Kiáltvány (kiáltás) a hétköznapi könyvtártörténet-írásért!

Kategória: 2001/ 7

A könyvtárosság a legrégebbi foglalkozások egyike, a könyvtárak pedig gyűjtő, megőrző és a megőrzött, tehát ekként történetivé vált dokumentumokat (ismereteket) rendszerezetten feltáró tevékenységük következtében kiváltképpeni, “par excellence” történeti intézmények. Őreiknek, ismeretanyaguk közvetítőinek-szolgáltatóinak, a könyvtárosoknak nembeli kötelességük a történetiség ápolása, a történeti gondolkodásmód-szemlélet folyamatos manifesztálása, a könyvtár illetékességébe tartozó területek-intézmények történetének, köztük önnön alakulatuk, a könyvtár (könyvtárak) történetének nemcsak ismerete, hanem megörökítése, de legalábbis a múltjuk feltárásához szükséges tevékenységek folytonos művelése, az emlékek (tárgyak, dokumentumok) megőrzése és olyan segédletek készítése, amelyek hivatott kezekben bármikor méltó művé, összegzéssé nemesedhetnek. Kár, hogy jelenleg nem így van: Működnek ugyan egész iskolák elhivatott kutatókkal a régi korok könyv- és könyvtári kultúrájának tanulmányozására s nagyszabású opuszokba rendezésére, továbbá az újabb és legújabb könyvtártörténeti korszakok feldolgozására is akadnának felkészült szakmabeliek, de az ő vállalkozásaikhoz hiányzik a szakmai méretű-szélességű, mindennapos előkészítő és segítő tevékenység, háttér. Hiteles könyvtártörténeti monográfiák, szintézisek ritkán születnek, mert a magános vállalkozókat alig támogatják az intézmények napi munkája keretében születő, az életmegnyilvánulásaikat folyamatosan megörökítő és megőrző alapanyagok, segédletek, amelyekre bizton építhetnének a hivatott, felkészült, összegzésre képes alkotó elmék. Ilyen, kiemelkedő képességű szintetizálók ugyan természetszerűleg nem mindig akadnak, időleges hiányukat is botorság volna szóvá tenni, de a csak lelkiismeretes, csupán könyvtárosi pontosságot, akríbiát kívánó, a hétköznapi könyvtártörténet-írást (történetírási segédmunkákat) végzők elfogadhatatlanul kis számát, a helyenként és időnként teljesen hiányzó történeti figyelmet és fegyelmet igenis kifogásolni kell!

Mert például mivel magyarázható – és megmagyarázható-e egyáltalában – az, hogy a könyvtárak, amelyek ilyen szlogennel állnak az emberek elébe: “Gyertek a könyvtárba – itt minden kérdésetekre választ kaptok!”, már a saját intézményi közelmúltjuk eseményeit sem ismerik, s dokumentumaik – ha vannak is ilyenjeik – hozzáférhetetlenek. És sok esetben még a kitűnő helyismereti-helytörténeti részlegekkel rendelkező intézményekben is előfordul, hogy nem e részlegek ilyesmire hivatott munkatársai próbálnak válaszolni a feltett-jobbára a közelmúlt eseményeire irányuló-könyvtártörténeti kérdésekre, hanem az igazgató által sebtében verbuvált, többnyire a hálózati munkatársakból álló, alkalmi együttesek!

A hétköznapi könyvtártörténet-írás körébe eső munkálatok tartós elhanyagolása miatt elfogadhatatlan mulasztásoknak lehettünk-lehetünk tanúi: A könyvtárak iránti társadalmi figyelem felkeltésére alkalmas jubileumok megünneplése marad el rendszeresen – lásd az 1949-1952-es könyvtáralapítások 50. évfordulóinak negligálását az érintett könyvtárak többsége részéről, illetve azt, hogy az évfordulós megemlékezésekkel kapcsolatban, a saját történet nem ismeretéből vagy zagyva ismeretéből fakadóan, túlontúl gyakran születnek legendák, gyártódnak fikciók.

Mindezek alapján talán szabad kimondani: Eljött az ideje munkához látni, becsülettel megindítani – azokon a tiszteletre méltó helyeken, ahol eddig is folyt: kiteljesíteni – a hétköznapi könyvtártörténet-írás körébe sorolható munkálatokat, nehogy a szakma végleg elveszítse múltját! Számba kell tehát venni a rendelkezésünkre álló eszközöket (esetleg: hiányukat), elemezni a helyzetet, és megkísérelni a hogyan tovább útjainak-módjainak kijelölését. Kérek hát minden érintettet-érdekeltet: Kövessen az alábbi, cselekvésért esengő számvetésemben:

