Interperszonális kapcsolatok gyermekkönyvtárban

Kategória: 1999/ 1

“…csodálatos lehetőségek rejlenek abban a
játéktérben, amely két, egymáshoz hasonló
dolog kölcsönhatásba lépésekor keletkezik”

(Winnicott D. W.: A kulturális élmény helye)2
Ez az írás egy előadás munkaanyagából készült, melyet gyermekkönyvtárosoknak tartottam. Ezt azok miatt hangsúlyozom, akik annak idején ott voltak. Ugyanis utólag jutott eszembe, hogy elfelejtettem megmondani: hogy kerül a csecsemő világa a könyvtáros asztalára? Az ő kedvükért most ezt nem rejtem el a szövegben, hanem előre megmondom: identitásformáló hatása van annak, amit az emberi fejlődésről (személyiségfejlődésről) gondolunk. S ennek kitüntetett időszaka a csecsemő- és kisgyermekkor, és az anya-gyermek kapcsolat, melynek nyomai egy életre belénk íródnak. Magam szenvedélyes könyvtárlátogató vagyok, és ez indított arra, hogy végiggondoljam saját szakterületem, a pszichoterápia elméleti ismereteire támaszkodva, hogy mi történik a könyvtárban az emberek között? Előadásomat “aperitif”-nek szántam a konferencia nyitóülésén.

“Írni a szerelemről s megtalálni azt.” Ez Peter Greneway legújabb filmjének, a Párnakönyvnek utolsó mondata. A film egy nőről szól, akinek apja kínai, anyja japán, s akinek egy kislánykori emléke nyomán szenvedélyévé vált az emberi testre, bőrre való írás. De azt is mondhattam volna, hogy a film a Vágyról szól, hogy érzéseinket, gondolatainkat közvetlenül adjuk a másiknak, a Másikra írjuk vagy magunkra írassuk, áthidalni vélve ezzel a nyelv, a beszéd problémáját. A nyelv kapcsolati problémája ugyanis az, hogy nemcsak összeköti az embereket, hanem el is választja őket; szoktunk beszélni nyelvi nehézségekről, amikor nem értjük meg egymást, más esetben viszont azt is mondjuk, hogy szavak nélkül is megértjük egymást. Más oldalról pedig: “A nyelv olyan, mint a bőr: szavaimmal a Másikhoz dörgölődzöm. Mintha csak a szavak helyettesítenék az ujjaimat vagy mintha az ujjak szavaim meghosszabbításai volnának. Nyelvezetem reszket a vágytól.” – írja Roland Barthes a Beszédtöredékek a szerelemről c. könyvében3, a Szöveg öröme, az S/Z stb. szerzője, a francia irodalomtudós. Azért választottam ezeket a költői idézeteket bevezetésképpen, mert az a szándékom, hogy az interperszonális kapcsolatokból egy olyan mozzanatot ragadjak meg pszichológiai szempontból, ami szabad szemmel ugyan nem látható, mégis alapvető, lényeget érintő, esszenciális. Ez a szubjektumok találkozása, az interszubjektivitás, ami a könyvtárak iránti vonzódás egyik magyarázata lehet.

Pedig Barthes “Az olvasásról” c. esszéjében, amely “A szöveg öröme”4 kötetben jelent meg magyarul, azt írja 1975-ben: annak, hogy a franciák fele nem olvas, egyik felelőse a könyvtár intézménye. “A könyvtár elvileg végtelen, bármekkora legyen is ténylegesen, mivel mindig innen és túl is van a keresleten (vagy legalábbis így fogja fel magát): a vágyott könyv többnyire nincs meg, de mindig javasolnak helyette másikat: a könyvtár a vágy pótlékainak helye; az olvasás kalandjával szemben a könyvtár a valós, mivel a Vágy rendjére emlékeztet: mindig túl nagy és túl kicsi, s alapvetően nem illik össze a Vággyal; ahhoz, hogy élvezethez, kielégüléshez, gyönyörhöz jusson, az alanynak meg kell állítania saját túláradó Imagináriusát (Képzeletét); túl kell esnie a maga Ödipuszán – ez az Ödipusz nemcsak négyéves korban vár ránk, de egész életünkben, minden egyes nap, valahányszor vágyakozunk valamire.” (60. l.) A könyvek bősége miatt elveszettnek érezhetjük magunkat.

