A megyei könyvtárak több-kevesebb rendszerességgel kiadják a maguk évkönyveit, almanachjait. Szerzőik rendre beszámolnak a legutóbbi évkönyv megjelenése óta eltelt időszak fontosabb eseményeiről, ismertetik a főbb statisztikai adatokat, az állományra, az olvasókra, a könyvtárhasználatra vonatkozó mutatókat, a megye, a tájegység helyismereti munkáinak aktualitásait, leírják az intézmény működésének “fő csapásirányát” (mostanság például a digitalizáció vagy a retrokonverzió munkálatait), beszámolnak az elmúlt időszak szakmai-kulturális megmozdulásairól (mondjuk, a Nagy Könyv eseményeiről) és így tovább. Ez így is van rendjén; az érdeklődők át is lapozzák ezeket a többnyire igényes kivitelű évkönyveket, elolvassák az őket érdeklő cikkeket, közleményeket, aztán az évkönyvek fölkerülnek a polcra a korábbi kötetek mellé.
Van azonban olyan megyei könyvtár – például a tatabányai József Attila Megyei Könyvtár (JAMK) -, amelynek ha megjelenik az új almanachja, az sosem pusztán egy a többi mellett, az igazán eseményszámba megy, azt a Komárom-Esztergom megyétől távolabbi helyeken is érdeklődéssel forgatják, mert jól tudják, hogy egyfelől becsülendő szellemi értékeket tartalmaz, másfelől pedig módszertani tanulságul, mintául szolgál – az “ilyen a jó színvonalú évkönyv” példáját mutatja. A JAMK minden újabb évkönyve rendre szellemi izgalmakat is jelentő esemény a hazai könyvtárügy szakirodalmát figyelők számára.
Önként adódik a kérdés: hogyan van az, hogy a tatabányaiak évről évre tiszteletreméltó teljesítményt jelentő almanachhal rukkolnak elő? Talán, mert olyan válogatott tudós könyvtárosok dolgoznak a megyeszékhelyen? Talán, mert a JAMK és a város másik fontos szellemi műhelye, az Új Forrás című folyóirat évtizedek óta együttműködik a könyvtárral, sőt most már “egy cég” is a két intézmény? Talán, mert a JAMK igazgatója (egyben húsz éve az Új Forrás főszerkesztője) ugyanaz a személy, a tekintélyes irodalomtörténész, Németh László-kutató, Monostori Imre? Talán, mert a három bányásztelepülésből a 40-es évek végén mesterségesen megyeszékhellyé egyesített Tatabánya az elmúlt évtizedek során sajátos és igényes szellemi életet kialakító várossá szervesült? Igen, valószínűleg mindez együtt és külön-külön része annak, hogy a JAMK évkönyveire muszáj nagyon odafigyelni, hogy ezeket a talán nem a legjobb minőségű papírra nyomott, nem extra illusztrációkkal díszített, talán kevéssé adjusztált köteteket nem lehet gyors átlapozás után a polcra föltenni a többi mellé. A JAMK 2006. esztendei évkönyve ezúttal is megannyi érdekességgel, a honi könyvtáros társadalmat bízvást érdeklődő, izgalmas írást tartalmaz.
* * *
Mindjárt a kötetet nyitó írás egyedivé, különösen érdekessé teszi az évkönyvet. Monostori Imre Följegyzések a József Attila Megyei Könyvtár elmúlt másfél évtizedéről, 1990-2005 című tanulmánya – a szerénykedő “följegyzések” műfaji megjelölés ellenére – nagy ívű áttekintés a JAMK rendszerváltozás óta eltelt történetéről. Természetesen nem a könyvtári évkönyvek szokott eseménykrónikájáról van szó, nem egy vagy több könyvtári szakterület másfél évtizednyi folyamatainak leírása, nyomon követése az igazgató cikke, nem a könyvtári munkafolyamatok még oly összetett kötegeinek szálazása, hanem – és ebben máris példaértékű – egy megyei könyvtár nem kevés hányattatásának és még több munkájának olyan folyamatrajza, amelyben az útkeresések, a problémamegoldások, a helyes útra találások elvei is megfogalmazódnak. A szerző nem a működés gyakorlatias tapasztalatairól számol be, hanem megfogalmazza ama elveket, irányadó eszméket, könyvtártani, kulturális, olvasáspedagógiai, személyzeti stb. fölismeréseket, azokat a szellemi irányjelző gondolatokat is, amelyek valamennyi nagyobb hazai könyvtár irányításában hasznosítható elméletet, illetve tapasztalatot jelenthet.