Jelenségek: Kis eredmények – nagy gondok

A könyvtárak irattározási kultúrája végtelenül alacsony. Legtöbbjüknek nincs jól karbantartott, a megfelelő apparátus révén (indexkötetek) kutathatóvá, visszakereshetővé tett, épségben tartott irattára. Az Országos Széchényi Könyvtár, Könyvtártudományi és Módszertani Központ 1959-es megalakulásakor még birtokában volt az 1947 és 1952 között működött Országos Könyvtári Központ irattárának, amely feltehetően tartalmazta az elődintézmény, az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ irattárát is annak 1923-as megalakulásától a megszűnéséig. Birtokolta továbbá az 1949 és 1954 között fontos irányító, szervező és ellátó szerepet betöltő Népkönyvtári Központ, valamint az 1949-ben alapított és egy évvel később megszüntetett Országos Dokumentációs Központ archívumát is. Ma már kideríthetetlen, hogyan tűnt el ez az iratanyag az OSZK KMK-ból, bizonyos azonban, hogy az Országos Levéltárnak a Hess András téri részlegében meglevő, néhány folyóméternyi OKK-dokumentum csupán szánandó töredéke az eredeti állagnak. Magának az OSZK KMK-nak az iratanyaga is hiányos, egy része rendezetlenné és kutathatatlanná vált az 1984-es költözködés következtében: kosarakba lapátolva került fel a Budavári Palotába, s azóta sem jutott figyelem és erő a rendezésére.

A megyei és a városi (volt járási) könyvtárak irattárában alig találhatók meg az alapítási időszak ( 1949-től az ötvenes évtized végéig) dokumentumai, de a költözködések és a hanyagság a későbbi évek, sőt évtizedek állományát is sok helyen hiányossá, vagy teljesen lyukassá tették.

Irattározási fegyelemről többnyire nem beszélhetünk. Szabályosan iktatott és irattárba helyezett dokumentumok is hiányozhatnak, mert a munkatársaknak “kikölcsönzött” fontos iratok esetleg soha nem kerülnek vissza a helyükre.

Az irattárak a legtöbb helyen “igazgatói” archívumok: az ő “velem kezdődött a világ” szemléletüket tükrözi sorsuk – az elődök által gyűjtött iratok szekrényei a helyhiány következtében folyosóról folyosóra, emeletről a pincébe vándorolgatnak, egészen addig, amíg egy jótékony alagsori csőrepedés végleg le nem veszi a tárolás gondjait az őrzők válláról!

Akik az 1945 utáni könyvtári adatok után a közlevéltárakban kutatnak, többnyire nagyot csalódnak: napokat, heteket tölthetnek el bennük szinte eredmény nélkül. Hiába a levéltárosok mindenütt tapasztalható segítőkészsége, a levéltárak nehéz elhelyezési-raktározási állapota, az iratanyag feltárásának még csak most kezdődő számítógépesítése szinte reménytelenné teszi a rövid időtartamú kutatások sikerét. Külön könyvtári fond az önkormányzati (volt tanácsi) levéltárakban sem létezik. A könyvtári dokumentumok a tanácsrendszer hierarchiája szerint a művelődésügyi iratcsomók mélyén szunnyadnak, s ha valaki átrágta magát az iskolaügyön, óvodaügyön, az ismeretterjesztés, a kultúrotthonok, továbbá a művészeti ágak iratvilágán, s eljut egy-két, számára fontosnak látszó könyvtári információ aktájának nyomáig, kiderülhet: az irat külső raktárban van, behozatala csak meghatározott idő múlva várható, s ha végre megérkezik a várva-várt iratcsomó, gyakorta hiányzik belőle a könyvtárost érdeklő dokumentum – egyszerűen azért, mert kiselejtezték. A selejtezés szempontjait a könyvtárosok nem ismerik, az mindenesetre bizonyos, hogy ha a rostálást az “iratképző szerv”, nevezetesen a tanács végezte, könyvtári szempontból katasztrofális lett a végeredmény.

Nincs teljes – a szakdolgozatokra is kiterjedő – kurrens könyvtártörténeti szakbibliográfiánk. A Magyar Könyvszemle 1977 óta közöl – 1976-tal kezdve – olyan, éves könyv- és sajtótörténeti bibliográfiát, amely a könyvtártörténetet is felöleli, s amely 1990-től kezdve A magyar nyomda-, könyv-, sajtó- és könyvtártörténeti szakirodalom címet viseli. A Könyvtári Intézet, illetve elődje, az OSZK KMK 1973 óta adja ki A Magyar Könyvtári Szakirodalom Bibliográfiája (MAKSZAB) c., negyedéves folyóiratot (elődje az 1965-ben indított Gyorstájékoztató a Magyar Könyvtártudományi Irodalomról volt), ebben a könyvtártörténeti írások adatai a könyvtörténetiekkel együtt külön csoportot alkotnak és jól kikereshetők. Némelyik megyei könyvtári híradóban rendszeresen megjelenik a megye könyvtárairól szóló újság- és folyóiratcikkek jegyzéke, azonban a híradóknak-ezeknek a fontos könyvtártörténeti forrásoknak is tekinthető orgánumoknak – a száma és megjelenési gyakorisága is állandóan csökken. Hasonló apály tapasztalható az igen rangos publikációs fórumoknak bizonyult könyvtári évkönyvek megjelenésében. is.

