Ha visszaemlékezünk gyerekkorunk könyvtári világára, kicsit más képet látunk, mint amilyet a XXI. század diákjai élnek meg nap mint nap. Legtöbben, még az olvasni szeretők is csak villámlátogatást tettünk, gyorsan kiválasztottuk a keresett könyvet, majd a kölcsönzés procedúráján átesve, kimenekültünk a roskadásig telezsúfolt, levegőtlen, gyakran gyéren megvilágított helyiségből, ahol a könyvtáros néni sem erőltette a maradásunkat. Aztán vagy az új könyvtáros személyisége, vagy a könyvtár áthelyezése egy tágasabb, barátságosabb térbe, vagy az igényeinkhez igazított szolgáltatás szépen lassan vagy éppen villámcsapásként bevonzott minket a könyvtárba, és ami a legfontosabb, ott is tartott, sokunkat egy egész életre.
Nekem a könyvtár, az olvasás és írás iránti nagy szerelmet gimnáziumi könyvtárosunk hozta meg. Kamaszként őt egy különleges tanárnak láttam, aki az átlagnál sokkal műveltebb, olvasottabb, érdeklődőbb. Mindig kedvesen fogadott mindenkit, néhány jó szava és ami még ennél is fontosabb, néhány kérdése is volt mindenkihez. Így aztán hamar megismert minket, pontosan tudta, kinek milyen olvasmányt ajánljon, kit hívjon meg a szavaló- vagy a színjátszó körébe. Engem nem zaklatott ilyesmivel, tudta, én csendes típus vagyok, mindenem az olvasás, és szeretek írni, csak úgy magamnak. Ezért aztán formálgatott, alakított a könyvek által, hagyta, éljem át az olvasottakat, és amit megélek, megérzek, azt írjam meg. Sosem akart beleolvasni, csak figyelte, hogyan válok magabiztos, céltudatos felnőtté. Aztán tizenhat évi tanítás után magam is elkezdtem egy gyakorló iskola könyvtárában a munkát: a PTE Deák Ferenc Gyakorló Gimnázium és Általános Iskolában. Kezdetben minden időmet lefoglalta a leltározás, az integrált könyvtári rendszer adatbázisának kiépítése, a kötelező könyvtári órák megtartása, az ingyentankönyvek osztása és nyilvántartása. Lassan rutinszerűvé váltak a mindennapi tevékenységek, és szerettem volna valami egyedit, valami különlegeset csinálni. Mivel részemről megvolt a szándék és az ötlet, diákjaink pedig érdeklődéssel fordultak a meghirdetett programok felé, a könyvtár szépen elindult a változás útján.
Projektek, programok, vendégnek hívott elismert pécsi személyiségek sora mutatta, milyen értékek fontosak nekem, nekünk. Úgy éreztem minden tökéletes, mindent úgy teszek, ahogy annak idején a gimiben Vali nénitől láttam. Nemcsak ismeretek sorát adtam át a könyvtárban diákjainknak, de szemléletet is alakítottam. Gondolok itt azokra a programokra, amelyeken lakóhelyünk értékeinek megmutatása volt a cél, vagy olyan kerek évfordulós híres magyarokra, akik nem alkotják a tananyag részét, vagy a megyében élő nemzetiségek megismerésére.
Aztán egyszer megkeresett egy fiatal kolléganő, nem segítenék-e neki egy jótékony célú kézműves vásár megrendezésében, ahol saját készítésű termékeink árát ajánlanánk fel beteg gyerekek számára. Úgy gondoltam, nemes a cél, varrni, kötni, horgolni előbb tudtam, mint olvasni, hála drága jó nagyanyámnak. A siker nagy volt, gyerekek tucatjai jöttek délután tanári irányítás mellett dolgozni, boldogan szánták rá az időt. Idővel azt vettem észre, jönnek vissza a gyerekek azután is “dolgozni”, hogy megvolt a vásár, a pénzt ünnepélyesen átadtuk a gyerekkórháznak. Élvezték zárt kis közösségünket, ahol a kétkezi munka mellett beszélgetni is lehetett; mindenről, ami bántotta őket, ami miatt szorongtak, amit nem tudtak másnak elmondani. Mi pedig titoktartást fogadtunk, nem kerül ki semmi a csoportból, evvel támogatjuk egymást. És lassan megjelentek a magányos gyerekek, akiknek titka nem kerülhetett a csoport elé, csak négyszemközt volt elmondható. Maradtunk a kézműves tevékenység mellett, az alkotás lett a kerete a lelki megújulásnak. Egy kóbor hangulattól kísérve egy komolyzenei CD-t tettem be, mondván, ne legyen olyan hideg, durva és bántó a csend egy-egy mondat után. Innen kezdve a zenehallgatás találkozásaink része lett. Sokszor csak a pillanatnyi hangulatom adta zeneválasztásomat: éppen havazik vagy olvad, esetleg olvastam valamit, amihez csakis az adott zene illett. A következő lépés már magától jött, felolvastam egy kis részt számomra fontos, életem részét képező művekből, amelyek újabb gondolatokat, történeteket indítottak el. Kedvencem, amikor megpróbálják folytatni a megkezdett történetet, átírják, mindenki hozzátesz egy kicsit, majd összehasonlítjuk az eredeti végkifejlettel. Ez remekül működik mesékkel is, hiszen még elbábozni, eljátszani is lehet a történéseket.