Monostori Imre már dolgozata tagolásával, az 1990-2005 közötti másfél évtized periodizációjával világosan megkülönbözteti a rendszerváltozás utáni honi könyvtárügy két nagy korszakát. Az első 1990-től 1997-ig tart, ezt a “hét szűk esztendőt” az önkormányzati, illetőleg a könyvtári törvény keretezi az időben. A második periódus az 1997. évi CXL. törvény megszületésével veszi kezdetét, és amelyet a szerző úgy jellemez, mint “a felívelő századvég – munkás századelő” időszakát.
Az első periódus a szervezeti zűrzavarral kezdődött Komárom-Esztergom megyében is; tisztázatlan volt a fenntartó kiléte, nemkülönben a megyei szakfunkciók ellátásának kérdése, vége szakadt a hierarchikus alá-fölérendeltségnek, de nehezen alakult ki az új szakmai rend, radikálisan csökkentek az anyagi források, ráadásul – és ez már helyi sajátosság – a megyei könyvtár épületével, épületgépészeti berendezéseivel is súlyos gondok adódtak. A változó idők – a nehezedő körülmények ellenére is – gyors, újszerű és hatékony megoldásokat követeltek. A megyei könyvtárban megkezdődött a számítástechnikai eszközök beszerzése, alkalmazásuk elsajátítása; megszűnt a kissé nehézkes Komárom Megyei Könyvtáros , helyébe lépett az informatívabb kéthavi szakmai fórum, a Téka Téma. A gyors és rugalmas intézményi reagálás mellett segítséget jelentett az új és helyes irányok megtalálásában az a szakfelügyeleti vizsgálat is, amit az akkori Könyvtártudományi és Módszertani Központ (KMK) három munkatársa folytatott az intézményben 1991 novemberében. És bár a pénzügyi nehézségek nem hogy állandósulni, de (a Bokros-csomag következtében) súlyosbodni látszódtak, a szakmai átvilágítás megállapításaiból levont helyes következtetések, valamint a tervezési, szervezési és gyakorlati lépések lényegében kijelölték a későbbi fejlődés útját. Monostori Imre úgy fogalmaz, hogy a KMK vizsgálatának “gondolkodásbeli következményei” adódtak. Ezeket majd másfél évtized távlatában ekként érzékelteti: “Össze kellett kapcsolni gondolkodásunkban az értékőrző konzervativizmust és a modernizációs technikákat , mindezt megemelve a >humán erőforrás< gyarapításának és a minőség érvényesítésének kritériumával. A József Attila Megyei Könyvtárnak mellesleg becsülendő hagyományai is voltak (vannak). (Állományszerkezet, bibliográfiai kiadványok, szakmai igényesség, fogékonyság az újra, könyvtári hét minden évben, szakmai híradók, évkönyvek, továbbképzések, nyilvános rendezvények stb.). (.) Egyensúlyt kívántunk teremteni továbbá (.) a nyomtatott alapú kultúra és az eljövendő elektronikus alapú kultúra között. (.) Mindezen stratégiánk alapja először is a folyamatos képzés, a szaktudás megszerzése, karbantartása és fejlesztése, valamint a tudati és lelki ráhangolódás. (.) Végül is arról volt (van) szó, hogy a reánk törő anyagi-pénzügyi jellegű nyomásokat és az újabb meg újabb – abszolút jogos – szakmai követelményeket csak egy megemelt szakmai színvonal védhette ki, illetve valósíthatta meg. A klasszikus képlet szerint: a kiművelt emberfők gyarapodása, gyarapítása. S mindezt persze – jórészt – saját erőből, itteni kollégáink képzésével, főiskolára küldésével.” (kiemelések – Monostori Imre).
