Feladatom hálátlan: szűkebb szakmánknak azokról az “örökzöld” problémáiról kell szólnom, amelyek szakszerű munkavégzéssel ugyan elkerülhetők lennének, mégis folyamatosan jelen vannak a napi praktikumban, lassítják, sokszor meg is hiúsítják az érdemi együttműködést.

Mielőtt részletezem mindezeket, tekintsük át azt a terepet, rajta az elmúlt tíz év változásának nyomaival, ahol munkalassító bosszúságaink megőrződnek, illetve újratermelődnek.

Azért gondolom, hogy a 90-es évek egyetlen – igazán átmeneti – időszakként jellemezhető, mert a korábbi rutint, a jogi szabályozókkal is stabilan meghatározott mechanizmust az évtized elején már megkérdőjelezték a rendszerváltozás könyvtári kísérőjelenségei, és az újabb egyensúly csak most, az aktuális jogi szabályozással körvonalazódik.

Az elmúlt időszakban a könyvtárközi kölcsönzést az alábbiak jellemezték:

• az igények és azok kielégítésének változása;
• az elszegényedés tüneteinek, valamint a korszerű könyvtári technika elterjedésében realizálódó gazdagodásnak a párhuzamos jelenléte;
• várakozás az új jogi szabályozásra.

Az igények módosulásáról

A kért dokumentumok tematikája és az igénylő könyvtárak köre egyaránt változott.

Legfeltűnőbb a korábbi évtized(ek)ben domináns műszaki irodalom iránti igény visszaszorulása. Eltűnt az ipari kutató-fejlesztő réteg a nagyvállalatokkal, műszaki kutató intézetekkel és azok szakkönyvtáraival együtt. Kivétel a gyógyszervegyészet, ill. általában a gyógyászati technika.

Új partnerként időnként feltűnnek helyettük a fantáziacégnévvel jelentkező privatizált kisvállalatok. Általában könyvtár és könyvtáros nélküli társulások; körülményesen tájékozódnak a könyvtárközi kölcsönzés hogyanjáról, néhány fordulóra igénybe veszik a szolgáltatásokat, aztán szétesnek, átalakulnak, majd új felállásban esetleg minden kezdődik elölről.

A mezőgazdaság és a feldolgozó ipar területén a helyzet hasonló: a privatizálódás következtében korábbi szakkönyvtáraik többsége megszűnt. A kutatás az ágazat felsőoktatási intézményei köré összpontosult. Ezek száma – ellentétben a műszaki felsőoktatási intézmények számával – nem csökkent, és szakirodalmi igényük aránya sem lett kisebb a könyvtárközi kölcsönzés egészében.

Az egészségügyi–gyógyászati szakirodalom iránti igény aránya is nagyjából azonos maradt a jelentős taglétszámú orvosi könyvtári hálózattal együtt. Szembetűnő negatív változást ezen a téren az elszegényedés hozott: míg korábban alig volt jelentősége annak, hogy hazai vagy külföldi könyvtár szolgáltatja-e a keresett dokumentumot, ma már csak kéréseik töredékénél képesek vállalni a külföldi bekérés magasabb költségeit.

Azonos maradt vagy arányaiban inkább nőtt a, bölcseleti–társadalomtudományi–nyelvészeti stb. szakirodalom iránti igény régi és kurrens kiadványok esetében egyaránt. Sajnálatosan megmaradt a felsőoktatási jegyzetek, a kötelező, illetve ún. vizsgairodalmak kampányszerű keresése. Ez a szolgáltatás azonban nem lehet a könyvtárközi kölcsönzés feladata.

Lefutott a direkt politikai irodalom, az egykori szamizdat iránti felfokozott érdeklődés.

Markánsan nőtt viszont az igény a vállalkozást segítő ismeretek, a jogi- közigazgatási-közgazdasági (adóügy, pénzügy, marketing) szakirodalom iránt.
Vannak könyvtártípusok, amelyek nem egyetlen szakterület ellátására specializálódtak. Ezek közül változatlan szinten és mértékben vesznek részt a könyvtárközi kölcsönzésben a felsőoktatási intézmények könyvtárai, valamint a megyei könyvtárak. A közművelődési hálózaton belül – amennyire a közvetlen OSZK-ba irányításból megállapítható – feltűnően emelkedett a könyvtárközi kölcsönzés iránti igény a városi és községi könyvtárakban.

