Két kézikönyv – két változás korszakában

Kategória: 1997/ 4

A “Sallai–Sebestyén” és az új könyvtári kézikönyv

Habent sua fata libelli. A kézikönyveknek is. Sorsuk főként abban áll, hogy kevesen olvassák végig, jobbára csak részleteket ismernek belőle, legtöbben pedig azt jegyzik meg, ami éppen hiányzik belőle. A Sallai–Sebestyén értékei évtizedek múltán váltak nyilvánvalóvá. Ezeket az értékeket abban tudnám összegezni, hogy mind a mai napig érvényes ismeretek foglalata: csak a természetes kopás vagy avulás tapasztott rá fakó réteget. És persze a környezet színeváltozásai módosítják egyik-másik részletét, vagy adnak más értelmet egyik-másik fejezetének. Ez a fakó réteg idővel patinává nemesült. A Sallai–Sebestyén soha nem fog elavulni; még késői kollégáink számára is fontos forrássá válik, mint egy gesta a történészi nyomozásnak.
A két kézikönyv legfőbb különbsége, hogy a Sallai–Sebestyén elkészült, meg is jelent több kiadásban. A másik még nem létezik, csak szinopszisa van meg. Egy valóságos művet egy elképzeléssel nehéz egybevetni. Annak tudatában, hogy ennek az összehasonlításnak ebből eredő nehézségeit Önök is elképzelik, megkísérlem néhány lényegi pontban elvégezni ezt az elemzést.
Talán nem is véletlen, hogy mindkét kézikönyv átalakuló történelmi korszak gyermeke. A proletárdiktatúrának Rákosival fémjelzett; egy évtizedet még nem érő megpróbáltatásai után 1956 következett. A hatvanas években mind a magyar társadalomban, mind az egyének tudatában az a felismerés alakította magatartásunkat, hogy az úgymond szocializmus építése tartós, majdnem hogy végleges történelmi folyamat lesz, ebben kell megtalálni a modus vivendit; tervezni a jövőt; létesíteni és őrizni az intézményeket. Közben az egész világot politikai rendszerektől függetlenül meghökkentő tempóban rázkódtatja meg az elektronizáció forradalmi láza, világfaluvá zsugorítja a Földet, közvetlen vagy láthatatlan kísérőnkké szegődik a számítógép; lassan uralma alá hajtja születésünket, szerelmeinket, hitünket, halálunkat is; a könyvtárak meghitt légkörét versenylázban égő harsány piactérré alakítja. A versenyt kényszerű és kíméletlen erők vezénylik; elpusztul, aki elvéti a tempót.
A két kézikönyv két világban, más világban tükre szakmai tudatunknak. A Sallai–Sebestyén idején még élt a filantróp könyvtári eszme; sokunk észjárása még népboldogító, emberbaráti könyvtár gondolatára fogékony igazán. Az emelkedett, nemes célokat szolgáló könyvtár gondolata azonban, amelyre a Sallai–Sebestyén kimondottan is épült, soha nem volt elegendő. Mert a könyvtárakat nem az emberbaráti gesztusok, hanem a társadalom szükségletei hívták életre. Tudomásul kell venni, hogy a világverseny a tudás birtoklásáért folyik, mert a tudás a gazdaságnak, környezetünk védelmének, a nemzedékváltások sikerének garanciája, amit Széchenyi még a kiművelt emberfők szerény feltételeként tárt elénk. Ma azonban a tudás birtoklása harc a nemzetek, országok, kultúrák, kontinensek között. Az Egyesült Államok már a hatvanas évek elején, néhai Kennedy elnök idején kimondta a híres Weinberg-jelentésben, hogy kétfajta ország létezik: akik birtokolják a tudást és akik nem, nagyhatalmiságuk záloga a legteljesebb birtoklás, mert megszabhatja, hogy kinek, mikor; mily mértékben csöpögtet az ismeretekből. Egy könyvtárpolitikai elemzésről van szó. A könyvtár a társadalom tudásgazdálkodásának intézménye, ezért a harc frontjainak első vonalában áll. Emlékezetükbe idézném nyári vándorgyűlésünk egyik előadójának, Levendel Ádámnak szavait, aki nem könyvtárosként közölte vélünk, hogy tapasztalatai szerint az Államokban a könyvtárosság elit szakma. Hát ezért. Nem érti hazai alacsony presztízsünket. (Magasabb presztízshez azonban más színvonalú munka kellene.) A mi kézikönyvünk első mondatai úgy fognak szólni, hogy a könyvtári tevékenység tárgya az ismeret, szűkebben a tudomány. Mindent ebből kívánunk levezetni: A két kézikönyv két szakmai világát nem nézeteink különbsége indokolja, hanem a versenypálya felismert szabályai.
