I. rész – bevezetés

Tudjuk, ismerjük, érzékeljük a tényt, hogy az 1997. évi 140-es törvény által felvázolt könyvtári rendszer ellátási (szolgáltató) képessége a kistelepüléseken nem mutat fejlődést. Míg a könyvtári rendszer egyéb pontjain dinamikus előremozdulás érzékelhető, addig éppen ezen a ponton mintha megállt volna az idő.
Mi történt? Mi nem működik, avagy éppen mi működik rosszul? Előadásomban, amely a Könyvtári Intézet e tárgyban folytatott és még le nem zárt kutatására épül, ezekre a kérdésekre keresem a választ. A kutatásra a NKÖM könyvtári osztályának felkérése alapján került sor.
Le kell szögeznem két alapvető dolgot.

Egyrészt: A kistelepülések könyvtári ellátásának megújítására, egy csapásra történő megoldására nincs a külföldi ellátási gyakorlatból közvetlenül, esetlegesen csekély változtatás mellett adaptálható minta. Ismerjük a nagy és jól működő nyugati ellátó rendszereket, azok felépítését, eszközeit, például a bibliobuszokat. De a magyar könyvtári ellátási gyakorlatot – éppen a kistelepülések viszonylatában – oly mértékben jellemzi a sokszínűség, az egyediség, az ellátási változatosság és a többoldalú, néha bizony nehezen átlátható finanszírozás, hogy ez bárminemű egységes mód, módszer, módozat javaslását, alkalmazását egyszerűen lehetetlenné teszi. Ez a sokszínűség megfigyelhető a könyvtár fenntartásában, a könyvtár funkciójának meghatározásában, a valóságban gyakorolt funkciókban, a könyvtár feladatainak, tevékenységének meghatározásában, a finanszírozásában, munkatársainak alkalmazásában, a könyvtár gyűjteményében, gyűjteményépítésében, szolgáltatásaiban, nyitva tartásában, a jövőképének megfogalmazásában, a könyvtár együttműködéseiben.

Másrészt: A kistelepülések ellátási színvonalának emelését nem lehet a könyvtári rendszernek önmagában és önmagának akarnia. A helyi fenntartó, működtető avagy a szolgáltatást, ellátást igénybe vevő önkormányzat, lakosság igénye, szükséglete ellenére, illetve azzal szemben nem lehet ellátás-fejlesztésben gondolkodni. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert a kistelepülések mindegyike elvben örülne bárminemű segítségnek, de abban a pillanatban, amikor ennek csak töredékbeni ellentételezését kérnénk az önkormányzattól, jelzik: nekik így (is) jó a könyvtár, ahogy van. Ők a saját lehetőségeiket már kimerítették. Nem futja többre. És ez sok esetben valóban így is igaz.

Az ellátás fejlesztését, a fejlesztés lehetőségét mindezek után alapvetően nem kereshetjük máshol, mint magában a teljes és egész könyvtári rendszerben, a könyvtári rendszer belső erőforrásaiban. A rendszer nem egy konkrét, hanem a rendszeren belül sok-sok apró és mégis meghatározó, lényeges pontján.

Amikor a fővároson kívül élő magyar lakosság mintegy 10%-a (785 ezer ember) könyvtári ellátásának fejlesztéséről beszélünk, amikor több mint 1000 település sorsát gondoljuk át, akkor azonnal beszélnünk kell:

• a gyűjteményépítésről mint az egyik legfontosabb könyvtári tevékenységről;
• Országos Dokumentumellátó Rendszerről;
• az érdekeltségnövelő támogatásról;
• a szolgáltatásokat előállító könyvtárakról;
• a szolgáltatások díjáról, értékéről, minőségéről;
• az ellátórendszerekről;
• a módszertani segítségnyújtásról és szereplőiről;
• a technikai feltételekről;
• a személyi feltételekről;
• a nyilvános könyvtári rendszerről;
• a jogszabályi környezetről.
• De a könyvtárak
• igényfelkeltő képességéről;
• rugalmasságáról;
• a településen betöltött szerepéről, funkciójáról;
• a település határán túlnyúló szerepéről és funkciójáról; valamint
• a könyvtár sajátos lelkiségéről is.