Csak emlékeztetőül: a pszichoanalízis szerint a gyerekek az ödipális korban, 3-tól 6–7 éves korukig olyanra vágynak, amit nem kaphatnak meg úgy és abban a formában, ahogyan ezt elképzelik maguknak. Nevezetesen a lányok az apjukba szerelmesek, a fiúk az anyjukba. S a személyiségfejlődés fontos állomása ennek a konfliktusnak kompromisszumos megoldása: az azonos nemű szülővel való azonosulás mentén a lemondás az ellenkező nemű szülő kizárólagos birtoklásáról – legalábbis a realitásban. Ugyanakkor a Vágy megmaradhat, és meg is marad; tudásvággyá, új személyekkel való kapcsolatba lépés iránti vággyá, készséggé vagy kielégíthetetlen sóvárgássá alakul, vagy reménnyé és hasonlókká. Szerencsés esetben a lemondás táján lép az ember iskolába, az intézményes oktatás rendszerébe, tanul meg írni és olvasni. Könyvekkel már korábban találkozik.

“A Könyvtár olyan tér, amelybe ellátogatunk, de nem lakunk benne.” – folytatja Barthes – “Talán két külön szót kellene használnunk a könyvre: az egyiket a Könyvtár könyvére; a másikat az otthoni-könyvre ( ) az egyiket a “kölcsönzött” könyvre – amelyhez többnyire bürokratikus vagy hivatalos eljárások útján jutunk-, a másikat az elsajátított, megragadott, magunkhoz kötött könyvre, mintha valami fétisről volna szó; az egyiket egy adósság könyv-tárgyára (vissza kell adni), a másikat egy közvetlen (nem közvetített) vágy vagy kereslet könyv-tárgyára. Az otthoni (nem nyilvános) tér lefoszt a könyvről minden társadalmi, kulturális, intézményes látszást ( ). Persze az otthoni-könyv sem valamiféle tiszta vágy tartozéka: általában egy olyan közvetítésen keresztül jutunk hozzá, amely nem nevezhető különösképpen tisztának: pénzért; meg kell vennünk, azaz nem veszünk meg más, könyveket, de lévén a világ olyan amilyen, a pénz maga is felszabadító lereagálás – az Intézmény viszont nem az; a vásárlás is lehet felszabadító, a kölcsönzés azonban nem: ( ).” (uo. 60. l.)

Így Barthes. Ő azt mondja: amit kölcsön kapok, az nem az enyém, s ezért nem is elégíthet ki. Vannak, akik szeretnek kölcsönkapni és kölcsönadni, s vannak, akik egyébként is azt gondolják, hogy vehetjük úgy, hogy az égvilágon minden csak kölcsön van. Az emberi kapcsolatokat is kölcsönösségben képzeljük.

És az emberek szeretnek könyvtárba járni és ott elidőzni. A praktikus okokon kívül vajon miért? Mi van ott, ami olyan nagyon fontos? Vagy olyan nagyon érdekes? Vagy olyan nagyon jó? Tegnap egy fiatal felnőttekből álló csoportban egy fiú a könyvekkel kapcsolatos szenvedélyéről beszélt. Megemlítettem, hogy erre az előadásra készülök, s erre egymás szavába vágva meséltek könyvtári élményeikről, egyikük azt mondta a távolba meredve: a könyvtárnak illata van.

Interperszonális kapcsolatok és fejlesztésük a gyermekkönyvtárban a címe ennek a konferenciának. Az “interperszonális”, a személyközi szigorúan véve a szociálpszichológia szava. Olyan megközelítés, ahol van két vagy több ember, személy, akik kommunikálnak, verbális és nem-verbális üzeneteket váltanak, cserélnek egymással, és ez interakciókban zajlik. Az interperszonális megközelítés elsősorban a viselkedésre vonatkozik. Ha megfigyelőként bemegyünk egy könyvtárba, és ott elegendő ideig tartózkodunk, akkor az interakciókat látjuk.

