Kovács Mátéra emlékezve

Kategória: 2012/ 8

1971-ben végeztem az ELTE könyvtár-magyar szakán, tehát az utolsó Kovács Máté tanítványok közé tartozom. Azok közé, akik a kezdetektől, vagyis a felvételitől az államvizsgáig az ő “főnöksége”, tanszékvezetése alatt tanultak, éltek, diákoskodtak. Magam ugyan nem felvételiztem, ám szinte minden csoporttársamtól tudom, hogy a felvételi Kovács Máténál egészen más volt, mint minden egyéb szakon (akkoriban mi mindannyian legalább kétszakosak voltunk, tehát volt összehasonlítási alapunk). Aki könyvtár szakra jelentkezett, annak magyar-történelem tárgyú ismereteiről kellett számot adnia (vajon miként adhatott volna számot könyvtári ismereteiről?), szóval a felvételi tulajdonképpen valami általános műveltségi vizsga volt. És éppen ez volt a csodálatos a Kovács Máté vezényelte felvételiken. Nem volt konkrét ismeretanyag, amit kérdezhetett, megkövetelhetett volna. E helyett valóban beszélgetés volt a felvételi, beszélgetés – csak úgy általában – mindenről a világban. Irodalomról, olvasmányokról, zenéről, történelemről, filozófiáról, a mindennapokról, arról, hogy ki kit tekint modern, “menő” szerzőnek, milyen folyóiratokat forgat, hogyan vélekedik erről-arról az épp aktuális vitatémáról stb. Csoporttársaim legtöbbje egyenesen elképedt. Ez nem felvételi! – mondták. Senki se tudta, jót mondott-e vagy rosszat. Később mindenki, vagy majdnem mindenki rájött, csak ez az igazi felvételi. Másutt ilyen nem volt. Csak Kovács Máténál, csak a könyvtár szakon. És ilyen volt, ilyenné vált minden Kovács Máté-kollokvium is. Voltak vizsgáink – szép számmal – katalogizáláselméletből, katalogizálástörténetből, osztályozáselméletből, osztályozástörténetből, szigorúan vett könyvtártörténetből, könyvtártanból, ám Kovács Máténál mindig és mindenkor valami olyant kellett teljesíteni, mint a felvételinél. Egyszerűen nem lehetett felkészülni a vizsgára, kollokviumra. A kollokvium nála (és csak nála) valóban beszélgetés volt. Én akkor is sznob és a dernier cri embere voltam. Büszke arra, hogy ismerem (ismerni vélem) a legújabb trendeket, a legújabb szellemi divatokat, a legmenőbb neveket és műveket. Hankiss Elemér friss cikkeinek olvastán ráfordítottam a szót. Persze nem tudtam, hogy Hankiss Kovács Máté tanítványa volt Debrecenben. De Máté, miközben nem árulta el, hogy honnan és miként ismeri Hankisst, rákérdezett egy-egy – egészen friss – Hankiss-írásra, és – bizony – megszégyenített, miközben persze csodáltam. Irodalmár professzoraim közül sokan még a nevét sem ismerték Hankiss Elemérnek. Vekerdi László közlései alapján voltak némi sejtéseim az Annales-iskola, az akkor messze legmodernebb történettudományi iskola dolgairól. Ha lúd, legyen kövér alapon belevettem neveiket, műveiket beszámolómba. Pillanatok alatt kiderült, hogy Kovács Máté egészen otthon van abban, amit én csak távolról sejdítek. De – egyáltalán nem persze – nem gúnyolt ki, nem marasztalt el, hanem biztatott: ha ilyesmi érdekel, olvassam el (persze franciául) ezt meg azt. Nagy élmény volt, nagy élmény, most már emlék maradt minden Kovács Máté kollokvium.
De valami ilyesmiről számolhatok be akkor is, ha a Kovács Máté előadásokra térek át. Bibliológiát tanított. Sokan már akkor tudtuk, ami azóta közhely, hogy ez valamiféle tévút, útvesztés volt. Magam is megírtam, talán kissé igazságtalanul és kegyetlenül, hogy Kovács Máté – mint könyvtártudós – nem állott a kor színvonalán. Ám előadásainak nem a bibliológia volt a lényege. Hatalmas összefüggésbe hozta a könyv, a könyvtár, a kultúra, az olvasás, a mindennapi élet (akkoriban volt a modern filozófia egyik központi témája a gewönliches Leben kérdése) problémaköreit. És bár már akkor is csodáltuk nagy ívű elgondolásait, igaziból csak ma tudjuk, ha tudjuk, hogy mennyire korszerű, mennyire “up to date” volt.
Aki akkoriban könyvtár szakos volt, egy igazi közösség tagjának érezhette magát. Aki – mondjuk – magyar-történelem szakos volt, sehol sem érezhette magát otthon. Két hatalmas évfolyamtársi közösség, – mit közösség, tömeg – fogta körül. De a kisebb tanszékek sem nyújtottak igazán otthont. Sem az olasz, sem a francia, sem a latin tanszék nem olyan volt (évfolyamtársaimtól, csoporttársaimtól tudom), mint a könyvtártanszék. Kovács Máté minden erőszakolás nélkül létre tudta hozni, meg tudta szervezni, hogy aki könyvtáros, otthon legyen valahol. A tanszéken. Ahol – persze – nemcsak csoporttársaival jön, jöhet össze, de felsőbb és alsóbb szaktársaival is. Nem tudok olyan tanszékről, ahol az első- és az utolsó éves diákok mind ismerték, közelről, személyesen egymást. Ilyen, nem hiszem hogy túloznék, csak a Kovács Máté vezette könyvtártanszék volt.

* * *

Ma úgy hiszem, korábban nem merengtem el a dologról, hogy Kovács Máté két dolgot tartott igazán, egzisztenciálisan fontosnak az általa vezetett tanszéken (no persze a szaktudást nem említve, hisz az magától értetődő és mindenütt, minden tanszéken alapkövetelmény). Ez a két dolog pedig az volt, hogy a könyvtárosok, a leendő könyvtárosok ismerjék meg közelről egymást, hisz azonos pályán fognak haladni, akkor is, ha egyikük egy kisvárosi könyvtárban, másikuk a KMK-ban, harmadikuk egy megyei könyvtárban fog dolgozni. Hívhassák fel nyugodtan egymást, beszélhessenek, beszélgethessenek egymással úgy, mint akik ugyanarra a tanszékre jártak (esetleg négy-öt év különbséggel), ugyanabban a tanszéki nagyszobában fecserésztek, találkoztak. A másik Kovács Máté számára roppant fontos dolog pedig az volt, az lehetett, hogy a könyvtáros-hallgatók nagyon, átfogóan műveltek legyenek. Előadásokon is, kollokviumokon is, kötetlen magánbeszélgetéseken is (más professzoroktól eltérőn sok ilyen alkalmat teremtett) állandóan azt firtatta, ki mit olvasott, ki milyen könyveket vesz, filmeket, színielőadásokat, koncerteket látogat, ki milyen elitértelmiségi pletykát tud, természetesen teljesen függetlenül a könyvtári szakirodalomtól, szakkönyvektől, szaksajtótól.

Címkék