PULMAN-konferencia
(Szolnok, 2002. március 7–8.)

Visszapillantva a könyvtárak szociális funkciójának történeti alakulására, emlékezzünk rá, hogy “a közkönyvtár bölcsője fölött a felvilágosodás filantróp filozófusai énekelték a bölcsődalt”. Katsányi Sándor jellemezte ilyen költőien a szociális funkció születésének körülményeit. Azaz a nyilvános könyvtár klasszikus formájának létrejöttét Angliában a 18–19. században egyértelműen az elesetteket felemelni kívánó filantróp igény eredményezte, s ugyanez az eszmei kiindulás hatotta át a német könyvtárak első jelentős ideológusait is A közkönyvtárak tehát kezdettől részt vettek a kulturális-szociális jogok társadalmi kiterjesztése körül folyó harcokban. A közkönyvtárak európai története szinte leírható az ezzel a feladattal való birkózás történeteként is: olykor a feladat vállalása, máskor pedig a megtagadása kapott nagyobb hangsúlyt.

A szocialista országokban, köztünk hazánkban is, még egyéb, főként ideológiai tényezők is hozzájárultak ehhez a “hullámzáshoz”. Egyrészt ezek az országok szegényes szociális és kulturális infrastruktúrával rendelkeztek, másrészt a homogénnek hirdetett társadalomban a kisebb csoportok és speciális rétegek ügyével való differenciált foglalkozás csak sokára bontakozhatott ki. Mint ahogyan a jogalkotásban és a szociális gondoskodás sok területén a jogok meghatározásától a tényleges jogérvényesítésig hosszú utat kellett bejárni. A magyar közkönyvtárak ügyére is ez a sors várt, s még mindig nem vagyunk az út végén.

Tekintsük át röviden a funkció magyarországi állomásait:

• A tevékenység a fiatalok művelődési hátránya mérséklésének szándékával indult, miután Tánczos Gábor művelődésszociológiai vizsgálódása ráirányította a figyelmet a családi-szociális hátrányok problémakörére.
• Ezt követően a Budapesten rendezett IFLA konferencia nyomán (1972) fordult a figyelem az egészségileg hátrányos helyzetű olvasók felé (kórházi betegek, ágyhoz kötöttek, vakok és csökkentlátók, büntetés-végrehajtási intézmények lakói).
• E kezdetek után a könyvtárosok egyéni kezdeményezései révén a tevékenység kiszélesedése következett be. A mindennapi gyakorlatban a könyvek házhoz szállításától kezdve az első hangoskönyvek megjelentetéséig sokan és sokfélét próbáltak hatalmas lendülettel és elszántsággal.
• A könyvtárügyet újraszabályozó 1976-os tvr. már tételesen felsorolta azokat a szociális csoportokat, amelyek számára speciális könyvtári ellátást kell nyújtani (öregek, betegek, kórházi és szanatóriumi ápoltak, nemzetiségek, fegyveres erők tagjai, büntetésüket töltők stb.) a magyar könyvtárügy cselekvési és fejlesztési programtervezete 1980-ban pedig a bejáró munkások, a mozgásukban korlátozottak, a kórházi betegek, a nemzetiségek ellátási gondjait hangsúlyozta.
• A könyvtárügy irányításában megjelenő elvi–jogi alapvetés után megindult a tartalmi–módszertani munka, figyelembe véve a külföldi tapasztalatokat is.

Az egész időszakra vonatkozóan leszögezhetjük, hogy mindebben döntő jelentősége volt az egyéni érdeklődésnek, kezdeményezésnek, továbbá megnyilvánult benne a szociológia erőteljes orientáló szerepe, egyre erősödő tekintélye, tárgyilagossága.

Nagyon rövid időn belül világossá vált, hogy az egyéni kezdeményezések esetleges és elszigetelt ötletek maradnak csupán, ha nem történik meg a feladat átfogó megoldásának rendezése, azaz feltételrendszerének megteremtése. Három szintű rendszer szükségessége körvonalazódott már 1984-ben:

•  országos jellegű ellátási rendszerek kialakítása (pl. büntetésvégrehajtási intézmények, kórházak betegkönyvtárai) – állami erőkkel;
• speciális dokumentumszolgáltatások kiépítése (pl. hangoskönyv) – ágazati erőkkel;
• speciális olvasószolgálat, speciális személyi feltételek – helyi erőkkel.

