Kortárs magyar írók, kortárs magyar alkotások és a könyvtár

Kategória: 2005/ 9

A kiváló művelődésszociológus, Gereben Ferenc figyelmeztet bennünket arra, hogy a közismert latin szállóige, a “Habent sua fata libelli” (vagyis, hogy a könyveknek saját sorsuk van) – hiányos, csonka formában ment át a köztudatba. Ugyanis eredetileg a következőképpen hangzott: “Pro captu lectoris habent sua fata libelli”, vagyis: az olvasó “fejétől”, tehát az olvasó, a befogadó műveltségétől, habitusától, érzelmeitől, további cselekedeteitől stb. függ egy-egy mű, könyv, alkotás jövőbeli virtuális élete: helye, híre, értéke, érvénye. Gereben még hozzáfűzi ehhez, hogy a könyvek (olvasmányaink) sorsában voltaképpen “a mi sorsunk”, az olvasók sorsa tükröződik.1 Előadásomban a kortárs magyar írók, a kortárs magyar alkotások, a tágabb értelemben felfogott irodalom és a közkönyvtárak igencsak bonyolult viszonyát e gondolatkör részeként igyekszem bemutatni. A tágabban értelmezett irodalmon azt értem, hogy nemcsak az úgynevezett “értékes szépirodalom” jelenlegi sorsát figyelem, hanem a szórakoztató, nemritkán álirodalom jelenlétét, szerepét is. Nem járhatok el másként, hiszen az átmenetek, az átfedések, az átjárások – akár még egy-egy életművön belül is – szinte reménytelenül összegabalyítják e fogalom tartalmát, különösen a közkönyvtári “tömegkultúra” mindennapos gyakorlatában.
Az “irodalom” e képlékeny fogalmának használatával ellentétben viszont merev határt szabok a “kortárs magyar író” személyét illetően: a ma élőket sorolom ide (függetlenül attól, hol élnek). Tudom, hogy léteznek más értelmezések is a “kortárs” irodalom időbeli határait illetően, ám szociológiailag érvényes módon ebben a szemlénkben csak ezzel a látszólagos csonkolással van némi esély a bennünket érdeklő összefüggések megragadására.
Egy következő előzetes megjegyzésként azt is érdemes rögzíteni, hogy a tárgyalásra kitűzött téma valójában halmazt képez, mégpedig olyan halmazt, amelynek fő elemei (és ezek összefüggései) különböző megközelítési módokat, kutatási technikákat kívánnak meg. Éspedig – legalább – a következő aspektusok érvényesítését. 1. Az irodalmi művek az olvasói ízlés szempontjából általában. 2. A “mértékadó” szakmai irodalmi kánonok értékvilága. 3. Választási preferenciák az olvasóknál. 4. Az irodalmi siker mibenléte. 5. A könyvtárba járók kölcsönzési szokásai, ízlésvilága. 6. A könyvtárosok és a kortárs magyar írók.

Az irodalmi művek az olvasói ízlés szempontjából általában

Tendenciáját tekintve bízvást elmondható, hogy az olvasói ízlésvilág Magyarországon folyamatosan romlik. Méghozzá radikálisan markáns formákat öltve. Az utóbbi négy évtizedre vonatkoztatva Gereben Ferenc azt bizonyította, hogy visszaszorultak a klasszikus, általában az értékes alkotások, és előtérbe nyomultak “a könnyeden szórakoztató lektűrök és a nagy irodalom látszatát keltő bestsellerek”. A “legutóbb olvasott” könyvek összetétele a művek keletkezési ideje szerint azt mutatja, hogy egyre jobban csökken a XIX. században írt művek – tehát a klasszikusok – aránya, s előretörtek a hozzánk közelebbi időben keletkezett, valójában a kortárs olvasmányok (elsősorban regények). A magyar szerzők aránya a nem magyar szerzőkkel szemben a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek végéig mintegy 20 százalékkal csökkent (ugyancsak a “legutóbbi olvasmányok” listáján). Azaz: a magyar szerzőknél jobban érdekli a felnőtt magyar olvasóközönséget a nem magyar (főleg az amerikai, de legalább angol nevű) szerző. Továbbá: egyre nő a szórakoztató és az ismeretközlő irodalom aránya. Tehát erősödik a kommercializálódás és a prakticizálódás.2 Egy másik kitűnő olvasásszociológus, Nagy Attila kutatásai és következtetései ugyanezt a trendet igazolják: a globalizálódás kiváltotta (egyszersmind megkövetelte) gyakorlatiasabbá válást (lásd: non fiction), másfelől az amerikai (és az ahhoz hasonló) kommersz előretörését. Miközben a magyar (beleértve a kortárs magyart is) alkotások népszerűsége folyamatosan és radikálisan csökken. (Nem függetlenül attól, hogy a demokrácia keretei között az irodalom funkciója is változott, hiszen a tudományos irodalom és a publicisztika számára ma már gyakorlatilag mindent szabad: a nagy társadalmi és politikai kérdések kiszorultak, kiszorulnak az irodalomból.)3

