Egy egész évszázad kellett ahhoz – és persze életünk kisebbségi fordulata -, hogy a Délvidéken még az emlékezetből is eltűnjön a tudományos népismereti kutatások – a történeti, néprajzi, honismereti és társadalom-szociológiai forrásismeretek – igénye. Nem önként mondtunk le róla, Jugoszláviában a királyi, majd az egypárti kommunista diktatúra sovinizmusa hozta úgy, hogy a szláv ölelésben boldog megelégedettségen kívül kisebbségiként a történelem okozta gondjainkról szólni sem lehetett. 1918-ban a Bácskát és a Bánságot megszálló szerb csapatok a bevonulást követően azonnal megkezdték a még szuverén Magyarország intézményeinek a felszámolását, és rövid idő alatt szétzavarták az egyházi és világi egyesületeket, a lapszerkesztőségeket, intézkedéseik nyomán megszűnt a színházi élet, leépült a magyar nyelvű oktatás és eltűnt a szociális intézményhálózat. 1920-ra, a békeszerződés pillanatára a tarlótűz elvégezte a pusztítást, jöhetett hát az agrárreform, a dél-szerbiai, boszniai, hercegovinai, montenegrói és líkai kolonistáknak a magyar vagyonokba történő beültetése. Magyar történelmi örökségről, a tulajdoni jogokról, intézményes hagyományokról vagy közigazgatási igazságosságról csak a fővesztés terhe mellett lehetett volna szólni, s ezt bizony kevesen kockáztatták meg. A megszálló csapatokat követte a megszálló erőszakszervezetek és az idegen hivatalnoki kar térfoglalása, aminek következtében még az 1980-as években sem emlékezhettek meg az érintett falvak olyan jeles eseményről, mint a török utáni újratelepítésük kétszázéves jubileumáról.A szerb hatalom berendezkedésének első pillanatától kezdve azt az elvet képviselte, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik: nem volt hát a Bácskában és a Bánságban magyar történetírás, magyar szociológiai kutatás, és csak egészen későn, az 1990-es években kezdődhetett meg a néprajzi hagyományok feltárásának hiánypótló munkája. Közben szép csendben kihullott az emlékezetből az 1883-ban Zomborban megalakult és 1918-ig lelkesen tevékenykedő Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat három évtizedes munkájának hatalmas ismeretanyaga1, mint ahogyan a fiókok mélyére került a Temesvárott működő Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulat tevékenységének ugyancsak gazdag öröksége is2. Katalógusok, regiszterek, repertóriumok, bibliográfiák, értesítők, gyűjtemények, megvalósult monográfiák és kutatási tervek kerültek zár alá, szerencsésebb esetben töredékek formájában magángyűjteményekbe vándoroltak. A könyvtárakat felszámolták, az irattári anyag kévékbe kötve került az állami levéltárak legeldugottabb zugaiba. A Délvidéken ma nincs olyan közgyűjtemény – könyvtár, múzeum vagy levéltár -, ahol a XVIII-XIX. századi, ha úgy tetszik, az 1920 előtti magyar történeti források a teljességükben fellelhetők lennének, hovatovább nincs olyan intézmény sem, ahol a vidék sajtóterméke akárcsak töredékében is megtalálható lenne. Máig nincs otthona a magyar írók hagyatékának, nincs nemzeti képtárunk, és nincs színháztörténeti gyűjteményünk sem. Elkallódtak az iskolai értesítők, ebek harmincadjára kerültek az egyházi fundusok. A budapesti ócskapiacokon több a vonatkozó fénykép és a képes levelezőlap, mint amennyit a délvidéki városok múzeumai őriznek. Bármennyire is különösen hangzik: a Szabadka-
Zombor-Zenta-Újvidék térségben hiányzik a történelmi léptékkel is mérhető hungarica-gyűjtemény, és ezzel szinte a nyoma is eltűnt a nemzedékek alkotó munkájával létrehozott szellemi otthonunknak.
