“A lényeg az, hogy a rendelkezésünkre álló időt magunk és mások számára értelmesen és hasznosan töltsük el.”

Kategória: 2006/ 8

Beszélgetés Reményik László íróval

“Mindkét szemem világa elveszett, de én nem adtam fel! A látásom elvesztésének pillanatában megfogalmazódott bennem, hogy nem szeretnék egy szerencsétlen, tutyimutyi ember lenni, akit a karjánál fogva ráncigálnak. Inkább legyek olyan, akit irigyelnek, persze nem az állapota miatt, hanem azért, mert le tudta azt győzni.” Reményik László 2000-ben megjelent, első kötetének (Akik a sötétben is látnak) előszavában olvasható ez a néhány sor, amely tökéletesen kifejezi a szerző hitvallását, életszemléletét, azt a felfogást, amely bárki számára példaértékű lehet.
Magam is 2000-ben kerültem “szellemi kapcsolatba” az íróval, amikor az Új Könyvek című állománygyarapítási tanácsadóba recenziót írtam kötetéről. Azonnal megfogott az a töretlen akarat, az a kőkemény, gyémántfényű izzás, amellyel a nevében is “reményt” hordozó szerző elindult az élet által rákényszerített úton, ám, hogy ezt miként tette, arról valljon ő maga.
Reményik László első találkozásunk alkalmával régi ismerősként, hihetetlen nyitottsággal fogadott, kendőzetlen őszinteséggel mesélt arról a sorsról, amelyet az élet mért rá, ám amelynek feldolgozásában, elviselésében, folyamatos alakításában szinte kizárólag neki van szerepe.

- Miként lehet feldolgozni azt a traumát, hogy az ember harminc éves korában elveszíti a szeme világát, milyen “stratégiát” kell kialakítania a továbbéléshez?
- Cselekedeteimnek a vezetője az önkontrollom, tehát, hogy belefér-e a lelkiismeretembe az, amit teszek. Ez azért jó, mert a lelkiismeret egy kicsit rugalmas, nem dogmatikus; ahogy én alakulok, úgy alakul, és ha azzal nem ütközik egyetlenegy cselekedetem sem, akkor nekem nincs konfliktushelyzetem. És ehhez hozzátartozik, hogy senkire nem haragszom, senkit nem utálok, ha esetleg valakire nem vagyok kíváncsi, azt kisöpröm a fejemből. Ilyen módon biztosítom magamnak azt, hogy ne legyen az, ami belülről rombol. Valaki haragszik másra, akkor nem a másikkal szúr ki, hanem saját magával. A harag, a gyűlölet benne dolgozik, hát én meg nem vagyok a magam ellensége, hogy saját magam ellen dolgozzak.

- Ezt mindig így érezted, vagy ez az életszemlélet a látásvesztés után alakult ki?
- Engem az tett emberré, hogy kétszer is elveszítettem a látásomat, és ezt feldolgoztam. Magyarán bekerültem egy mély gödörbe, halottként nem lehet élni, onnan ki kell mászni. És én elsősorban saját magamra hagyatkozva, persze a szülők is segítettek, de lelki terhet nem raktam rájuk, soha nem panaszkodtam, tehát keresnem kellett egy utat, amelyen a gödörből kimászhatok. Megtaláltam ezt az utat, tudom, hogy akkor hol voltam, és tudom, hogy azóta hova jutottam el. Ettől kezdve kiben másban higgyek, ha nem magamban?

- Mikor voltál először könyvtárban, és melyik könyvtárba íratkoztál be annak idején?
- 1963-tól, négy és fél éves koromtól – néhány évtől eltekintve – itt lakom ebben a házban. Felső tagozatos koromban az akkori Thälmann utcában volt egy gyerekkönyvtár, saját magam noszogatására elmentem oda, beíratkoztam és kamaszoknak való kalandregényeket kölcsönöztem ki. Senkire nem vagyok irigy, de mindig felnéztem azokra, akik 100-200-300 oldalt tudtak úgy teleírni, hogy az leköti az embert. Számomra mindig hallatlan tiszteletet kivívó tény volt, hogy hogyan szorulhat valakinek, annyi ész a fejébe, hogy írjon. Ez a mai napig így van, most már regényeket is írok, és pontosan tudom, hogy azokat ki kell találni.