A “mértékadó” szakmai irodalmi kánonok értékvilága

Hogyan látja például az egyik kánonképző kritikus, líraszakértő, Keresztury Tibor az egykor a magyar nemzeti érzületet leginkább reprezentáló magyar költészet átalakulását az utóbbi évtizedekben?4 Abból indul ki, hogy a hatvanas és hetvenes évek fordulójának táján még párhuzamosan és magas színvonalon létezett a “közösségközpontú”, “elhivatásos-küldetéses” líra (például Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc), valamint egy másik, talán én-központúnak, nem-elkötelezettnek, nem valamely közösségnek felelős létköltészet (például Pilinszky János, Weöres Sándor). A hetvenes évek közepétől-végétől (Tandori Dezső fellépése után) az előbbi irányzat kezdett halványulni, majd el is halványodott, illetőleg követői, az újabb nemzedékek tagjai a nyolcvanas-kilencvenes években már csak másod-harmadvonalú szinten voltak képesek megnyilvánulni. A “valamely közösség nevében beszélés”, a “szereplíra” kimerült – állítja Keresztury -, vezető képviselői (Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Buda Ferenc, Utassy József, Nagy Gáspár) nem tudtak igazán megújulni, a többiek pedig e nagyok epigonjaivá lettek. A legújabb magyar líra igazi értékeit a másik nagy vonulat újabb nemzedékei mutatták fel (például Petri György, Oravecz Imre, Tandori Dezső, Tolnai Ottó, Várady Szabolcs). Keresztury szerint ez a dominancia annak a belátása, hogy “a versírás nem kitüntetett alkalom, nem az élménykibeszélés ünnepi vagy drámai pillanata, hanem az elbizonytalanodás, a kétely, a visszavonulás gesztusaiból építkező reflektált önfelmutatás”. Egyébként – mondja továbbá Keresztury – az efféle hanghordozás vált jellegzetes vonulatokká, színekké, életérzésekké sok más jeles élő költőnk lírájában is (például Rába György, Vasadi Péter, Takács Zsuzsa, Marsall László, Tőzsér Árpád, Bertók László.) Mondanunk sem kell, léteznek más értékeket a középpontba helyező vagy ugyanezt a problémát másként látó értékelések is az élő magyar líráról. Azt azonban látni lehet, hogy a fent bemutatott értékrend, kánon erősen tartja magát a honi kritikai és irodalomtudományi berkekben.
Amire persze fittyet hánynak – csaknem bármilyen értékrendre fittyet hánynak, statisztikai értelemben persze – az olvasók, így a könyvtárból kölcsönző olvasók is. Verseskönyvet ugyanis alig-alig olvasnak. Néhány évvel ezelőtt a székesfehérvári megyei könyvtárban Arató Antalék négy év alatt szerzeményezett kortárs magyar költők 288 kötetének kölcsönzési gyakoriságát vizsgálták.5 A szóban forgó verseskönyveket összesen 319 olvasó kölcsönözte: a felnőtt beiratkozott olvasóknak mintegy 2 (kettő) százaléka. Négynél többször kölcsönözték e verseskötetek 5 százalékát, négy alkalommal a 2 százalékát, három alkalommal a 3 százalékát, kétszer a 14 százalékát. Egyszer kölcsönözték e 288 verseskönyv 36 százalékát és egyszer sem 40 százalékát. Tehát: csak egyszer vagy egyszer sem kölcsönözték a négy év alatt beszerzett kortárs magyar líra 76 százalékát, míg legalább kétszer (vagy ennél többször) a 24 százalékát. És ebben a kölcsönzési folyamatban a beiratkozott olvasóknak mindössze 2 százaléka vett részt. Végletes állapot, nincs mit kommentálni.
Tudományosan megalapozott tanulmánykötetben tekintette át Olasz Sándor a kortárs magyar regény változatait a hatvanas-hetvenes évek fordulójától az ezredfordulóig.6 Szemléletes és meggyőző tipizálásai, rendszerezései szerint a hatvanas és hetvenes évek reprezentatív műveit a közösségi indíttatású, a “hatalom-erkölcs-társadalom(történelem)” dimenziókban gondolkodó írói magatartás jellemezte. (Például Fejes Endre: Rozsdatemető; Cseres Tibor: Hideg napok; Sánta Ferenc: Húsz óra; Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem; Fekete Gyula: Az orvos halála; Gáll István: A ménesgazda; Szilágyi István: Kő hull apadó kútba; Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér.) De már a hetvenes évek végén megjelent a Fancsikó és Pinta, valamint a Termelési regény, azaz Esterházy Péter és sok jele annak, amit az ő munkássága hozott a magyar próza megújulásában. A nyolcvanas években új esztétikai irány vette kezdetét a magyar regény történetében: “az új beszédmódok és nyelvi magatartások” megjelenése és megszilárdulása a modern értékek mintegy kötelező kritériumaként. Az évtized “vezető” írói felülvizsgálták az irodalom elkötelezettségéről és válaszoló kényszeréről addig kialakult kánont, és megalapozták a kérdező, a nyitottságra épülő regénypoétikát. A szövegek egyértelműsége helyébe a szövegek pluralizmusa lépett, s a hatvanas-hetvenes éveket jellemző, a “hatalom-erkölcs-társadalom(történelem)” dimenziók helyett ezek az új regénytörekvések a világ töredékességében teljesebb, de mégis bizonytalanabb képét kívántak adni (például Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba; Nádas Péter: Emlékiratok könyve; Grendel Lajos: Éleslövészet; Lengyel Péter: Cseréptörés; Temesi Ferenc: Por; Szabó Magda: Az ajtó.) A kilencvenes éveket a magyar prózában a “posztmodern” uralja. Ennek a sokat emlegetett irányzatnak és alkotói módszernek lényeges elemei: a szabadon idézhetőség másoktól, a “mintha” cselekvés és az álarcoskodás. Itt természetes a “párhuzamos világok egyidejűsége”. “A posztmodernnek a puzzle szabályai szerint történő restaurátori munkája nem azt célozza, hogy pontosan idézze meg az eredetit, hanem hogy a megfelelések minél bővebb választékát nyújtsa.” Az e korszak (évtized) reprezentáns nagy regénye Esterházy Péter Harmonia Caelestise de valószínűleg (még? már?) más irányba mutat három ugyancsak ekkortájt íródott fontos regény: Bodor Ádám Sinistra körzete, Jókai Anna Ne féljetekje és Závada Pál regénye, a Jadviga párnája.