Azt gondolom, hogy ezek lebonyolításában minden könyvtáros gyakorlott. A könyvtárban való viselkedésnek szabályai vannak, melyekbe beavatódnak az olvasók, s attól fogva rendszerint ehhez tartják magukat. Az eljárásmódok rutinszerű ismerete biztonságos és megnyugtató, látszólag mindössze ennyi kell ahhoz, hogy mindenki megelégedésére működjön a rendszer. Az Internet is így működik. Mégis, más a légköre. A világhálón működő interperszonális kapcsolatok egy másik előadás témája lehet majd.

Az interperszonális kapcsolatokban mindig van valami magától értetődő, amit a szociálpszichológusok úgy intéznek el, hogy azt mondják: egy adott interakcióban a személyek teljes élettörténetükkel vesznek részt, ezt kommunikálják viselkedési stílusukkal, témáikkal, szóhasználatukkal; mely persze annak a kultúrának is a története, amelyben az élettörténet formálódott. És azt is tudjuk, hogy az élettörténet adott helyzetben való kifejezése, a narratívum, egy olvasat a sok közül egy emberen belül is, hát még mások szemével nézve, látva, különböző helyzetekben. A könyv a szerző és az olvasó egy-egy olvasata.

Mi történik a könyvtárban az emberek között? Ha ezt személyek között vizsgáljuk, nem jutunk messze, a viselkedés szabályozott, tárgyszerű, a beszéd terjedelmében és erejében korlátozott, a mosolyok – legyenek azok bármily kedvesek – konvencionálisak. Mégis tudjuk, mert átéljük, hogy valami nagyon fontos, bár szabad szemmel nem látható, zajlik ember és ember között a könyvek kölcsönzése folyamatában, a könyvtár valóságos terében, és abban a különös, nehezen meghatározható, úgynevezett átmeneti térben, amely akkor keletkezik, amikor valahol szubjektumok találkoznak. A “között”-ről, a köztes területről fogok beszélni, amelyben a szubjektumok találkoznak. Ehhez gondolatilag is ki kell egészítenünk a kapcsolati mezőt, és bele kell értenünk ebbe magukat a könyveket is mint olyan tárgyakat, melyek a szubjektivitás konkrét és nyitott nyomai. Azt akarom mondani, hogy az a különös élmény, amelyben a könyvtárban az olvasó és a könyvtáros részesül, a könyvvel, az általuk küldött üzenetekkel, a könyvek rendezett sokaságával lehet kapcsolatos.

Tehát túllépve a látható fizikai valóságon és a könyvtár társadalom által delegált, praktikus célján és feladatán, azt találjuk, hogy a könyvtárban szubjektumok találkoznak, s a kapcsolatot, mely a három fél között szövődik, interszubjektív-nek nevezhetjük. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mi az az interszubjektivitás, akkor azt szoktam mondani: az interszubjektivitás az, amikor a kisgyerek seggre esik, és az anyja azt mondja: Hoppá!5 Egy ilyen pillanatban az történik, hogy a kisgyerek a testében, a mozgásban érez valamit (kísérletek igazolták, hogy már a nagyon fiatal csecsemő is “tudja”, mi az, hogy “föntről le”), és akkor az anyja ad egy hangot, aminek dallama ereszkedő. Amit a baba saját testében érez (a gyors ereszkedést), azt másodperccel később “visszahallja” kívülről, az anyja hangjában. Azt éli át, hogy a másik is részesült az ő érzéséből, és azt, hogy az élmények megoszthatóak. A hangutánzó szavak ereje, a hasonlatok és metaforák és mindenféle érzékletes nyelvi fordulat hasonló mechanizmusok révén lesz hatásos.

