“… milyen nagy is a mi hatalmunk a múlt felett! Milyen engedelmessé válnak kezünk között a régmúlt eseményei, pusztán azért, mert tudjuk, hogyan végződtek!” – idézte maliciózusan egy orosz városi krónika szerzőjét Hofer Tamás. miközben egy tudományág (egyben múzeumi gyűjteményi ág) közelmúltját s távlati tendenciáit tekintette át 1987-ben. Az idézettel azonban egyben azt is jelzi, hogy valójában mennyire “nincs hatalmunkban” a jövő, de még a közelmúlt, a múlt sem, hiszen mindazt csak részben ítélhetjük meg (Hofer Tamás, Múzeumi Közlemények, 1987–1988).
A történettudomány forrásainak széles köréből fontos szerep jut a múzeumok falai között évszázadok óta őrzött muzeális emlékeknek. Hazánkban a 20. századi törvények korábban olyan kiemelkedő tárgyi, írásos és egyéb emlékeket védtek, amelyek a természet alakulásának és a társadalom fejlődésének pótolhatatlan, jellegzetes bizonyítékai. Manapság, 1997 óta úgy fogalmaz a törvény, hogy a kulturális javak összességét védi, az élettelen és élő természet keletkezésének, fejlődésének, az emberiség, a magyar nemzet és Magyarország népei történelmének minden kiemelkedő és jellemző tárgyi, képi, írásos és egyéb bizonyítékát (hangdokumentumok vagy régészeti jelenségek), s védi a művészeti alkotásokat. (1997. évi CXL. törvény “A kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről”.)
Nem kívánok behatóan foglalkozni a múzeumnak mint a 20. század egyik fontos kulturális gépezetének történetével, de utalni szükséges arra, hogy maga a múzeum több évszázados intézmény, amelynek több funkciója volt és van. E funkciók egyik része állandó, másik része koronként változó. Az állandó funkciók közé tartozott mindenekelőtt a tárgyak (emlékek) gyűjtése, azok biztonságos megőrzése, konzerválása, restaurálása, inventarizálása, tudományos feldolgozása és publikálása, valamint kiállítások szervezése, katalógusok, CD-k, videók, digitalizált információk, adatbázisok, sőt műtárgymásolatok formájában történő megismertetése. A múzeumok alapvonásaként mindenekelőtt műtárgy-orientáltsága jelölhető meg.
S hogy e műkincsek milyen okok miatt kerültek múzeumba? Maga az intézmény megőrizte a régi kincstárak ősi funkcióját, amikor a kincstárba a trésor sacré került, valamint a hadizsákmány, a trófea, úgy, mint kincs, s úgy, mint egy közösség fontos dokumentuma. A muzeális emlékek gyűjtésének másik indítéka, módja az “ex voto” (a fogadalmi ajándék elhelyezése) volt. A múzeumok máig megőrizték a tárgyi emlékek gyűjtésének e szakrális és kincsfelhalmozó jellegét. A műtárgy egyszerre az emberi teremtő érték végtelen megőrzésének eszköze, így szimbolikus érték hordozója, ugyanakkor pedig anyagi értéket is akkumulál. A muzeális emlék kiválasztódásának fontos szempontja az, hogy az egyetemes kulturális örökség része.
Összefüggött a tárgygyűjtés szempontjaival az (a romantikában kialakult) nézet, melynek nyomai máig hatók: a múzeum a művészet-vallás temploma. Még a modem múzeumok is őrzik olykor a templom előképet, és sok múzeum belső rendtartásával őrizni kívánja a templom szakrális jellegét, melyet legföljebb a tárlatvezetők hangos, információt nyújtó beszéde zavarhat meg.
A múzeumok állandó funkciói mellett voltak történelmileg változó, hullámzó funkciók is. Ilyen volt a folyamatosan jelenlévő, de minőségében változó pedagógiai funkció. Ugyancsak állandó, de egyben változó is volt az a vonás, hogy a múzeum mindig tükrözi az adott szaktudomány kornak megfelelő álláspontját. Tárlataink mindig tükrözték a korszak szakmai (politikai) nézeteit, a tudomány állapotát és problémalátását.
De tegyük fel – Szabad Györggyel együtt (Múzeumi Közlemények, 1988–1989.) – azt a kérdést, hogy a történetkutató milyen segítséget vár el a forrásőrző múzeumoktól. A válasz rövid: gyűjtsék, őrizzék, rendezzék és tegyék a kutató számára jól megközelíthetővé a történeti múlt tárgyi anyagát. Segítsék elő a muzeális emlékek szaktudományi értékesülését, s tegyék ezt a segédletek olyan hierarchiájával, amely a makrostruktúra ismertetéséből kiindulva a kutatót végső soron minden egyes tárgyhoz elvezeti.
Bár egyes angolszász tudósok 20. század végi – nem egyértelműen pozitív – véleménye szerint a múzeumok rejtett célja a jómódúság, a bőség legitimizálása, s az egyes embert “kulturális tőkefelhalmozásra” késztetni. Sir David Wilson, a British Múzeum egykori igazgatója így összegzi meghatározó véleményét: “Az a múzeum, amelyik nem gyűjt, halott múzeum.” (Keene, Susanne: A műtárgyvédelem és a restaurálás szervezése a múzeumokban. Budapest, 1999.) David Wilson megfogalmazása világosan tükrözi a magyarországi múzeumok gyűjteménygyarapítási felfogását is.
