Széljegyzetek a kézikönyv margójára

Kategória: 2000/ 2

“Mivel a tudományban nincsenek dogmák, meg kell engednünk más szerzők és személyek más nézeteit és szakszavait is, ha azok nem zavarók, nem tájékozatlanságból fakadnak, és nem eredetieskedésből születnek.” (Horváth 1999, 16. p.)

Előre kell bocsátanom: elfogult vagyok. Elfogult, mert a szerkesztők engem is felkértek, hogy a második és harmadik kötet megírásában részt vegyek, ami számomra különös megtiszteltetés, de elfogult azért is, mert az a gondolatvilág, látásmód és elkötelezettség, amellyel Horváth Tibor a témához közelít, számomra régtől fogva meghatározó élmény és követendő példa. Olyannyira az, hogy nem utolsó sorban Horváth Tibor előadásainak köszönhető, hogy egyetemi tanulmányaim idején a könyvtártudománnyal alaposabban kezdtem foglalkozni, mígnem magam is művelőjévé váltam.

Kell egy könyv…

Az elfogultság azonban nem az egyetlen oka annak, amiért vállaltam a munkában való részvételt és a vitában való megszólalást is. Oktatóként nagyon gyakran éreztem hiányát egy olyan alapműnek, amely bemutatja az általunk művelt szakma, tudomány tárgyát, módszereit, eszközeit és a kutatások mai állását, legfrissebb eredményeit. Német nyelvterületen például elég, ha az oktató annyi utalást tesz az alapvető ismeretekre, hogy “kérem, nézzenek utána a »Grundlagen«-ben”, értve ezen a már negyedik teljesen átdolgozott kiadásban megjelenő ” Grundlagen der praktischeninformation und Dokumentation “című alapművet. Hazai megfelelője, a Sallai–Sebestyén, erre már évtizedek óta nem alkalmas. Egyetemi, főiskolai jegyzet sincs, amely ilyen céllal született volna. A dolog természetéből adódóan egy vagy akár két szerző ma már nem is vállalhatja fel ezt a feladatot. Közhelynek hangzik, de igaz, hogy nagyon kevés az olyan szakma, amelynek tárgya, feladatai, eszközei és módszerei az elmúlt évtizedekben annyit változtak volna, mint a miénk. Örömmel fogadtam hát évekkel ezelőtt a hírt, hogy az “Osiris kézikönyvek” sorozatban a könyvtáros szakma is kézhez kaphatja kézikönyvét.

De mi legyen a címe…

A kötet megjelenését megelőző hosszadalmas (engedtessék meg: talán érdemén felül hosszadalmas) viták egyike arról szólt, hogy milyen névre hallgasson majdan a gyermek, azaz mi legyen a mű címe. Magam akkor azt az álláspontot képviseltem, hogy legyen “A könyvtár- és információtudomány kézikönyve”, bár még szívesebben láttam volna “Az információtudomány kézikönyve” változatot. Két okom volt erre. Egyrészt: erről szól, ez a tartalma, ezt a terminológiát használja Horváth Tibor. Másrészt: évek óta adósok vagyunk tudományunk pontos megnevezésével. A változások, amelyeket az előbb említettem, és amelyeket Horváth Tibor is bemutat az 1.1 fejezetben, már évtizedek óta sürgetik, hogy újradefiniáljuk feladatainkat, és ezt a tudományág megnevezésében is kifejezésre juttassuk. A 70-es években a szovjet terminológia hatására kezdtük használni az “informatika” elnevezést. Legkésőbb mára, amikor például már nincs olyan felsőoktatási intézmény Magyarországon, amely ne oktatna ilyen-olyan “kötőjeles informatikát”, talán már mindenki számára világos, hogy a különbség óriási. Horváth Tibor idegen nyelvű példáit még eggyel szeretném kiegészíteni: a német szaknyelv egyértelmű különbséget tesz ,Inforrmatik” és ,Informationswissenschaff’ között (most már az egykori NDK-ban is, ahol korábban persze szintén a szovjet terminológia hatása érvényesült…). Az előbbin a számítógép-tudományt értik, tehát a műszaki és/vagy matematikai tudományok egyikét, amelynek tárgya az adatfeldolgozás elméleti – elsősorban matematikai és logikai – problémáitól a számítógép felépítésének technikai kérdésein át annak használati lehetőségeiig (programozás, adatbázis-kezelés stb.) terjed. Az utóbbival pedig azt a diszciplínát jelölik, amelynek tárgya az információ és az információs folyamatok a tudományban, a gazdaságban, a politikában, a társadalomban, és csak eszköze, még ha nélkülözhetetlen eszköze is a számítógép (Rauch, Wolf: Was ist Informationswissenschaft? Graz, 1988).