Az interszubjektivitás fogalma arra történésre vonatkozik, amikor alanyok megosztanak valamilyen élményt egymással. Ebben a történésben csak alanyok vannak.6 Világos, hogy az élményem és ennek megosztása nem ugyanaz, a megosztás élményközösséget teremt, ami egy olyan jó minőségű kapcsolat tapasztalata, amelyben az élmények megoszthatók a másikkal. Ez emberi és emberközi kihívást jelent, képes vagyok-e megértetni magamat a racionális szinten innen és túl, az érzéseimet, hangulataimat élményeimet éreztetni tudom-e a másikkal. Sőt a racionalitáson belül, bonyolult problémák közlésekor a mindenki által ismert élményekre hivatkozunk. Valakinek, aki még soha nem látott csigalépcsőt, pusztán szavakkal lehetetlen úgy elmagyarázni, hogy képe legyen róla (hacsak nem rajzol közben, de ahhoz is szakértelem kell). Magyarázatunkba egészen biztosan bele fog tartozni egy spirális mozdulat, amitől viszont a másik azonnal képet alkot.

Az interszubjektivitás kutatása az emberi kapcsolatokban rejlő részletekre vonatkozik, olyasmire, ami bár látszik, mégse látjuk; legalábbis nem figyelünk rá külön, tudatosan, amit akkor érhetünk tetten, amikor nincs jelen, amikor hiányzik. Nézzük meg az emberi kapcsolatoknak ezt a hallatlanul izgalmas területét.

Donald Winnicott híres brit gyermekorvos és pszichoanalitikus az 50-es évek vége felé kezdett ezzel foglalkozni. Játék és realitás c. könyvében7, mely rövidesen magyarul is olvasható lesz, azt írja, hogy “időnk legnagyobb részét (átvitt értelemben persze) nem a külvilágban, de még csak nem is a belvilágban ( ) töltjük”, hanem egy köztes, átmeneti, tranzicionális térben. Mert mi történik velünk, amikor egy Beethoven szimfóniát hallgatunk, teniszezünk, vagy a Varázshegyet olvassuk? Vagy mi történik Önökkel most, amikor hallgatnak engem; vagy velem, amikor beszélek itt? És hol vagyunk most? Természetesen most egy pillanatra mindnyájan azonosítottuk, hogy Szentendrén, ebben a színház-teremben, de ha visszagondolnak az előző pillanatokra, és egy kicsit is sikerült felkeltenem az érdeklődésüket, akkor – ismerjék el – az előbb máshol is voltunk. Bár én beszélek és Önök hallgatnak, ha a Varázshegy olvasására hivatkozom, akkor itt és most élményközösség jöhet létre köztünk. A kulturális élmény, melyben külön-külön, de ugyanazzal a könyvvel részesültünk – nyilván más-más érzéseket átélve – egy pillanatra megosztható volt egy olyan térben, ami sem nem az Önöké, sem nem az enyém, de még csak nem is a Művelődési Házé. Hanem valami közös és köztes térben, amit a régen különbözőképpen átélt, de ebben a helyzetben egy pillanatra közössé vált élmény hozott létre.

Ez a harmadik tér (az átmeneti, tranzicionális, köztes tér) amely a külső, fizikai és a belső lélektani tér között helyezkedik el, végtelen változatosságnak ad helyet. A külvilágban a realitás feltételei súlyosan adottak, a belső világ viszontagságai szintén jelentősen korlátozzák az embert. A lehetőségek terét viszont mi hozzuk létre tapasztalatainkból, élményeinkből, abban a környezetben, amely a rendelkezésünkre áll. Ebben a térben születik meg a játék, a kreativitás és a kulturális élmény. Ez az átmeneti tér akkor keletkezik először az ember életében, amikor a csecsemő felismeri valahogyan, hogy az “anyja nem a saját szubjektív világához tartozik, hanem a külvilág része”. Eddig az anya teljes mértékben alkalmazkodott hozzá, ettől fogva fokozatosan teret enged a gyerek tapasztalatszerzési törekvéseinek. De ezenközben szemmel tartja, hallótávolságban van, segít, ha kell (de lehetőleg csak akkor) és csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy a csecsemő és később a kisgyerek maga tehesse azt, amit már tud. A csecsemő anyja támogató, szeretetteljes, kreatív jelenlétében fedezi fel fokozatosan saját magát és a környezetét. A bizalom érzésének megalapozódása történik ilyenkor. A bizalom csírái az anya-gyerek kapcsolatban, az érzések megoszthatóságának tapasztalatában keletkeznek. S a bizalom azért fontos, mert a fizikailag nem azonosítható tér tartalmaz egy paradoxont, amit előadásom elején már érintettem a nyelv kapcsán, hogy ti. a nyelv, a beszéd összeköt és elválaszt, egyszerre. Ha ugyanis a gyerek megtanul beszélni, kénytelen lesz lemondani arról, hogy a felnőttek kitalálják; mire vágyik, hiszen elvárható, hogy képes legyen elmondani. Bízni kell a megérthetőségben és az élmények megosztásának lehetőségében. A kapcsolat – a különválás ellenére – anya és gyermeke között mégis megmarad, kezdeti egységük emléke beleíródik a gyermek sorsába.