Az országos könyvtári szaksajtóban esetleges a könyvtártörténeti írások közlése, és terjedelmi korlátok is befolyásolják a megjelentetést. Az utolsó negyven-ötven év eseményeit taglaló sajtóközlemények és az egyéb kiadványokban megjelent írások nagy hányada tele van elírással, téves adattal, s ezeket-feltehetően a nem létező források okozta ismerethiány következményeként is – senki sem igazítja helyre. Az 1987-es kiadású, egyébként agyonlektorált Könyvtárosok kislexikonában nincs körzeti könyvtár szócikk, s a korszak szinte minden intézményének, testületének adatai megtévesztően rosszak. Az 1996-os Könyvtári Minerva számára a közművelődési könyvtárak többsége hibásan közölte alapításának évét. (Az alapítási évszámok helyes meghatározásában – esetleg az irathiányt is pótolva – segíthetne az egykori helyi sajtónak a kishírekre is kiterjedő, könyvtártörténeti szempontú átnézése és repertorizálása, ilyen munkára azonban alig van szabad könyvtári kapacitás és vállalkozó könyvtáros.)

A könyvtárak megőrző, muzeális funkciójából következik, hogy a dokumentumaikon kívül az ezeket befogadó, tároló eszközöket, az őket övező környezet tárgyi emlékeit is meg kellene tartaniuk emlékeztetőül az utókor számára. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, a körzeti könyvtárak létesítésének 20. és 25. évfordulójával kapcsolatban volt először tapasztalható valamiféle muzeális érdeklődés a közművelődési könyvtárak egyik, kisebb köre részéről: kiállításokon mutatni be saját múltjuk ún. hőskorának, az 1949–1952-es – önkényesen kiterjesztve: az 1949–1955-ös – évkörnek a megmaradt tárgyi emlékeit. A Könyvtáros 1974. májusi számának Fórum rovatában A könyvtári emlékek megmentéséért címmel felhívás jelent meg a könyvtári múlt relikviáinak összegyűjtéséről és megmentéséről. Szinte válaszul erre, mint sok egyébben, ilyen vonatkozásban is a Békéscsabai Megyei Könyvtár produkálta a legnagyobbat: impozáns békési kiállításán a hőskor minden különlegessége, sőt egzotikuma is látható volt a 125 köbcentis Csepel-Pannonia motorkerékpártól (“bibliobicikli”) kezdve a korabeli meghívókon és plakátokon keresztül a legkülönfélébb bútorokig: a szabadművelődési vándorládákig, sőt az 1920-as, 1930-as évtized tulipánosra pingált falusi könyvtári szekrényeiig, amelyeket a községházákon helyeztek el, és amelyek “A Magyar Királyi Földmívelésügyi Ministérium ajándéka” feliratot viselték oromzatukon. E kiállítási tárgyaknak már csak a leírásuk található meg a Könyvtáros sárguló lapjain (Id. 1974/9/530–531. l.), a többi korabeli, kisebb kiállításnak még a nyomát is befújta a szél. Szerencsére egy megszállott könyvtáros, Slezsák Imre, az edelényi könyvtár egykori kiváló igazgatója jóvoltából valami megmaradt: a környékbeli népkönyvtárakból összegyűjtött és sokáig az égerszögi volt iskolában őrzött falusi könyvtárszoba tárgyait utóda – tudomásunk szerint – be tudta menteni a városba, ahol külön, állandó kiállítási keretben ma is láthatják a netáni érdeklődők. A nagyobb könyvtárak közül a szegedi Somogyi Könyvtár múltidézőnek és alapítója emlékének tisztelegve új épületébe emelte át a régi berendezés legértékesebb részeit, ám a többi nagyobb, új könyvtár közül nemigen akad olyan, amelyik kis múzeumot – állandó kiállítóhelyet – rendezett volna be régi eszközei, felszerelési tárgyai, bútorai és propaganda-, valamint ügyviteli nyomtatványai és egyéb emlékei-bemutatására. Lehetséges volna, hogy nem érdekes az utókor számára a sokszorosítási eljárások fejlődése a szitaszerű, passzírozó “stencilgép”-től a “Vizigráf”-on keresztül a sokmázsás Staticop-on át az első Rank-Xerox gépig, a tájékoztatás-visszakeresés útja a lyukkártyáktól a Commodore-64-en keresztül a legújabb személyi számítógépekig, a kölcsönzés és -nyilvántartás módszere a tasakos, majd a tikettes eljáráson át a Podonyi-féle statisztikázógépen keresztül a lebonyolítás teljes számítógépesítéséig? Alig hihető ez!