Mindennek csak két következményét említem.
Az első, hogy a felsőoktatás és közoktatás kapcsolatai a könyvtárakkal új értelmet kapnak azáltal, hogy a tudásgazdálkodásban és közvetítésben kart karba öltve haladnak. Úgy kell érteni, hogy az oktatás és valamennyi könyvtár. Az oktatás és könyvtár ellaposítása ma a legnagyobb elkövethető vétek, amelyre nem adnak mentséget az ország gondjait ügyintézői horizontokba beszorító gondolkodás korlátai.
A másik könyvtárpolitikai következmény. Olvasván szaksajtónkat, az a benyomásunk támad, hogy mindent megoldanak a külföldi adatbázisok. A nemzetközi kapcsolatok – értve ezen az adatbázisok elérhetőségének biztosítását – létfontosságúak számunkra. Ám a nagyhatalmakat sem emberbaráti szándékok vezérlik, hanem nagyon is önző érdekek, ezért ott nyitják ki számunkra az információs csapokat, ahol az ő érdekükben áll és nem a mi szükségleteink szerint. A csapot bármikor el lehet zárni. A vázolt. feltételek miatt a könyvtárpolitikának legfeleIősebb döntését abban kell meghozni, hogy a nemzetközileg elérhető eszközök mellett mennyire legyünk önállóak, meddig terjedjen szuverenitásunk. Addig, amíg nem válunk kiszolgáltatottá. Ennek kell lennie könyvtárfejlesztéseink meghatározó elvének. Sem az egyébként valóban értékes adatbázisok szolgai hurrázása, sem a veszélyes elzárkózás nem célravezető, a kettő között kell egyensúlyt teremtenünk. Nem fantomokat idézek, tessék csak az INTERNET valóban káprázatos lehetőségeinek hazai fogadtatására gondolnunk. Ám az INTERNET-ből gyakorta Disneyland szelleme árad, a szakmai hálózatokat nem tette nélkülözhetővé. Olyan, mint a Coca-Cola, megisszuk néha, ám nem felejthetjük el tőle a nemes italok ízeit.