- Hogyan lettél a Dagály utcai könyvtár olvasója, amely tudomásom szerint bázisa lett az általad szervezett író-olvasó találkozóknak, természetjárásoknak, kirándulásoknak?
- 1998 körül CD-ket kölcsönöztem ki, magnószalagra átvettem. A későbbiekben összeismerkedtem az ottani könyvtárossal, Katival, és az első könyvem sajtóbemutatóját már itt rendeztük meg, rendszeresen átjártam hozzájuk, beszélgettem a könyvtárosokkal. Készítettem egy MP3 gyűjteményt, úgy, hogy Dagály utcai, újpesti, és a “nagy” Szabó Ervin zenei állományát vettem alapul. Ami nálam itt van MP3 gyűjtemény, nagyon szívesen odaadom bárkinek, aki igényli, 1600 vers, Beethoven, operák, Verdi-művek és más efféle zenék vannak rajta.

- Mi motivál abban, hogy teljesértékű, sőt mi több – munkáidat tekintve – a hétköznapi átlagember mindennapjait jóval meghaladó életet élj?
- Egyetlen motiváció volt, nem akartam mások szemében szerencsétlen embernek látszani. Ahogyan kívülről láttam magam, nem akartam negatív képet kapni. Ennek megfelelően mindent megtettem azért, hogy ne legyen úgy, persze ezt nem volt könnyű megcsinálni, sőt nagyon nehéz volt, de az volt bennem, hogy engem ne sajnáljanak. A könyvek már akkor jöttek, amikor nagyjából megtaláltam az utat. Kikapcsolódási formaként megjelentek a hangoskönyvek, és mindaddig, amíg nem lett számítógépem, hangoskönyvet “olvastam”, regényeket, klasszikusokat, voltak olyan kötetek, amelyeket látóként el akartam olvasni, de már nem tudtam, azokat meghallgattam hangoskönyvben, sőt jó néhány olyan mű volt, amely hangoskönyvként nagyon tetszett, és azt megvettem nyomtatott formában, az antikváriumban. Ilyen például Gravestől a Jézus király, amely nagyon tetszett hangoskönyvben, megvettem nyomtatott formában is, és itt van a könyvespolcomon, persze vehettem volna az áráért néhány pohár sört, de én nem ezt tettem.

- A hangoskönyveket, amelyeket “olvasol” a vakok szövetségében készítik, és onnan kerülnek hozzád, vagy innen a Dagály utcai könyvtárból, amelynek magad is tagja vagy, kölcsönzöd ki?
- A szövetség könyvtárában találtam meg ezeket, de a Szabó Ervin Könyvtár is rendelkezik hangoskönyvekkel, a nem látók nagyon nagy része a szövetségből kölcsönzi ezeket a műveket, amelyek ma már MP3 formában is kikölcsönözhetők.

- Szerinted a Dagály utcai könyvtár felszereltsége alkalmas arra, hogy azt a nem látók, látássérültek is használhatják?
- Igen, és a munkatársak is nagyon segítőkészek.

- A te köteteid is ott vannak a könyvtárak polcain, hatalmas munka van e mögött, talán minden könyved anyagát te magad írod le?
- Igen, mindent én írok le. Úgy kezdődött az első könyvem megírása, hogy vettem egy számítógépet, akkor már feldolgoztam a látásvesztést, és kíváncsi voltam arra, hogy a többi ember hogyan él, például egy gyerek hogy gondolkodik erről. Hogyan tanul? A kamaszok hogyan ismerkednek? A számítógéppel gyakorlásként beszélgetéseket írtam le. Nem nagyon ismertem senkit, de ha valamit akartam, kellett néhány személyt találnom, akik másokat is ismertek, és így lett 77 beszélgetés a végére. Az indítékom kettős volt, egyrészt a kíváncsiság a többiek felé, másrészt használni akartam valami értelmes dologra a számítógépet. 5-10-15 beszélgetés után eszembe jutott, hogy ilyen könyv Magyarországon még nem jelent meg. Úgy gondolom, hogy nagyon érdekes téma a nem látás, mert valamilyen szinten erre mindenki kíváncsi, bár mindenki valamennyire irtózik is tőle.