Innen, ebből az elpusztított világból, a csontig lecsupaszított helyzetből kellene talpra állnia a nemzeti intézményeinknek, azoknak a fórumoknak, amelyek otthont biztosíthatnának a forráskutatásnak. Mert a nemzeti kataszter felállításánál immár mi sem adhatjuk alább. A terveink azonban – közel három évtizedes vajúdás után – sem kerültek közelebb a megvalósuláshoz. Pedig számba venni is nehéz mindazon igyekezetet és szándékot, amely az idők során elfecsérelődött. Az 1960-as évek végén Újvidéken létrehozott Hungarológiai Intézet a lendületes kezdést követően elmerült a politika ingoványában3, az indulásakor megfogalmazott terveket azonban sikerült a magános íróasztalok világába átmenteni, hogy azután az 1970-es évek jugoszláv politikai rémülete újra az illegalitásba kényszerítse az önmagunkról és a történelmi múltunkról történő tudományos gondolkodásunkat. Az áttörés az egyházi kiadványok terén történt, ám Berecz Sándor Pusztatemplom – Egy darab Szentföld4, és a Kegyhelyeink története5, valamint Vári Anna Szemelvények a kishegyesi egyházközség életéből6 című könyvei után a Teleki Béla-Gärtner István-Dupák András szerkesztette Becse történelméből7 című könyvet már az ügyészég a “nemzeti és vallási gyűlölet szításá”-nak vádjával betiltotta8, a fellelhető köteteket pedig elkobozta. Egészen bizonyosan a politika artikulálta Túri Tibornak, a Magyar Szó udvari cikkírójának véleményét, amikor Pénovácz Antal Pacsér a levéltári okmányok tükrében című, 1988-ban megjelent településtörténeti kötete kapcsán kifejtette: “A helytörténetírás nálunk igen hálátlan feladat, több szempontból is. Először, ez a munka alapos felkészültséget, tárgyismeretet, s nem utolsósorban körültekintő, tudományos megalapozottságot igényel, amely sok hasonló kiadvány szerzőjének az esetében hiányzik, hisz nem ritkán amatőr történészek, szakavatatlan falukrónikások nyúlnak a témához. A másik ok, amiért mostohán viszonyulunk a helytörténetíráshoz, összetett társadalmi-politikai viszonyainkban és a nacionalizmus térhódításában keresendő. Politikai fórumok nem egyszer ezekben a kiadványokban vélik felfedezni egyes nemzet vagy nemzetiség favorizálását, s a helytörténetírásban a történelmi múltra való hivatkozás leple alatt látják újjáéledni a nacionalizmus szellemét.”9 Ezt követően a történetírás műhelyeire néma csönd borult.
Pedig ekkor már a Délvidéken is voltak a forráskutatásnak és a történetírásnak szolid műhelyei. A leggazdagabb hagyományokkal ezen a téren is Zenta rendelkezett, ahol 1961-től működött a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre10, amely a Monográfia füzetek és a Zentai Füzetek sorozataival komoly és mindenképpen figyelemre érdemes kísérleteket tett a helyi történeti kutatások és társadalmi valóság feltárásának a terén. Ezzel a munkával a zentai tanárok, újságírók és levéltári kutatók a történetíró Dudás Gyula és Dudás Ödön tiszteletre méltó örökébe léptek.11 Nem meglepő, hogy 2000-re munkájuk beérett, és itt jelent meg újabb kori történetünk első városmonográfiája is.12