Múzeumaink napjainkra a kulturális javak hatalmas mennyiségét gyűjtötték össze épületeik falai közé. Csupán a hazai intézményekben számontartott, leltározott, szekrénykataszterben tartott műtárgyak mennyisége, hozzáadva az általános történeti, irodalomtörténeti dokumentumokat, az archív fotókat, hang- és képdokumentumokat – nos, ezek mennyisége meghaladja a hatvanmilliót. Ez a hatalmas mennyiség az élettelen és élő természet keletkezésének, fejlődésének, az emberiség (hozzáteszem, a számunkra meghatározó feladat: a magyar nemzet és Magyarország népei) történelmének bizonyítéka folyamatosan gyarapszik. Ewa Bergdahl norvég muzeológus úgy fogalmaz, hogy a múzeum célja – a társadalmi elemzés, azonosulás és az aktív történelmi tudatosság eszközének kialakítása – magas rendű s nem irreális vállalás. Egy folyamatorinetált múzeum soha nincsen készen. A múzeum teste és lelke közötti egyensúly keresése a muzeológusok alapvető és végtelen feladata (The ecomuseum in avision of the future. In: Nordisk Museologi 1996/2).
Glatz Ferenc a tárgyi emlékek és a történeti muzeológia viszonya kapcsán fogalmazott meg a múzeumi gyűjtemények forrásértékével kapcsolatos fontos gondolatokat. Felveti, hogy a történeti jelzőt a muzeológia fogalmával kapcsolatban legalább kettős értelemben kell használnunk. Egyrészt abban a tágabb értelemben, amely minden emléket történetiségében tekint. A Föld bioszféráját éppúgy, mint az emberi társadalmat. E felfogás szerint minden múzeum “történeti múzeum”, hiszen akár az élő vagy élettelen természet, akár a fizikai antropológia vagy a műszaki fejlődés emlékeit tartalmazza, lényegében minden a természeti vagy a társadalmi fejlődés egy adott, meghatározott történeti pillanatában keletkezett, s korának jegyeit viseli magán. A történész tehát tudatosan törekszik olyan tudományos teljesítményre, amely a tárgyi emlékanyagot a maga történeti környezetében világítja meg (Glatz Ferenc: Történetírás-korszakváltásban. Budapest, 1990.).
Felmerül azonban másrészt az a kérdés, hogy éppúgy, mint más tudományok gyakorlatában, a muzeológia esetében is miként kerülhető el az a hiba, hogy túlzott következtetéseket vonjunk le a “minden történetiségében létezik” axiómából. A múzeum mint intézmény a kulturális javak összegyűjtésével az egyes emlékeket, tárgyakat, tárgyegyütteseket – mint erre Radnóti Sándor a Magyar Tudomány 1995/8. számában utal – dekontextualizálja, amennyiben kiemeli abból az eredeti teréből, ahol azok funkciójukat betöltötték. A múzeum nem a kulturális emlék, nem a történeti tárgy eredeti helye, hanem a változásban való maradandóságának helye. A dekontextualizálás veszélye nagy, s ezt a veszélyt csak kiemelkedő, felkészült szakmai gyűjtőtevékenységgel lehet többé vagy kevésbé csökkenteni. Mivel a múzeum intézménye eredendően kontextusváltásra kényszeríti a benne felhalmozott és kiállított tárgyakat, ezért egyik lehetőségként megkísérli rekonstruálni az eredeti kontextust, a másik lehetősége pedig az, hogy tudatosítva e szándék lehetetlenségét (korlátozottságát), a muzeális emlék esztétikumára alapítja bemutatását.
Az újabb rendszerező kísérletek a történeti forrást a “társadalmi emlékezet” viszonylatában vizsgálják. A tárgyi világ mint történeti forrás a legszélesebb értelmezést kapja. A tárgyak (műtárgyak) mellett persze ide kell sorolni minden írott, sőt szóbeli emléket is, amelyek információt tartalmaznak az emberiség múltjáról.
A forrásőrző helyek alaptípusainak (könyvtár, múzeum, levéltár) kialakulása nem tudományelméleti, hanem merőben praktikus alapokon nyugszik. A források őrzőhelyét meghatározták a források külső, formai jegyei, keletkezésük és kezelésük. A muzeológia feladata az anyagi kultúra termékeinek megőrzése és feldolgozása. Mindez persze nem jelenti azt, hogy – mint kutatóhely – kizárólag az őrzött forrásanyagra támaszkodhat, hanem természetesen használja a többi forrásőrző hely, a többi történeti szakágazat eredményeit és módszereit.