Nagyon visszaszorult (a már említett műszaki könyvtáraké mellett) – talán az elszegényedés miatt – a múzeumi könyvtárak részvétele, és hasonló a helyzet a boncasztalra került akadémiai intézeti könyvtárak jelenlétével is. Néhányan közülük jelzik, hogy új a nevük, a felállásuk, ám állományuk megegyezik az egy bizonyos kódra korábban bejelentettel. Mások csak arról értesítenek, hogy bizonytalan ideig nem funkcionálnak, a többségről azonban csupán azt érzékeljük, hogy eltűntek a könyvtárközi kölcsönzés hatóköréből. (Az egész akadémiai átszervezés természetesen nem könyvtári ügy, de abban az értelemben mégis, hogy a könyvtárközi kölcsönzés össznemzeti könyvállományban kell, hogy gondolkodjon –, a központi katalógusokban nyilvántartottakkal legalábbis mindenképp és itt egy jelentós és korszerű tudományos dokumentumkészlet kiesik.)

Az igények kielégítése, a teljesítés terén csupa olyan tendencia rajzolódott ki, erősödött fel, amely negatívan érintette a könyvtárközi kölcsönzést. Például a szegénység: az, hogy csökkent a könyvtárakban a beszerzett könyvek és folyóiratok száma, következésképpen kevesebb lett a könyvtárközi kölcsönzésbe bevonható hazai dokumentum mennyisége is. (Az, hogy ezzel egyenes arányban mégsem nőtt a könyvtárközi szolgáltatás iránti igény, annak tudható be, hogy a kutatói réteg egy része is eltűnt vagy nem fizetőképes.)

Az elszegényedés másik hátrányos következménye a létszámleépítés szülte áldatlan személyi ellátottság – illetve ellátatlanság. Sajátos szituációk teremtődtek; ezek illusztrálására elég néhány példa (mindegyik eset a dokumentum-ellátás országos rendszerébe bevont kiemelt nagykönyvtárakhoz kapcsolódik):

• sok a saját anyag kérés – amiből arra lehet következtetni, hogy vagy a katalógusépítés maradt el nagyon, vagy a könyvtáros idejéből nem futja azt kideríteni, hogy a kért dokumentum nála is megvan;
• az egyik könyvtárban egyetlen kolléga betegség miatt hosszabb időre kiesett – helyettesítésére nem volt kapacitás. Jelezték: míg vissza nem tér, egyáltalán nem tudnak könyvtárközi kölcsönzéssel foglalkozni;
• egy másik, korábban okkal sokat és jól teljesítő könyvtárban egyetlen ember munkaideje töredékét fordíthatja csak könyvtárközi kölcsönzésre. Felettesei egyéb feladatait kérik rajta számon; az egész könyvtárközi-ügyet egy kívülről rázúdított plusz tehernek tekintik.

Nem függetlenül a szegénységtől, de nem is kizárólag az azzal menthető mértékben csökkent a teljesítési hajlandóság. Az okok és a teljes háttér ismerete nélkül etikus ugyan nem, de mindenképpen látványos lenne konkrét példákkal illusztrálni, hogy egészen nagy könyvtárak ebben a tárgyidőszakban milyen kreált ideológiákkal bizonygatták, hogy kívül állnak a könyvtárközi kölcsönzési körön. Reményt keltő, hogy ez a folyamat lecsendesedni látszik.

Ha a teljesítési hajlandóságról beszélünk, újra fel kell hívni a figyelmet egy rendezésért kiáltó akut problémára: a tanszéki könyvtárak káoszára. Jelentős, színvonalas, korszerű és közpénzen beszerzett az állományuk, tehát a könyvtárközi kölcsönzésnek kötelessége, hogy számoljon velük. Egy bizonyos hányaduk könyvtárként is viselkedik, a többség azonban elzárkózik. Széthordott dokumentumkészletre lehet következtetni, könyvtáros nincs, ha pedig mégis van, felettese azt várja tőle, hogy könyvtárközi kérést ne teljesítsen.