Néhány éve követésre méltó példát szolgáltatott az OSZK A nemzet könyvtára a szolgálat műhelye című állandó kiállítási helyiségének kialakításával. Kár azonban, hogy e kiváló erudícióval összeállított kiállítás bemutatóhelyét sokak szerint rossz helyre telepítették: ez ugyanis egy addig nyitott galériát erőszakosan lehatároló kereteivel, táblafalaival megbontja a korábban zavartalanul bevilágított, átlátható nagy belső tér hangulati egységét, a staffázsként alkalmazott óriásposzterek látványa pedig kívülről szemlélve olyan hatást kelt, mint ha valamelyik, a mozizás őskorában forgatott film panorámadíszleteit ottfelejtették volna a producerek…

A könyvtártörténeti szakmai publikációk, a szakdolgozatok és a doktori fokozatok megszerzéséhez szükséges disszertációk, valamint az alkalmilag kürt pályázatokra készült munkák a könyvtártörténet-írásban nem töltik be azt a szerepet, amelyet mint ösztönző tényezők, vagy akár mint a további feldolgozásokhoz használható források; akár pedig mint végtermékek játszhatnának. Az okok: aránytalanságok a témaválasztásban (vannak ugyanis kedvelt könyvtárak, amelyek történetéről tucatnyi, egymásra hasonlító munka készült és készül, másokról viszont semmi); aránytalanságok a színvonalban (a kiválóktól a történeti információkban igen szegényesekig túl nagyok a különbségek); nehézségek és nehézkességek a közzétételben és a hozzáférésben (csak kis hányaduk válik publikussá önálló kiadvány formájában, vagy a már említett publikációs fórumokban, könyvtártörténeti kiadványsorozatokban); némelyikük még az érintett könyvtárban sem található meg, hiteles gyűjtő- és feltáróhelyükre, a Könyvtári Intézet (azelőtt: OSZK KMK) szakkönyvtárába pedig jelentékeny hányaduk be sem kerül.

A kiadványokban megjelent, vagy a cikkek formájában publikált dolgozatok, disszertációk kivételével a felsoroltak adatai nem találhatók meg adatbázisban, a Könyvtári Intézet katalógusa pedig a munkák hiányos beküldése, illetve bejelentésük elmaradása miatt nem teljes. Az 1977 óta készülő könyvtári kronológia is csupán azokat a sikeres disszertációvédéseket regisztrálja, amelyekről meghívók vagy a szaksajtó híradásai révén tudomást szerzett a szerkesztő. Az egyetemi doktori (kisdoktori) disszertációk számbavétele és elemzése megtörtént ugyan a Könyvtári Figyelőben (1991/2. és 1998/3. sz.), azonban ez a kandidátusi és a nagydoktori értekezések esetében még várat magára. A könyvtártörténeti témák aránya az egyetemi doktori disszertációk összesített számához viszonyítva elég alacsony, 15-16%, s hasonló hányad feltételezhető a többi, itt tárgyalt műfajt tekintve is.

Külön fel kell hívni a figyelmet arra a gondra, ami a szakdolgozatírók tapasztalatlanságából adódhat: a nappali tagozatos felsőoktatási hallgatók és a könyvtárosi múlttal nem rendelkező leendő asszisztensek szakmai ismeretei többnyire nem elegendőek a könyvtári működés teljességének áttekintésére, súlypontjainak felismerésére, a történeti ítélkezésre. Ha feladatként nem azt kapják, hogy az adott intézmény történetének megírásához szükséges segédleteket vegyék számba, vagy ezeket maguk készítsék él, hanem magát a történeti összegezést követelik meg tőlük, gyakran születik megbízhatatlan produktum, amely végeredményben a témát kompromittálva, hosszú időre meggátolja az avatottabb feldolgozást, ráadásul a későbbi feldolgozók továbbörökíthetik a téves adatokat és következtetéseket.

