Könyvtár az ifjúságért

Kategória: 2004/ 3

Napjainkban élessé váltak az ifjúságról szóló viták. Mintha nem is eltérő nézetek vagy ellentétes meggyőződések ütköznének, hanem ellenségek törnének a másik fél megsemmisítésére. Az ellenfél megsemmisítése sztálini örökség. Az idősebbek még emlékeznek a kíméletlenségre; nyomot hagytak bennük az olyan intézmények, mint az internáló táborok (pl. Recsk) vagy az Andrássy út 60. A vitákból egyre inkább az körvonalazódik, hogy a cél nem is annyira az ifjúság megnyerése, hanem annak eldöntése, milyen legyen az ifjúság, ki formálja jellemét, gondolkodását, fizikai és lelki karakterét, ízlését. A kérdés valójában az, hogy lehetséges-e a fiatalságot uralmuk alá hajtani. A vitában egyáltalán nem számít, hogy a felek mit mondanak önmagukról, mit kiáltanak ki alapelvként, mert még a legkártékonyabb sunyiságot is vonzó, megható szóvirágokba csomagolják.

De hát milyen veszélyek leselkednek az ifjúságra? Vajon a könyvtáraknak mi köze lehet mindehhez?

A veszélyek közül hármat említenék:

- a kettős mércét vagy többes mércét;
- az autoritás tagadását és üldözését bármi áron;
- a haszonelvűséget.

Vegyük sorra röviden mindhármat.

* * *

A kettős mérce azt jelenti, hogy eseményeket, tetteket, elveket aszerint tartanak jónak vagy rossznak, ajánlatosnak vagy elvetendőnek, igaznak vagy hamisnak, hogy ki az elkövetője és ki az elszenvedője. Kinek az érdeke és kinek nem. Ki a kigondolója és ki veti el. Eszerint a gyilkosság nem gyilkosság egyszerűen, hanem van jó gyilkosság és rossz gyilkosság. Van jó tolvaj meg rossz tolvaj. Van jó népirtás meg rossz népirtás. Háborognak, ha valaki elítélni merészel minden népirtást, minden bűnös jogelvet, minden tolvajt.

Aki kettős (többes) mércét alkalmaz, valamiért teszi.

Az ok nem lehet más, mint valakinek, valakiknek, egy csoportnak a bűnösségét leplezni, netán vonzóvá és követendővé tenni. De aki bűnöket és bűnözőket véd, az maga is bűnözővé válik.

A kettős mérce megjelenik a mindennapi szóhasználatban, mintha két nyelvi világ lenne. Aki az egyik oldalon hódító vagy leigázó, az a másik oldalon felszabadító. Aki szabadságharcos itt, terrorista amott. A lopást vagy rablást hívhatják privatizációnak. Hódító háborúkat indítanak a béke nevében. Az agresszió önvédelemmé válik.

A kettős mérce teljesen ellentétes az európai hagyománnyal. Az európai gondolkodás éppen nem tűrte a relativizmust. A fogalmi gondolkodás már a klasszikus logikával egyértelművé tette a tudományos állításokat, innen sugárzott ki a mindennapi gondolkodásra. Persze a bizonyítási eljárások soha nem voltak problémamentesek. Ennek a problémának kétezer éves múltja van, és éppen napjaink logikája és tudományelmélete tette árnyaltabbá. Sok az olyan kihasználható részlet, amely alkalmat adott a többes mérce betörésének a tudományba. Hatása annyira elfajult, hogy egyesek egyenesen annak állítására vetemednek – kapaszkodjanak meg! – hogy tagadják a törvény klasszikus értelmezését, mondván, hogy a törvény: közmegegyezés. Tehát a Püthagorász-tétel nem attól igaz, hogy valamilyen bizonyítás áll mögötte (jóllehet érvényességének vannak határai), hanem attól, hogy megegyeztünk róla. A tudományt ellepték – A. Sokal kifejezésével – az imposztorok. Könyvet is írt róla barátjával, J. Briomont-nal együtt. (Ajánlom figyelmükbe, magyarul Intellektuális imposztorok címmel jelent meg.)