- Jó szó szerinted, hogy irtózik?
- A látása elvesztésével együtt minden önállóságát is elveszíti, felnőttként olyan lesz, mint egy kétéves gyerek. Ettől pedig nem fél az ember, hanem irtózik. Ez motiválta, hogy ezekből a beszélgetésekből könyv legyen, de ha én bármelyik pillanatban tudtam volna, hogy Magyarországon egy könyv megjelentetése “hogy néz ki”, akkor én ezt rögtön abbahagytam volna. Szerencsére mindig csak egy, az éppen legyőzendő akadállyal kerültem kapcsolatba, és ez az egy azért mindig legyőzhető volt. Ma már tudom, hogy ha húsz akadály áll előttem, akkor én 19-et elfelejtek, és csak egy lebeg a szemem előtt, mint megoldandó feladat. A könyvkiadóknál sokszor visszautasításra találtam, és akkor elsírtam a gondomat sok embernek. Egy valaki ismerte Simóné Avarosi Évát, aki megszerkesztette a 2000-ben megjelent könyvemet. Ingyen megszerkesztette, és beajánlotta a Háttér Kiadó vezetőjének, ha viszek egy rakás forintot. Én vittem, és így jelenhetett meg a könyv. Éva igazából azzal segített, hogy elhitette velem, hogy én ezt meg tudom csinálni. Azután azt mondtam magamnak, ha van ötletem, van témám, akkor most már a többi is menni fog. Mind az öt könyvemre el tudom mondani, hogy a világon aligha van párja, például az Ezermester kutyák című könyvemnek, amelyben 45 munkakutyáról van részletes leírás.

- Használod talán az internetet, esetleg így kerültél a riportalanyaiddal kapcsolatba?
- Nem, az internetet csak e-mailra használom. A kapcsolatok úgy alakultak, hogy ismertem egy-két vakvezető kutyást, egyik adta a másik címét. Törekedtem rá, hogy minél változatosabb korú és élethelyzetben lévő emberekkel kerüljek kapcsolatba.
Először felvettem magnóra, utána ezeket a szövegeket leírtam, ha hitelesen akarja megírni az ember, akkor ez nem megy másként.

- Milyen volt az első könyved megjelenésének a visszhangja, kik jöttek el a Dagály utcai könyvbemutatóra, hogy érezted, milyen volt a kötet fogadtatása?
A könyvemben szereplők közül jó pár embert elhívtam, ismerősöket, körülbelül százan voltunk. Hogy milyen volt, azt azzal tudom érzékeltetni, hogy eljött az egyik szponzor, a Fővárosi Önkormányzat Kisebbségi, Emberi Jogi és Vallásügyi Bizottságának akkori vezetője. Elsőre ugyan nagyon mérges volt, hogy miért az ő bizottságának küldték át a szponzorlevelet. Azonban amikor vége lett a könyvbemutatónak, azt mondta, hogy ő még ilyen helyen, ahol ilyen hangulat és ilyen emberség van, még nem volt. Ez egy hatvan év körüli, sok mindent megélt ember véleménye volt. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy milyen emberi légkör volt ott.

- Megjelent hangoskönyvben valamelyik köteted?
- Mindegyik, ma már mind az öt kötet megjelent hangoskönyvben. Az interneten MP3-ban is megvannak ezek a könyvek (az örökkévalóságnak). A www.mek.oszk.hu/mvgyosz/hangoskonyvek és Reményik László alatt bárki megtalálja a könyveimet. Saját honlapom címe: remlac.extra.hu, innen letölthetők a könyveim, én fejezetenként is szétszedem, hogy akit érdekel, az jobban át tudja tekinteni. A vakok szövetségében olvassák fel a könyveimet.

- Van-e számláló a honlapodon? Van-e valamiféle visszajelzés arról, hányan olvassák a könyveidet?
- Aki nem lát, az tudja, hogy a szövetségben vannak hangoskönyvek. Ott informálódnak.

- Az Irodalmi Találkozó Angyalföldön program vendégei közül Szepes Erika, Payer Imre, Garaczi László és Kaiser László voltak a legismertebb személyek. Melyek voltak a meghívottak kiválasztásának a szempontjai?
- Kaiser Lacit, Aradi Jutkát kértem meg, hogy segítsenek, ők ajánlottak azután neveket. Ők protezsálták Polgár Ernőt, Payert is, akik szívesen eljönnek, csak nem mindig sikerül megfelelő számú közönséget toborozni. Akik eljönnek, azok jól érzik magukat, legutóbb kerekasztal-beszélgetéssé alakult a találkozó. A versek felé tolódott el a kínálat, de azt szeretném, hogy próza és vers egyaránt szerepelne ezeken az összejöveteleken, és a későbbiekben színészeket is szeretnék meghívni, vagy bárkit, aki érdekes ember. Azt gondolom, hogy egy-egy ilyen beszélgetés hasznos bárkinek, mert mások gondolataival szembesülve szembeállíthatja a sajátját vagy vitatkozhat vele, vagy éppen megerősítheti a saját gondolatait. Legutóbb Garaczi Laci nőkről szóló írását olvasta fel, ott volt a felesége is, és őt megkérdeztem ezzel kapcsolatban valamiről, ebből azután remek beszélgetés indult ki.