A Ki kicsoda? típusú “élő” életrajzok a lezárt pályafutásokat leíró életrajzi lexikonok legfontosabb fogalmazványai. Hiányuk is okozza azt a rengeteg hibát, elírást, amely életrajzi lexikonjainkat jellemzi – természetesen a bennük közölt könyvtáros-életrajzokat is. A Ki kicsoda? műfaj őseinek tekinthető sematizmusokat, “tiszti” név- és címtárakat a népi demokratikus–szocialista rendszer mint kiadványtípust eltörölte, ennek következtében a hatvanas–hetvenes évek fordulóján nyugati hatásra feltűnt műfaj újnak számított, túl sokáig topogott gyermekcipellőiben, és politikailag kényes területen lépkedvén, csak nagyon szűk területet mert bejárni. A könyvtárosszakma először 1986-ban foglalkozott Ki kicsoda? létrehozásának gondolatával. A Magyar Könyvtárosok Egyesületének vezetősége tervezet kidolgozásával bízta meg az OSZK KMK egyik, nyugdíjas munkatársát, aki két változatot készített: az egyikben háromnegyed íven bizonyította, hogy az országos könyvtárosi Ki kicsoda? egy menetben megvalósíthatatlan a számbajöhető személyek sokasága és esendően gyenge válaszadási készsége miatt; a másik, mindössze négyoldalas változata viszont arról szólt, miként lehetne mégis elkészíteni ezeket, mégpedig intézményi, területi (megyei) és szakterületi (egyesületi stb.), valamint folyamatosan kiadandó, szabadlapos Ki kicsoda? produktumok formájában. Mivel a megbízók a várható nehézségek láttán feltehetően kedvüket vesztették, a nagy intézmények vezetőiből pedig szemmel láthatóan hiányzott a műfaj jelentőségének felismerése és az ebből következő cselekvési elszántság, a tervezet készítője maga próbálta bebizonyítani, hogy elképzelése megvalósítható: A minden újra fogékony Békés Megyei Könyvtár az ő közreműködésével két éven belül és pontosan a tervezetnek megfelelő tartalommal elkészítette az első megyei könyvtárosi Ki kicsodát (Könyvtárosok Békés megyében, 1988. 103 l.), majd a munkát összeállító két csabai könyvtáros közül az egyik Pest megyébe kerülvén megcsinálta e megye személyi adattárát is. (Pest megyei könyvtárosok, 1992. 123 l.). 1995-ben pedig a Békéscsabai Megyei Könyvtár egy szűkebb területre lépve és a műfaj határait a Minerva-típusú összeállítások felé tágítva megjelentette az Iskolai könyvtárak és könyvtárosok Békés megyében. Cím-, név- és adattár c. kiadványát is ( 121 1.). Az 1988-as kezdemény nyomán – bár azt szintén továbbfejlesztve – még egy megyei életrajzi adattár készült: hamarosan várható a Somogy megyei Ki kicsoda? megjelenése.

Ezektől a kvázi “központilag ösztönzött” vállalkozásoktól függetlenül, annak bizonyságául, hogy ilyenre szükség van, a győri Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár és a Könyvtáros-egyesület Győr-Sopron Megyei Szervezete még 1988-ban kiadta a Könyvtári Minerva (Fontosabb tudnivalók Győr-Sopron megye könyvtárairól és könyvtárosairól) című, illetve alcímű, vegyes műfajú (Minerva+Ki kicsoda+életrajzi lexikon), hasznos összeállítását. Sajátos műfajú, de részben ide sorolható, a szakmai közélet bizonyos metszetét felmutató, a Könyvtári Figyelő 2000. évi különszámaként megjelent Kitüntetett könyvtárosok névtára című adattár is.

Mindent összevetve azonban le kell szögezni, hogy az itt említett sikeres kísérletek ellenére sem ismerték fel a könyvtárak a Ki kicsoda? típusú összeállítások (adatbázisok) elkészítésének fontosságát: a megyék nagy többsége, a nagykönyvtárak, a szakmai szervezetek és ezek részegységei adósak a Ki kicsoda?-munkálatokkal, továbbra is tartoznak a jelennek és az utókornak.

A kronológia a történetírás sorvezetője. A jó kronológia csontváz, amelyre az elhivatott történetíró biztos kézzel és pontosan teheti fel az inakat, ereket, izmokat, alkothatja meg a nagy formákat és ezek helyes arányait. Az első könyvtári kronológiát egy “kötelező” évforduló (1945–1970) szülte: a Könyvtári Figyelő 1970/1-es számában jelent meg A felszabadulás utáni magyar könyvtárügy kronológiája. Összeállítója, Bereczky László néhány soros bevezetőjében kiegészítésekre és a hibák javítására kérte “a magyar könyvtárosokat”, akik azonban nem ismervén fel a munka jelentőségét, nem nagyon tülekedtek jobbító észrevételeikkel: mindössze négynek a megjegyzései olvashatók a folyóirat 1970/3-as, valamint 1971/1-es számában, ráadásul közöttük kettőé ugyanabból az intézményből. A Könyvtári Figyelőtől a stafétabotot a Könyvtáros vette át, amikor 1978-ban megkezdte, majd évenkénti folytatással 1977-től 1990-ig véghez is vitte a tárgyévet megelőző esztendő eseményeinek, dátumainak közreadását. A két kronológia közötti hét esztendőnyi hézagot pedig az 1986–1987-ben pótlólag közölt dátumanyaggal tüntette el a folyóirat. Az így összegyűlt, 21 évet felölelő kronológia, amely elődjénél lényegesen több gyűjtési szempont szerint készült, és sokkal szélesebb területet figyelt, ugyanolyan érdektelenséget tapasztalhatott a szakma részéről, mint tiszteletre méltó előzménye: szerkesztője kevés visszajelzést kapott használatáról, hibajavító megjegyzést pedig csak egyet a majd negyed évszázad alatt.