Ha azt hiszik, ennek nincs köze iskolához meg ifjúsághoz, akkor tévednek. Sokan vélik úgy, az iskola arra való, hogy a tanulóknak önálló véleménye legyen a dolgokról. Erre mondta a napokban egyik akadémikusunk – van köze a közoktatáshoz is -, hogy a gravitációról a gyereknek ne legyen véleménye, azt meg kell tanulnia. Véleményt akkor képes formálni, ha tárgyi tudása is van, és birtokában van azoknak a szabatosságot biztosító módszereknek, amelyek alapján vélemény alakítható. A két ellentétes álláspont tehát a következő. Az egyik oldal azt állítja, hogy tanulni kell azért, hogy véleményt lehessen alkotni, a másik fél ezzel szemben a véleményalkotás elsődlegességéért feláldozza a tanulást.

A kettős mérce tehát sokkal tágabb területen okoz károkat. Veszélye éppen a többi területen növekszik. Hiszen alkalmazói még a tudományt is feláldozzák céljaikért. Jogos feltételezni, hogy az alkalmazók hátterében, akik kivonják magukat a demokrácia játékszabályai alól, névtelen hatalom rejtőzik. Például a választások idején erőteljesen alkalmazzák a kettős mércét. Azt ajánlom mindenki figyelmébe, hogy pl. figyelje a kettős mérce szellemében megjelenő fogalompárokat. Rá kell döbbenniük arra, hogy a gondolkodás egészét átfogó, gondosan megtervezett manipulációról van szó.

Második veszélyként említettem az autoritás elleni támadást. Erről az USA-ban élő honfitársunk, a filozófus Molnár Tamás könyvet is írt; nálunk is megjelent. (Személye nem azonos az újságíró Molnár Tamással.) Az autoritás a hétköznapok nyelvén azt jelenti, hogy a gyermekek és az ifjúság, de talán korosztálytól függetlenül is a társadalom tagjai a családban a szülőket, az iskolában a tanítót, vagy a papot, a családi orvost, de általánosabban a tudósokat, művészeket, átlag feletti teljesítményekre képes személyeket tekintélynek fogadják el. De tekintélye nemcsak személyeknek van. Létezik a tudás iránti tisztelet és bizalom, amelyre az értéktudat és értéktudatosság épül és ennek alapvető összetevője. A tekintélynek számító, autoritással rendelkező személyek mintául szolgálnak az ifjúság számára. Akkor is így van ez, ha léteznek züllött apák és anyák, méltatlan pedagógusok és eltévelyedett papok, hivatásukhoz méltatlan orvosok, tudományos téveszmék és hazug tanúk.

Az autoritásnak mindig is voltak bírálói, mert nyilvánvaló, hogy nélkülözhetetlensége ellenére rászorul a kritikára, ha gondolkodás nélküli szolgai utánzássá fajul. Igazi támadás azonban 1950-ben érte, amikor megjelent Adorno munkája az autoritásról. A szerző nem akárki, a frankfurti iskola első nemzedékének talán legismertebb alakja, zeneesztéta, nagyhatású gondolkodó. Művének egyik alapvető gondolata, hogy az a személy, aki elfogadja a tekintélyelvet, hajlamos elfogadni a tekintélyelvű társadalmi-politikai rendszereket is. Tehát fasisztoid. Tehát… Nem folytatom, mert innen már bármi állítható. Ezt a nézetet magáévá tette a frankfurti iskola, sokan mások is. A harmadik-negyedik szintű átvétel már olyan vulgarizálással jár, hogy bunkóvá, ha nem nyaktilóvá válik olyanok kezében, akiknek a megállapítás forrásáról már semmi ismeretük nincs. Ám sokak számára programmá vált, hogy az autoritást ellenségként kezeljék azokkal az intézményekkel együtt, amelyekben az autoritásnak szerepe van. Jó példa arra, hogy ideológiai kényszerképzet hogyan válik beteges mániává, és okoz kárt az egész civilizált emberiségnek. Innen ered a családellenség, iskolaellenség, egyházellenesség és a sort folytatni lehetne. A nyolcvanas években megjelent a “deschooling society”, az iskolátlanított társadalom gondolata. Magyarországon kicsi, de agresszív és felelőtlen tábora van ennek a gondolatnak, vallói görcsösen ragaszkodnak a cselekvés lehetőségéhez. Az iskolaellenesség persze megint jól hangzó szólamokkal jelentkezik, nem rohannak ajtóstul a házba. Előszeretettel bújnak a reformpedagógia mögé. Csakhogy a reformpedagógia nem az iskolával, az eddigi pedagógiával szemben, hanem éppen folytatásaként jelentkezett.