A forráskutatásnak egy másik, figyelemreméltó műhelye Szabadkán, a Városi Könyvtárban működött a délvidéki könyvtárosok nagy tekintélyű tudósának, Szentgyörgyi Istvánnak a vezetésével. A határváros – amelyet előszeretettel emlegettek a bunyevácok fővárosának – a maga monarchiabeli megrekedtségében lehetett volna akár nosztalgikus emlékeket ébresztő szellemi erődítmény is, ha az elzártságát nem az állambiztonsági szervek alkották volna meg. Egyedül a munkásmozgalmi szellemiségére és kötődéseire fölöttébb büszke Híddal szemben a polgári örökséget ápoló Üzenet című folyóirat nyitott olykor-olykor ablakot a történelmi emlékezet csöndes fuvallatainak, jelezve, hogy hatalmasabb a mögöttünk álló idő, semmint azt sokan hinni szeretnék. Ezen kívül legfeljebb Kolozsi Tibor szabadkai sajtótörténete jelentett a város lakóinak némi szellemi kalandot.13 A város sajtórepertóriuma azonban négy évtized elmúltával ma is várat magára. Az első, figyelemre méltó délvidéki iskolatörténeti szakmunka is Kosztolányi városában készült el.14
Szentgyörgyi tanár úr sokat emlegetett és gyakran hivatkozott elődje a könyvtáralapító Zomborcsevics Vince volt, s ha olykor megoldhatatlannak tűnő akadályba ütközött, feszültségoldónak elővette Toncs Gusztáv Dr. Zomborcsvics Vincze és könyvtára című vékonyka füzetét, mintha abban rejlene a könyvtárosi tudományok összessége.15 A megriadt költők tudnak csak ilyen áhítattal nyúlni a homéroszi kötetekhez, ahogyan az idős könyvtáros menekült a szabadkai elődjéhez. Rajta kívül csak Milkó Izidor, Radics György, Toncs Gusztáv, Jámbor Pál, Bittermann Károly és Kosztolányi Árpád társaságában érezte magát jól, és persze Iványi Istvánéban, akinek kétkötetes városmonográfiája16 mindig az íróasztalán hevert.
Szentgyörgyi István tudományos pályájáról keveset tud az utókor. Zárkózott, szinte rejtőzködő ember volt, róla igazán elmondható: vérbeli bibliofilként, kizárólag a könyvek világában érezte jól magát. Egy 1987-ben vele készült beszélgetés során elmondta: felmenői felvidéki, kassai fűszerkereskedők voltak, édesapja azonban a Bácskába került. Emlékezete szerint a polgári életvitellel együtt járt az az aránylag gazdag családi könyvtár is, amely a szülői házban, kora ifjúságától a rendelkezésére állt. Hódságon született, 1921. szeptember 14-én, meghatározó könyvélményeire 1936-ban, ötödikes, zombori gimnazistaként tett szert, elmondása szerint ekkor fedezte fel a Nolit Könyvkiadó európai könyvsorozatát. 1939-ben Szabadkán volt joghallgató, a háborús évek azonban eltérítették a tervezett pályáról, 1945-ben a belgrádi Bölcsészeti Kar Szerbhorvát Nyelv és Jugoszláv Népek Irodalmának Tanszékén folytatta tanulmányait és szerzett tanári oklevelet. Élete jelentős részében tanított, az 1960-as évek végén azonban határozott pályamódosítással könyvtáros lett, 1988-ban a szabadkai Városi Könyvtár bibliográfiai osztályának vezetőjeként vonult nyugdíjba, de munkahelyére még hosszú éveken át változatlanul bejárt.17 Az 1990-es évek elején kénytelen volt elhagyni a szeretett Szabadkát, s 1994 és 2003 között kiskunhalasi magányában a modern Biblia-fordítások héber-görög-német-magyar-szerb nyelvű összehasonlításával foglalkozott. Szegeden hunyt el, 82 éves korában.