Ha irodalmi hasonlattal élnék, azt mondhatnám olyan ez, mintha a JAMK munkatársai Münchhausen báró módjára, a saját hajuknál fogva emelkedtek volna föl; ha méltóbb történelmi párhuzammal élnék, akkor a Trianon utáni, megcsonkított és kifosztott Magyarország kultúrpolitikusa és kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó oktatási beruházási és fejlesztési programjaira hajaznának a tatabányaiak megoldási kísérletei. Arra az elvre, hogy a legnagyobb szegénység és ínség idején kell és érdemes a legtöbbet az oktatásra és képzésre áldozni, mert a tudás, a kiművelt emberfők sokasága az eljövendő fejlődés hajtóereje. Tatabányán szellemi, szakmai gyarapodással, lelkiismeretes és iparkodó munkával meg sok-sok tanulással először megakadályozták a leszakadást, fölkészültek a versenyre és azután – immár a második periódusban – fölzárkóztak a kedvezőbb adottságú megyei könyvtárak mellé. Mindez így leírva végtelenül egyszerűnek, egy lineáris folyamat állomásainak érződik, holott súlyos küzdelmek sokaságát fedik a simán futó mondatok, noha e tekintetben beszédes részletekkel szolgál Monostori Imre (pl. az 1996. évi pénzügyi csőd réme, a fizetős szolgáltatások kényszerű bevezetése, bizonyos díjtételek növelése, mindez súlyosbítva a fenntartók átszervezési ötleteivel.).
A második, az 1997 és napjaink közé eső időszak – Monostori megfogalmazásában – magyar közkönyvtárosok társadalmának magához térését és aktivitásának megerősödését jelentette. Újjászerveződtek a szakmai szervezetek, megújult a minisztérium illetékes osztályának vezetése, fölélénkült a könyvtárakra irányuló országos figyelem (pl. “Összefogás a könyvtárakért” akciói, az NKA pályázati rendszerének megpezsdülése), mindezek nyomán – írja Monostori – “úgy tűnt, van perspektívája a magyar könyvtár ügyének”. Tatabányán ennek szellemében 1997 márciusában elkészült a fejlesztési terv; még ez év nyarán, háromhavi zárva tartás mellett elvégezték a ’60-as években elkészült könyvtárépület legsürgősebb javításait és fölújításai munkálatait; elkészült a megye közgyűjteményeire kiterjedő, három évre szóló, több mint 13 milliós fejlesztési program; 1998-ban kiteljesedett a Textlib rendszer használata, amelyet Komárom-Esztergom megye valamennyi nagy könyvtára is alkalmaz; a korábbi évekhez képest komolyabb NKA pályázati pénzek érkeztek a megyei könyvtárba; sőt elkövetkezett olyan esztendő is, amikor a korábbihoz képest emelkedett az új beszerzésű dokumentumok száma. Átalakult a módszertani munka, főként a tekintetben, hogy az részint szakmai jellegű szolgáltatássá vált (pl. továbbképzések, szakmai tapasztalatcserék, információáramoltatás), részint közvetlen szolgáltatás elvégzését jelentette (mint könyvtárközi kölcsönzés, adatbázisok, helyismereti munka, sajtófigyelés). Ilyenformán – summáz a szerző – az 1998-as munkabeszámoló valóságos “győzelmi jelentéssé” vált.