A helyzet értékelése, a feladatok megfogalmazása pontos és körültekintő volt, ám a megvalósítás lassan, akadozva, az anyagi erőket csak esetenként és esetlegesen biztosítva indult meg.

A ’70-es évek eufóriája, könyvtárosi lelkesedése az idő múlásával fokozatosan megkopott, kifáradt. Az 1994-es nyíregyházi konferencia összefoglalásaként 1995-ben kiadott tanulmánykötet (A könyvtár szociális funkciója) még tükrözte az előző évek lelkes egyéni próbálkozásait, de már bizonyos kételyeknek is hangot adott. Egyre többször tettük fel magunknak a kérdést: miért pont a könyvtár, miért pont a könyvtáros…?!

Tegyük mindezt az állam rendszerszerű anyagi támogatása nélkül? Hiszen a könyvtár nem szociális intézmény, nem tartozik az alaptevékenységéhez ilyenfajta munka. Tegyük mindezt magánszorgalomból, szabadidőben, anyagi ellenszolgáltatás nélkül? Hiszen a könyvtári költségvetés, a könyvtári munkaidő és a munkaköri leírások ezt a “plusz tevékenységet” nem bírják el. És tegyük mindezt ráadásul erkölcsi elismerés nélkül, hiszen más állami intézmények nem tekintettek partnernek bennünket (“fogadatlan prókátor”), a szakmán belül is megmaradt a tevékenységet végzők “csodabogár” státusza. A végső elbizonytalanodáshoz az a tény is hozzájárult, hogy a képzésben, továbbképzésben sem kaptak – az emlékezetes egy éves KMK-s tanfolyamon kívül – kellő szakmai megerősítést kollégáink.

Az elkedvetlenedés utolsó mozzanataként említhetjük, hogy időközben olyan új társadalmi jelenségek mutatkoztak tömegesen, amelyekre már végképp nem voltunk felkészülve, és nem is akartuk vállalni (deviánsok, hajléktalanok a könyvtárban).

Részben tehát magunkra maradtunk, részben pedig igyekeztünk kimenekülni a már nem kívánt feladatból.
“A könyvtár szociális funkciója” c. 1995-ös kötetben szerepelt egy szinte meseszerű, amerikai könyvtári eset leírása, mely engem – és gondolom másokat is – elgondolkodtatott, és azt hiszem, ez segített hozzá az igazi szemléletváltáshoz. Idézem a történetet:
Így történt ez az oklahomai Tulsa város könyvtárában is, ahol évek óta látogatták a csavargók a könyvtárat. A könyvtáros már 1914-ben utalt erre a problémára az éves jelentésében. A helyzet egészen a ’80-as évek elejéig nem okozott gondot. Ekkor azonban a recesszió és egy szerencsétlen tévéfelhívás következtében szinte elárasztották a várost a képzetlen munkanélküliek: a szerencsésebbek a város szélén létesített sátortáborban laktak, a többiek az utcákon, hidak alatt. Az Üdvhadsereg és más szervezetek gondoskodtak az éjszakai elhelyezésükről és némi meleg ételről, de napközben ezek az emberek nem tudtak hova menni. A tél közeledtével a hajléktalanok egyre nagyobb számban keresték fel a könyvtárat, természetesen magukkal vitték személyes holmijaikat, csomagjaikat is. Egyesek fürödtek a könyvtár mosdójában, mások az olvasóasztaloknál vagy az előcsarnokban szunyókáltak. Egy különösen hideg napon a hatszintes épületben szinte az összes ülőhelyet ők foglalták el. Az olvasók panaszkodni kezdtek, a helyzet tarthatatlanná vált. A könyvtár igazgatója többször kért segítséget a város különböző intézményeitől, szervezeteitől, és érdeklődött, hogy más városok hogyan oldották meg ezt a kérdést, hiszen országosan mintegy 2,2 millió hajléktalannal lehetett számolni akkoriban (1985-ben). Végül megtalálták a megoldást: nappali menedékhelyet létesítettek a hajléktalanok számára. Az anyagi hátteret (30 ezer dollárt) különböző alapítványokból, egyházak, magánszemélyek és intézmények adományaiból tudták megteremteni. Sikerült a könyvtár és az Üdvhadsereg közelében olyan épületet találni, amely renoválás után megfelelt a célra: tisztálkodási és mosási lehetőséget biztosított, posta- és telefonszolgáltatást, ingyenes ruhát, egészségügyi és munkavállalási tanácsadást, gyermekek számára kialakított részleget, szabadidő-központot, ahol a városi könyvtár letéti könyvtárat működtetett. Az első évben 87 ezren keresték fel az intézményt.
Ez az esetleírás arra döbbentett rá, hogy valószínűleg félreértelmeztük a hátrányos helyzetűekkel való foglalkozás tartalmát, egyedüli felelősöknek, “illetékeseknek” gondolván magunkat, ezért tűnt oly nyomasztónak számunkra feladat. Holott arról van szó, hogy a hátrányos helyzetűekkel kapcsolatos, a könyvtárban is észlelt probléma megoldását nem a könyvtáraknak, könyvtárosoknak kell csupán keresniük, sőt sokkal inkább az a dolguk, hogy megtalálják azokat a megfelelő partnereket (állami intézmény, civil szervezet stb.), akik kompetensek a megoldásban. Ez a felismerés, azt hiszem, komoly lélektani nyomás alól szabadított fel minket.