Ezt a meghatározást véve alapul akár vitatkozhatnék is Horváth Tiborral, aki az információtudományt egyszerűsítve a könyvtártudomány és a dokumentáció új fejlődési szakaszaként értelmezi. De nem vitatkozom, mert igaza van, az információtudomány valóban az előbbiekből nőtt ki, és fókuszában bizony pontosan azok a problémák állnak, amelyek a könyvtárosokat és dokumentátorokat foglalkoztatják évszázadok óta. A többi csak azt jelzi, hogy ezt a tevékenységet már nem lehet pusztán a jó öreg könyvtárépület falai között végezni, várva, hogy betévedjen az, aki ránk kíváncsi. Már csak azért sem, mert a feladat adott, és ha mi nem végezzük el, hát elvégzi más – jelentkező van elég –, a könyvtár pedig, bármennyire is fájdalmas, eltűnhet a múlt nosztalgiával emlegetett emlékei között. Ez persze nemcsak azért lenne kár, mert mégiscsak rólunk van szó, hanem azért is, mert nálunk van a tudás, a válasz a problémákra.

A címet végül a kiadó – látva, hogy másban nem lesz egyezség – változatlanul hagyta, maradt tehát a “Könyvtárosok kézikönyve “. Vannak, akik azt mondják: ez a cím félrevezető, a mű nem erről szól. Súlyos vád. Ha igaz lenne, akár ki se tegyük a könyvet a polcra, különösen ne a könyvtáréra. De nem igaz. A cím nem vezet félre, legfeljebb szerény. Ugyanúgy, mint szakmánk oly sok művelője, bárha ezt a szerénységet én nem sorolnám feltétlenül az erények közé. Számomra nem szorul bizonyításra, hogy a könyvtáros azokat az ismereteket tanulja és gyakorolja, amelyek összességét a kézikönyv szerkesztői és szerzői információtudomány név alatt foglalnak össze. A könyvtáros tehát e tudomány művelője, információs szakember (mennyivel könnyebb az angolnak: “information scientist” vagy a németnek “Informationswissenschaftler”!), aki ráadásul azt is tudja, hogy egy dokumentum tartalmát nem egyedül a címéből kell és lehet kikövetkeztetni.

Megszületett…

Karácsony előtt kapta kézhez az érdeklődő közönség az első kötetet. Az eltelt rövid idő talán nem elégséges ahhoz, hogy hatása pontosan mérhető, feltérképezhető legyen, de annyit már tudunk, hogy igen nagy iránta az érdeklődés. Nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz sem, hogy előre lássuk, további vitákat fog kiváltani, sokan és sokat fognak beszélni róla, dicsérve és kritizálva egyaránt. Én dicsérem. Egyrészt fent említett elfogultságom okán, másrészt azért, mert most is úgy látom, hogy fontos, jelentős munka.

A kézirat bemutatását követő disputákból az derült ki, hogy a legtöbb vitát kiváltó része a könyvnek a Horváth Tibor által írt első fejezet lesz. Kétségkívül nagy az író-szerkesztő felelőssége, hiszen ez az első 80 oldal nemcsak a kézikönyv bevezetője, de annak bemutatása is, hogy miként vélekedik a könyvtárosság az ezredfordulón szakmájáról. Érthető hát a vita is, hiszen a leírtak szükségképpen nem konszenzusos véleményt tükröznek. A magam hozzátennivalója csak annyi, hogy elmondom, én hogyan látom azt a helyzetet, amelyben ez a kézikönyv születik.

Tartok tőle, hogy sokan vannak, akik – ha azt hallják vagy olvassák: információs társadalom, tudásgazdálkodó könyvtár, információtudomány – fáradtan legyintenek, és ha egyáltalán veszik a fáradságot ahhoz, hogy véleményt formáljanak, legfeljebb annyit mormognak maguk elé: már megint egy új divat, frázisok, közhelyek. Nem kárhoztatom őket ezért. Való igaz: sok tekintetben a frázisok, közhelyek korát éljük. Ha tudatossá szeretnénk tenni, hogy jelen esetben ennél jóval többről van szó, akkor meg kell vizsgálnunk, mit értünk ezen kifejezéseken, és mit jelentenek a folyamatok a szakma (és nem a tudomány!) számára.

Vegyünk néhány közismert tényt: a szakirodalmi publikációk száma rohamosan növekszik (Marton 1999, 102. p.). Az internet megjelenésével és elterjedésével olyan kommunikációs csatorna nyílt meg, amely ha nem is nyeli el a Gutenberg-galaxisnak hívott, nyomtatáson alapuló kommunikációt (legyünk optimisták…), de az információ közvetítésének mindenképpen olyan útja, amely messze elkerüli a hagyományos könyvtárat. Ráadásul olyan eszköz, amely egyes vélemények szerint rövid néhány éven belül a szakirodalmi információ cseréjének elsődleges fóruma lesz. Egyes tudományokban máris az. Az információ előállítása, birtoklása és szolgáltatása a legjövedelmezőbb vállalkozás, a gazdaság mai állapotában a legfontosabb tevékenység. Elég, ha csak a 2000-es évek legelső nagy gazdasági hírére, a TimeWarner–AOL fúzióra gondolunk. Sokak szerint szimbolikus jelentőséget is tulajdoníthatunk annak, hogy ez éppen a 2000. év januárjában következett be.