Valóban, az ezredfordulóra a JAMK működése stabilizálódott, az intézmény minden tekintetben megerősödött, mi több, nagyra látó tervek készültek a könyvtár épületének bővítésére is. Kulturális fejlesztésekre is sort került, így a megye és a város más közgyűjteményeivel és szellemi műhelyeivel való együttműködés tekintetében, a kistérségi ellátás kérdésében, a technikai-elektronikai fejlesztések dolgában. A JAMK részt vett a NKÖM minőségfejlesztési és teljesítménymérési programjában, itt is megnyílt – ahogyan más megyei könyvtárakban – az EU-pont, az intézmény részt vesz az ODR-együttműködésben, digitalizálja az Új Forrás korábbi évfolyamait és így tovább. Példaértékű a JAMK kezdeményezése a roma gyerekek számára szervezett foglalkozásokat illetően, így a szabad idő kulturált eltöltésére, az olvasás megkedveltetésére, a könyvtárhasználat alapvető tudnivalóinak megtanítására.
Végül is a XXI. század elejére a József Attila Megyei Könyvtár is olyan könyvtár lett, amely már nem egyszerűen kölcsönző- és olvasóhely, hanem regionális szerepű könyvtári szolgáltató centrum, számítógépekkel fölszerelt információs központ, oktatási és közművelődési bázis és az Új Forrással, szakmai kiadványokkal, a rendezvényekkel, közművelődési akciókkal, könyvtári hetekkel együtt igazi szellemi műhely is.
Monostori Imre persze nem hagyja, hogy e kisded “győzelmi jelentés” nyomán olvasója már-már elandalodjék, hiszen rendre fölsorolja a változatlanul fönnálló hiányosságokat (helyhiány, a berendezés amortizáltsága, az internethasználók elkülönítésének megoldatlansága, a zenei részleg és a kutatószobák nélkülözése stb.). És természetesen – mint valamennyi megyei könyvtárnak – a JAMK vezetőinek és munkatársainak is szembe kell nézniük a megyék megszűnése, illetve a nagyobb területű régiók kialakításának intézmény-átszervezési következményeivel.
Az elmúlt tizenöt évben a JAMK képes volt megőrizni jó hagyományait, meg tudott újulni a legfontosabb szakmai kérdésekben, föl tudta venni a lépést, a versenyt a mai kor gyorsuló, növekvő színvonalú követelményeivel. Éspedig úgy és azzal, hogy a folyamatos tanulást, a folytonos továbbképzést emelték az őt megillető rangra. Meg azzal, hogy bátran alapoztak a JAMK régi, bevált hagyományaira, megőrizték a szellemi műhely rangot, miközben kialakították a XXI. század igényeinek megfelelő könyvtári-információs szolgáltató centrumot. Talán ez – a már emlegetett – titok nyitja.
* * *
A JAMK 2006. esztendei évkönyve – hogy immár a kiadvány egészéről szóljak – három nagy fejezetre tagolódik. Az első rész címe: Könyvtár, könyv, olvasás, itt kapott helyet Monostori Imre igazgató imént méltatott nagy ívű dolgozata, és itt kaptak helyet azok az elemző tanulmányok is, amelyek a könyvtár elmúlt esztendejének jelentős eredményeit, illetve a könyvtári munka hátterében álló elméleti és szociológiai, pszichológiai és művelődéspolitikai kérdéseket taglalják. Az írások sorából föltétlenül kiemelendő Takács Anna írása, amely A “Nagy Könyv” hatása a József Attila Megyei Könyvtár kölcsönzési gyakorlatára címet viseli. Ma már, a Nagy Könyv akció lezárulta után egy évvel jobb perspektívából, távlatosabban látjuk ezt az angolszász eredetű könyv- és olvasásnépszerűsítő akciósorozatot. És miközben már menet közben elhangzottak észrevételek, kételyek, kritikus megjegyzések – hadd hivatkozzam itt György Péterre, aki a 2005. évi budapesti könyvfesztiválon egyszerűen “médiaeseménynek” minősítette a Nagy Könyvet -, a közben utólag számosabbak