Mi lehet mindennek a célja és értelme? Egy lehetséges magyarázattal szolgálhatok.

Az autoritás ellenfelei számára talán létezik egy általuk elképzelt jövő. A jövőt saját elképzeléseik szerint kívánják kialakítani. Hasonló programok vagy emberi ambíciók ezidáig mindig népirtásba, mészárlásba torkolltak. Hitler után gondolhatnak a bolsevizmus sokmillió áldozatára vagy a francia baloldal tanítványának, Pol Potnak leninista diktatúrájára, amelyben sikerült országuk lakosságának egyharmadát kiirtani. Mert ha valakik a jövőt akarják meghatározni és megépíteni, ehhez szófogadó tömegekre és az ellenzők kiiktatására van szükség. A végrehajtó tömegnek nem szabad gondolkodnia, ha van gondolata, akkor az csak a nagy tervhez igazodhat, kérdésük csak az lehet, amit szájukba adnak. Hangyatársadalom az ilyen, nagy szervezettséggel. Mindenütt megjelenő ellenőrzéssel. A mai technikával mindez könnyen megvalósítható. Az eddigi diktatúrák fizikai kényszert alkalmaztak, uralmukat kivégzések, internálás, fizikai kényszer biztosította. A maiak művelt személyek, az elit tagjai, akik akár le is nézik a fizikai erőszakot. Jobb eszközt találtak: pszichológiai módszereket alkalmaznak a tömegek, de mindenki tudatának folytonos kontrolljára és manipulálására. Számukra veszélyes a szabatos gondolkodás és tantárgyai, például a matematika, és veszélyes az önazonosságra ráébresztő történelem. Minden tantárgy és ismeretkör elemezhető ebből a szempontból. Igaz ami igaz, a hangyanép körülményeiről is gondoskodni kell. Erre jó a kábítószer és szórakozás – példával élek – a Big Brothers-típusú műsorporciók kiadagolt izgalmai. És a tudat rafinált gúzsbakötéséből nincs szabadulás!

A fentieket veszélyként írom, talán van remény ennek gödörnek elkerülésére.

Az oktatás Magyarországon a végletes kettéhasadás felé indult. A reformpedagógia iskolái sokkal de sokkal költségesebbek. Nem lehet mire vélni tehát, hogy olyankor akarják ezek előretörését megerősíteni, amikor szűkösek az erőforrások. Ez úgy valósítható meg, ha létrejön néhány igényes iskola az elit számára, és a szülők képesek vállalni a költségeket. Másfelől a tömegképzés számára olcsó falanszterek létesülnek, innen árad a hangyatermészetűvé nevelt tömeg. Magyarországon mindig is hagyománya volt az elitképzésnek. De az elitiskolákat a tehetségesek számára tartották fent, a szegénysorsúak számára is. Itt a szerény képességűek nem voltak képesek megmaradni akkor sem, ha gazdagok voltak. Legendás iskolákat önök is kapásból tudnak felsorolni. A mai elitiskolák másként alakulnak, más feladatokat céloznak: az uralkodó elit számára hozzák létre őket egy alakuló kasztrendszer majdani bástyájaként.