Ha az elmondottakat valaki úgy értékelné, hogy az okfejtés a szakkönyvtárakra és egyetemi könyvtárakra vonatkozik és elhanyagolja a közművelődésieket, akkor el kell oszlatnom tévedését. Ugyanis az a sajnálatosan elterjedt, de primitív közhely húzódik mögötte, hogy a tudomány a szakkönyvtárakra tartozik, a közművelődésiek a szépirodalom mellett a homályos jelentésű “ismeretterjesztő” irodalom közvetítői. Ez pedig éppen a közművelődési könyvtárak leértékelése, mivel olvasóit másodrendűnek tartja, akik számára redukált és alacsonyabb szintű állomány is elegendő. Mintha létezne magas és alacsony kultúra, irodalom. Ez egyszerűen elfogadhatatlan diszkrimináció, akárcsak a faji vagy vallási megkülönböztetés. Azt a mellékszándékot tükrözi, hogy a népnek meg kell határozni olvasmányait. Pedig a népnek bármit olvashatóvá kell tennünk. Mert minden könyvtárhasználót azonos könyvtári ellátás illet meg, nincsenek alacsonyabb rendű olvasók. Éppen az ellátási hálózatokba szervezett modern könyvtári rendszerek teszik lehetővé bárki számára bármely kívánt dokumentum rendelkezésére bocsátását, kinek-kinek igényei szerint. Legalább ezt az elvet tiszteljük, a diszkrimináció amúgy is automatikusan működik a regionálisan egyenetlenül található könyvtárak miatt és abból az okból is, hogy szegények és gazdagok immár másként lehetnek könyvtárhasználók a piacosodó könyvtárügy felségterületén. Én a szegények és egyéb hátrányos helyzetűek pártján állok, mivel köreikben látom meghúzódni a tudásszomjas értelmiséget is. Ha tehát a könyvtárakat az ismereteket, a tudást kezelő intézménynek valljuk, akkor a közművelődési könyvtárak számára is egyenlő helyet jelölünk meg a könyvtári rendszerben az egyenlők között. Az ismeretterjesztésért is felelősek, akár a szakkönyvtárak, egy, a tudás terjesztésére kimunkált teljes feladatcsoport részeként. Most mondhatja bárki, hogy elrugaszkodtunk a mai magyar valóságtól. Praktikusan az a válasz erre, hogy a kézikönyv sem kodifikálni, sem szentesíteni nem kívánja a vérszegény valóságot. Teoretikus válaszként pedig megismételném, hogy legalább az elvet tiszteljük, ha nem is mindig cselekedhetünk aszerint. Idézném századunk felelős filozófusát, Julien Bendát, aki azt írta, hogy történelmünk során az emberek rendszerint a rosszat cselekedték, de a jót méltányolták. Az írástudók árulása abban áll, hogy a rosszat kezdték méltányolni és igazolni. Tisztelt Hallgatóim: ez is könyvtárpolitika.
Természetesen a kézikönyvet más alapokról is meg lehetne írni. A Sallai–Sebestyén a leírást választotta. Mi az organization of knowledge, a tudásszervezés elveit választottuk fundamentumnak. A Sallai–Sebestyénben a deskripció védőpajzs is volt, segítségével az ideologizálás túlzásait lehetett elkerülni. Csak a szinte kötelező penzum került megírásra, jogosan is, mert a lenini könyvtárpolitika nagyon is tiszteletre méltó volt. Lenin ugyanis az angol public library-t vette mintául, ezzel a könyvfajtával ismerkedett meg emigrációs éveiben. Éppen abban állt a Rákosi- és Kádár-korszak könyvtárpolitikájának humora, hogy Sallai a lenini elveket ajánlotta a tudatformáló könyvtárakat favorizáló művelődéspolitika számára. Példaként említeném, hogy fővárosunkban szépségtapaszként a könyvtár felvette Szabó Ervin nevét, miközben megvalósította Szabó Ervin ellenfeleinek könyvtárpolitikáját. A mi kézikönyvünk ideológiamentes lesz, módszerünk ezért sem lehet pusztán leíró.
A szintézis más lehetséges alapelveit is említhetem. Bármelyik választásakor azonban a mű egészét ez az elv forrasztja egységbe, megadja a részek helyét és értelmét, végighúzódik a könyv egészén, megadja a szerkezetet. Fordítottan pedig az a kérdés, hogy melyik az a választható szintetizáló gondolat, amely képes az egész tudásanyagot egységbe szervezni, melyik képes értelmet adni a részeknek és képes átfogni a részletek legtöbbjét?
