyénként megszólító értékvilágába. A tömegkultúra jelenléte természetesen nem tűnik el, hanem a szűkebb körű “magas kultúra” kevésbé rentábilis kiadványainak anyagi bázisául szolgálhat az értékszemléletű kiadói gyakorlatban. Ezt a jelenséget hatványozottan lehet érezni a zenei világ kultúrtermékeinél: a “könnyűzenei” ágazat bevételei lehetővé teszik pl. kortárs zeneszerzők életművének (amúgy eleve ráfizetéses) kiadását. Ezt, a mennyiségtől a minőség irányába történő fejlődést a közkönyvtárak is megtestesítik állományukkal, könyvtárosaik értékirányban elkötelezett szakmai munkájával. A szabad olvasói attitűdben létrejött érdeklődést fontos feladat és felelősség elvinni a magasabb értékű kultúrához. Fontos látni azokat a motivációkat, eszközöket és szükségleteket, amelyekkel a kultúra szellemi újra birtokba vétele (immár a piacgazdaságot felülmúlva) kötődik a közkönyvtári intézményhálózathoz. Ez egyszerre jelenti az áruviszonyból fakadó elidegenedés megszüntetését, valamint az olvasók mennyiségi kulturális szükségleteinek minőség felé történő nivellálását. A közkönyvtár mindenkori demokratizmusa tehát egy olyan szolgáltatásrendszerben lehet hatékony, amely az egyenlő bánásmód elvont jogi kategóriáját a kulturális esélyegyenlőség irányába terjeszti ki, megfelelő mennyiségű és minőségű állomány szabad rendelkezésre bocsátásával.
A könyvtár, miáltal részese a társadalmi újratermelésnek, maga is egyre nagyobb támogatást kell hogy élvezzen, hiszen ezek egymást erősítő folyamatok. A társadalmi fejlődés logikája is megkívánja ezt a figyelmet: tudás, ismeret, műveltség nélkül nem lehet előrelépni, össztársadalmi feladatokat kitűzni. Ebben a kontextusban fontos újragondolni az oktatás és közművelődés kapcsolódási lehetőségeit. A rendszerváltozástól eltelt tizenhat éves időszakban a kultúrpolitika egyre inkább felismerte, hogy a könyvtári intézményrendszer (és természetesen a kultúra) olyan társadalom(át)alakító tényező, amelyet nem lehet maradékelven kezelni, hanem tudatos politikával, állami feladatvállalás keretében alapvető társadalmi érdek a támogatása. Ezen kívül a politika által kitűzött össztársadalmi feladatok, úgymint az élethosszig tartó tanulás programja, kikerülhetetlenné tették a könyvtárügy újraértékelését mint a gazdasági újratermelésében áttételesen hasznot hozó ágazatét. Ezek után vázolom azt a konkrét társadalmi szükségletrendszert és attitűdöt, valamint intézményi modellt, amely sikeresen ad randevút az új használói rétegeknek és megújult igényeiknek.