Előadásom következő részében az általam dominánsnak ítélt összetevőkről kívánok röviden szólni.

II. rész – bonyodalom, avagy a cselekmény kibontakozása

Elgondolkodtató az a néhány adat, amellyel szembesülhetünk. Míg egy átlagos megyeszékhelyen a könyvtárba látogató olvasó évente 6–8000 új könyvvel (egyéb dokumentumtípust most nem is említek) találkozhat, egy átlagos városban 1000–2500 kötettel, addig az átlagos kistelepülés könyvtárhasználója 20 (azaz húsz)–100 kötettel.

A kistelepüléseken található gyűjtemény nagysága átlagosan 2–6000 kötet. így előfordulhat az, hogy a könyvtár saját gyűjteményét 100 év alatt képes újra termelni. Minél kisebb állománynagyságú egy könyvtár, annál gyorsabban kell végbemennie az újratermelésnek. Ideálisnak ebben az esetben az öt évet kellene tartanunk, azaz kistelepülések esetében évente legalább 800 újdonságnak kellene az állományban megjelenni.

Természetesen nem gondolhatunk ilyen nagyságú gyarapodás tartós megőrzésére. Itt egyértelműen az állomány forgatása, új és új helyre történő telepítése lehet a megoldás. Ma egyébként a nem országos, hanem lokális ellátórendszerek egy része így működik azzal a megkötéssel, hogy csúcsra járatva is évente átlagosan csak 200–300 új kötetet tudnak kihelyezni, azaz negyedévente 50–80-at azokra a helyekre, amelyeket földrajzilag, fizikailag elérnek. És a többi kistelepülés?

A könyvtári rendszerünknek olyan belső ellátórendszerre lenne szüksége, mely földrajzilag nem behatárolt, azaz az egész országot lefedi.

Ellátórendszer – földrajzilag országot lefedő. Nem ismerősek ezek a kifejezések? Csak a sorrendet kell helyére rakni és itt áll előttünk az Országos Dokumentumellátó Rendszer.

Az ODR ma a kijelölt és támogatott könyvtári körön keresztül közvetve juttat dokumentumot, információt, szolgáltatást a könyvtári rendszernek. Az ODR-nek ugyanakkor szerepe lehet a kistelepülések közvetlen könyvtári ellátásában és – hogy érintőlegesen utaljak rá – a nemzetiségek könyvtári ellátásban is.

A dokumentumellátás finanszírozásában jelentős szerepet tölt be az érdekeltségnövelő támogatás. Amennyi a fenntartói ráfordítás, annak arányában kap többletforrást a könyvtár. Ez a támogatási rendszer talán az egyik legsikerültebb, legnagyobb és legpozitívabb hatású eleme az új könyvtári rendszernek. A kistelepülések viszonylatában azonban hatása alig érzékelhető, hiszen néhány tízezer forintos beszerzési keretre minimális összeg jut. Egyik lehetséges megoldásként felmerül a támogatási összeg differenciált megítélése. De van ezen kívül egy valóságos többletforrást is kínáló lehetőség. A kistelepülések esetében ugyanis – és ez tény – az élő közművelődési színtér szinte minden esetben egyenlő a könyvtárral. Vagyis ha a kistelepülési könyvtárak a közművelődési célú érdekeltségnövelő támogatással is élhetnének, akkor az önkormányzat az elnyert erőforrásokat valóban hasznosan és hatásosan tudná felhasználni. Ezt a megoldást – mint említettem – az a tény indokolja, hogy a kistelepüléseken a kulturális, a közművelődési, a könyvtári, az információs, a helytörténeti, a szociális, a gondozói, a művelődési, a szabadidős, az ifjúsági stb. funkciók gyakran egy-két személy, egy fizikai tér, egy közvetlen irányítás alá tartoznak. S ahol így van, valójában ott működnek jól. Hiszen a humán erők, a terek az eszközök és a források szétforgácsolása, csak egy, kizárólagos célra történő hasznosulása itt nem lehetséges, illetve fölösleges luxus.