lettek a kritikus hangok. Takács Anna gondosan adatolt dolgozata vége felé meglepetten állapítja meg: a könyvtári szaksajtóban alig-alig van nyoma ennek a nagy médiavisszhanggal, tömegkommunikációs fölerősítéssel lezajlott akciósorozatnak. Ez nem pusztán önmagában föltűnő, különös jelenség, hanem igazolni látszik György Péternek, az eseményekkel egyidejű vélekedését. A szerző, Takács Anna több oldalas táblázatok hosszú sorával szemlélteti, hogy a 2004-es, illetve a 2005. évi kölcsönzési adatok összevetéséből egyáltalán nem rajzolódik ki, hogy a televízióban reklámozott legkedveltebb 12 mű iránti érdeklődés nagymértékben megnőtt volna. Majd így összegez: “Természetesen nehéz azt kimondani, hogy egész éves munkánk csak részsikereket hozott, ha nem akarom az egyértelmű kudarc kifejezést használni. Hogy talán jobban járt volna mindenki, ha ezt a pénzt másként költjük el. Hiszen még több megyei könyvtárat fel kell újítani, bővíteni, átépíteni. (.) Hogy a kisebb települések könyvtárairól ne is szóljak. A könyvbeszerzési keretek is meglehetősen alacsonyak. És nem feltétlenül a TOP 100 könyveiből van a legkevesebb. Ezeknek a példányszámát lehetett ugyanis pályázat segítségével növelni ebben az évben.”
Ugyanakkor a szerző úgy véli, a Nagy Könyv mindenképpen rányitotta a könyvtárosok szemét: elébe kell menni az olvasói érdeklődésnek, új módszerekre, olvasásnépszerűsítő munkaformákra és kísérletezésre is szükség van. “Ki kell lépni a könyvtárból” – akár a televízió, a média vagy más PR-eszközök segítségével.
Ugyancsak az évkönyv első részében olvasható Kolok Melinda írása is; a szerző ebben a tanulmányban A Harry Potter könyvek olvasáspszichológiai elemzésé t végzi el. Vizsgálja az ifjúsági regényfolyam főszereplőjének alakját, jellemét, a csodás elemek szerepét, az iskolának mint a cselekmény helyszínének a sajátosságait, a mesei ismétlések, a prózaritmus hatását, a humor szerepét, a fordulatosság és a fantáziavilág jellemző vonásait, a jó és rossz megjelenítésének írói módszereit. Kolok Melinda szellemes, frappáns elemzése után akként vélekedik, hogy Rowling regényfolyama miben sem különbözik a már ismert (klasszikus) meseregények világától, legföljebb annyiban, hogy modernebb világban, maibb miliőben játszódik. A félelmet keltő jelenetek – amelyek persze bőséggel előfordulnak a leghagyományosabb népmesékben is – nem zavarják a gyermekek érzelmi fejlődését, hiszen “az olvasás közbeni belső mozink csak olyat vetíthet elénk, amit fel tudunk fogni, amivel meg tudunk birkózni”. Ráadásul a végig és folyamatosan szórakozó gyermekeknek a vaskos kötetek elolvasása sikerélményt is kínál, talán majd bátrabban nyúlnak más terjedelmes kötetek után is. Valószínűleg nem fogja őket visszatartani az előttük tornyosuló olvasnivaló terjedelme, nem lesz úrrá rajtuk a “bevehetetlen vár” félelme.
Az első rész további két cikke – L. Dürgő Brigitta és Katona Ildikó munkája – a gyermekek és az ifjúság olvasásának kérdéseivel foglalkozik; Papp Zsuzsanna beszámolója pedig egy angliai tanulmányút hasznos tapasztalatait adja közre.
Vagyis – hogy ismét a JAMK munkájának és évkönyvei sikerének titkához közelítsek – az almanach első részének tanulmányai a mai magyar könyvtárügy egyik legfontosabb, de bizonyosan legtávlatosabb kérdését, az olvasói utánpótlás problémáit járják körül. Azokat az aprólékosan földolgozandó kérdéseket, amelyektől mindenkori könyvtáraink jövője függ: lesznek-e olvasók, könyvszeretők az eljövendő nemzedékek tagjai között.