Igaz, az összegyűlt, hatalmas dátumerdőben nehéz volt eligazodni a mutatók hiánya miatt, ám nemcsak ezek pótlására nem nyílt lehetőség, hanem az egész vállalkozás is végveszélybe került a Könyvtáros megszűnése miatt, mert a helyébe lépett Könyv, Könyvtár, Könyvtárosból, annak megváltozott arculata miatt végleg kiszorult a kurrens kronológia.

Segíthetett volna a pályázati rendszer, az időközben kifejlődött Nemzeti Kulturális Alap szakmai kuratóriuma által nyújtható segítség, amely lehetővé tette volna az összegyűlt anyag adatbázisba szervezését, s a számítógépesítés által a mutatózást, az adatok visszakeresésének megoldását, sőt a vállalkozás továbbfejlesztését, illetve a visszamenőleges adatgyűjtést is fokozatosan, egészen a legrégebbi időkig. Mással nem, mint a szakmának a saját múltja iránti közönyével és históriai igénytelenségével magyarázható az, hogy az OSZK KMK könyvtártudományi szakkönyvtára, amely biztatás nélkül is felkarolta az ügyet, éveken keresztül hiába pályázott a kronológiai adatbázis kiépítéséhez szükséges állami támogatásért. Az NKA által végül is csak egy alkalommal és csupán a szükséges összeg felét kiutaló segély mindössze arra volt elegendő, hogy az 1970–1990-es évkör kronológiája adatbázisba kerüljön, és a benne foglalt kb. ötezer rekord mindenki számára kutathatóvá váljék.

A folytatás lehetőségét – a legutolsó évtized kronológiájának pótlólagos közlését a Könyvtári Figyelő – 1970-es kezdeményének szellemében – magára vállalta: különszámként közreadná ennek a ciklusnak az eseménytárát. Sőt, ezt már 1998-ban megtette volna, ha a közlést megelőző adatellenőrzést, -pótlást, -javítást az érdekelt területi központok a kérésnek megfelelően idejében elvégezték volna. Érthetetlen, de tény: az intézmények nagy része – minél kisebbekről van szó, annál inkább – saját tegnapjáról is alig tud valamit. Az, hogy két-három éve történt fontos események, vezetőváltozások, építkezések stb. dátumait nem ismerik, vagy rosszul tudják, “improvizálják”, bizonyítja: sem a dokumentálást (levelek, meghívók, újságcikkek, beszámolók, érdemi ügyiratok megőrzése) nem végzik, sem pedig a saját képük (imázsuk) megnyerőbbre fényesítését nem tartják fontosnak. Ilyen okok miatt késett és késik az 1991-től 2000-ig terjedő időszak kronológiájának közlése a Könyvtári Figyelőben!

Az ún. oral history – Dezsényi Béla meghatározásával – a szóbeli történelem mint a történetírás egyik segédműfaja szintén a hetvenes években tűnt fel a könyvtári gyakorlatban. Tudományos alapossággal azonban a könyvtárügy nem elemezte, és lehetőségeit alig használta fel mindennapjaiban a könyvtártörténet-írás. Az Országos Széchényi Könyvtárban régóta működik a Történeti Interjúk Videotára elnevezésű életinterjú-műhely, de az itt készült sokórás beszélgetések alanyaiként még nem szerepeltek kiváltképpeni könyvtárosok, még olyan színes, sokarcú egyéniségek sem, mint Keresztury Dezső vagy Lipták Pál, netán olyan szaktudósi karrierek birtokosai, mint Csapodi Csaba vagy Borsa Gedeon. Mindez szakmánk élhetetlenségének éppúgy csalhatatlan jele, mint társadalmi jelentéktelenségének szomorú bizonyítéka!

Az oral history nagyobb teret kapott bizonyos könyvtárak gyakorlatában és egyes orgánumokban: A helyi könyvtári folyóiratokban (híradókban) és az országos szaklapokban különösen a kerek születési évfordulók és többnyire a nyugállományba vonulások alkalmából jelennek meg terjedelmesebb beszélgetések, interjúk. A teljesítmények azonban könyvtártörténeti szempontból nagyon egyenetlenek: mivel sok esetben az – általában felettébb lelkes, ám túl fiatal – interjúkészítők nem ismerik a kort, amelyről az ájulásig megtisztelt beszélgetőpartnerüket faggatják, az alkalomhoz illően meghatódott ünnepelt pedig fejből, felkészülés nélkül válaszolgat az ötletszerűen feldobott kérdésekre, a faggatás eredménye rengeteg tévedés: pontatlanság az eseményekben, dátumokban, szereplőkben – s mindennek következtében a tárgyalt kor hangulatát, törekvéseit, történéseit hitelesen felidéző oral history helyett egy-egy újabb, a kétes legendák számát tovább szaporító oral senility születése…

Sajnos, nem fordítottunk kellő figyelmet a drága videointerjúkat némileg pótolni képes magnetofonos rögzítés kiterjedtebb alkalmazására sem. Megvalósítását mindenesetre meg kellene előznie a megkérdezendők és a kérdezők tervszerű kijelölésének, valamint néhány mintainterjú elkészítésének.