A modern kor biblioplázája:
a fogyasztás meghaladása és a társadalmi szintézis lehetősége

Előfeltevésként tételeztük tehát, hogy a (poszt)modern kor sem érthető meg az áru természetének elemzése, (használati) értékéből fakadó jellegének vizsgálata nélkül. Elemeztem ennek a folyamatnak az anyagi-szellemi vonatkozásait, feltártam az áruviszony belső logikáját, szükségszerű fejlődési irányát. A globalizáció korában fontos, hogy ne felejtsük el azokat a kritikai gazdaságtani eszméket, amelyek nem a piacgazdaság abszolút módon való megszüntetését, hanem a meghaladását szolgálják. Azért is fontos ez a módszertani kiindulópont, mert a globalizáció csak annyiban változtatta meg a tőkés termelés természetét, amennyiben kiterjesztette határait és átjárhatóbbá (globálisabbá) tette áramlását. Ebben a globális rendszerben a kultúra újra áruvá vált; azaz a kereslet, kínálat és nem utolsó sorban a reklám függvényében meghatározott természetű dologgá. Könyves kultúránk is teljes mértékben átalakult e szerint az igény szerint, felmutatva fejlődésének kezdetén ebből fakadó gyermekbetegségeit. De bizakodásunk alapját képezheti, hogy mai állapotban, az egészséges verseny a könyvek tartalmi voltára is kiterjedt a könyvpiacon. Ennek egyik fontos előfeltétele a polgári könyvkultúra fejlődése, anyagi, társadalmi bázisának növekedése. Az a trend azonban, hogy kevesebben vesznek, de több könyvet, mint a megelőző időszakban, rá kell irányítsa figyelmünket a kulturális újraelosztás és fejlődés egyenetlenségére, torzulásaira és egyben a közkönyvtári rendszer megerősítésének szükségszerűségére. Az értékorientált könyvgyűjtés, a bibliofil szellemiség (egyelőre csak szűkebb körű) felfedezése mindenesetre biztató jele a társadalom szellemiekben is gazdagodó fejlődésének. Ezen olvasói kör fejlődő szükségletei és igényei is befolyásolják könyv és könyvtári kultúránkat. Ma már elmondhatjuk, hogy ismét megjelent egy könyvgyűjtő réteg, amelynek tagjait éppen könyvtárhasználatuk, tanulmányaik ösztönzött (a családi indíttatás mellett) saját, házikönyvtáraik tudatos kialakítására, fejlesztésére. A könyvtár, használatának tartalmi mélységeitől függetlenül is sugall egyfajta értéket: a (rendszeresen) gyűjtött anyag megfelelő elrendezése, valamint egy-egy figyelemfelkeltő, személyes könyvtárosi könyvajánlás, mind-mind hozzájárulhat a könyvkultúra iránti szellemi, érzelmi viszony kialakításához. Tehát a közkönyvtár már történelmi létrejötte idejétől, puszta létezésével is sugall és nyújt a közízlést alapvetően befolyásoló értékrendszert. Továbbra is nagy tehát a könyvtáros szakma felelőssége, hogy erre az előnyre építve egyre több olvasót nyerjen meg folyamatos használónak.
Természetesen e problémák és szükségletek szolgáltatói, gyűjtőköri, munkaszervezési szempontjai hatványozottan jelentek meg a közkönyvtárakban is a piacgazdaság időszakában. A rendszerváltozás kezdeti gyermekbetegségeit, úgy tűnik, kezdik kinőni könyvtáraink, megvíva harcaikat a fenntartói, szakmai, kulturális közbeszéd fórumain. Ma már a könyvtár (kultúr)politikai tényezővé vált, hiszen az ország versenyképessége és általános szellemi színvonala növelésének közvetlen eszköze. Nem szabad azonban úgy gondolnunk, hogy nincs további erőfeszítésre szükség könyvtáraink elismertetésére. A magyar könyvtári menedzsmentnek és könyvtári politikának minden eszközt, kapcsolatot, szakmai kompetenciát, humán és anyagi értéket egy új könyvtári imázs kialakítására, népszerűsítésére, megújítására kell fordítania. E komplex szemléleti, szervezeti, szakmai átalakítást igénylő munkának legfontosabb ítésze természetesen maga a használói környezet. Az a környezet, amely sok tekintetben együtt él a könyvtár gondjaival, de tükrözi is egyben a társadalmi környezet egyenetlen anyagi, kulturális fejlődésének jegyeit: a különböző szintű és igényességű használói érdeklődést, amely együtt jelenti a modern könyvtár heterogenitását. A kulturális-gazdasági újratermelésbe – piacgazdasági viszonyok között – szervesen bekerült könyvtári rendszer egyrészt hasznos és hatékony munkával próbálja kielégíteni használói környezetének új típusú szükségleteit, másrészt meg kell küzdenie “eredeti” identitásáért, amely mindig tartalmazott emberi-közvetítő mozzanatokat.