Szabadka város kiváló könyvtárosai Szentgyörgyi István vezetésével az 1970-es évek végén látták elérkezettnek az időt, hogy a több mint egy évszázad során felgyülemlett helytörténeti anyagot rendszerezzék, és bibliográfiai feldolgozásával a közönség számára is áttekinthetővé és használhatóvá tegyék. Ekkor alakult meg a Városi Könyvtárban a helytörténeti gyűjtemény mellett a bibliográfiai osztály, ahol Szentgyörgyi István vezetésével Bažant Éva és Nevenka Bašić Palković közreműködésével megkezdődött a bibliográfia előkészítése: a rendelkezésre álló gazdag anyag, a könyvek, füzetek, hírlapok, aprónyomtatványok, naptárak és évkönyvek számbavétele.18 Munkájukat segítette, hogy az 1980-as évek elején Szabadkán megalakult a Monográfia Társadalmi Szervezet, amelynek első kiadványai ugyan a jugoszláv munkásmozgalom és a kommunista párt történetének feltárásával foglalkoztak, de aki jó szelet fogott, az a rejtettebb öblök mélyére is eljutott. Megtették ezt Szentgyörgyi tanár úrék is, és munkájuk első komolyabb eredményeként 1987-ben megjelent a kiváló bunyevác tanító, lapszerkesztő és közéleti ember, Mijo Mandić bibliográfiája.19
Az 1980-as évek közepére különös hangulat, addig soha nem tapasztalt izgalom lengte be a szabadkai Városi Könyvtár első emeleti műhelyét – Szentgyörgyi István és kutatótársai körül szinte izzott a levegő. A feltáró munka során ugyanis százával kerültek elő az addig ismeretlen könyvek, füzetek, alkalmi kiadványok, aprónyomtatványok, újságok, naptárak, évkönyvek és iskolai értesítők, amelyek ontották magukból a történelmi adatokat. Kiderült, nemcsak Farkas Bertalan Sz. Ferencz üdvözítőről nevezett megye áldozó papjának 1842-ben Szegeden Grün János betűivel nyomtatott Szabadka szabad királyi város’ századjai, Tormásy Gábor Szabadka-belvárosi segédlelkész A szabadkai római kath. főplébánia története című, 1883-ban, már Szabadkán Pertits Simon könyvnyomdájában megjelentetett könyve, vagy Frankl Istvánnak a magyar orvosok és természetvizsgálók Szabadkán tartott XXX-ik vándorgyűlésére Krausz és Fischer Könyvnyomdája által kiadott Szabadka szabad királyi város ismertetése (1899) című tudományos munkája jelentett szenzációt, de leplezetlen derűvel vették a kezükbe a kutatók a Kalocsán 1869. október 6-án nyomtatott, mindössze négy oldalas A káromkodás elleni társulat szabályai Szabadkán című aprónyomtatványt is. A városban elsőként 1844-ben Bittermann Károly alapított nyomdát, műintézete azonban csak néhány évig működött, 1850-ben átköltözött Zomborba. Előtte a szabadkaiak Pesten, Budán, Bécsben, Pozsonyban, Újvidéken és Eszéken nyomtatták a könyveiket, amelyek felkutatása komoly feladatot jelentett a bibliográfiai tudományok fortélyait éppen elsajátító kutatóknak.
A tudományos osztály katalógusaiban az évek során több mint ezerháromszáz helyi illetőségű személy életpályájának és munkásságának adatai kerültek nyilvántartásba, ezek forrása elsődlegesen az a hatalmas sajtógyűjtemény volt, amelyet a könyvtár őrizett meg. “Ma már nincs a város múltjának olyan epizódja, amelyre a könyvtár bibliográfiai osztályának anyaga ne szolgálna tájékoztatással – nyilatkozta Szentgyörgyi tanár úr 1987-ben, s hozzátette: – Olyan rendszer kiépítése zajlott le az utóbbi két évtizedben, amely a valóságban is kiállta a tudományos igényesség próbáját.”20 Mindemellett a magyar nemzeti bibliográfiák is a kutatás nélkülözhetetlen forrásai voltak. Gulyás Pál Magyar írók élete és munkái (1939-1944) című addig megjelent hat kötete, Petrik Géza Magyarország bibliográfiájának (1712-1910) megkerülhetetlen tárháza, Kozocsa Sándor Magyar könyvészet 1911-1920 című munkája és nem utolsó sorban Szinnyei József Magyar írók élete és munkái (1891-1914) című művének tizennégy kötete ontotta magából a Szabadka város múltjával kapcsolatos adatokat. És ez okozta az első, komolyabb megütközést is: a feltáró munka közben derült ki, hogy a nemzeti bibliográfiákból ismert kiadványok jelentős részének immár nyoma sincs a szabadkai gyűjteményekben, de még az újvidéki vagy a belgrádi könyvtárakból sem pótolható a hiány. Ebben a helyzetben váltak nélkülözhetetlenné más könyvtárak, közülük is elsősorban az Országos Széchényi Könyvtárnak a hiányok pótlására alkalmas gyűjteménye.