Tudományos szempontból spekulációnak tűnhet mindez, noha evidensnek érezzük. Éppen ez az evidencia csinált kedvet a kísérleti pszichológusoknak, hogy igazolásokat keressenek.8

Kezdjük megint elölről, vegyük a csecsemőt, akiről annak idején még én is azt tanultam, hogy születése után hetekig nem lát, kizárólag idegrendszerileg meghatározott reflexekre képes (fogó, szopó, stb.), próba-szerencse típusú tanulás során kezdi lassan azonosítani környezete jelenségeit, saját magáról semmilyen tudása, élménye nincs, anyját nagyon sokáig kizárólag saját részének tekinti és így tovább. A csecsemőről való elképzelések kialakításának egyik legnagyobb akadálya a belemagyarázás, a tulajdonítás, a felnőttek saját magukból való kiindulása és a megfelelő nyelv hiánya, amelyen erről a korai időszakról lehetne beszélni.

A kísérleti fejlődés-lélektani kutatások eredményei alapján ma már biztosak lehetünk benne, hogy a csecsemő eleve sokkal többet tud, mint amit feltételezünk róla. Tudás születik vele, amelynek funkciója a fizikai és társas világ struktúrájához való alkalmazkodás. Ízelítőül néhány kísérlet. Kimutatták, hogy ha az anya terhessége alatt rendszeresen elmond egy mesét, mindig ugyanúgy, akkor az újszülött “ráismer” a jelenségre a ritmus és a hangsúlyminta alapján. Természetesen nem az ismerős neki amit mondanak, hanem az, ahogyan mondják.

Egy másik kísérletben a három hetes baba elé két különböző cumit raktak. Az egyiket már korábban bekötött szemmel szopta. A baba megnézte (összehasonlította) az elé rakott cumikat és aztán azt nézte hosszabban, amelyiket előzőleg szopta. Ez azt jelenti, hogy látás útján fölismerte a tapintás útján már megismert tárgyat. A két érzékletet össze tudta kapcsolni.

Az egyik legérdekesebb kísérlet ebben a témakörben az volt, amikor egy négy hónapos sziámi ikerpárt vizsgáltak meg abból a szempontból, hogy megtudják: vajon a kicsiknek van-e valamilyen benyomásuk arról, hogy hol húzódnak a testhatáraik? Az ikrek szopták a saját ujjukat és a párjuk ujját is. A kérdés az volt: megállapítható-e különbség a kettő között? Kiderült, hogy mindkét iker “tudta”, hogy az ember saját szája, mely egy ujjat szop, és a saját ujja, melyet szopnak, nem alkot egy összefüggő Én-t.

Ez a kísérlet arra utal, hogy valószínűleg a pár hónapos baba számára is érzékelhetőek a saját testhatárai. Winnicott is azt hangsúlyozza, hogy anya és csecsemője közti kapcsolat kezdetektől fogva közös élmény, s ami köztük alakul, az szubjektumok találkozása már akkor is, amikor a csecsemő még nem tudja, hogy ő egy szubjektum. (Persze az anyjáról sem tudja.) A kapcsolat alakulása közös élmény, a csecsemő mindazt, amit átél, átéli az anya kifejezéseiben is, és látja, hallja, érzi a bőrén, a tartásán, a szagán; megtapasztalja, hogy érzései ismerősek a világ számára, tehát megoszthatóak. Ez az eredeti tapasztalat vezet el odáig, amit kulturális élménynek nevezünk. “A felnőtt kifinomult élet- és szépérzéke, valamint alkotó találékonysága ugyanazt a jelenséget rejti, mint a csecsemő mozdulata, amellyel karját anyja arca felé nyújtja, felfedezi ajkának részleteit, miközben tekintetét kutatja. Ez a gesztus éppoly kreatív, és ugyanúgy kifejezi a szépnek a szeretetét, mint a felnőtt kultúra-élvezete.” – írja Winnicott. A tradíciók, hagyományok, mítoszok, mesék, történetek létezése – történelmi szempontból bizonyíték az emberi élmények átadhatóságára, folyamatosságára, megoszthatóságára.