Mégis, hol tudnánk tételezni mindehhez egy utópikus irányultságot a mai könyvtárügy rendszerén belül, amely nem silányítja szellemi-információs gyárrá öncélú, mennyiségi, fogyasztói jellegűvé magát a kulturálódást, felülmúlva a piaci szempontok kiváltotta használói attitűdöket és figyelembe véve az emberi személyiség sajátosságait is? A kérdésre való helyes válasz nem fogalmazható meg a fogyasztás egydimenziós értelmezésére szűkítve, hanem annak társadalmi-gazdasági törvényszerűségeinek fent kifejtett megismerése vezethet új utakra. Láthatjuk, hogy a fogyasztás, amely a globalizáció korában a szükséglet fogalmának szinonimájaként egysíkúan, csak a termék elsajátítása felől vizsgálja a gazdaságot, teljesen negligálja a tárgyi-emberi lényeg objektivációjának termelési-társadalmi feltételeit, szükségletkielégítő lényegét. Ilyen alapokon a fogyasztásellenes szembenállás ellentmondásos, hiszen egy szükségszerű dolog, az ember lényegének elidegeníthetetlen velejárója ellen küzd. A társadalmi anyagcsere, az emberi szükséglet tárgyi volumene jelenti magát az emberi kultúrát. Nem a fogyasztás ellen kell tehát küzdenünk, hanem az anyagi termelés elidegenített formái ellen, amelyek ellentmondásos viszonyokat hoznak létre a termelés létrehozói és fogyasztói oldalán. Hogyan lehet ebben a társadalmi-gazdasági környezetben szigetté a mai könyvtár szervezeti, használói kultúrája? Úgy, hogy mint közszolgálati, népjóléti intézményrendszer a magántőke természetét megszüntetve-megőrző módon alakítja át közösségi tulajdonná az állam közvetítésével, mint a magánszféra adóiból fenntartott a közintézmény. Ennek minősége függ a mindenkori reálgazdaság fejlettségétől, mennyiségi viszonyaitól, gazdagságától, hiszen egy fejlődő gazdaság többet adózik, ebből többet lehet közszolgáltatásokra, így kultúrára is költeni. De fontos az is, hogy a politika döntéshozói is prioritásként kezeljék a kultúra ügyét, hiszen ez valóságosan hosszú távú beruházás! Az állam újraelosztó szerepe tehát a kultúra esetében abszolút értelemben “minőségi” döntéseket kell hogy eredményezzen. Az államnak a magán- és köztulajdon közötti közvetítő, átalakító szerepe különösen szembeötlő a könyvtárak támogatásánál. Az állam esélyegyenlőséget teremtő szerepe döntő a kultúra támogatásában. Mennyiség így alakul minőséggé. A közszolgálat legfontosabb feladata ebből a szempontból tehát a kulturális javak és szükségletek társadalmilag ellenőrzött allokációja.
Gondolatmenetünkbe illesszük be tehát konkrét könyvtári példaként elképzeléseink gyakorlati illusztrálására a Fővárosi Szabó Ervin Központi Könyvtárat. E “bibliopláza” – hasonlóan a többi ilyen rendszerű könyvtárhoz – mint újfajta kulturális központ és “szellemi-információs gyár” tartalmazza mindazon jelenségeket, irányultságokat, amelyeket a piacgazdaság sajátos társadalmi környezete a kultúraelsajátítás közkönyvtári mozzanataként elvár. A használói környezet sokszor eleve valamilyen csereviszonyt vár el a könyvtártól, a (versenyképes) tudás, az információ közvetlen társadalmi hasznát. A kultúra elsajátításának áruformában történő törvényszerűségeinek azonban a könyvtár falain kívül kell rekednie, hiszen mint jóléti intézménynek mindig ezen áruviszony ellensúlyozása, meghaladása is célja. A könyvtár mint adókból fönntartott intézmény maga is a mennyiség minőséggé válásának tárgyiasult példája. A dologi viszonyrendszer kultúrában is megjelenő társadalmi különbségeit tehát nem megszünteti, de legalábbis időlegesen meghaladhatja ez a könyvtári rendszer. Vizsgáljuk meg, hogyan segítheti ebben való törekvésünket a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár száz év alatt felhalmozott és átörökített szellemi hagyománya.