A haszonelvűség magában korlátolt gondolkodásra vall, hiszen hitvallója nem lát túl az anyagi haszon szűk keretein. Márpedig az emberi lét, a világ nem valakinek a gazdasági vállalkozása. Ha a haszon a mérce, eltűnnek a magasabb célok, eszmények, értékek, nem is beszélve a sokak számára, talán az emberek többsége számára fontos és történelmünkben mindig jelen lévő transzcendens világról. Sem az iskola, sem a könyvtár nem hoz létre profitot, és még sok mindent lehetne említeni a tiszta tudományok, művészetek területéről, idézhetnénk a szociális gondoskodást és sok rétegét életünknek. Ezekben az esetekben nem lehet érvényesíteni a haszonelvet. Más kérdés, hogy az iskola is, a könyvtár is pénzbe kerül, ezért annyit elő lehet írni számukra, hogy céljaikat a legkisebb költségekkel kell megvalósítaniuk. Tehát ne legyen költségesebb a szükségesnél. Ez nem a célok feladását jelenti. Márpedig itt van a csapda. Akik az iskolák, könyvtárak vagy más rokon intézmények gazdaságosságát firtatják, rendszerint nem az ésszerű gazdálkodást követelik meg, hanem csonkítani akarnak, nem ritkán megszüntetni. Látható ez rendelkezéseikből. A leépített iskolákban ezért csonkítják az igényes tantárgyakat, és helyettük kitalálnak témapótlékokat, tudáspótlékokat. Megtehetik, mert az iskolák, könyvtárak mindig a hatalom kiszolgáltatottjai voltak. Az sem igaz, hogy a könyvtár és az iskola nem hajt hasznot. Csak nem mutatható ki. Az itteni ráfordítások akár évtizedek múltán térülnek meg akár emberi képzettség révén és az emberi tartás jellemvilágában. Csakhogy a számunkra nyilvánvaló közhelyet nem szokás berkeinkben emlegetni, mert általánosságokkal nem lehet vitákban érvelni. A haszonelvűség nemcsak az ifjúságot károsítja, hanem minden korosztályt.

* * *

A továbbiakban arról szólnék, hogy a könyvtárak hogyan gátolják a vázolt negatív jelenségeket és trendeket. Nem úgy, hogy közvetlenül ellenállnak, hanem saját lényegük, természetük alapján.

Amikor fentebb iskolát mondtam, értelemszerűen könyvtárat is említhettem volna. Gyakran hallani, hogy a könyvtár az iskola folytatása; Sallai István – aki eredetileg néptanító volt – életműve mottójaként emlegette. A könyvtár az iskola integráns része, nélküle nincs iskola, csak csonka iskola, ha az ilyen egyáltalán iskola. Mindenesetre az iskola után a könyvtár már magára marad a tudásnak bárki számára szükséges vagy kívánatos előteremtéséhez. Demokratikus társadalmakban legalábbis ez a feladata. Theodor Rosszak – ismert amerikai szociológus – a nyolcvanas évek végén könyvet írt az információ kultuszáról. Ebben egy fejezet arról szól, hogy a demokrácia gyakorlásához szükség van olyan intézményre, amely a tudást eljuttatja, közvetíti a polgárokhoz. Ifjú korban ott az iskola, de utána a közvetítési láncnak van egy hiányzó láncszeme. A fejezet címe is ez: A hiányzó láncszem a könyvtár! Természetesen ebben az esetben a nyilvános könyvtárról van szó, amely nemcsak attól ilyen könyvtár, hogy nyilvános, hanem attól is, amilyen funkciók ebből fakadnak és meghatározzák karakterét. Megszemélyesítve mondanám szívesebben: meghatározzák jellemét. Mert bizony jelleme van, mint sok embernek.

A továbbiakban három problémát említek.

