A finn egyetemi könyvtárak állománygyarapítási gondjairól olvasva szinte pontról pontra ráismertem saját problémáinkra. Némileg megnyugodva vettem tudomásul, hogy nemcsak nálunk hiányzik az összhang a könyvtártípus szolgáltatásaival szemben támasztott követelmények és azok finanszírozása között. Ez a helyzet nem egyik napról a másikra alakult ki, a hosszú folyamat ellentmondásai jelentkeztek nálunk is, a finn példákkal nagyjából egyidőben vagy néhány évvel később.

Abban azonban biztos vagyok, hogy hazánkban nem elsősorban az egyetemek autonómiája, a költségvetés által leutalt összeg szabadabb felhasználása, hanem általában a források irreálisan alacsony volta vezetett idáig. Nem állnak rendelkezésemre megfelelő adatok összehasonlítás céljára, de tartok attól is, hogy a két azonos feladatkörű könyvtárcsoportot szorító problémák lehetnek sok szempontból hasonlóak, a mértékük azonban eltérő, sajnos Magyarországon nagyobb.

A rendszerváltást követő politikai időszak a felsőoktatás fejlesztését szorgalmazta, amelyet a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX törvény, ezt követve az országgyűlés határozata foglalt törvényes keretbe. Ez többek között a hallgatói létszám folyamatos növelését, a kötelező óraszám csökkentését és az önálló tanulmányi munka szerepének emelését, a kreditrendszer bevezetését, a többszintű oktatási formák megvalósítását, a felnőttek folyamatos továbbképzését, a PhD-programok indítását jelezte előre. Várható volt és be is következett az olvasók létszámának drasztikus emelkedése.

Történt ez akkor, amikor az országos és szakmai elképzelések egyaránt szorgalmazták a könyvtári munka minőségi megújítását, az információ áramlásának meggyorsítását a számítógépes rendszerek alkalmazásával.

Miért éppen az egyetemi könyvtárak mozdultak elég gyorsan ebbe a költségigényes irányba? Azt gondolom, hogy azért, mert

• ezeket a könyvtárakat szorosan körülveszi az oktatók és kutatók rétege, akiknek az igénye külföldi tapasztalatokon alapult, amelyeket saját körükben meg akartak honosítani,
• az általános fejlesztési elképzeléseket megjelenítő pályázatok ebbe az irányba ösztönöztek,
• volt elég szellemi kapacitás a jelzések fogadására, a pályázati források elnyeréséhez és a célok megvalósításához.

A számítógépes rendszerek bevezetése és alkalmazása az egyetemi könyvtárakban nagyjából 1992 és 1996 között megtörtént. Nem módszertani bravúr volt, hanem a felsőoktatás fejlesztésének hihetetlenül sok munkát kívánó része a hallgatók, az oktatók és a kutatók, sok esetben egy országot átfogó szakmai kör érdekében – de természetesen nem elsősorban a hallgatók kezdeményezésére.

A számítógépes technológia a korábbi, már amúgy is korszerűtlen könyvtári eszközök, berendezések elavulását eredményezte, a rendszerek szinten tartása (szoftver, hardver), a környezet átalakítása, a fokozódó használat miatti felújítása vált szükségessé.

Mindezek közben

• az újonnan megjelenő hazai és külföldi hagyományos formában kiadott tudományos dokumentumok száma tovább nőtt,
• megjelentek és polgárjogot nyertek az új információhordozók (videó, CD, multimédia, számítógépes szakértői rendszerek),
• megjelentek a CD adatbázisok,
• nőtt az infláció, és a folyóiratok, valamint a könyvek ára itthon és külföldön egyaránt rohamosan emelkedett.

A tervszerű állománygyarapítás költségigénye mind példányszám, mind dokumentumféleség tekintetében megsokszorozódott.

Ezzel szemben az elmúlt 5-6 évben az egyetemi könyvtárak költségvetése drasztikusan csökkent, ami érintette a könyvtárban dolgozók létszámát, az állománygyarapításra és működésre (pl. karbantartásra) fordítható költségeket egyaránt.

A jelenlegi keretek már sok esetben a legszükségesebb folyóiratok előfizetésével kimerülnek (ld. Nurminen-cikk, 22. p.).

Az egyetemi könyvtárak igyekeztek tanszéki kutatási forrásokat mozgósítani annak érdekében, hogy a felsőoktatási szférában helyrehozhatatlan hiányok keletkezését elkerüljék. Ez azonban – amint a finn elemzés rámutat – a dokumentumok elérhetőségét gyengíti (ld. a cikk, 24. p.). Míg világszerte az a törekvés, hogy a kis, szakszerűtlenül kezelt gyűjtemények szerepét nagy szolgáltató központok vállalják át, a pénzhiány ezzel ellenkező irányban fejti ki hatását.

A könyvtárközi kérések csökkenését magam nem tapasztaltam, azonban a postai árak növekedése a működési költség emelkedésében jelentkezik, amely végső soron az állománygyarapítástól von el pénzösszeget.

A karbantartás hiánya mára az egy-két éve még jónak mondható eszközpark elavulását eredményezte, ez ismét a dokumentumok elérhetőségét veszélyezteti. Új épület átadására, teljes körű átalakításra, férőhelyek számának bővítésére nem került sor. A felbukkanó részeredmények egy-egy könyvtárigazgató partizánakciójának eredményeként születtek.

Az egyetemi könyvtárak ügyfeleit, hallgatókat, oktatókat és kutatókat egyaránt – joggal – egyetlen dolog irányítja: meg kell találniuk a munkájukhoz szükséges, megfelelő dokumentumokat, és fel kell használniuk a korábban dokumentált ismereteket. Oda vándorolnak, ahol kényelmesebb körülmények között és bizonyos esetekben (főként humán területen) nagyobb valószínűséggel találják meg.

Ezt a folyamatot az egyetemi könyvtárak nem indikálják, hanem kénytelenek tudomásul venni. Nem minden esetben szerencsés, ha 10-20 éve adott tudományág szolgálatában álló kollégák azért nem tájékoztathatják a körükben felnövő nemzedéket, mert a hátuk mögött elfogy a hely és a dokumentumbázis. Kényelmes, tágas, mindennel felszerelt “alma mater”-ben miért ne olvasnának, tanulnának szívesen az egyetemi polgárok?

Hogy a sokat vitatott tendencia ne okozzon problémát a dokumentum-ellátásban egyéb feladatot vállaló közkönyvtárak számára, én egyetlen megoldást látok: az egyetemi könyvtárak fejlesztésére kell fordítani megfelelő forrásokat mindaddig, amíg a potenciális olvasói kör (azaz a hallgatói létszám) növekszik. A normatív támogatás már ígéretes kezdeményezés ebben az irányban. Ha ez országos méretekben megvalósulhatna, átadhatnánk tapasztalatainkat finn rokonainknak.