Választási preferenciák az olvasóknál

Gereben Ferenc nemrégiben megjelent összefoglaló, összegező tanulmányának7 reprezentatív vizsgálatai szerint – erre a jelenségre korábban már utaltunk – Magyarországon a “legutóbb olvasott” könyvek között a magyar szerzők aránya egy korábbi korszakbeli (1978-as vizsgálat) 58 százalékáról 2000-re 40-re esett vissza. Ugyancsak e tanulmányban szemlélhetjük, hogy a “legutóbbi olvasmányok” szerzői élmezőnye (a felnőtt olvasók körében) 2000-ben a következő volt. 1. Danielle Steel, 2. Robin Cook, 3. Lőrincz L. László (alias Leslie L. Lawrence), 4. Jókai Mór, 5. Moldova György, 6. Wilbur Smith, 7. Vavyan Fable (alias Molnár Éva), 8. Hedvig Courths-Mahler, 9. Dallos Sándor, 10. Stephen King. A legkedvesebb – magyar és nem magyar – írók Magyarországon 2000-ben a következők voltak: 1. Jókai Mór, 2. Robin Cook, 3. Moldova György, 4. Danielle Steel, 5. Mikszáth Kálmán, 6. Szilvási Lajos, 7. Petőfi Sándor, 8. Lőrincz L. László, 9. Gárdonyi Géza, 10. Berkesi András.
A legújabb könyves népszavazásféle, a “Nagy Könyv”-akció százas listáját böngészve – a kortárs magyar írók helyezéseire kíváncsian – azt láthatjuk, hogy 2005 tavaszán a megnevezhető 50 magyar regény közül 14 volt kortárs magyar. Ezek (cím szerinti ábécérendben) a következők. A vörös oroszlán Szepes Máriától, az Abigél Szabó Magdától, az Állítsátok meg Terézanyut Rácz Zsuzsától, az Apák könyve Vámos Miklóstól, Az ajtó Szabó Magdától, a Für Elise szintén Szabó Magdától Gergő és az álomfogók Böszörményi Gyulától, a Harmonia Caelestis Esterházy Pétertől, a Jadviga párnája Závada Páltól, a Ne féljetek Jókai Annától, a Pete Pite Nógrádi Gábortól, a Pokolbéli víg napjaim Faludy Györgytől, a Régimódi történet Szabó Magdától és a Sorstalanság Kertész Imrétől. Tehát: az ötvenből tizennégy. És ebből négy Szabó Magda. (Aki – az Abigéllel – egyedül a kortárs magyar szerzők közül egy újabb szavazási körben a legjobb 12-be is bekerült.) Ez a lista jellegzetesen “spontán” népszerűségi lista, s mint ilyen, bizonyára néhány kérdést is fölvet. Látszik például, hogy erősen divergál még a megengedőbb típusú irodalmi kánonokkal is, ámde sokkal jobb, mint a jelenlegi olvasói ízlés általában. (Legalábbis a könyvtári kölcsönzéseket figyelembe véve.) Nagy volt a befolyásolási kényszer: szokatlan rábeszélő kampányokkal találkozhattunk a procedúra során. Érdemes megjegyezni azt is, hogy ez a “Nagy Könyv”-féle közvélemény-mozgósítás tudományos szempontból nem tekinthető hiteles eredménynek, ugyanis egy reprezentatív vizsgálatnak semmiféle feltétele nem volt biztosítva a szavazások során. Mindenesetre a méregdrága akció e fázisa lezajlott, a listák elkészültek, és hogy mit kezdhetünk az eredménnyel: az alábbiakban erről is gondolkodhatunk.