Az elszegényedéssel párhuzamosan áthúzódott az elmúlt időszakon egy pozitív folyamat: a számítógép könyvtári alkalmazásának elterjedése. Nagy lehetőséget kínál – többek között – egy magasabb szinten szervezett belföldi könyvtárközi együttműködésre is, amely azonban napjainkban még csak a terv szintjén él. Egyéni kapcsolatteremtések viszont már vannak, és az adatbázisok elérhetősége is segít a lelőhelykeresésben vagy a precíz bibliográfiai adatok meghatározásában.

Az elmúlt időszakban a szakmai közhangulatot áthatotta a várakozás a megváltozott helyzettel harmonizáló új jogi szabályozásra. A nyilvános könyvtári ellátásról (is) szóló 1997. évi CXL sz. törvény, a köteles példányok beszolgáltatásáról és elosztásáról szóló 60/1998. számú kormányrendelet és a dokumentumellátás országos rendszerének kidolgozása olyan objektivációk, amelyek határkő jelentőségűek a könyvtárközi kölcsönzés szempontjából is. Mindhárom más-más konfliktushelyzetet old fel azáltal, hogy egyértelműen szabályoz olyan dilemmákat, amelyek az egész időszakon végighúzódtak (pl. alapszolgáltatás-e a könyvtárközi kölcsönzés, ki fizesse a postaköltséget stb.). Nem teremtett ideális helyzetet – inkább kompromisszum –, de lezárta a várakozás bizonytalanságait.

Vannak azonban sokkal alsóbb szintű és egyáltalán nem új szabályai a könyvtárközi kölcsönzésnek is, amelyek azért születtek, hogy működjön a rendszer. Mellőzésükkel a partnerkönyvtárosra rovunk méltatlan terheket vagy az olvasó rovására nyújtjuk meg – indokolatlanul – a dokumentumra várást. Ez nemcsak az OSZK számára gond, hanem mindazoknak, akik nagy számú kérést fogadnak. A régóta könyvtárközi ügyekkel foglalkozó kollégáknál ezeknek a szabályoknak az alkalmazása úgyszólván mechanikus, de ők vannak kevesebben. Cserélődnek a munkatársak, sőt maguk a partnerkönyvtárak is, és ebben a feladatkörben sajnálatosan nem divat a szűkebb szakmai ismeretek átörökítése. Ha váltás történik, az új kolléga szinte csak a kudarcokból és visszautasításokból bogozza ki az együttműködés nélkülözhetetlen játékszabályait. Ezért nem hátrány, ha bizonyos időközönként – akár ilyen fórumon is – átismételjük a leckét – ezúttal az alábbi részfeladatok köré csoportosítva:

• a kérőlap kitöltése,
• a kérés indítása (irányítása),
• a kérés fogadása.

A kérőlapról

Optimális a formanyomtatvány, mert:

• szabványméretű,
• minden szükséges adatra rákérdez és azokat áttekinthetően rendezi,
• 3 példányos (Azért fontos, mert a kérőlap nemcsak az igény közlésére szolgál, hanem egyik példánya a számlázásnál bizonylat, a másik kíséri az átkölcsönzött dokumentumot, rajta a szükséges információkkal.)

Hátránya, hogy a hagyományos írógép és indigós sokszorosítás korában lett kitalálva, és ellenáll az új nyomtatási technikáknak. Rugalmasak lettünk: elfogadunk e-mail-t, faxot, lézernyomtatóval készített lapokat is, de ezekből használható szabványt kényszerülünk szerkeszteni.

Az ideális kérőlapot azonban nemcsak a korszerű technika kezdte ki, hanem gondot okoz a másik véglet, a kézírással kitöltött nyomtatvány is. Miután partnereink között egyaránt vannak olyan könyvtárak, amelyek már nem s amelyek még nem rendelkeznek hagyományos írógéppel, legyen a megszívlelendő középút: a legkollegiálisabb az a 3 példányos kérőlap, amely nem folyóírással van kitöltve, mérete és az adatok elrendezése leginkább hasonlít a formanyomtatványéhoz.