A nemzeti könyvtár és a szabadkai Városi Könyvtár között ekkortájt bontakozott ki az a hasznos együttműködés, amely mindkét intézmény kölcsönös gyarapodásához vezetett. Az OSZK hírlapmentő programja Nagy Zoltán tervei alapján 1977-ben indult, és közel másfél évtized múltán, az 1991-ben a kirobbant délszláv háború vetett véget neki. Az elképzelés szerint a szakemberek a mikrofilm-technika adta lehetőségek kihasználásával pótolják a magyar nemzeti könyvtár periodika-gyűjteményének hiányosságait. Kellő előkészületek után, hiánylistákkal felszerelve bejárták a volt Jugoszlávia nagyobb könyvtárait – meglátogatták Belgrádot, Zágrábot, Fiumét, Ljubljanát és Muraszombatot -, hogy a helyszínen készült másolatokkal pótolják a lap- és folyóirat-gyűjtemény hiányzó részleteit. Kutatásuk két leggazdagabb központja az újvidéki Szerb Matica könyvtárának és a szabadkai Városi Könyvtár sajtó-gyűjteménye volt. 1977 és 1983 között kizárólag Újvidék fogadta az OSZK munkatársait, 1983 és 1989 között azonban már Szabadka is, 1984-től pedig fokozatosan a szabadkai gyűjtemény mikrofilmezésére került a hangsúly. Másfél évtized alatt az újvidéki és a szabadkai gyűjteményekből 128 periodikum kiegészítésére került sor, közülük 43 hírlapból öt évfolyamnál nagyobb hiányt kellett pótolni, 28 hírlap pedig nóvumnak számított, korábban egyetlen példánya sem szerepelt a magyar nemzeti könyvtár gyűjteményében. A feltárást bonyolította, hogy bizonyos lapok és folyóiratok esetében további pótlásért Zágrábba vagy Ljubljanába kellett elmenni.21
Nagy Zoltán érdemes könyvtárosnak és munkatársainak – Stroh Tamásné Piroskának, Zséli Lászlóné Annának, Werderitsné Kertész Zsuzsának és Murányi Mihályné Editnek – köszönhető, hogy az Országos Széchényi Könyvtár mikrofilmtára ma a Bácska (Szabadka, Zombor), a Színházi Lapok (Óbecse), a Munkás Újság (Újvidék), a Szabad Szó (Nagybecskerek), a Középbácska (Újverbász), az Óbecse és Vidéke, (Óbecse), a Tiszamellék (Óbecse), a Délvidéki Tanügy (Temesvár, Nagybecskerek), a Harangszó (Újvidék), a Hétfői Újság (Újvidék), a Zentai Friss Újság (Zenta), a Délvidéki Lapok (Pancsova), a Délvidék (Versec) és megannyi más hírlap kiegészített gyűjteményét vallhatja a magáénak. A kutatócsapat figyelmét azonban az egyéb részletek sem kerülték el: a fiumei lapok pótlásakor a hiányzó iskolai értesítők is mikrofilmre kerültek. Különösen értékes felfedezésnek számított a Szabadkán meglelt Szép Ferenc által szerkesztett, 1848-ban megjelent Honunk Állapota című hírlap kilenc száma, amely azóta becses kincse a nemzeti gyűjteményünknek. Nagy Zoltán csapata mindemellett kutatásokat végzett Borsa Gedeon kétkötetes Régi magyarországi nyomtatványok 1473-1635 (1971-1983) című gyűjteményes munkájához is, így kiszállásaik során Újvidék és Szabadka mellett Bács és Újlak egyházi gyűjteményeiben is rejtőzködő régi magyar kiadványok után kutattak.