** *
A kiadvány második részét, másik tematikai pillérét a Helytörténet cím alá fogott öt terjedelmesebb dolgozat alkotja. Ha nagyon röviden kellene fogalmaznom, azt mondhatnám: a korábbi évkönyvekből ismert és megszokott – igen magas színvonalú – történeti tárgyú írások olvashatók e helyütt. Haraszti Mihály tatai helytörténész a város piarista könyvtárának XVIII. századi históriájához szolgáltat adalékokat; Horváth Géza tatabányai könyvtáros a Komáromi Kalendárium XIX. századi köteteinek úgynevezett borítékverseit mutatja be; Számadó Emese, a komáromi Klapka György Múzeum munkatársa Zsolt Béla Villámcsapás című regényének Komárom-motívumait veszi számba tárgytörténeti dolgozatában; Simonik Péter tatabányai levéltáros a helyi bányásztelepen folyó anya- és csecsemővédelem 1920-as évekre tehető kezdeteit idézi föl; T. Sáray Szabó Éva, az országszerte ismert helytörténész könyvtáros a Tatabányai Állami Gimnázium II. világháborút követő rövid korszakát dolgozza föl. Ebből a futó fölsorolásból, csupán tartalomjegyzék-szerű listából is kitűnik, hogy a JAMK képes összefogni a megyében folyó helyismereti föltáró munkát, sőt fórumot is biztosít a kutatási eredmények közreadásához. A másik lehetséges következtetés pedig az lehet, hogy a megyei könyvtár korábbi évkönyveiben publikált helyismereti dolgozatok már-már összeadják Komárom-Esztergom megye újkori intézmény-, kultúr-, művelődés- vagy egyháztörténeti tablóképét.
Az évkönyv harmadik része az Appendix , itt található a megye nyilvános könyvtárainak címjegyzéke, a munkatársak fölsorolásával együtt. Ugyancsak itt található a megye könyvtárai által 2004-ben és 2005-ben gondozott kiadványok bibliográfiája. Végül, de persze nem utolsó sorban Horváth Géza összeállításában tanulmányozható a Komárom-Esztergom megye könyvtáraira vonatkozó újság- és folyóiratcikkek repertóriuma, 2004-2005 című összeállítás. A 91 tételből álló repertórium böngészése közben óhatatlanul visszaidéződik Monostori Imrének a kötet nyitó tanulmányában közölt ide vágó megállapítása. A JAMK igazgatója ott ezt írta: “Megszámoltuk, hogy 1990-től 2005-tel bezárólag intézményünkről összesen 366 cikk jelent meg az országos és a megyei sajtóban. Havonta átlagosan kettő. Nem tudjuk, ez sok-e vagy kevés, de úgy érezzük, céljainknak és lehetőségeinknek megfelelő volt.” Természetesen én sem tudom, hogy tizenöt-tizenhat éven át a megyei könyvtárról megjelent havi átlagban két tudósítás, riport sok vagy kevés. De azt jelezni látszik, hogy egy kicsinyke megye nem éppen szerencsés adottságok és működési föltételek között működő megyei könyvtáráról lévén szó – nem rossz mutató. És nyilván tükrözik e sajtóközlemények azt, amit ez az írás is sugallani próbál: az lehet a tatabányai József Attila Megyei Könyvtár munkálkodásának titka, hogy a legjobb szellemi, szakmai és emberi tradíciókat híven megőrizve újult meg az ezredforduló tájékán. A jó hagyományokat a nehéz, szorongató, spórolásra késztető körülmények ellenére sem áldozták föl a mindenáron való takarékoskodás vagy modernizáció oltárán. Úgy tették meg 1990 táján az előkészületeket a “falak nélküli” elektronikus információs központtá válás útján, hogy nem engedtek a hagyományos szellemi, emberi igényesség követelményéből. Nagy tudású, magukat folyamatosan képző és lelkes szakemberek dolgoznak Tatabányán – ez lehet a “titok” nyitja, és persze ennek az évkönyvnek a közvetett haszna.