A Szabó Ervin-i szellemi hagyaték továbbvitelének helyes útja lehet, ha korunk kulturálódási-információs szükségleteinek feljebb már kifejtett megkettőzöttségében vizsgáljuk magának a társadalmi környezetnek az egyén és közösség kettősségének könyvtári vonatkozásait. E kettősség tudományos aspektusait nagy vonalaiban a szociológiai és filozófiai szemlélet egysége és egymásrautaltsága jelenti, és ezt a tudományos orientációt képviselte maga Szabó Ervin is, aki a társadalomtudományok általános és komplex alkalmazását elméleti munkásságában is megalapozta. Szociológiára mint a filozófiai tudomány egyik “gyermekére” tehát nemcsak a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár szociológiai gyűjtőköre, szakkönyvtári jellege, szociológiai hagyományai miatt van szükségünk, hanem mint általános “pozitív” tudományra, diszciplínára is, amely alapvetően méri, feldolgozza a társadalmi, használói trendek számszerűsíthető adatait. Ehhez a szociológiai munkához szervesen kell hozzáillesztenünk azt az absztraháló, a társadalmi jelenségeket ellentmondásaikban feltáró és leíró filozófiai módszert, amely nem elégszik meg a társadalmi jelenségek puszta érzékelésével, hanem mélyebbre hatolva feltárja a modern könyvtárhasználat mennyiségi és minőségi viszonyai közötti törvényszerűségeket. Deskripció (leírás) és absztrakció (elvonatkoztatás) módszertani egységeként modellálhatjuk tehát helyesen a könyvtár társadalmi környezetének szerkezetváltozásait. A szociológiai módszerekkel mért és elemzett könyvtárhasználati mutatóknak a filozófiai absztrakció adhat minőségi relevanciát. Ezzel azt is tételeztük egyben, hogy a könyvtárhasználat pozitív számai nem fejezhetik ki abszolút érvényűen valós természetét, hiszen a verseny a minőségért is folyik, nem csak a mennyiségért.
Hol kell tehát ennek a célnak a megvalósítása érdekében “beavatkoznia” a könyvtári munkaszervezésnek, a könyvtáros személyiségének a bibliopláza rendszerében? Melyek azok a neuralgikus pontjai e könyvtári struktúrának, amelyek célt tévesztve elszemélyteleníthetik használóit könyvtárosaitól, és “mennyiségi” értelemet adhatnak a bibliopláza fogalmának? A tömeges könyvtárhasználati igény önmagában pozitív fejlemény, és első megközelítésben nem szükségszerűen szinonim a tömegkultúra iránti tömeges szükséglettel. Tömeggé akkor válnak a használók, ha fogyasztói motivációk alapján használják a könyvtárat. E jelenség a piacgazdaság társadalmi-gazdasági alakzatát tekintve általánosnak mondható, hiszen a tömegtársadalmi környezetből nem közösségként, hanem maguk a használók is fogyasztókként, tehát saját egyéni érdekeik motivációival térnek be a könyvtárba. De a könyvtári munkaszervezet és állomány kialakításakor nemcsak a “van”-ra kell koncentrálnunk, hanem a “legyen”-re is, tehát egyfajta kulturális hagyományokon alapuló irányultságra, értéknivellálásra, közösségi megszólításra. E könyvtárhasználat külsődleges, felületi, egyéni érdekeltségű (leginkább tanulási) olvasási kultúrájának motivációit a szabad, művelődési könyvtárhasználat dimenziói felé kell elvinni. Ezt elősegítheti a könyvtár térszerkezete, amely már valóságos közösségi megnyilvánulásokra is alkalmat teremt.