E kölcsönösség jegyében a szabadkai Városi Könyvtár bibliográfiai osztályának munkatársai is rendszeresen kutattak az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeiben, ahol a szakmai kérdések megvitatására is lehetőségük nyílt. És miközben egyre gazdagabb lett Szabadka város könyvészetének adattára, 1988 őszén Szentgyörgyi István, Bažant Éva és Nevenka Bašić Palković munkájának eredményeként megjelent Szabadkai bibliográfiájának első, az 1764-1869 közötti kiadványokat tartalmazó füzete.22 Ezt követően az 1870 és 1918 közötti időszakot feldolgozó második füzetre öt évet kellet várni, és az 1993-ban megjelent kiadványt már csak Szentgyörgyi István és Bažant Éva jegyezte.23 Egy teljes évtized múltán vehette a kezébe az érdeklődő Szabadka bibliográfiájának harmadik, 1918-1944-es kötetének a monografikus kiadványokat számba vevő kötetét, amelynek szerzői között Szentgyörgyi István neve már nem szerepelt.24 A nagy tekintélyű könyvtáros ekkor már Kiskunhalason élt.
Szabadka város bibliográfiájának eddigi három kötete a Városi Könyvtár, a szabadkai Történelmi Levéltár, a Városi Múzeum, az újvidéki Szerb Matica könyvtára, a belgrádi Szerb Nemzeti Könyvtár, a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtár, a ljubljanai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár, és nem utolsó sorban a szegedi Somogyi-könyvtár, valamint a budapesti Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményének anyagából állt össze. Hatalmas munka áll a háromkötetes bibliográfia mögött, amelyet a könyv, a könyvtár, a történelem szeretete és a hagyományok iránti tisztelet hozott létre. Ha figyelembe vesszük Pastyik László A jugoszláviai magyar irodalom 1970 és 1985 között megjelentetett éves bibliográfiájának25 tizenkilenc füzetét, valamint Csáky S. Piroska a Vajdasági magyar könyvek 1918-1941 (1988) és A jugoszláviai magyar könyv 1945-1970 (1973) című munkáját26, bízvást elmondhatjuk, hogy az 1980-as években a délvidéki magyar bibliográfiai kutatások (ismételt) megalapozásának és iskolateremtő kísérleteinek a tanúi voltunk. Többnyire tudományos intézményi háttér nélkül, lelkes egyéni kezdeményezések nyomán születtek meg a délvidéki bibliográfia első termékei – és bizony jellemző e tájra, hogy e tudományosság terén ma sem járunk előbbre.

JEGYZETEK

* Az MKE Műszaki Könyvtárosok Szekciója jubileumi szakmai konferenciáján, 2012. január 19-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

1 Káich Katalin: Bács-Bodrog Vármegye Történelmi Társulata (1883-1918). Újvidék, Forum Könyvkiadó és A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1980. 146 p.
2 Emlékkönyv a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulat épületének és gyűjteményének 1891. évi augusztus 29-én történt ünnepélyes megnyitása alkalmából. Szerkesztette Patzner István; Temesvár, Nyomatott a Csanád-egyházmegyei könyvsajtón, 91 p. – Megjelent a Történelmi és Régészeti Értesítő, 1891. II. és III. füzeteként.
3 Szeli István: Hungarológiai oktatás és kutatás Jugoszláviában. In: Az erózió ellen. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1986.
4 Berecz Sándor, id.: Pusztatemplom – Egy darab Szentföld. Temerin, Szent Rozália plébániahivatal, 1970. 191 p.
5 Berecz Sándor: Kegyhelyeink története. Temerin, R. kat. plébániahivatal, 1979. 120 p.
6 Vári Anna: Szemelvények a kishegyesi egyházközség életéből. Újvidék, Agapé. 1988. 59 p.
7 [Teleki Béla-Gärtner István-Dupák András]: Becse történelméből. Becse, Belvárosi Rkt. Plébániahivatal, é. n. [1985] 158 p.