Információelméleti, kommunikációelméleti, szociológiai, alkalmazott nyelvészeti, számítógép-tudományi és sok más felépítés lehetséges. Újabban szervezéstudományi, management-orientált kísérletek is élnek. Mindegyik olyan problémákat álltana elénk, amelyek a koncepcióelméleti felépítés nagy gondja volt, hogy az entrópiatörvényt hogyan lehet a könyvtárak esetében értelmezni? Hasonlóan, az említett felfogások másik velejárója lenne, hogy a tudományoknak meglévő belső felépítéséhez, saját logikájához kellene a könyvtári-tájékoztatási ismereteket igazítani; számunkra mégiscsak külső, idegen logikához. Nem mondom végig az érveket, talán elégségesen tudtam azt a meggyőződésemet elővezetni, hogy saját tudáshalmazunk összefüggéseink pillérein kell a könyvtár- és tájékoztatástudomány épületét megalkotni:
Milyen is ez a logika?
Tisztáztuk, hogy a könyvtári tevékenység tárgya az ismeret, a tudás. Ez a tudás szövegekként áll rendelkezésünkre. A szöveg minden számunkra fontos gyönyörűséget magában hordoz, csak ki kell bontanunk: terminus technikusok, köztük kapcsolatok. Ezekből épülnek majd fel azok az intellektuális eszközök, amelyekkel a könyvtár-technológia kezeli a tudást. A szöveg formálisan egyébként jelsorozat, adott esetben nem törődünk a tartalommal. A szövegnek hordozójának is kell lennie, pergamennek, kőnek, papirusznak, filmnek, mágneslemeznek, egyébnek, ezek a közvetítők a tudat és tudományok között, média, köztes hordozók, amelyek egyaránt hatnak a tudatra és tudományra, különösen mióta a média önálló életet kezdett élni, sőt, merész teoretikusok meghökkentő fenyegetésként halljuk, hogy korunkban a “média maga az üzenet”.
E hordozókkal – bár nem árt természetükkel megismerkednünk – sokkal prózaibb feladataink vannak: gyűjteménybe szervezzük őket, hogy ott a tudományok, a tudás háborgó, zabolátlan vizeit mederbe tudjuk terelni, hogy a vízelosztás mérnöki megbízhatóságával kiépített csatornákon át éltető nedvet vigyünk mindenhová, ahol az emberi élet nyomai még megvannak. A gyűjtemény már képvisel valamit, pl. egy közművelődési könyvtár képes kell legyen felmutatni az emberi kultúrát vagy a magyar kultúrát; egy zenei szakkönyvtár a zene tükre, nem csupán az a hely, ahol akad valami zene. A példák elég beszédesek. A gyűjteményszervezésnek ez a lényege, ti. hogy miből épüljön fel a gyűjtemény a legkedvezőbb költségekkel és még képes legyen tartalmában hézagmentesen lefedni a tudásrendszernek azt a részét, amelynek gondozására vállalkozott.
Nincs is könyvtár, amelyik erre a feladatra. önmaga vállalkozna. Ám sok könyvtár van, ezeket olyan ellátási rendszerbe lehet szervezni, amely már képes a feladattal megbirkózni. Ennek a rendszernek a működését az az elv szabályozza, hogy valamennyi közkönyvtári állomány egyetlen corpus-t alkot, amelyet a legtávolabbi könyvtári végállomásról is el lehet érni. Az egy corpus fellazítja a könyvtártípusokat. Sót, a világ valamennyi könyvtára virtuálisan egyetlen gyűjteményóriásként fogható fel, melyet bárhonnan használni lehet. A virtuális világkönyvtár másként is megvalósulhat. A mai külső tárolók kapacitása lehetővé teszi, hogy teljes szövegeket – elméletben pl. az addig megjelent valamennyi könyvet – hordozható méretű helyre zsugorítson össze. Este könyvszekrényünk egyik polcára helyezhetjük a világkönyvtárat. Mert lesz azért könyv is, lesz saját könyvszekrény is. A könyvtári rendszer nagy változása eszerint abban áll, hogy eddig autonóm könyvtárak éltek, köztük gyengébb-erősebb könyvtárközi kapcsolatok javították a minőséget. Most fordítva látjuk a hangsúlyt: egy könyvtári corpus él virtuálisan közgyűjteményekben szétosztva, erőteljes adatátviteli csatornákkal összekötve, amelynek elérési helyei behálózzák az országot, a kontinenst, a világot. Ez az elvi modell már jobban működhetne, ha a szakma jobban látná lehetőségeit. Ez az elvi modell elvi működése, a gyakorlatban politikai, gazdasági és ki tudja milyen érdekek gátolják.