A kistelepülések esetében célszerű átgondolni az önrész kérdését is. A kutatási tapasztalatok alapján elmondható, hogy sokkal kevésbé fontos az, hogy egy kistelepülés vállal-e önrészt, mint az, hogy van-e elképzelése a további működtetésre, annak költségeit tudja-e és akarja-e finanszírozni. Hogy van-e könyvtári koncepciója. Célszerű lenne a közművelődési rendelet mintájára (1997. évi CXL. törvény 77. §.) helyi rendeletet alkotni a település könyvtári – információs ellátásáról, hogy mit, milyen konkrét formában, módon és mértékben lát el. Az az önkormányzat pályázhatna az érdekeltségnövelő támogatásra, amely e koncepció mentén alakítja és fejleszti szolgáltatásait az elnyert erőforrásból.
A gyűjtemény nagyságáról már esett szó, de minőségéről, tartalmáról még nem. Megállapítható, hogy elődeink – hiszen a gyűjteményépítés évtizedes, folyamatos feladat – a legtöbb településen kitűnő munkát végeztek. Az állomány kézikönyvtári része, a magyar szépirodalmi és a világirodalmi alkotások joggal tartoznak egy korszerű könyvtár gyűjteményéhez, és képezik ma is az élő szolgáltatások bázisát. 1990-től azonban mintha megállt volna az idő. A friss szakirodalom szinte teljességgel hiányzik, a gyermekirodalom kitűnő kiadványai hiányoznak, nincsenek; igen ritkák az új kézikönyvek, lexikonok és néhány ritka kivételtől eltekintve sehol sem találkozhatunk folyóiratokkal. Pedig a képes hetilapok, a magazinok, a gyermek-folyóiratok, a technikai sportok híradói, a lakáskultúra-, a konyhaművészeti, a hobby-, valamint az életmód-magazinok mind-mind érdeklődésre tartanának számot a kistelepüléseken is. Míg azonban a könyvek esetében a beszerzés akadozhat (ha van pénz, akkor van beszerzés), a folyóiratok esetében az előfizetés köti az önkormányzatot. Ezt pedig már nem lehet vállalni. Az ellátórendszernek a folyóirat-ellátást is biztosítania kellene. A folyóirat-támogatások odaítélésénél a kistelepülési ellátásban betöltött szerep lehetne az egyik megítélési szempont.

A gyűjtemény tartalmi fejlesztésénél nem lenne szabad – a mai gyakorlatnak megfelelően – oly nagylelkűen lemondanunk az illetékes megyei könyvtárnak köteles példányként egyébként járó [60/1998. Korm. rendelet 5. §. (2.) bekezdés] s a könyvtári rendszerben, így a kistelepülések ellátásában is hasznosítható dokumentumkörről sem. Még akkor sem, ha ennek hatása a rendszer működésére, szolgáltató képességére valójában csekély.

A kistelepülés – amennyiben a könyvtári ellátás szervezésében magára marad – a feladatait képtelen ellátni. De hát hogyan is maradhatna magára, hiszen a könyvtári rendszer tagja, szerves része! Papíron. Vizsgálati tapasztalataink azt mutatják, hogy azok a települések képesek könyvtári ellátásukat jó (jobb) színvonalon megszervezni, tevékenységüket koncepciók alapján megvalósítani, eredményesen pályázni, amelyek rendszeres személyes és nemcsak az ellátós állomány cseréjében kimerülő szakmai kapcsolatot tartanak a megyei könyvtárral vagy a térségi feladatot magára vállaló városi könyvtárral. Még akkor is így van ez, ha tudjuk: e kapcsolatban a helyi erők – polgármester, jegyző, könyvtáros, iskolaigazgató – sokkal meghatározóbbak, mint a könyvtár. De az ösztönzés a gyengét kicsit jobbá, a jót pedig igazán eredményessé tudja tenni.