- Te szervezed ezeket a találkozókat?
- Igen, mindent én szervezek, Szepes Erikával kiegészülve.

- Mindig ilyen nyitott voltál, vagy úgy érzed, hogy a látásvesztés az önmagadhoz és az emberekhez való viszonyodat is pozitív irányba változtatta meg?
- Igen, megváltoztam, mert rájöttem, hogy sokkalta több dolgot csinálok, mintha látó lennék. Soha nem hazudok, megmondom az igazat, ha az rosszul is esik a másiknak. Miért baj, ha valaki meg van győződve a maga igazáról?

- Hogyan kezdődött és hogyan alakult a későbbiekben a természetjárás, amely mára már “szenvedélyeddé” vált?
- A látásvesztés után sokat kirándultam a barátnőmmel. Eltelt egy pár év, megvolt a kutya, a Dagály utcai gyermekházba bekopogtattam, hogy az utcabálra lenne egy pár ötletem. Mondták, csináljam meg. Arról is szó esett, hogy minden évben szerveznek barlangász-túratábort Borsodban, öt év alatt háromszor voltam ott. Nagyon tetszett, bírtam a tempót. A harmadik után úgy voltam, nem akarok várni még egy évet, én rendszeresen akarok menni túrázni, és akkor jutott eszembe, hogy a Dagály utcai könyvtárban Mária néninek a férje túravezető. A kutyával úgy mentünk az első találkozóra, hogy én senkit nem ismertem, de tudtam, hogy a tizennyolc kilométert teljesítenem kell. Látták, hogy nem vagyok elveszett fickó a német juhásszal. Egyre népszerűbbek lettünk, a későbbiekben lassúvá vált a csapat nekem, felvetődött bennem, hogy maratoni távot szeretnék gyalogolni. 2000. január közepén megígértem az egyik ismerősömnek, hogy megyek kétezer kilométert. Segítők kerekedtek mellém, és kiderült, hogy a kétezer kilométer még sem volt sok, mert az már szeptemberre meglett, és az év végére a Budapest-Párizs-Madrid útvonal hosszával megegyező, 2629 kilométert is legyalogoltam.

- Volt valami célod ezzel?
- A túrázással is valamit akartam: az adott szavamat meg akartam tartani, mert ez magamnak volt fontos. Ez alapvető az ember életszemléletében, mert az emberek kisebb dolgok miatt is legyintenek. Ha megígérnek valamit, és nem teljesítik, azt mondják, hogy nem érdekes. De nagyon is érdekes, hogy az adott szót betartsa az ember! Most elkezdtem futni, látóként soha nem futottam, 500 méter után kiköptem a tüdőmet, most úgy döntöttem, hogy futok, első alkalommal öt kilométert sikerült, látó társsal.

- Jelenleg min dolgozol?
- Kiválasztottam magyar népmeséket, ezeket nem látó gyerekek felolvasták, Braille-írásból, és a mese szövegében szereplő hangokat felvesszük digitális hangrögzítővel, és a mese megfelelő helyeire berakjuk. A hangfelvételekbe én a könyveimnek a bevételét ruháztam be. A megjelenő CD-t nem lehet üzletben kapni, de mindenki ingyen hozzáférhet, engedély nélkül másolható, sokszorosítható, ajándékozható, de pénz nem kérhető érte. Minél szélesebb körben terjesszék, az a célom.

- Hogy kerültél kapcsolatba a nem látó gyerekekkel?
- Elmentem a vakok iskolájába, az Ajtósi Dürer sorra. Számomra ők jelentették a legnagyobb élményt. Nyíltak voltak, barátkozók, hihetetlenül kedvesek, az ölembe ültek stb. Akkoriban már látó iskolába is jártunk a kutyával, és felmerült bennem, hogy meg kellene szervezni, hogy a nem látó gyerekek a látók iskolájába eljöjjenek, és együtt tanuljanak. Felvetettem ezt a gondolatot a látó suliban, ahol nagyon pozitívan állt hozzá az igazgató. Az lett az eredménye, hogy a hatodikosok fél éven keresztül háromhetente egy-egy napot a kerületi Hunyadi Mátyás Általános Iskola hatodikosaival tanultak. Hozták az írógépüket, úgy tanultak. Megfelelő előkészítés után ment a folyamat. A látóknak elmeséltem, hogy milyen furcsa viselkedéseket vehetnek észre a nem látó gyerekeken, ez ne lepje meg őket, és még számos dolgot előre elmagyaráztam, olyasmiket, amelyeket tapasztalatból tudok.