Nos, a vázolt világunkhoz kell találjunk technológiát. A szellemi termékek, a dokumentumok, a szövegek és szövegrészek, de bármi azonosításának eljárásaitól a szövegek automatikus tömörítéséig. Szerencsénkre a szöveg kínálja magát, mint József Attila versében a velünk nevelkedett kezes állat, a gép, akinek “mi tudjuk a nevét”. A szövegekről és szövegekből a könyvtár szigorú szabályok szerint valami helyettesítőt, képviselőt készít, nevezzük szurrogátumnak, amely a bibliográfiai leírástól a referátumig, szakjelzetekig mindent magában foglal. A könyvtár ezzel foglalkozik, csak legvégül hívja elő a keresett szöveget, illetve hordozóját, a dokumentumot. Legfontosabb törvényünk az eredeti szöveg és könyvtári reprezentációja közti viszonyt határozza meg. Ez a Soergel-axioma vagy Landry-posztulátum, vagy egyszerűen a “relációmegőrző transzformáció” követelménye. Kimondja, hogy a könyvtári indextételeknek, szurrogátumoknak, akárminek meg kell őriznie azokat a relációkat, amelyek az eredeti szövegben a fogalmak között állnak. Ez pedig nyilván egyedi. Sőt, minél eredetibb egy közlemény, annál inkább újszerű a kapcsolat, amelyet a fogalmak között feltár. Könyvtárilag tehát követhetetlen, nem lehet végtelen számú relációt átmenteni. Megoldást kell találni. Mai szoftvereink erre még érzéketlenek. Mondhatnám: teljesen süketek. A tezaurológia a szótárba építi a priori relációt, rendszerint logikaiakat és szerkezetieket, de ez eléggé formális, pontosan a szövegfüggő kapcsolatokra alkalmatlan. Ám ha meggondoljuk, a természetes emberi nyelv is ezzel a problémával áll szemben. Chomsky pontosan ezen álmélkodott el: hogyan lehet véges számú szóból végtelen számú mondatot, véges számú nyelvtani esetből végtelen számú relációt, szintaktikai kapcsolatot generálni? A generálni szót nem alkalmilag használom, hanem a generatív grammatika okán. Mai könyvtári eljárásaink csúcstechnológiája a Soergel-posztulátum követelményén, a generatív grammatika elemzésein nyugszik. Kövessük az emberi nyelvben már évezredek óta kiérlelődött megoldásokat. Másként pedig ugyanezekkel a problémákkal birkózik a hypertext relációs gráfjain kalandozó kutató.
Még ez sem elég. Könyvtáraink világszerte ahhoz szoktak, hogy leggyakrabban dokumentumokat, a szövegek hordozóit kérik tőlük. A jövőben egyre gyakrabban adott szempontoknak eleget tevő szöveghelyeket, szövegrészeket fognak kérni. Sok helyről származó egy-két bekezdésnyi, egy-két oldalnyi szövegrészeket a forráshelyek pontos megjelölésével. Ebben áll a visszakeresés problémája teljes szövegtárolás esetén. A vonatkozó eljárások kidolgozásához szintén a szövegtan adhat fogódzókat. De ez már nagyon a jövő.
A fent vázolt gondolatmenet nagyon szárazon mutatta meg a kézikönyv szerkezetét, sok elágazása van még. De talán ennyi is elég.