A kistelepülések könyvtári ellátásának fejlesztésében nem elhanyagolható, sőt meghatározó szerepe van tehát a nagyobb könyvtáraknak. Az 1997. évi CXL. törvény 66. §-a a FSZEK és a megyei könyvtárak számára nevesíti is ezt a feladatot. Ennek ellenére vagy ezzel együtt a megyei könyvtárak ez irányú gyakorlata legalább olyan változatos, mint a működési gyakorlatban már említett egyébként is meglévő általános sokszínűség. A változatosság a megrendelhető szolgáltatások számbavételekor szűnik meg csupán. Mert valós, igényfelmérésen alapuló, költségelemzéssel kikalkulált, a várható megrendelési mennyiséghez igazodó technikai, technológiai és személyi feltételekkel rendelkező, könyvtár által előállított megrendelhető szolgáltatás ma a könyvtári rendszerünkben nincs. Azok a szolgáltatások sem ilyenek, amelyeknek egyébként díja van. Gondoljunk egy könyvtár által elkészített, CD-n kiadott adatbázis forgalmazására. Az adatbázis díját nem a ráfordított költségek és a megrendelések viszonyszáma adja, vagyis nem piaci alapú az értékesítés, hanem az, hogy az adott könyvtár mennyi bevételt szeretne éppen realizálni a CD-ből.

Persze feltehetjük a kérdést: kinek szolgáltassak, ha nincs megrendelő? Mit rendeljek meg és kitől, ha nincs szolgáltató? Mindkét kérdés jogos. És igaztalanok lennénk, ha nem vallanánk be, hogy ma még nem dörömbölnek fizetőképes vásárlók szolgáltatás-megrendelésekkel a megyei könyvtárak kapuján, de holnapra készen kell lennünk arra, hogy a könyvtári tevékenységet, a könyvtári szolgáltatásokat, azok költségeit, árát korrektül kimutassuk, és megrendelhetővé tegyük őket.

A teljesítménymérés, a könyvtári minőségmenedzsment, a tevékenységelemzés, a költségelemzés, a szolgáltatási tartalmak nevesítése, a hatékony PR-munka mind-mind napjaink kihívását jelentik a megyei könyvtárak és a könyvtári rendszer tagjai számára. Ebben pedig éppen a Könyvtári Intézet szeretné segíteni a könyvtárakat. De persze ez hosszabb távú folyamat. A kistelepüléseken élők pedig már holnaptól szeretnék érezni ellátásuk javulását. Közvetlenül – a megyei könyvtárak oldaláról – két dolog segíthetne. Gépkocsipark-fejlesztés, illetve megyei önkormányzati pénzügyi alap nevesítése a térségi ellátás dokumentumhátterének, szervezési, nyilvántartási, képzési, szállítási feladatainak elvégzésére. Erre – ha szerény összeggel is – de van példa egyes megyékben. Talán ösztönzően hatna e megoldás alkalmazására, illetve bővítésére az, ha ez lenne az ODR-támogatás elnyerésének feltétele.

III. rész – avagy tetőpont

El kell, hogy érkezzünk a tetőpontra, hiszen a kistelepülések könyvtári ellátása ürügyén immár nagy ívet bejártam a kötelespéldány-szolgáltatástól az ODR-ig, a teljesítményméréstől a megrendelhető szolgáltatásokig, a különböző támogatási formáktól a gyűjteményépítésig. Mégsem ezek adják érzésem szerint a tetőpontot, hanem a mögöttük álló személy.

Egyfelől a rendszert működtető könyvtáros személye (diplomával vagy diploma nélkül). Ők azok a kistelepülési munkatársak, akik együtt élnek és éreznek közösségükkel, mindenkit ismernek, tudják a szokásokat, a hangulatokat, nevelnek, segítenek, örömöt szereznek. És dolgoznak, nyitva tartanak, méghozzá a felhasználói igényeknek következetesen megfelelő időpontban és időtartamban, ha kell, takarítanak, ügyintéznek, eljárnak és képviselnek, végzik a nyitva tartás után a háttérmunkát, fogadják a pesti vendégeket, s mindezt teszik átlag havi bruttó 2–6000 Ft fizetésért. Elképesztő, hogy a közoktatási intézményrendszer mellett egyedülállóan működő és szolgáltató kulturális és információs rendszer milyen fokon épít munkatársai áldozatvállalási hajlandóságára. Arra, hogy a művelt, a könyvet szerető ember felelősséget érez, és akkor sem fog kevésbé jól dolgozni, ha netán neki kell mindezért fizetnie. És ők azok a munkatársak a megyei és városi könyvtárakban, akiknek még “nevük sincs”, hiszen módszertani könyvtáros munkakört a vonatkozó jogszabály immár évek óta nem ismer. Pedig leginkább az ő szakterületükhöz tartozik az adatgyűjtés, adatelemzés, a statisztika, a teljesítménymérés, a fejlesztés, a hálózati gondozás, a képzés, a pályázatok útján történő pénzszerzés, a marketing és a jogszabályi ismeretek birtoklása.