8 Cs. Gy. [Csehák Györgyi]: Nemzeti és vallási gyűlölet szítása. = Magyar Szó, 1985. október 19.
9 Túri Tibor: Évszázadok forgatagában. Pacsér a levéltári okmányok tükrében. = Magyar Szó, 1988. június 16.
10 Szloboda János: A Dudás Gyula Múzeum és Levéltárbarátok Körének rövid története. In: Helyismereti Almanach. Zenta, Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2006. 11-22. p.
11 Katona Pál: Dudás Gyula élete és munkássága 1861-1961. Zenta, A Népmúzeum, a Történelmi Levéltár, a Városi Könyvtár közös kiadványa, 1961. 57 p.
12 Zenta monográfiája I. Zenta, Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2000. 400 p.
13 Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó (1848-1919). Szabadka, Életjel, 1973. 575 p.; Szabadkai sajtó (1919-1945). Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1979. 518 p.
14 Pálinkás József: Szabadka népoktatása 1687-1918. Szabadka, Életjel, 1974. 120 p.
15 Toncs Gusztáv: Dr. Zomborcsvics Vincze és könyvtára. Szabadka, Krausz és Fischer, 1901. 56 p. – Zomborcsevics Vince a XIX. században közismert kereskedő és bankár volt Szabadkán. Könyvgyűjteményének jelentős része a könyvtár régi és ritka könyvgyűjteményébe került, kisebb része pedig ma már a múzeum tulajdonát képezi.
16 Iványi István: Szabadka szabad királyi város története I-II. Szabadka, Bittermann József könyvnyomdájából, 1886. 551 p. és 1892. 648 p.+76 okmánytár+4 térkép
17 Mák Ferenc: A művelhető csillagokig – Szentgyörgyi István szabadkai könyvtáros tízezer könyvből, sok százezer folyóirat- és újságcikkből álló gyűjteményéről. = Magyar Szó – Kilátó, 1987. május 30., 15. p.
18 Szentgyörgyi István-Eva Bažant-Nevenka Bašić Palković: Subotička bibliografija 1764-
1869 – Szabadkai bibliográfiája 1764-1869. I. füzet; Szabadka, Monográfia, 1988. 5-9. p. és Sto godina Gradske Biblioteke u Subotici 1890-1990; Subotica, Gradska biblioteka, 1991. 157 p.
19 Nevenka Bašić Palković-Eva Bažant-Szentgyörgyi István: Bibliográfia Mije Mandića – Mijo Mandić bibliográfiája; Subotica – Szabadka, 1987. 74 p.
20 Mák Ferenc: A művelhető csillagokig. i. m.
21 Csuka Zoltán Az Út című aktivista folyóiratának 1922-1925 közötti négy évfolyama csak az újvidéki, a zágrábi és a budapesti könyvtárak anyagával vált teljessé.
22 Szentgyörgyi István-Eva Bažant-Nevenka Bašić Palković: Subotička bibliografija 1764-1869 – Szabadkai bibliográfiája 1764-1869. I. füzet; Szabadka, Monográfia, 1988. 73 p.
23 Szentgyörgyi István-Eva Bažant: Subotička bibliografija 1870-1918 – Szabadkai bibliográfiája 1870-1918. II. füzet; Újvidék, Forum Könyvkiadó, Szabadka, Városi Könyvtár és Monográfia Társadalmi Szervezet, 1993. 231 p.
24 Kiss Gusztáv-Eva Bažant-Katarina Čeliković: Subotička bibliografija 1918-1944 – A szabadkai kiadványok bibliográfiája 1918-1944. III. füzet 1. rész: monografikus kiadványok; Szabadka, Városi Könyvtár, 2003. 423 p.
25 Pastyik László: A jugoszláviai magyar irodalom 1970. évi bibliográfiája. Újvidék – a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 9. számának melléklete, 1971. 42 p.; A 19. füzet: A jugoszláviai magyar irodalom 1985. évi bibliográfiája. Uo.: 1989. 102 p.
26 Csáky S. Piroska: Vajdasági magyar könyvek 1918-1941. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1988. 197 p.; Csáky S. Piroska: A jugoszláviai magyar könyv 1945-1970. Újvidék, Forum Könyvkiadó; 1973. 571 p.