Kiindulásunk volt, hogy mindkét kézikönyv iránytűként kívánt, akar megfelelni egy változó világban. De nem tudjuk, milyen lesz a jövő. Senki nem tudja. Egyik kollegánk, barátom példával érzékeltette azt a szép új világot. Elmondta, hogy képzeljünk el egy személyt, aki képes lesz leélni teljes életét anélkül, hogy kimozdulna a házából. Távoktatásban szerzi meg iskolai bizonyítványait. Könyvelői állást vállal egy új-zélandi cégnél miközben Debrecenben lakik. Soha nem találkozik személyesen munkáltatóival. Házastársat erre szakosodott párosító számítógépi szolgálat választ számára, é.i.t. Azt hiszem, mindannyiunkat, egy másik világ neveltjeit ennek a honfitársunknak a személyisége érdekel leginkább. Mi lesz benne az egyéni, miben fog különbözni chilei kollegájától? Bizonyos, hogy a világot átható nagy integrációs folyamatok falanszterizáló hatásának ellentételezésére meg kell erősíteni mindazt, ami lokális, egyéni, személyes, különböző, mert a világ sokszínűsége így őrizhető mindenki gazdagodására.
Nem azt kell tudnunk, hogy milyen lesz a jövő. Hanem azt, mit akarunk rájuk hagyni. Ahogy öregszem, és ahogy egyre inkább nyugtalanít a nagy változás, az átmenet gondja, annál inkább újra felfedezem a másik nagy változás korát és szinte mindennapi beszélgetőtársammá fogadom azokat a férfiakat, akik felismerték teendőjüket a változásban. Az első századokra gondolok, még virágkorát éli a görög és latin műveltség, egyre dekadensebben és erőtlenebbül ugyan. Tör előre a kereszténység, a Hermész Triszmegisztosz kultuszán terebélyesedő hermetikus vallások keresik a létezés titkait, Zoroaszter akkor már az egész akkori világhoz szól Perzsiából. Az erőt a nyugat-európai barbárság képviseli, övék a jövő. Boëthius, Cassiodorus a gótok királyához csatlakozik; nem tudják, milyen lesz a jövő, de biztosan nem a művelt rómaiak ízlése szerint való. Emberfeletti életművet teremtenek: megmentik, átmentik a görög tudományt, Boëthius az egész Arisztotelészt. Cassiodorus megteremti tudományrendszertanát, a septem artes liberales-t, a hét szabad művészetet, amely már ismerősebbnek tűnik. De azt is tudni kell, hogy a septem artes-ből a quadrivium, a négyes út célja az antik tudományosság átmentése volt. A septem artes-nek máig tartó hatása volt a tudományokra, belőle építkeztek a középkori egyetemektől – ha hiszik, ha nem néhány mai iskoláig sokan. Az utolsó platonisták egyike, igaz, Bizáncban, szintén tudományrendszertanát hagyta ránk. Porphürosz, kinek dichotomián épülő “fá”-ja szintén a rendszerezés erejével kívánta a jövőt a tudás egészére emlékeztetni. Platonista volt, akiket akkor már üldöztek. Valószínű, hogy Porphürosz is áldozat volt a tudomány oltárán.
Kik voltak ők? Nem a jövő ismerői. Viszont annak tudói, hogy mit nem szabad elfelejteni az akármilyen jövőben. Kicsit a szűkebb világunk szűkebb keretei közt analógiaként mondható, ugyanettől válik határozottá a Sallai–Sebestyén mondandója a világ változása ellenére. Az új kézikönyv is egyet akar. Arra tanítani a világot, hogyan lehet az emberi értékeket és tudást az átalakulás nemesítő erőinek gerincévé tenni és hogyan lehet értékeket, tudást örökíteni. Boëthiust 524-ben megölték. Öt évvel később 529 táján a szintén klasszikus iskolázottságú Nursiai Benedek néhány társával megalapítja Montecassinot: megszületett Európa. A mi Európánk.

Címkék