Tehát olyan jól megfogható tudástartalmak, melyek megszerzését, frissítését képzéssel kell elősegíteni. Csak ezzel a felkészültséggel lehet eredményesen részt venni a módszertani ellátásban, a helyi könyvtáros és az önkormányzati vezetők segítésében, a szolgáltató és a szolgáltatást igénybe vevő rendszertag közötti kommunikációban.

Másfelől a rendszer működését értékelő, ellenőrző, szakfelügyelő kolléga személye válik hamarosan kulcsfontosságúvá.
És itt, a szakfelügyeletnél, egy pillanatra meg kell állnom. Mert amikor azt mondjuk, azt vizsgáljuk, hogy a könyvtári ellátás rendszere a kistelepülések vonatkozásában miért nem fejlődik olyan dinamikusan, mint egyéb más pontokon, akkor nem számolunk azzal a ténnyel, hogy a könyvtári rendszer egyik nem lényegtelen, sőt talán legfontosabb eleme – a szakfelügyelet – még nem kezdte meg rendszerszerű működését. Azt hiszem, nem tévedek túlzottan nagyot, ha azt mondom: a szakfelügyeleti tevékenység éppen a kistelepülések könyvtári ellátásának javításában fogja a legátütőbb eredményeket produkálni. Éppen ez a terület lesz az, ahol a szakfelügyelet révén, az önkormányzatokkal folytatott megbeszélések révén a legtöbb eredmény várható. Lehet, hogy a mai típusú konferencia 3-4 év múlva csupán a szakfelügyelet jó működése révén okafogyottá válik?

IV. rész – végezetül

E rövid előadásban természetesen nem volt sem mód, sem lehetőség a kistelepülések könyvtári–információs ellátása problémakörének valamennyi részletét szóba hozni. Még olyan hangsúlyos részleteket sem, mint például a települési könyvtár és a teleház (vagy egyéb intézményi kör) kapcsolata, viszonya, létezése. Vagy a technikai felszereltség és a kettős (többes) funkció kérdése. Ezekkel összefüggésben e szabott keretek között csak általánosító megállapítások megtételére nyílt volna módom. Például arra, hogy (jól) működő teleházat csak ott láttunk, ahol a teleház a könyvtár bázisára épült és szerveződött, ahol a technikát (számítógép, internet) a könyvtár működése öltöztette fel szolgáltatható tartalommal. Vagy arra, hogy teljesen logikus az, hogy egy kistelepülésen a könyvtár papíron kettős funkciót tölt be. Ez a racionalitás. Az viszont realitás, hogy mindkét funkciójában jól működő könyvtárral vizsgálatunk során nem találkoztunk. Ahogy egy sebészeti osztály nem tud vesebeteget gyógyítani és viszont, noha a sebészet is, az urológia is az egészségügyi ellátórendszer része, úgy a könyvtári funkciók is csak egymás mellett képesek élni, működni és nem egymás helyett. Azt gondolom, a Könyvtári Intézet vizsgálata az a keret, ahol mindezekre a kérdésekre majd választ találhatunk. Ahol feltárhatók a rejtett, a közösség felszín alatti életében zajló és jelen lévő okok, valamint azok a szakmai magyarázatok, melyek a közkönyvtár, a jövő közkönyvtára kistelepülésen való jelenlétét, valamint e jelenlét tartalmát indokolják. A vizsgálat eredményeiről reményeim szerint négy–hat hónap múlva tájékoztathatom önöket.