Epilógus helyett

A könyvtártörténeti munkálatok irányításának, összehangolásának és folyamatos gondozásának hosszú idő óta nincs gazdájuk. Az irányító szerepére természetszerűleg hivatott Könyvtártudományi és Módszertani Központról ez a felelősség magától lehullott akkor, amidőn létszámát egyharmadával csökkentették. Utóda, a Könyvtári Intézet ugyanezzel a hendikeppel indulván, segítség nélkül képtelen lesz vállalni a feladattal járó terheket. A szakmai, társadalmi átvállalás lehetőségei és keretei az elmúlt évtizedben leépültek, szervezetei megszűntek: az MTA különböző neveken működő, egykor igen aktív könyv- és könyvtártörténeti munkabizottságának létéről évek óta nincs hír, az MKE keretében 1974-ben alakult, szintén nagyon szép eredményeket felmutató könyv-és könyvtártörténeti bizottság pedig 1990-ben beolvadt a Könyvtáros-egyesület társadalomtudományi szekciójába, s azóta a néhány, kitűnően megrendezett emlékülés kivételével nemigen tapasztalható munkájának folytatása. Jelenleg tehát nincs műhely, nincs köréje szervezett csapat, nem létezik a könyvtártörténet-írási törekvéseket ösztönző és folyamatosan támogató, “hétköznapi” gondozó tevékenység. Az ötletszerűen kürt, rövid határidejű pályázatok csak arra jók, hogy elleplezzék a mindennaposan végzendő, érdemi munkálatok hiányát…

Feladatok (helyett kérdések)

Noha egy kiáltványban felkiáltójeles mondatokban szokás megszabni a feladatokat, meghatározni a tennivalókat, a kiáltás szóhasználat írásunk címében a szakma általános helyzetére jellemző segélykiáltásként értendő, amelyhez a kétkedés kérdőjelei sokkal jobban illenek. Tehát:

  • Ki, mely szervezet vállalja, vállalhatja a mindennapi, hétköznapi könyvtártörténeti munkálatok irányítását, a célok, a feladatok és az eszközök-módszerek kidolgozását, valamint a munkálatok gondozását? Mit tud magára vállalni a Könyvtári Intézet? Feltámasztandók, és ha igen, feltámaszthatók-e a könyv- és könyvtártörténeti munkabizottságok? Ezek az MKE kötelékében működjenek-e? A helyismereti könyvtárosok szervezetében alakuljon-e könyvtártörténeti bizottság vagy munkacsoport?
  • Milyen szervezeti intézkedések szükségesek ahhoz, hogy termékeny együttműködés, ésszerű munkamegosztás alakuljon ki a könyvtárakon belül működő helyismereti-helytörténeti és az ún. közhasznú információkat nyújtó részlegek között? Hogyan tehetők alkalmassá a helyismereti-helytörténeti részlegek a területük könyvtártörténeti munkálatainak végzésére, illetve irányítására?
  • Mit tegyen a szakma a sorvadó történeti gondolkodásának újraélesztéséért, illetve ahol még vannak jelei a történeti gondolkodásmódnak, ennek erősítéséért, kiteljesítéséért?
  • Milyen intézkedések szükségesek a könyvtárak irattározási fegyelmének javítására, a központi és a helyi intézmények irattárainak rendbetételére, s esetleg a hiányok pótlására a partnerintézmények (pl. levéltárak) vonatkozó dokumentumairól készítendő másolatok révén?
  • Lehetséges-e, és ha igen, milyen formában, kik által (könyvtárosok vagy hivatásos levéltárosok), továbbá milyen forrásokból, pályázatokból olyan repertóriumok készítése, amelyek a levéltáraknak-elsősorban az 1940 és 1970 közötti időszakra vonatkozó – könyvtártörténeti adatokat tartalmazó ügyiratairól-ügyirataiból érdemi információkat rögzítenek?
  • Kitűzhető-e célként a szakdolgozatokra, disszertációkra is kiterjedő, retrospektív könyvtártörténeti szakbibliográfia összeállítása? Ha igen, ez hol és milyen formában valósuljon meg?
  • Mivel az országos könyvtártörténeti bibliográfia esetleges elkészítése sem teszi feleslegessé a helyi (intézményi) könyvtártörténeti bibliográfiákat, eldöntendő, hogy ezek milyen körben (nagykönyvtárak, területek – megyék, régiók – központi könyvtárai, vagy/és külön a városi és egyéb könyvtárak) és milyen segítséggel, forrásokból valósuljanak meg?
  • A könyvtártörténeti szakdolgozatok, disszertációk számának növelése, színvonalának javítása, valamint országos nyilvántartása érdekében milyen lépések szükségesek az érdekelt intézmények részéről, s ezeket ki, milyen formában, milyen összefogással kezdeményezze?
  • A Ki kicsoda? típusú összeállítások, publikációk (adatbázisok) szükségességét felismeri-e a szakma, és hajlandó-e többet tenni azért, hogy a területi (megyei, regionális) Ki kicsodák elterjedjenek, másrészt megkezdődjék az intézményi (nagykönyvtári), valamint hivatásterületi (pl. szakértői, képzési, MKE-szervezetek szerinti stb.) Ki kicsodák készítése?
  • Vállalják-e a könyvtárak, hogy minden évi jelentésükhöz mellékelik intézményük aktuális kronológiáját, s ezekből folytatólagosan adatbázist szerveznek? Vállalkoznak-e arra, hogy közeli jubileumaikra való tekintettel – a már meglévő országos kronológia adatainak felhasználásával – elkészítik intézményük vagy területük (városuk, megyéjük) könyvtártörténetének kronológiáját, illetve annak adatbázisát?
  • Remélhető-e, hogy az eddig elkészült és a Könyvtári Intézet könyvtártudományi szakkönyvtára által adatbázisba szervezett, már kutatható 1970-1990-es országos kronológia a könyvtárak készséges adatszolgáltatása révén mielőbb kiegészülhet az 1991-2000-es évkör adataival, majd visszamenőleg legalább az 1945-1969-es ciklus dátumaival is? Ez a vállalkozás számíthat-e – és ha igen, honnan-olyan támogatásra, amely lehetővé teszi az elmúlt harminc esztendő már csaknem kész kronológiájának publikálását kiadvány formájában?
  • Vállalkoznak-e a könyvtárak muzeálissá vált tárgyaik, eszközeik, írásos emlékeik megmentésére, házi múzeumuk, bemutatóhelyük-esetleg csupán egy-egy múzeumi sarok-berendezésére? Az új könyvtárépületekben milyen-helyi vagy területi (regionális) – könyvtártörténeti múzeumi, állandó kiállítási helyiségek, emlékszobák tervezendők, és ezeket kik rendezzék be s gondozzák?
  • Elképzelhető-e országos múzeum? Ha igen önállóan, vagy egy meglevő intézmény – pl. az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum – keretében?
  • Szükséges-e kezdeményezni, hogy a Történeti Interjúk Videotára készítsen életinterjúkat néhány, kiemelkedő könyvtáros-pályafutás megörökítésére? Ennek megfelelően lehetséges-e a hasonlóan értékes helyi életpályák megörökítése a megyei könyvtárak, illetve a nagykönyvtárak által?
  • A szakma szegénységére való tekintettel nem érdemes-e megfontolni a magnetofonos életinterjúk megszervezését? S ha igen, milyen keretben – országosan vagy megyénként, esetleg az intézményekre bízva?