- Erről kellene szólnia az esélyegyenlőségnek! Miért nem lehetséges, hogy más iskolák is kövessék a példádat, és gyakorlattá váljon, hogy látó és nem látó gyerekek egy ideig együtt tanuljanak?
- Amikor vége lett az együtt-tanulásnak, azt mondták a Hunyadiban, hogy nekik tetszik ez a dolog, és már más osztályokból is kérdezték a gyerekek, hogy őhozzájuk mikor jönnek a vak gyerekek. Négy-öt évvel később, amikor már gimnazisták voltak, az egyik srác írt egy levelet, hogy most tudja igazán, ez milyen remek ötlet volt.

- Miért nem lehet ezt a “mozgalmat” intézményesíteni?
- Sajnos, amíg minisztériumi szinten fogják megmondani, hogy mit kell ez ügyben csinálni, addig semmi eredmény nem várható. Ha valaki személyében nem érintett, addig aktatologatás lesz az egész. Tudomásom szerint két 100 milliós projekt van arra, hogy látássérülteket oktassanak. De a gyakorlatban ez jószerivel kidobott pénz. Hiszen, akik elvégzik ezeket a tanfolyamokat, szerintem aligha tudnak elhelyezkedni. Akkor minek az egész?

- Szerinted mire és hogyan lehetne a támogatási összegeket elkölteni?
- Hány olyan ember van, aki elvesztette a látását, hány olyan ember van, aki mozgáskorlátozottá vált, akik az ilyen helyzetbe frissen került társaknak sokoldalúan tudnának segíteni! Számos család életét meg tudnánk menteni! Rengeteg konfliktus adódik a látásvesztésből. Mi, akik ezt már feldolgoztuk, és tudjuk, mi a módja, hogyan lehet ezt átvészelni, lehet, hogy pénzzel nem mérhető haszonnal járna, ha segíteni tudnánk, de embereket és családokat lehetne így megmenteni. Ám erről nincs papírunk, ha valakinek erről van papírja, az a bürokráciának sokkal többet ér, mint a mi tudásunk. Pedig mi erről a saját tapasztalataink alapján sokkal többet tudunk. Itt egy lehetőség, hogy mire lehetne alkalmazni azokat az embereket, akik elvesztették a látásukat.

- Nem akarod ezt te magad megszervezni?
- Hivatalosan nem, mert az annyi vesződséggel, számomra fölös teendővel járna, hogy a lényegi munkára nem maradna idő. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a kerületi önkormányzat ennek valamiféle teret és helyet nyújtana, de én nem akarok se alapítványt, se semmit csinálni ez ügyben. Kerülök minden hivatalos formát. Én szabad akarok maradni, nekem, ne kösse meg senki a kezemet.

- A látásvesztettek szemérmesek, vagy mernek segítséget kérni?
- Eleinte nem nagyon, mert mindenki a sebét nyalogatja, sajnálja magát. De ha odamegy hozzájuk valaki, és azt mondja: komám, én is láttam 31 évig, de megvakultam, akkor odafigyelnek rám, mert hiteles vagyok. El kell rángatni otthonról őket, azt mondani nekik: gyere sétálni a kutyával, elmondani nekik, hogy mire figyeljenek, számoljanak és tudni fogják például, hogy hol van a kapu.

- Az író ember, mint Te, hogyan válogatja ki az olvasmányait?
- Digitális könyveket olvasok. Létezik egy gyűjtemény 3500 irodalmi alkotásból áll. Ez csak próza, abc sorrendben vannak a szerzők nevei, és itt szoktam válogatni.

- Hogyan keresel ebben az adatbázisban?
- Mappa-szerű elrendezésben vannak a művek, és ugyanúgy dolgozom vele, mint a látók. Az interneten is rengeteg könyv van, amit le lehet tölteni. Elhozom lemezen, bemásolom a gépbe, és bármikor el tudom olvasni.