Az irodalmi siker mibenléte

Talán közelebb jutunk a népszerűségi mutatók okainak a megértéséhez, hogyha szemügyre vesszük ama motívumok láncolatát, amely motívumok mindig ott vannak a szavazók döntéseiben. Az irodalmi művek – de immáron le is egyszerűsíthetjük: a regények – sikerének a természetrajzával többen foglalkoztak már, de éppen a szóba jöhető számos kombináció színessége, összetettsége miatt még nemigen sikerült a tökéletes megfejtés. Legutóbb a jeles irodalomkritikus, Elek Tibor szánta rá magát a titok megfejtésére (vagy inkább megközelítésére).8 Jellemző módon már dolgozata címébe is kérdőjelet tett – Az irodalmi siker természetrajza(?) -, azaz már eleve kételkedett abban, hogy valóban meg tudja rajzolni az irodalmi siker természetét.
Azt a jelenséget – törvényszerűséget? – már láttuk, hogy az irodalmi érték (lásd: irodalmi kánonok) és a népszerűség nem esik egybe, de nem is mond teljesen ellent egymásnak. (Lásd például Szabó Magda, Jókai Anna, Esterházy Péter, Závada Pál egyszerre rangos és – ugyanakkor – egyszerre népszerű regényeit.) Elek Tibor az említett tanulmányában hangsúlyozza, hogy az irodalmi siker végső soron több szálon, több oldalról is befolyásolható, sőt manipulálható. Ennek az a lényege – eredménye -, hogy a könyvvásárló, a könyvtárlátogató vagy a könyvekről egyszerűen csak megnyilatkozó egyén hajlamos arra, hogy saját (létező vagy még nem létező) élményeit a környezete tényleges vagy várható véleménye szerint alakítsa. Efféle nyilvánvaló orientáló hatás maga a kritika, a kritikai közhangulat egy-egy mű kapcsán: a kritikai közélet iskoláinak, táborainak, klikkjeinek állásfoglalásai. Hosszabb folyamatot véve alapul e kritikákra és tudományos feldolgozásokra épül az irodalmi kánon (vagy kánonok). Erős befolyásoló hatással rendelkeznek a tömegmédiumok is, kiváltképpen ezek populáris változatai. Az irodalmi díjak, kitüntetések is befolyásolják a népszerűségi listákat (például Kertész Imre Sorstalanság című regényét). Fontos elem lehet a megfilmesítés (például Závada Pál: Jadviga párnája), a “láttam a moziban”, “láttam a tévében” megerősítő, illetőleg figyelemfelkeltő hatása. Azt is tudomásul kell venni, hogy a könyv ma már pőre árucikk is, tehát a körülötte folytatott reklám elsősorban a minél nagyobb eladott példányszám érdekében működik. Ennek megfelelően a kiadók és a könyvterjesztő cégek sietnek nyilvánosságra hozni az eladott példányszámok alapján mért népszerűségi listáikat – egymással is vetekedve. Sokat nyom a latban az iskolai kötelező olvasmánynak kiválasztás ténye is: ily módon nagy tömegek szereznek tudomást egy-egy mű létezéséről (jobb esetben el is olvassák őket).
Bármennyire is manipulálható, befolyásolható azonban az irodalmi siker, a nagy népszerűség, a legfontosabb motiváló erő itt valószínűleg (azért csak valószínűleg, mert erre nézve nincsenek szociológiai érvényű reprezentatív vizsgálati eredmények), minden bizonnyal mégsem a külső manipuláció. Hanem maga a mű, leggyakrabban regény. A mezei olvasó ugyanis olvasás közben mégiscsak kettesben marad a könyvvel, és eldönti, hogy az éppen olvasott mű kiváló, jó, közepes vagy rossz. Vonzó-e a szabad idő olvasásra szánt részének az eltöltése szempontjából vagy nem. Kellemes, jó időtöltés-e, avagy sem? (Hasonló primér érzések övezik, hatják át a színes-képes pletykamagazinok olvasását a célközönség köreiben. A kíváncsiság könnyű, intellektuális erőkifejtéstől mentes kielégítése ez: olyan olvasmány, amely “szórakoztat”, “kikapcsol”. Nem egy esetben még izgalmat is nyújt.) Ez itt a kulcskérdés! Az, hogy alig várom az olvasás folytatását, vagy éppen ellenkezőleg: elég volt belőle, ezt a könyvet nem nyitom ki többet. Az esztétikailag is értékes irodalom akkor számíthat – önmaga és csakis önmaga erejéből megszerzett – népszerűségre, ha meg tud felelni az “olvasmányosságnak” nevezett kritérium számos részkövetelményének. Tehát nemcsak irodalmi értékei becsesek, de hagyja is magát befogadni. Ha könnyen érthető. Ha érdekes. Vagy legalábbis, ha – egy emeltebb olvasói szinten – az olvasás intellektuális erőfeszítéseinek fáradalmát képes honorálni az adott irodalmi mű átélhetően hozzánk szóló szellemi íve, érzelmi sodrása, egzisztenciális sugallata. Ha minél jobban érezzük a gazdagodás pozitív és minél kevésbé az olvasás nehézségeinek (tán még gyötrelmeinek is) kellemetlen érzését.
Természetesen számos esetben lehetséges a “menlevél” a finom giccseknek, az alig észrevehető remekmű-utánzatoknak, a szemfényvesztően hű hamisítványoknak, a remekbe szabott iparosmunkáknak. De ezek miatt ne nagyon fájjon a fejünk. Az igazi értékeknek is támadnak rajongói. A becsülendő sznobok például mindig is éltetői voltak a művészeteknek. Ma is azok. Egyébként is hajlamosak vagyunk – ki jobban, ki kevésbé – igazodni. Például: az olvasás intellektuális erőfeszítése egy regény befogadási folyamatában nem jár együtt ugyan semmiféle pozitív érzéssel, ámde azt várja tőlünk “mértékadó” környezetünk, hogy tetsszen a mű, hogy jót mondjunk róla, hogy rá “szavazzunk”. Ha mi is bele kívánunk tartozni ebbe a körbe (bizonyos értelemben elit körbe), akkor ezt meg is tesszük. (Mert ha nem tesszük meg: rontjuk a statisztikát!) És akkor még föl sem tettünk egy kézenfekvő kérdést: vajon mindenki végigolvasta-e a regényt, amelyről így-úgy nyilatkozik, avagy csak részleteket ismer belőle? Továbbá: a könyvet vásárló vagy a könyvet könyvtárból kölcsönző olvasó el is olvassa a művet, avagy csak fölteszi a polcra, illetve – esetleg beleolvasva – visszaszállítja a könyvtárba?
A titkok tehát – sok-sok finom árnyalatban – mindig ott ragadnak mindenféle népszerűségi listán; nyomaikkal, rejtett hatásaikkal mindig számolni kell.