Néhány cím a felhasznált művekből:

Zeneművek: Antonio Vivaldi: Négy évszak
Mozart: Varázsfuvola
Smetana: Moldva
C. Orff: Carmina Burana
J. S. Bach: H-moll Mise
Beethoven: IX. Szimfónia
Brahms: Magyar táncok
Haydn: Évszakok; G-dúr szimfónia; D-dúr “Londoni” szimfónia; Óra szimfónia; Búcsú szimfónia
Kodály Zoltán: Pünkösdölő
Erkel Ferenc: Bánk bán
Liszt Ferenc: A Villa d’Este ciprusai; A Villa d’Este szökőkútjai; Esztergomi mise
Irodalmi alkotások: Shakespeare – mesék
Szabó Magda: Születésnap; Für Elise; Az ajtó
Rejtett kincsek nyomában: Baranyai népmondagyűjtemény
Benedek Elek meséi
Nagy László: Adjon az Isten
Meliorisz Béla: Nyár van; Fényes napok; Hiába; Vacsora után; Elégedett vagyok
Lackfi János: Felvásárló
Képzőművészeti alkotások: Raffaello: L’Esterházy – Madonna
Leonardo da Vinci: Sziklás Madonna
Victor Vasarely képei
Evert Collier: Vanitas csendélet hegedűvel

Sokáig azt hittem, összejöveteleink – pontosan zártságuk miatt – a külvilág számára nem is léteznek. Aztán néhány éve megkért iskolánk évkönyvének szerkesztője, írjak egy kis cikket a könyvtárban folyó lelki életről. Nem mertem vállalni. Mit írhatnék arról a bizalomról, amivel megajándékoztak ezek a gyerekek? Ezért átpasszoltam az ötletet néhány végzősre, akik már rágták a fülemet egy kis interjúért, meg szerették volna írni a könyvtárhoz és hozzám fűződő viszonyukat. A mai napig hálás vagyok nekik, mert így én sosem tudtam volna írni magamról és a kis társaságunkról sem.
Volt olyan eset is, hogy kolléga küldött le hozzám néhány gimnazista fiút, akikkel probléma akadt. Amikor beléptek a könyvtárba csak ennyit mondtak: “munkaterápiára” küldött X tanárnő. Sosem gondoltam így a kézműves foglalkozásainkra, de valóban a kétkezi alkotó munka jól működik terápiaként is, mindamellett, hogy nagyvonalú, önzetlen gesztus a végeredménye, az elkészített ajándéktárgyak árával segíteni másokon.
Ezután már magától jöttek az alkalmak a találkozásokra, elég volt valami jót olvasni, mi összejöttünk, hogy beszélgessünk róla, illetve egészen másról is. Hallgassunk közösen zenét, mert éppen híres zeneszerző ünnepli születésének kerek évfordulóját, közben fessünk hangulatokat a zenemű részletekre. Volt olyan is, hogy híres festő élete és néhány műve volt a kiindulópontja a beszélgetésnek. A művészetek és a hozzá kapcsolódó beszélgetés, esetleg alkotó munka tette kerekké találkozásaink sokszínűségét.
A gyakorlat, a mindennapi próbálkozások leírása után néhány mondatban összefoglalnám, miért is tartom olyan fontosnak könyvtárunk életében ezt a fajta műhelyfoglalkozást, de szívesen hívnám akár szolgáltatásnak is. A kötetlen együttlétek során az önismeret fejlesztése mellett önmagunk elfogadása, a problémák békés, nyugodt megoldásának elsajátítása, a kommunikációs képességek fejlesztése mellett kreativitásuk kiélésére is alkalmat kaptak. Ösztönösen léptünk egyik lépcsőfokról a másikra, mivel én nem vagyok terapeuta, éppen ezért kis közösségünk alkotásait sem terápiás alkotásokként néztem soha. Egy jó játékként éltük meg, ahol az általam felkínált művekre való reakciókat, gondolatokat, alkotásokat a beszélgetések tették igazán különlegessé. Megéltük az elmúlt években a művészet- és biblioterápia aktív és receptív formáit is.
Kell ennél több, a mai rohanó világunkban, mint megpihenni kicsit egy esztétikus, könyves környezetben? Beszélgetni, alkotni. Megnyugodni és tudni, hogy titkunk az is marad, de már nem nyomja ólomsúlyként lelkünket.