A könyvtárosi munka oldaláról akkor válik mechanikussá, tömeges termelési aktussá az olvasóval, dokumentumokkal való viszony, amikor könyvtártechnikai munkái elidegenítik e rendszer pozitív vívmányaitól, előremutató lehetőségeitől. A könyvtári munka megszervezésekor tehát ügyelni kell a különböző szintű könyvtári szakmunkák megfelelő mennyiségű és minőségű humánerőforrás-igényeinek elosztására, valamint a gépesítés fejlesztésére a munkavégzés hatékony kialakítása érdekében. Más-más szakmai kompetenciájú személyiség szüksége a kölcsönzés technikai mozzanataiban való részvételre, és más a szaktájékoztatásra vagy a szabad olvasói érdeklődésen alapuló művelődési igények kielégítésére, illetve az “információs igények” kielégítésére. Fontos munkaszervezési szempont, hogy az olvasóval behatóan foglalkozó, tudományos mélységű szaktájékoztatásra mindig maradjon idő és könyvtáros. A bibliopláza fogalmának helyes, pozitív feloldását, tehát olyan rugalmas szemléletű munkaszervezéssel üzemeltett könyvtári struktúra jelenti, amely maga is többszintűen működő, a munkaerőt, a könyvtári szolgáltatásokat, a gépesített technikát, valamint az állományt, a szükségletekből adódó elosztással, elrendezéssel korszerűen és hatékonyan kielégítő szervezet.
Könyvtár-politikai szempontból tehát fontos látnunk az állam újraelosztó, és a magánszemélyek (használók) autonómiáját megfelelő arányban megvalósító közszolgálati-könyvtári munka közvetítő szerepét. Sem az egyik, sem a másik túlsúlya nem szolgálja, inkább torzíthatja a modern könyvtár alapvetéseit. Ha az állam szerepét hangsúlyoznánk túl, az visszalépést jelentene a felülről irányított közművelődési szemlélet felé, de a tisztán egyéni igények kielégítésének is határt szab a közösségi érdeket, általános ízlést megtestesítő könyvtári kultúra azzal, hogy korlátozza, kizárja bizonyos témák, dokumentumok beszerzését, szolgáltatását. Ezzel az egyensúlyi szemlélettel menthetjük át a XXI. századra a közkönyvtár legjobb történelmi hagyományait, és újulhatunk meg, egyben a legkorszerűbb információs igényeket is kielégítve. Segítségül volt e feladat megoldásában, hogy a FSZEK Központi Könyvtár tere a közösségszervező szükségletek kielégítését is megcélozta, és használóinak jelentős hányada közösséggé válva is használja a könyvtárat. A könyvtár szintbeli konstrukciója továbbá kiindulópontot is jelent az egyéni olvasói szükségletek továbbfejlesztéséhez. De egyéni céljai megvalósításakor, ha egyedül jön tanulni, irodalmat keresni, a legtöbb esetben találkozni fog csoport- és évfolyamtársaival a könyvtárban. A közösségi kulturálódásban rejlő lehetőségek a könyvtáros legfőbb szakmai céljainak, ideáljainak megvalósulását jelentik. Ennek felismerése és tudatosítása a könyvtáros feladata is, hiszen közvetítő funkciója hidat képez az áruvilág és az azt felülmúló szabad könyvtárhasználat között. A bibliopláza fogalma és gyakorlata tehát elvileg a használói környezet áruviszonyát a kultúrához pozitív módon szeretné meghaladni. Meghaladásról (azaz megszüntetve-megőrzésről) beszélünk, hiszen a meghaladás fogalmában tételezzük azt a dialektikus viszonyt, amely a használó könyvtári kultúraelsajátításának legfőbb mozzanata: a kultúra lehető legkiegyensúlyozottabb, legigazságosabb és legszabadabb újrafelfedezése az áruvilág mennyiségi törvényeitől immár független könyvtári szolgáltatási rendszerben. Emberi és tárgyi vonatkozásaiban egyszerre szűnik meg tehát a “külvilág” elidegenedettsége, hiszen az ember eltárgyiasult viszonyai, valóságos értékeinek visszatükröződése. Ebben a mozzanatban “térhet” haza az áru világából a dokumentum a használó privát szférájába, természetes közösségi terébe, és eredményezheti az egyén és közösség kultúra általi szintézisét.