Nagyon fontos, hogy egy kérőlapon csak egy kérés (egy könyv kölcsönzése vagy egy cikk másolása) szerepeljen.

A szükséges bibliográfiai adatokból a lehető legtöbbet kérjük; ha ezek hiányosak vagy bizonytalanok, segíthet, ha forrásmásolatot csatolunk a kérőlaphoz. Mit ne kérjünk kölcsön? – Irányadó ma is az Útmutató (= Fejes Józsefné–Karácsonyi Rózsa: Könyvtárközi kölcsönzési útmutató. Bp., 1990. OSZK).

A szolgáltatásra vonatkozó különleges igényeknél kérjük figyelembe venni, hogy az OSZK legalább 90%-ban közvetítő és nem a saját állományából teljesítő könyvtár. Ezért például a szolgáltatás időpontját nem tudjuk garantálni.

A kérés irányításáról

Hová indítsuk a kérőlapot?

• Ha a lelőhely megállapításában az OSZK központi katalógusai az illetékesek, az OSZK-ba.
• Ha 1952 után megjelent magyar anyagot keresünk. szem előtt kell tartani a mindenkori kötelespéldány-elosztási rendszert és a gyűjtőköri illetékességet.
• A rendszerváltás éveinek nagy megjelenési dömpingjéből rengeteg kérés zúdul első menetben (a megyei és szakkönyvtárakat megkerülve) az OSZK-ra. Nem szerencsés, mert kölcsönözni a Nemzeti Könyvtárból nem tudunk, nem is indokolt, de ha már idejött a kérés, nyilvántartásba vesszük, azonosítjuk: tehát sorban áll, és utána csak annyi történhet vele, hogy egy megtippelt lelőhelyre továbbítjuk.

Miután azonban ez az időszak valóban nehezen áttekinthető, és nem mindig egyszerű a bibliográfiai azonosítás, kritikusabb esetekben indokolt, hogy az OSZK-ban foglalkozzunk vele.

A kérések fogadásáról

Az egyszerűen teljesíthető kéréseknél “csak” a szakszerű csomagolás és a minél gyorsabb postázás a követelmény. Nehézségek akkor támadnak, ha a megkeresett könyvtár nem tudja vagy nem akarja teljesíteni a kérést. Ha a központi katalógusok által megadott lelőhelyek között kell rangsorolni vagy ha a gyűjtőköri illetékesség alapján döntünk, nem lehetünk tekintettel a lelőhelykönyvtárak ilyen hajlandóságára. Ha egyszer lelőhely, legalább az indoklást vállalja, hogy ennek ellenére miért nem szolgáltat. Vannak esetek, amikor az eredeti dokumentum kölcsönzésére valóban nincs mód (mert pl. muzeális a kért anyag vagy kézikönyv stb.), de a hozzáférés valamilyen reális módját (pl. másolat) ilyenkor is fel kell ajánlani.

Sokszor leírt és elmondott alapelv: a könyvtárközi kölcsönzés a kölcsönösség elvén alapszik. Szűkebb szakmánkon keresztül az információkhoz való egyetemes hozzáférés szép ideálját akkor szolgálhatjuk, ha ki-ki a saját intézményi adottságait latba vetve a könyvtárközi kölcsönzést éppúgy alaptevékenységként végzi, mint a “saját olvasó” kiszolgálását.
* * *
Az elhangzottakból úgy tűnhetne, hogy az egész könyvtárközi kölcsönzés maga a csőd. Valóban: hibákról és gondokról volt szó. Ezek ugyan kétségkívül jelen vannak, de korrigálhatók, és arról sincs szó, hogy ma ezek uralnák a terepet. Az általános mégiscsak az, hogy van szakszerűség, együttműködési készség és gondos ügyszeretet; s ez is a természetes – és egyben nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a rendszer, amely működik, működjön a jövőben is.