A public library az angol demokrácia szülötte. A demokrácia gyakorlásához ugyanis szükség van az eltérések, különbségek ismeretére a (politikai) programok között. Annak tárgyilagos ismeretére, hogy melyek és milyenek a választás lehetőségei. Az alternatívák megismerésére. Lehessen a választási lehetőségeknek utánajárni. Ha pedig valakinek nincs ilyen igénye, ne járjon utána. De ha bizonytalanságát mégis el akarja oszlatni, akkor ezt lehetővé kell tenni számára.

Egy ilyen könyvtárnak tehát sok mindenre fel kell készülnie. Ehhez nagy állományra van szükség, a nagy állomány használatához segédeszközökre, de még megfelelő helyiségek és személyzet is kellenek. Sorolni lehetne. Az állampolgároknak szánt könyvtárak ebben a tekintetben oszlanak – szinte egymás ellentételeként jelentkező – altípusokra. A fent vázolt könyvtár ellentéte a tudatformáló, a nevelő típusú könyvtár, amely éppen nem a lehetséges változatokat mutatja meg, hanem egyetlen változatot népszerűsít. Ha hiszik, ha nem, azt a változatot, amely a politikai hatalom érdekét szolgálja.

Amikor választásokról van szó, akkor tessék tágan értelmezni. Az állampolgár nemcsak politikai választás előtt áll az ismétlődő szavazások alkalmával. Életünk tele van választási helyzetekkel, választhatunk irodalmi stílusirányzatok között, de még férjünket-feleségünket is választjuk. Tájékozódni pedig kíváncsiságból is lehet.

A könyvtárak egyik feladata tehát az, hogy biztonságot adjanak a szellemi élet és a mindennapi élet választási helyzeteiben. Az előbbi pontokban az ifjúságot, de az egész társadalmat fenyegető veszélyek azzal csökkenthetők, akár meg is szüntethetők, hogy megadjuk ezt a biztonságot. Aki kellő tudással rendelkezik és tájékozott, azt nehezebb befolyásolni vagy félrevezetni. Mit gondolnak, miért rendeltek el selejtezést a fordulat éve után? 1945-ben szovjet szakértők vontak ki állományrészeket még az akadémiai és a nemzeti könyvtár anyagából is. Később bizonyos művek az ún. zárolt kiadványok tárába kerültek. Büntették a külföldi rádióállomások hallgatását. Mindezt összekötötték a Magyarországon teljesen szokatlan öndicsérettel. Úgy látszik, tudták a szelíd és csendes könyvtárakról, hogy a tudati manipuláció ellen hatnak lényegük szerint. Mármint az igazi könyvtár. A nevelő típusú könyvtár nem, de ez nem igazi könyvtár.

Képzeljék el az akkori helyzetet. Egyeseknek nem is kell elképzelniük, személyes tapasztalataik vannak. Abban a helyzetben aztán megszólalt egy könyvtárosi tekintély, és azt mondta, hogy a közművelődési könyvtár nem más, mint általános gyűjtőkörű tudományos könyvtár. Azért mondta, mert az ilyennek van meg az a komoly gyűjteménye, amely más világokra nyit ablakot, megismerhetővé teszi őket, és ezzel nyújt biztonságot. Lehetővé válik a véleményalkotás. Elindítja a gondolkodást. Persze nem lehet minden településre ilyen könyvtárat vinni. Ebből ered a nagyon komoly kérdés, hogyan lehet mindenhol emberhez méltó ellátást biztosítani? Hát úgy, mondta Sallai – mert róla van szó -, hogy nemcsak általános gyűjtőkörű tudományos könyvtár, hanem rendszer is. A rendszer azért kell, hogy a művek, könyvek vándorolhassanak egyik helyről a másikra, igények szerint. (Sallainál nem volt terminológiai zűrzavar, hanem koncepcióját akarta hatásos kifejezéssel erősíteni.) Ezt a történetet a Könyvtári Figyelő jóval a rendszerváltás után merte megírni, egyben le is közölte Sallai akkori írását.