A közszolgálatiság megújítása a könyvtárban:
a hasznosnak tételezett társadalmi cselekvés alternatívája

Tanulmányom zárásaként és összefoglalásaként elevenítsük fel az írás főbb konklúzióit. A (könyvtári) tér mint az ember integráns társadalmi létezésének leképződése, minden történelmi korszakban kifejezi azt az értékvilágot, amely megalapozza és összetartja azt. Korunk olvasási-információs szükségletei olyan multifunkcionális, kultúrát szolgáltató épületegyüttesben nyilvánulnak meg, amelyek magukba foglalják a különböző szintű kulturálódási tevékenységeket, egyben integráló szerepüket térélményként is visszatükrözve. Ez utóbbi funkciója a gyakorlatban kiegyenlítő, szociális szerepeiben ölt testet, hármassá egészítve ki a modern könyvtár kettős pillérét; a kulturális, információs szükségletek mellett. A társadalom egyik fontos felépítménye, a politika nem tudta beváltani társadalomegyesítő elképzeléseit, részben a gazdasági alap ellentmondásos fejlődése következtében. Csak a kultúra és intézményei valósíthatnak meg egyfajta integrált társadalmi létet, amelyben a gazdaság és politika ellentmondásos minőségei időlegesen feloldódhatnak. A könyvtárnak ez az objektív értéke, úgy tűnik, leronthatatlan minőséget, ideált hagyományoz használóira és dolgozóira.
A liturgia szó eredeti jelentése a görög leitourgia = a népért végzett közszolgálat. E kifejezés etimológiáján egy kicsit elmerengve, gondolatilag is összekapcsolhatóvá válik számunkra a könyvtári kultúraátadás általánosságának végső konklúziója: a kultúra intézményesített gyűjtésének, szolgáltatásának, emberi közvetítő mozzanata, amely megújított, modernizált tereiben válik híddá a kulturális hagyomány őrzésében és a jövő építésében. A XXI századi közkönyvtár, strukturális, személyzeti, állománybeli tudatos felépítése tehát mind egy irányba, a társadalom emberi, szellemi újrateremtésének mindig visszatérő egyetemes szükséglete felé konvergál. Csak ebből a kulturális, szellemi perspektívából érdemes a napi könyvtárszakmai feladatokat lebontani, megosztani, hatékonyabbá tenni. Ennek a végcélnak a felismerése, tudatosítása a minőségi könyvtári szolgáltatás középpontja, magja. Ehhez eszközként és nem célként tételeztük a mindenkori legmagasabb szintű könyvtári technológiát, amely a modern könyvtári szolgáltatás rendszeréből éppúgy kiküszöbölhetetlen, mint a mindennapi élet egyéb szféráiból. Öncélúvá e technológiát a fogyasztás egysíkú, a termelési folyamatot csak részleteiben megragadó szemlélete teszi. A “kultúra temploma” elnevezést, amely leginkább egy olyan, mára letűnt könyvtári kultúrát juttat eszünkbe, ahol “hallani lehetett a papírlapozást is”, felváltotta a kulturális “fogyasztás” katedrálisa, a bibliopláza kifejezés. Ez a változás azért is tűnik helyes irányúnak, mert a “plázakultúra” közösségigényei hasonló szerepet töltenek be napjainkban, mint a középkori egyházi-templomi közösségek, épületek tereihez kötött szerveződései. De más áthallásait is megfogalmazhatjuk végkonklúzióként e terminológiának: a középkorban a templomokba bemenekült emberek jogi és fizikai védelmet élveztek.