- Van tudomásod arról, hányan használják ezt a szolgáltatást, illetve a Vakok Szövetségének a könyvtárát?
- Jelen pillanatban 2927 regisztrált olvasó van, nagyon sokan kölcsönöznek, kazettát, CD-t. A látássérültek nagy része nagyon olvasott, csillagászati mértékben jobban, mint a látók. Sok szabadidejük van, rengeteget olvasnak. Egy jó regény a hang alapján képileg is megjelenik előttük. Akiknek számítógépük van, azok számítógéppel olvasnak.

- Neked is sok a szabadidőd, vagy mindig van munkád?
- Én mindig elfoglalom magam értelmes dolgokkal. Például most meg kell tanulnom a hangszerkesztést a mese CD-k készítése miatt. Ezért is jó, hogy vannak ötleteim, mert ha valamelyik “leül”, akkor előveszek egy másikat, így mindig van mit csinálnom.

- Az elmondottak szerint sok mindent csinálsz, azért hogy mindenre jusson időd napirendet készítesz magadnak?
- Nem, mindig aktuálisan az van, ami éppen adódik. Mindig kell valamit csinálni, és nekem addig lesz jó, amíg el tudom foglalni magam, ha nem, abban a pillanatban szerencsétlen leszek. Erre nagyon jó, hogy általános iskolákba járok a kutyával, már több, mint 190 osztályban voltunk. Nagyon jó még az írás, a túrázás, a hanggyűjtemény készítése, és nemrégiben elkezdtem futni. Mindig kell valamit csinálni, hogy az ember agyában ne az legyen, hogy jaj, nem látok. Ha valaki csak azt lesi, hogy na, hazamegy, bekapcsolja a tévét, és azt nézi, jogosan megkérdezheti magától, hogy minek él? Ha én nem veszítem el a látásomat, nagyon unnám az életet, engem ez tett emberré; ezek a gondolatok, azért születtek meg bennem, mert elvesztettem a látásomat, és feldolgoztam. Fekete leves című könyvemben (2007-ben fog megjelenni) ezek a gondolatok majd benne lesznek.

- Nemcsak az volt a célod, hogy a saját életedet rendbe hozd, hanem az is munkált benned, hogy a sorstársaidnak valamiféle alternatívát adjál?
- Példát nem akarok mutatni, de másoknak nagyon szívesen segítek. Gyakorlatban, a saját életem alapján már sok mindent tudok, és felmerült bennem a kérdés, vajon ezt át tudom-e adni másoknak? Egyszer egy látását veszített nő keresett meg, mondtam, hogy szívesen segítek neki, de azt is hozzátettem: lehet, hogy nem azt fogod hallani, amit hallani szeretnél, hanem azt, ami jó neked. És a kettő között nagyon nagy különbség van. Eleinte 10-ből 8-ról nem hiszi el, hogy hasznos, amit mondok

- Mondj néhány példát arra, melyek azok a gondolatok, amelyekkel a látását vesztett emberbe “lelket” lehet önteni?
- Innentől kezdve lényegében egy új élettel kerül szembe mindenki. Mindent újra kell megtanulni és úgy, hogy az ember nem lát. Ha tudok közlekedni, ha tudok számítógépet használni, ha ki tudok takarítani, akkor nem zavar, hogy nem látok. A fehér botot ne szégyenfoltnak tekintse, bár mindegyikünk annak tekintette, én is, pedig az egy segédeszköz. Minél előbb ki kell mozdítani, levinni, levegőre menni, figyelje a közlekedést, javasolom nekik a számítógépet. Azt gondolják: minek a számítógép, amikor először azzal vannak elfoglalva, hogy lelkileg feldolgozzák az egészet, és magukat sajnáltatják. Én meg azt mondom, majd akkor sajnálja magát, ha nem vagyok ott, ha én ott vagyok, akkor noszogatom, és nem engedem, hogy sajnálja magát. Ugyanis én, és a hozzám hasonlóak azért vagyunk megfelelőek, mert hitelesek vagyunk, nekünk nem mondhatja senki, hogy könnyű neked, mert úgyis látod. Fontosnak tartom és a könyveimben le is írom az élet értelmével kapcsolatos gondolataimat; a lényeg az, hogy a rendelkezésünkre álló időt magunk és mások számára is értelmesen és hasznosan töltsük el.

- Köszönöm a beszélgetést.

Címkék