Az időközben lezajlott rendszerváltozás hatására polgárosodási folyamat indult meg a társadalomban, ennek eredményeként felgyorsult és kiteljesedett a törvénykezési tevékenység. Megszülettek a témánk szempontjából fontos, korábban hiányzó szociális törvények (az 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról; az 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról, a Fogyatékos Emberek Világszervezetének dokumentuma, 1993. stb.), és megszületett korszerű, saját ágazati törvényünk (a könyvtári ellátásról szóló 1997. évi CXL. törvény).

A két törvény tökéletesen harmonizál egymással. A könyvtári ellátásról szóló törvény – kerülve minden taxatív felsorolást – egész egyszerűen kimondja: a könyvtáraknak mindenki számára biztosítaniuk kell az információhoz való hozzáférést. Az általában “hátrányos helyzetűek” kissé nehezen körvonalazható csoportjai közül a fogyatékos személyek könyvtári ellátásához nyújt számunkra biztos fogódzókat az 1998. évi XXVI. törvény. Ezt a törvényt a könyvtárosok körében mint az “akadálymentes bejutás”-ról szóló előírást emlegetjük. Pedig legalább ilyen fontos a 6. és 7. paragrafusában megfogalmazott elv (mely szinte a másik törvényt is értelmezi számunkra), miszerint biztosítani kell a hozzáférés lehetőségét a közérdekű és egyéb információkhoz, az információt pedig akkor tekinti hozzáférhetőnek, ha azt a fogyatékos személy érzékelni és értelmezni tudja. Így válik egyértelművé a “hozzáférhetőség” fogalma: hogy ti. ne úgy kínáljunk szellemi táplálékot a könyvtárban, mint ahogyan a közismert mesében a róka és a gólya kínál vacsorát egymásnak.

E törvények tükrében a közkönyvtár ismét előtérbe kerül mint az esélyegyenlősítés lehetséges célterülete, de már egy egész más szemlélet, más gondolkodásmód, más feltételrendszer alapján!

A sokoldalú jogi szabályozás megnyugtató, tiszta helyzetet teremtett: látjuk, hogy nem mások helyett kell cselekednünk, egyértelműen kijelölhetjük a saját tevékenységi területünket, amely már kötelező érvényű.

Új partnerkapcsolatokra nyílik lehetőségünk, hiszen megteremtődtek a megfelelő állami népegészségügyi, szociális intézmények, társadalmi és civil szervezetek. Alapítványok, egyesületek sokasága kezdte meg tevékenységét ezen a területen is, és ugyancsak új helyzetet teremt, hogy nálunk is megszülettek a korábban ismeretlen ún. segítő szakmák (szociális gondozó, szociális munkás).