Hát ennyit a könyvtárak egyik feladatáról, és ne haragudjanak, hogy egy történettel fűszereztem. E feladat teljesítésével száll szembe a könyvtár azokkal a veszélyekkel, amelyek az ifjúságra leselkednek. Ilyen a könyvtár természete. Számomra ez a feladat annyira kézenfekvő, hogy a közéletben, politikai életben bárkit megismerek egyetlen kérdéssel: mondd meg, mit csinálsz a könyvtárakkal, és megmondom ki vagy.

A második problémára térek át. Ennek nincs köze a politikához, de összefügg a demokráciával. Az egyenlőségről és az egyenlő esélyekről van szó. Ennek értelmében minden állampolgárt azonos ellátás illet meg származásra, nemre, korra, vallásra tekintet nélkül. Nagyon szép gondolat, csak nehezen valósítható meg. Maradéktalanul talán soha. Bő száz esztendeje már, hogy ebből a célból szerveztek hálózatokat (ezek nagyon különbözőek voltak), amelyekben igen erős “központ” biztosította az egész hálózat ellátását. Ahogy Sallai is gondolta. Jegyezzük meg azonban, hogy a mai technikával ennek a feladatnak a megvalósítása lehetővé vált. A másik megjegyzés pedig az lehet: aki az azonos szintű ellátást sérti, gátolja, az a demokráciát sérti. Az ifjúság esélyegyenlőségének biztosítása feltételezi az azonos szintű ellátást. A hátrányban lévőknek ugyanazt kell nyújtani a tudás forrásainak terén, mint az elitnek.

A mondottakat úgy kell értelmezniük, hogy az egyenlő, azonos szintű könyvtári ellátás a könyvtárak képessége, amelyet meg tudnának valósítani, ha ezt a képességét felismerik, és ennek megfelelően biztosítják a költségfedezetet. Ha erre nincs meg a szándék, akkor a szólamokra nincs szükségük.

Harmadszorra azt említeném meg, hogy a közkönyvtári-könyvtári rendszernek alapvető szerepe van a társadalom kommunikációs folyamataiban. Mindenekelőtt e folyamatok ellenőrzésében.

A kommunikációs folyamatokat tekintve a könyvtárnak az is tulajdonsága, hogy őrzi a tudást, bármely ismeretet, de az ígéreteket, kijelentéseket, még az elszólásokat is. Ezeket vissza lehet keresni. Sokan építenek taktikákat a feledésre. Ha a könyvtárak jól végzik feladataikat, nem lehet az emberi felejtésre alapozni. Ugye, mennyire kellemetlen intézmény egyesek számára a könyvtár vagy bármely archívum? Itt az idő, hogy a könyvtárak ismertté tegyék tulajdonságaikat a szélesebb nyilvánosság előtt.

Tisztelt Hallgatóim! Az előadást azzal kezdtem, hogy az ifjúságért zajló viták rendkívül kiélezettek. Az ifjúság válaszút előtt áll, és csak abban bízhatunk, hogy maga fog választani-dönteni és nem a helyettük vagy nevükben megszólalók. Nem mindegy, mennyire tájékozottan készülnek a döntésre. Ebben áll a mi feladatunk. Én optimista vagyok.

Címkék

(1) (1) (1) (1) (12) (1) (2) (2) (3) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (3) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (20) (1) (18) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (1) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (6) (28) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (10) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (4) (1) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (18) (6) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (27) (3) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (8) (3) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (12) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (7) (11) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (2) (11) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (2) (10) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (30) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (33) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (3) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (4) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (6) (15) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (7) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (13) (1) (1) (2) (4) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (38) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (6) (1) (6) (17) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (2) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (4) (1) (3) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (2) (1) (21) (6) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (8) (1) (25) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (18) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (4) (14) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (14) (7) (2) (4) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (5) (1) (1) (1) (1) (2) (22) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (6) (1) (4) (1) (1) (1) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (3) (12) (1) (4) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (17) (4) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (5) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (62) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (4) (1) (11) (10) (3) (1) (1) (3) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (4) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (9) (1) (1) (7) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (42) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (9) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (4) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (8) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (2) (2) (9) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (8) (1) (1) (1) (4) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1)