A változások tehát pontosan azt a szektort értékelik fel, amely a könyvtár, a könyvtárosok területe évszázadok, évezredek óta. A változást persze sehol sem a könyvtárosok kezdték el, de a kihívásokra nekik kell válaszolniuk. Véleményem szerint az emberi butaság kirívó példái azok a szakmainak álcázott viták, amelyek arról szólnak, vajon szükség van-e könyvtárra, könyvtárosra; s mégis újra meg újra találkozhatunk ezt taglaló eszmefuttatásokkal. Ami mögötte van, és amivel valóban foglalkoznunk kell, az az, hogy ennek a szakmának a művelői képesek-e tudomásul venni a végbement változásokat, és bebizonyítani, hogy ők a birtokosai annak a tudásnak, amely e kihívásokra válaszul szolgálhat. Elég csak az interneten oly sokszor látható bájosan primitív, magukat “virtuális könyvtárként” definiáló linkgyűjteményekre gondolnunk, hogy igazolva lássuk egy oldalról az igényt, más oldalról a szaktudás hiányát a nem-könyvtárosokban.

De látnunk kell azt is, hogy a hagyományos könyvtárosi gondolkodás és hozzáállás nem segít a problémák megoldásában. Szándékosan sarkítok, amikor azt mondom, hogy le kell számolni azzal az “ősfilosz” hozzáállással, amely szerint a könyvtár használata művészet. Ezt fel kell váltania annak a pragmatikus szemléletnek, hogy a könyvtár felépítése művészet, használata pofonegyszerű kell, hogy legyen. Minthogy csak akkor lehet a használata egyszerű és eredményes, ha gondosan, alaposan “művészien” van felépítve. Súlyos hiba lenne tehát azt az álláspontot képviselni, hogy felesleges “úri huncutság” a tudományrendszerek elemezgetése, a tartalomelemzés, a szövegtudomány vagy az információelmélet boncolgatása, mivel ezek nem részei a napi könyvtári gyakorlatnak. Engedtessék meg azt jósolnom, hogy a digitális szakkönyvtárakban például néhány éven belül igenis hazánkban is napi gyakorlattá válhat az automatikus indexelés vagy szövegrészek automatikus kiválasztása (szegmentálás), esetleg ezeknek – a mai értelemben hagyományosnak tekintett dokumentumok helyett – bibliográfiai egységként való kezelése. Tószegi Zsuzsa tőle megszokott közérthetőséggel megírt, a hypertexttel és multimédiával foglakozó fejezetéhez (191–192. p.) csak egyetlen gondolatot szeretnék hozzátenni: a World Wide Web, amely ma a legismertebb hypertext alapú kommunikációs fórum, ahol tömegével születnek dokumentumok, arra a Ted Nelson nevével fémjelzett ötletre épül, hogy a különböző, ugyanazzal a témával foglalkozó írásművek ne másolják egymás eredményeit, hanem a hyperlinkek segítségével közvetlenül hivatkozzanak egymásra. Az így létrejött dokumentum már nemcsak abban az értelemben nem hagyományos, hogy elektronikus formában rögzítették, és nemszekvenciális olvasást tesz lehetővé, de más módon kell megközelítenünk fizikai jellemzőit, szerzőségét, egyéb paramétereit is. Minden eddiginél nyilvánvalóbbá válik az információ és hordozója, a dokumentum közötti távolság. A felhasználónak pedig sokkal fontosabb az információ, mint a dokumentum. Ezt a felhasználói igényt pedig nem a dokumentumot megőrző könyvtár, hanem az információszolgáltató, más néven tudásgazdálkodó könyvtár képes kielégíteni. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a változás paradigmatikus jelentőségű nemcsak a tudományban, de a szakmában is.

A könyvtárosok kézikönyve számomra szakmánk, tudományunk azon állapotát tükrözi, amelyet ez a paradigmaváltás jellemez. Bemutatja – főleg további köteteiben – azokat a technikákat, amelyeket a jelenkor és a közelmúlt könyvtárosa napi munkájában végez, de kétségkívül nem azzal a céllal, hogy a napi munka közvetlen segédeszköze legyen. Ugyanakkor arra is koncentrál, hogy bemutassa azokat a tudományos eredményeket, esetenként kutatási tendenciákat, amelyek bár nem a napi gyakorlat részei, de eligazítanak abban, hogy milyen eszközök állnak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a sokat emlegetett új kihívásokkal is szembe tudjunk nézni.

Címkék