A könyvtárba járók kölcsönzési szokásai, ízlésvilága

Mielőtt eljutnánk központi témánk legtanulságosabb – és talán a legérdekesebb – szakaszához, lássuk csak, hogy – mennyiségi mutatók alapján – milyen választékot kínálnak a kiadók a kortárs magyar irodalomból a könyvtáraknak. Az Új Könyvek című könyvtári tájékoztató leírásai alapján az e típusú könyvek cím szerinti száma három évre visszamenőleg a következő volt.9 2002-ben 935, 2003-ban 1059, 2004-ben 943. E három évben évente átlagosan 979 művet alkotott a magyar írótársadalom. Hatalmas mennyiség ez, irreálisan felduzzasztva, minőségileg lerontva, mondhatjuk így is: lerongyolódva. Már ami e művek számottevő részének szellemi és irodalmi értékeit illeti. Azt nem tudjuk pontosan, hogy a magyar könyvtárak hány címet vásároltak meg ebből a rendkívül heterogén kínálatból; tájékoztatásul annyit mindenesetre megemlíthetek, hogy a mi megyei könyvtárunk ebből az évente átlagosan 979 műből (ugyancsak évente átlagosan) 500-at vásárolt meg – durván tehát a felét. (Zárójelben: az egyik szemem nevet, a másik már nem annyira: módunkban állt megvásárolni ezt a nem csekély számú kortárs magyar művet évről-évre, ámde, mi lesz a sorsa ezeknek a könyveknek?) Bizonyos továbbá, hogy a városi könyvtárak ennél jóval kevesebb kortárs magyar szerzőt, illetve művet szereznek be (a minőségi szempontokról nincsen tudomásom), az ennél is kisebb könyvtárak pedig alig-alig vagy egyáltalán nem.
És most érkeztünk el a témánk szempontjából legizgalmasabb fejleményhez: kik a legnépszerűbb kortárs magyar írók a könyvtári kölcsönzések tükrében?
2005 tavaszán a Könyvtári Intézet kérésére megyei és városi könyvtárak regisztrálták egy hónapon keresztül (március 10-étől április 10-éig) a kölcsönzött kortárs magyar írók neveit és kölcsönzött műveik címét. Kérésemre én is megkaptam az egyes könyvtárak (szám szerint 38) regisztrációs íveit10, munkatársaim pedig összesítették és sorrendbe rakták a kölcsönzött szerzők neveit, illetve a kölcsönzött kötetek példányszámait11. A végeredmény szerint ez idő – tehát egy hónap – alatt e 38 megyei, illetve városi könyvtárban összesen 1546 kortárs magyar szerzőtől 14 273 példányt kölcsönöztek. (Azt nem lehet tudni, hogy az összkölcsönzésen vagy a kölcsönzött irodalmi, illetőleg magyar irodalmi művek összességén belül milyen arányt jelent ez a számadat.) Persze kétséges, hogy az e könyveket kölcsönző olvasók számos esetben tudták-e, hogy kortárs magyar szerzőt visznek haza. Ugyanis az adathalmazok összesítése és rendezése nyomán kiderült, hogy az “élen” végzett 40 szerző közül legalább 10 – tehát a “toplista” negyede – írói álnevet, sőt álneveket (is) használ (például Leslie L. Lawrence, Vavyan Fable, Evelyn Marsh, Margaret Moore, Leslie Valley). Ezek az angol álnevek a kilencvenes években lettek jól bevált kiadói fogássá: hadd higgye a jámbor olvasó, hogy amerikai szerelmes-kaland- stb. regényt tart a kezében. Hiszen – korábban láthattuk – az amerikanizáció és a kommersz előretörése jó esélyt adott és ad ma is az ily módon címkézett portékák profittermelő képességére. Mindezek ellenére sem mondhatjuk azt, hogy – a fenti álnevek sorrendjében – Lőrincz L. László, Molnár Éva, Mocsári Erika, Erdélyi Margit vagy Garamvölgyi László nem kortárs magyar író. Olyan amilyen, de tagadhatatlan, hogy kortársnak kortárs és írónak is író. Mivelhogy könyvei jelennek meg, tehát ír. Nem óhajtjuk firtatni, hogy a (viszonylag) leggyakrabban kölcsönzött kortárs magyar írók közül név szerint kik és mennyiben tartoznak a több száz éves magyar irodalom legújabb értékes hajtásai közé. Azt az elvet követtük – némileg kettős lelkülettel -, hogy akit az adatszolgáltató könyvtárosok kortárs magyar írónak jegyeztek fel, azt mi is annak tekintettük. (Ezért is volt szükség arra, hogy az irodalom fogalmat tágasan értelmezzük.)