A tárgyi emlékanyag természetéhez tartozik, hogy pl. szemben az írott emlékekkel, melyek az írásban rögzített gondolatok, a mondanivaló révén válnak forrássá, a tárgyi emlékek keletkezésüktől (megalkotásuktól) fogva a korábbi korszakokban betöltött eszközfunkciójuk következtében váltak a társadalom múltjának reprezentáns darabjaivá. E tárgyak mögött mindig rejlik társadalmi háttér, a muzeális forrásoknak felfedezhető és felfedezendő a “szociális természete”.
Csupán jelzésszerűen említem, hogy ugyancsak a kulturális javak sajátosságaihoz tartozik a tárgyi emlékanyagnak az idő előrehaladásával együtt növekvő száma. A régmúltból napjaink felé haladva egyre több műkincset őriznek a múzeumi trezorok és depók. Az újkori társadalom életében nagyobb helyet foglalt el az eszköz, a tárgy, mint pl. a középkorban. Glatz Ferenc állapítja meg – teljes joggal, hogy a kapitalista korszaknak a termelés területén legfőbb jellemzője, a fejlődés mutatója is az iparszerűség, az, hogy mennyire tudja az embert körülvevő világot tárgyi-dologi eszközökkel ellátni. Nemcsak az ipari termelés rohan előre mind gyorsabban a 19. és a 20. században, de az embert a mindennapi életben körülvevő ezernyi használati cikk száma is rohamosan növekedett. Az újkor embere mind határozottabban válik eszközhasználóvá, tárgycentrikus társadalmi lénnyé. Fel kell azonban figyelnünk arra a tényre, arra a tendenciára, amely az utóbbi évtizedek muzeológiai műtárgygyűjtő gyakorlatát jellemzi. Feltűnő, helyteleníthető és értelmezést kívánó ugyanis, hogy a 20. század végén lassan fogyni kezdenek a múzeumok polcaira kerülő műtárgyak. Helyüket egyre inkább a társadalom történetének más módszerekkel rögzített megörökítése veszi át. Ez a tendencia egyes múzeumi szakágak művelőit előbb-utóbb arra kényszeríti, hogy szembenézzenek a szakterület módszereinek megújításával mint a jelenkor igényével. S ha a feladatokat tág perspektívába állítják, s a történeti megismerést gazdag szempontrendszerrel szolgálják, helyrebillen a “folyamatorientált” múzeum történelemreprezentáló (viszonylagos) egysége.
Végezetül érdemes szólni a múzeumokba került műtárgyak értékének kérdéséről. Franz Boas német tudós szerint a természeti-történeti múzeumnak Noé bárkája a megfelelője, amely eleve magában hordozza az érték kiválasztását/kiválasztódását, bár nem kínálja fel annak eredeti környezetét. Giovanni Pinna Malraux-ra hivatkozva vallja (L. Binni-G. Pinna: A múzeum. Egy kulturális gépezet története és működése a XVI. századtól napjainkig. Budapest, 1986.), hogy a múzeum mint intézmény mindig részleges és töredékes, de műtárgyai nem véletlenül kerülnek raktári polcokra és kiállítási vitrinekbe. Kovács Péter művészettörténész a magyar viszonyokat érintve az 1980-as évek derekán úgy vélekedik (Múzeumi Közlemények, 1985-1986), hogy mindmáig egyértelműnek tűnt, hogy korábban a múzeumok “a leülepedett, az idő által hitelesített értékek gyűjtőhelyei”. Mára már nem maradt idő arra, hogy a múzeumok türelemmel várjanak a “leülepedésre”. Tárgyaink, dokumentumaink s a művészet termékei is veszendővé válnak. A közelmúlt múzeumi dokumentálásához nyújtanak segítséget a fotó, a film, s az eredeti tárgyak és dokumentumok hitelét az új médiumok biztosítják. György Péter esztéta egy közelmúltban megjelent kötetében (Digitális éden. Budapest, 1998.) azt írja, hogy “a modem múzeumok mindig világos és egyértelmű állásfoglalásra és ennek megfelelő vonalvezetésre törekedtek, s nem vitatkoztak. Ami a múzeumban van, s amiként ott van, az már túl van a vitán, nincs legitim diskurzus, amely azt kétségbe vonhatná.” Ezzel a megállapítással azonban rögtön polemizál is, amikor megjegyzi, hogy “a múzeum sokkal inkább a közös tanácstalanság, mintsem a normativitás színtere.” A digitális forradalom, a komputertechnika széles körű és robbanásszerű elterjedése óriási kihívást (problémát) jelent a múzeumokban őrzött hatalmas gyűjteményi anyag életében. Az eredeti tárgy (vagy az eredeti kiállítási környezet) digitalizált reprodukcióvá, on-line bázisokba kerülő adatokká válik. E kérdéssel napjaink magyar múzeumi világa már szembesült, a megfelelő válaszokra azonban még várnunk kell. Nos, jogos az érték, a történeti és esztétikai forrás minőségének megkérdőjelezése, s a muzeológus szakmának tisztázó vitákat érdemes folytatnia…
Tudnunk kell ugyanis, hogy amit közelmúltunk és napjaink tárgyaiból, történeti forrásaiból átengedünk az enyészetnek, az elpusztul, s alig marad belőle valami (fotó, film, digitális információ), amit egy boldogabb s bölcsebb kor embere a maga számára felfedezhetne.