Szavak, szavak, kérdések, kérdések… s a válaszok?

FÜGGELÉK
Könyvtártörténet-írási problémák
bonsai-ban előadva – vetített szövegek helyett, illetve sillabuszként
az elfoglalt szakembereknek

A hétköznapi könyvtártörténeti munkálatok (adat- és dokumentumgyűjtés, -feldolgozás), a könyvtártörténet-íráshoz szükséges segédletek készítése minden könyvtár és könyvtáros kötelessége, különösen a helyismerettel, helytörténettel foglalkozóké.

Munkájuk gátolói:

  • A saját irattáruk hiánya vagy rendezetlensége;
  • A közlevéltárak könyvtári iratanyagának feltáratlansága, nehézkes kutathatósága;
  • A könyvtártörténeti bibliográfia hiánya, illetve a kurrens könyvészetek időbeli hiányai és hézagai;
  • A könyvtári muzeális tárgyak megőrzésének elhanyagolása; a könyvtári házi múzeumok hiánya; a muzeális kiállító- és bemutatóhelyek kifelejtése az új könyvtárépületek terveiből;
  • A könyvtártörténeti tárgyú szakdolgozatok, disszertációk központi gyűjteményének hiányai a képzőintézmények hézagos “beszolgáltatásai” következtében; a könyvtártörténeti dolgozatok bibliográfiai számbavételének hiánya; a dolgozatok színvonalbeli egyenetlenségei;
  • A Ki kicsoda? jellegű személyi adattárak (intézményi, területi, szakterületi, illetve testületi) hiánya;
  • A helyi könyvtári kronológiák hiánya, a folyamatban lévő országos vállalkozások elégtelen támogatása az érintett területi könyvtárak részéről; a kiadásra megérett kronológiák támogatásának elmaradása a központi alapok részéről;
  • Az oral history által kínált lehetőségek kiaknázásának elmulasztása mind az erre hivatott központi szerv, mind az egyes könyvtárak részéről;
  • A könyvtártörténeti munkálatok irányításának gazdátlansága mind állami, mind társadalmi vonatkozásban.

Feladatok – felelősségek. Ki mit vállal(jon)? Hol, mikor, hogyan?

Címkék