A mindezek után – gondolom – várva-várt népszerűségi lista a szóban forgó megyei és városi könyvtárakból kölcsönzött kortárs magyar szerzők művei alapján a következő. Jó magasan – szinte holtversenyben – az első és a második helyen Lőrincz L. László (850 kölcsönzött példány) és Nemere István – álneveivel együtt – (843) áll. (Az összes regisztrált kölcsönzéseknek – 14 273 példány – ezek a példányszámok a 6-6 százalékát jelentik.) Harmadik helyezett a sok álnevű Radnai Gáborné (605). Negyedik Moldova György (478). Szabó Magda írói kvalitásait – e sajátos összefüggésrendszerben – az is jelzi, hogy meg tudta szerezni az 5. helyet (435 kölcsönzött példánnyal). A 6. és a 7. helyre (szinte holtversenyben) Molnár Éva és Mocsári Erika (illetőleg az ő írói álneveik) kerültek. (349, illetve 339 kölcsönzött példány.) 8. Kertész Imre (334), 9. Vámos Miklós (250), 10. Csukás István (240), 11. Esterházy Péter (224 [erős a gyanúnk, hogy ő itt a kakukktojás]), 12. Nógrádi Gábor (210), 13. Závada Pál (196). 14. Bálint Ágnes (180), 15. Szepes Mária (179), 16. Jókai Anna (176), 17. Lázár Ervin (176), 18. Marék Veronika (162), majd 20. Kányádi Sándor (135), 23. Sütő András (122), 27. Nádas Péter (97), 31. Faludy György (68), 37. Polcz Alaine (52), 40. Spiró György (50). Persze ebben az élmezőnyben ott vannak a következők is: Kárpáti Ágnes, Erdélyi Margit, Sohonyai Edit, Babay Bernadette, Vujity Tvrtko, Tőke Péter, G. Szabó Judit, Nemes István, Rácz Zsuzsa, Sáringer Károly – és mások. Nevesek és névtelenek tehát, írók és álírók, a magyar irodalmat gazdagítók és csak az álirodalmat szaporítók egyaránt, jól összekeveredve. Nagy többségükben nőírók, ifjúsági (témájú) írók és kalandos-szerelmes regények szerzői. Az is rögzítendő tünet, hogy a kortárs magyar irodalom számos “nagy neve” (először a prózaírókat számolva össze) a fenti élmezőnytől messze leszakadva található (például Konrád György, Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Temesi Ferenc, Bodor Ádám, Fejes Endre, Krasznahorkai László, Sánta Ferenc, Kertész Ákos, Szilágyi István, Kukorelly Endre, Szakonyi Károly, Hernádi Gyula, Sándor Iván, Fekete Gyula, Grendel Lajos). Ezeket a nagy nevű kortárs magyar írókat csak ritkán vagy alig-alig kölcsönözték. Még rosszabbul jártak a jeles kortárs magyar költők: Csoóri Sándort, Bertók Lászlót, Juhász Ferencet, Oravecz Imrét, Határ Győzőt, Nagy Gáspárt, Buda Ferencet, Bella Istvánt – valamennyien az élő magyar líra élvonalába tartoznak – már csak 24-szer (Csoórit, talán elsősorban az esszékötetei miatt), illetve Bella Istvánt 5-ször kölcsönözték12. Az összesen 14 273 kölcsönzött példány között! Tanulságos szemlélni hogy a divergencia (ha úgy tetszik: kontraszelekció) a valamiért népszerű, illetve az “értékes szépirodalom” között – a nagy számok törvénye alapján jól látható – itt, a kölcsönzők által nem preferált, illetve alig észrevett írók körében még nyomasztóbb, mint a lista első felében. (Az értékes irodalom nagyobb számban és nagyobb arányban kerül a lenti zónákba, mint a fentibe.)