A mai helyzetben már nem csupán a szociológiai vizsgálatok eredménye inspirál szociális érzékenységre és szemléletre, hanem a demokrácia alapvető szabályainak, az elemi állampolgári jogoknak és kötelezettségeknek az ismerete és elfogadása.

A társadalompolitikai szemléletváltozáson túl a könyvtárak telematikai, információ- és kommunikációtechnológiai fejlődése is új távlatokat nyit, merőben más lehetőségeket teremt a speciális szolgáltatások megvalósításához.

Ebben az új helyzetben, itt és most meg kell fogalmaznunk a továbblépés tennivalóit mind a követelmények, mind a megvalósíthatóság szempontjából.

Követelmények:

• A jövőben nem folyhat ez a tevékenység karitatív alapon, sem a könyvtárosok lelkiismeretére apellálva, felelősségérzetük megzsarolásával.
• Ki kell dolgozni, meg kell határozni a könyvtárakra általános érvénnyel vonatkozó azon szolgáltatási szinteket, melyek mind az intézményi feltételekre (építészeti megoldások, berendezés, felszerelés stb.), mind a speciális dokumentumokra és eszközökre, mind pedig a könyvtárosok felkészültségére és magatartására nézve kötelezőek vagy elvárhatók. Ezeket a könyvtári statisztikában normatívaszerűen is szükséges érvényesíteni, a könyvtári szakfelügyeletben pedig számonkérni.

Az általános követelmények mellett a könyvtár környezetében tapasztalt igények, ill. a környezet jelzései szerint a helyi sajátosságoknak megfelelően kell a szolgáltatásokat tovább specializálni.

A könyvtári ICT fejlődését és fejlesztését összhangba kell hozni a fogyatékos könyvtárhasználók szükségleteivel (irodalomfelolvasó számítógépek, on-line szolgáltatások, digitalizálás révén való könnyebb hozzáférés stb.).
A megvalósítás eszközei:

• Meg kell oldani a speciális dokumentumok, információhordozók, valamint az információ átadására alkalmas, speciális eszközök központi előállítással, ill. beszerzéssel való biztosítását (gyártás, import) a könyvtárak számára;
• a könyvtári pályázatok rendszerében folyamatos lehetőséget kell biztosítani a speciális dokumentumok és a speciális eszközök beszerzésére;
• folyamatos tájékoztatást kell nyújtani (akár az Új Könyvek mintájára) a speciális dokumentumok megjelenéséről és a speciális eszközök, berendezések működéséről, fellelhetőségéről (a szaksajtóban állandó rovatként vagy évenkénti egy-két melléklettel);
• a vándorgyűlést, az országos és regionális konferenciákat, a szakmai szervezetek programjait fel kell használni rendszeres termékbemutatásra; lehetnének referencia-könyvtárak is ebben a témában, ahol megtekinthetők, kipróbálhatók az eszközök;
• alkalmassá kell tenni a könyvtárosokat a rehabilitációs szemlélet elfogadására és továbbadására; a feladat ellátásában a lehetséges partnerek, szövetségesek “felismerésére” és az együttműködés megvalósítására. A könyvtáros alap-, szak- és továbbképzés szintjein tudatosítani kell a speciális könyvtári ellátás biztosításának szakmai és minőségi követelményeit, a problémával való érdemi foglalkozáshoz pedig a szükséges szakmai és speciális (pszichológiai, pedagógiai, kommunikációs, szociális) ismeretek birtokába juttatni a könyvtárosokat;
• a létrejövő könyvtáros etikai kódexben – de addig is legalább íratlan szabályként – rögzíteni kellene a korrekt és elvárható könyvtárosi magatartásmód elemeit.

A felsorolt képzési követelmények megvalósításának szerény példája a Könyvtári Intézet 30 órás akkreditált “esélyegyenlőségi” tanfolyama. Reményeink és terveink szerint a közeljövőben a PULMAN-projekt lesz igazán jelentős hatással szakmánkra a közérdekű információk szolgáltatása kérdésében, különös tekintettel a hátrányos helyzetű könyvtárhasználók szempontjaira.