Létünk igazi természetére irányuló témák ezek ugyanúgy, mint ahogy minden egyes könyvet ezért írtak és ezért olvasnak. A könyvtár pedig konkrét teret nyit ezeknek a szándékoknak, rendelkezésre áll, segít eligazodni, kölcsönad, vigyáz a könyvekre, karbantartja azokat, újakat szerez be, pótol, gondoz, akár egy anya. Sokkal többet jelent ez, mint praktikus technikát írott anyagok birtokbavételéhez. A nem-fizikai tér, ami az olvasó, a könyvtáros és a könyvek között van a könyvtárban, nem más, mint az interszubjektivitás tere, egy ún. átmeneti, tranzicionális tér, ahol a szubjektumok sajátos módon találkozhatnak. (Gondoljunk csak a repülőtéri tranzitra: melyik ország felségterülete? Egyiké sem meg az összesé sem, mindig azoké az embereké éppen, akik akkor és ott tartózkodnak.) A könyvtárban közös tere van az írott, könyvformájú szubjektumoknak, az olvasónak, aki többé-kevésbé meghatározott szubjektumokkal való találkozásra vágyik és számít, valamint a könyvtárosnak, aki közvetít, megmutatja és biztosítja az utat, fenntartja a találkozás lehetőségének reményét.

“Írni a szerelemről, s megtalálni azt.” Az írás és az olvasás helyére utalhat az előadás elején említett film utolsó mondata. Arra gondolok, hogy az írás, az olvasás és a könyv az élet, a lét értelméhez úgy visz közelebb, hogy időről időre eltávolít magától. A könyvtárak és a könyvtárosok pedig évszázadok óta őrzik gondozzák, gyarapítják az írott, olvasható kincseket, a könyveket, folyóiratokat újságokat, folyamatosan rendelkezésre állnak, biztosítják, hogy legyen mihez, hova visszatérni, újra keresni és újra megtalálni…
 

1 Az előadás az MKE Gyermekkönyvtáros Szekciójának konferenciáján hangzott el, 1998. november 6-án Szentendrén.

2 A tanulmány, amelyben ez az idézet található, és amelyet előadásomban felhasználtam, eredetileg az International Journal of Psycho-Analysis 48/3. számában jelent meg 1967-ben. A továbbiakban a Winnicott: Playing and Reality kötetben, mely rövidesen magyarul is olvasható lesz.

3 Barthes, R. 1997 [1977]: Beszédtöredékek a szerelemről. Atlantisz. Bp.

4 Barthes, R. 1996 [1973]: A szöveg öröme. Osiris Könyvtár. Bp..

5 Gergely, Gy. (1996): “Hoppá!”, avagy az eszmélkedés lélektana. a szociális tükrözés szerepe az öntudat és az önkontroll alakulásában. Pszichológia. 4. 361–382.

6 Az interszubjektivitás irodalma az utóbbi évtizedben hatalmasra duzzadt. Ehhez az előadáshoz – közvetlenül – Marianne Borstad 1992-ben svédül publikált tanulmányát használtam, ami magyarul a Pszichoterápia c. folyóirat VII. évf. 5., 1998. szeptemberi számában olvasható (349–362): “Interszubjektivitás a dialektikus kapcsolatelmélet tükrében” címmel.

7 Vinnicott, D. W. 1988 [1971]: Playing and Reality. Penguin Books.

8 A vázlatosan ismertetett kísérletek Stern, D. (1985): The Interpersonal World of the Infant c. korszakalkotó munkájában jelentek meg.

Címkék