A könyvtárosok és a kortárs magyar írók

Befejezésképpen a dolgozatomban bemutatni és némileg elemezni is próbált témakör megközelítésének utolsó aspektusaként vessünk egy pillantást azokra a válaszokra, amelyeket megyei és városi könyvtáros kollégáknak körkérdésként (és -kérésként) tettem föl 2005 júniusában. (Ez a megkérdezetti kör nem azonos a Könyvtári Intézetével.) A kérdés a következőképpen hangzott: “2002 januárjától az idei könyvhétig bezárólag mely magyar írók szerepeltek a könyvtárukban?” (Látható, hogy a korábban bemutatott kölcsönzési statisztikákban jelen lévő tágabban értelmezett “író” fogalmat használtuk most is. Tehát ezúttal is az adatszolgáltató könyvtárosok döntöttek az íróság mibenlétéről.) A nyolcvan megkérdezett könyvtártól összesen 45 lista érkezett. (Hálás köszönetet mondok itt is a segítőkész együttműködőknek.) A szóban forgó három és fél év alatt ebben a 45 könyvtárban összesen 530 írói szereplés zajlott le. Könyvtáranként a legkevesebb nulla, a legtöbb 36 volt. Egy évre számítva és átlagolva ez a statisztika három-négy írói szereplést jelent egy-egy megyei és városi könyvtárban13. Annyi talán megjegyezhető, hogy ez az esetszám inkább kevés mint sok. Mennyiségileg legalábbis. Ami a tartalmat illeti, azt kell mondanunk, hogy a kapott listákon szereplő írók névsora rangra, súlyra és a helyi, lokális értékeket (és álértékeket) nézve oly nagymértékben heterogén, oly nagy az adatszóródás, hogy itt “minőséget” mérni – statisztikai érvényességgel – nem volt lehetséges. Ennek ellenére azonban megragadhatók bizonyos tendenciák, vannak leírható színek, szokások, megfogalmazhatók általános érvényű észrevételek a könyvtárak és a kortárs magyar irodalom eme kitüntetetten személyes oldaláról. Először is az látszik, hogy közkönyvtárainknak e téren is vannak egyéni stratégiáik. (Nyilván a speciális lehetőségeiktől és a könyvtárosok alkatától függően.) Például: vagy rendszeresen sok író-olvasó találkozót (egyéb írói szereplést) rendeznek vagy rendszeresen keveset, vagy éppen egyet sem. Ebben a kialakított saját gyakorlatban meglehetősen következetesek. Másik jellemző vonása ezeknek a rendezvényeknek, hogy számos könyvtárban dominál, azaz túlsúlyban van a helyi vagy onnan elszármazott szerzők szerepeltetése. Függetlenül attól, hogy neves, jó írók-e, avagy névtelen, netán csak a helyiek által ismert műkedvelők. (Itt is kényszerű megközelítés a kortárs magyar író fogalmának a legtágabb értelmezése: kortárs, aki él, író, aki ír.) Továbbá: a könyvtárosok szeretik – érthető módon – a már bevált neveket: se szeri se száma az egy-egy helyre többször, sőt rendszeresen visszatérő íróknak. Jellemző az is, hogy a “nagy nevek” inkább a megyei könyvtárakban fordulnak meg (nyilván itt nagyobb honoráriumot kapnak); van azonban néhány utazó sztáríró, akik az ország számos (kis túlzással: valamennyi) megyéjében megfordultak, megfordulnak.
Feltűnő jó néhány városi könyvtár meglepő igényessége, de ugyancsak feltűnő némely könyvtár konzekvens igénytelensége. Az összkép tehát bonyolult és vegyes – mondhatnánk. Mindazonáltal a válaszlistákat tanulmányozva és a hozzá fűzött kommentárokat olvasgatva megkapott egy hangulat; igazolódni látszott sokéves tapasztalatom: a könyvtárosok szeretik és becsülik a könyvek íróit. A szakmai reklámlehetőségeken messze túlmenően. Talán néha érdemtelenül is. Pedig íróvendéget fogadni kockázatos dolog. A megjelenő közönség nagysága kiszámíthatatlan, az előkészületi macera nagy, a fenntartó szeme éles. A nagy író nagy feszültség, a kisebb író kisebb feszültség a könyvtáros számára. (S akkor még nem is szóltam az anyagiakról.) Feszültség és kockázat mindenütt. Ez is része a mai magyar közkönyvtárak világának, miként része a könyvtárosok lelkiállapotának is.
A legtöbb könyvtáros ugyanakkor azt is tudja, hogy muszáj kockáztatni és muszáj elviselni a feszültségeket. Akárcsak hajózni – a latinok szerint.
És hogy el ne felejtődjék, záró tételként valamennyiünk számára újólag felidézem ama bizonyos másik latin szállóige teljes alakját: “Pro captu lectoris habent sua fata libelli.” Ami tehát azt sugallja a számunkra, hogy az olvasói (és a könyvtárosi) közegtől, a könyvek körül és a könyvek által élők magatartásától, szerepvállalásaitól függ, ezeken múlik a könyvek élete. S nem kis mértékben – éppen a könyvek által – a kultúra egészének az élete is.