** Manapság a bibliopláza tere véd a konkurencián alapuló embertelen verseny szemlélete és gyakorlata ellen. A közösségek természetes tereivé váló plázák – mint a “fogyasztás katedrálisai” – közül kiemelkedik a bibliopláza, mert itt a fogyasztás minőségileg alakul át, és öncélúságát a kultúrában feloldva teremt magasabb egységet. Szellemi egységet éppúgy, mint társadalmit, hiszen a polgári társadalom belső fejlődésének logikája leginkább a kulturális szokásrendszer és miliő körében egységesíti e fontos társadalomalakító réteget, (és nem a politikában). Az új polgári rétegek kulturális önmeghatározása fontos folyamat öntudatuk kialakulásában, fejlődésében. A könyvtárat használó fiatalokból kialakuló új polgári társadalom kulturális, könyvtárhasználati szokásait, indíttatását tekintve elsősorban az egyéni érdekeken alapuló motivációik határozzák meg, amelynek stációi a következők: tanulás-tudás-gazdagodás. Nekünk, könyvtárosoknak azonban még ennél a folyamatnál is messzebbre kell látnunk. Tételeznünk kell a polgárosodási folyamatokban végbemenő mennyiségi fejlődés mögötti minőségi lehetőségeket, amelyek csökkentik társadalmi különbségeit éppúgy mennyiségi, mint minőségi vonatkozásokban. Így a modern közkönyvtárhasználat három legfőbb fejlődési fázisát az alábbi ábrával illusztrálhatjuk: tanulás-polgárosodás-(köz)művelődés, (kulturálódás). E három mozzanatba sűrítve modellálhatjuk tehát a használó útját a mennyiségi, egyéni érdekeltségű könyvtárhasználattól az általános érvényű szabad érdeklődésen alapuló, minőségi művelődéshez.
A fent kifejtett célok és ideálok megvalósításának gyakorlati cselekvési programját jelentheti egy újraértelmezett közszolgálati eszmeiség kialakulása. Kialakulásának szükségszerűségét az is előmozdítja, hogy a fogyasztói társadalom öncélú haszonelvűségéből egyfajta kitörési lehetőséget jelent a szabad könyvtárhasználat és a könyvtárban végzett munka egyaránt. Így a tisztán tanulási és szakmai motivációkon túl manapság egyre nagyobb hangsúlyt kell kapjon egy társadalmi-cselekvési alternatívaként tételezett művelődési és szakmai tevékenységi kör. A cikkemben kifejtett problémakör könyvtári-filozófiai kérdésfelvetése így a közszolgálatiság gyakorlati megtestesülésében nyer feloldást. Korunk fogyasztói társadalmának öncélú gyakorlatával szemben értelmes, hasznos, perspektivikus alternatívaként állhat előttünk a társadalom és a politika által is felértékelt művelődési tevékenységrendszer, amelynek új paradigmáihoz hozzájárulhat egy új típusú, filozófiailag is megalapozott közművelődési-közszolgálati szemlélet, amely gyakorlatával egyben megújíthatja az egész közszolgálatiság szellemiségét is. Amíg tehát nem csupán mechanikus információ- és kultúraátadásról beszélünk, addig létezhet a könyvtári szakmának az az elidegeníthetetlen értéke, hogy tudatosan vagy akár tudattalanul is hatva az olvasóra maradandó értéket adhat a kezébe, mielőtt végleg “tengerbe rejtenénk könyveinket”. Így viheti tovább a könyvtár(ügy) történetének ellentmondásos, visszaesésekkel járó folyamában saját történeti lényegét: az emberi szellemiség legjavának közvetítését.

* Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2005/12., 2006/3.

Címkék