 

JEGYZETEK

1 Gereben Ferenc: Könyv, könyvtár, közönség. A magyar társadalom olvasáskultúrája olvasás- és könyvtár-szociológiai adatok tükrében. Bp., 1998. Országos Széchényi Könyvtár, 89. p.
2 I. m. 96-127. p.
3 Nagy Attila: Modernizáció: globalizáció, amerikanizáció? Változási tendenciák a hazai olvasási és könyvtárhasználati szokásokban. = Könyvtári Figyelő, 1997. 3. sz. 476-484. p. Lásd még: Ellenszélben. Kerekasztal-beszélgetés olvasáskultúránk jelenéről és kilátásairól. = Magyar Nemzet, 2002. nov. 16. Magazin, 30-31. p.
4 Keresztury Tibor: Kételyek kora. Tanulmányok a kortárs magyar irodalomról. Bp., 2002. Magvető, 27-43. és 357-373. p.
5 Arató Antal: Adatok a kortárs magyar szerzők olvasottságáról. = Könyvtári Levelező/lap, 1998. 10. sz. 6-8. p.
6 Olasz Sándor: Mai magyar regények. Poétikai változatok fél évszázad regényirodalmában. Bp., 2003. Nemzeti Tankönyvkiadó, 51-62., 121-125. és 167-169. p.
7 Gereben Ferenc: Olvasás- és könyvtárszociológiai vizsgálatok Magyarországon. In: Könyvtárosok kézikönyve. IV. köt. Szerk. Horváth Tibor, Papp István. Bp., 2002. Osiris, 32-34. p.
8 Elek Tibor: Az irodalmi siker természetrajza. = Új Forrás, 2003. 8. sz. 90-97. p.
9 Kelecsényi Péterné, a József Attila Megyei Könyvtár munkatársának adatfeldolgozását ezúton is megköszönöm.
10 Köszönöm Dippold Péter és Amberg Eszter, továbbá a közreműködő könyvtárigazgatók szíves segítségét.
11 A munkacsoport tagjai voltak: Búzer Károlyné, Kantó Erika, Kelecsényi Péterné, Pap Zsuzsanna, Takács Anna.
12 Az összesített adatok listájának 1. oldala a következő.

 

 

13 Az adatok összegyűjtésében és értékelésében Nagy Gáborné volt segítségemre. Úgyszintén köszönöm Takács Anna és Kelecsényi Péterné ellenőrző olvasását.

Címkék

(1) (1) (1) (12) (2) (2) (3) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (3) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (19) (1) (12) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (1) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (5) (1) (2) (1) (2) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (6) (28) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (1) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (4) (1) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (16) (4) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (27) (3) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (8) (3) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (12) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (7) (11) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (2) (10) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (2) (10) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (30) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (33) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (3) (1) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (6) (3) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (4) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (6) (15) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (10) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (7) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (13) (1) (1) (2) (4) (3) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (38) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (6) (1) (6) (17) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (4) (1) (3) (1) (1) (2) (9) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (2) (1) (21) (6) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (8) (1) (25) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (18) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (4) (14) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (14) (7) (2) (4) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (5) (1) (1) (1) (1) (2) (22) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (6) (1) (4) (1) (1) (1) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (3) (12) (1) (4) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (17) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (60) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (3) (1) (11) (5) (3) (1) (1) (3) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (4) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (9) (1) (1) (7) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (42) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (9) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (4) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (7) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (2) (2) (8) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (8) (1) (1) (1) (4) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1)