Bartos Éva elgondolkodtató kérdéssora (ld. 3K áprilisi szám) fontos figyelmeztetés: ideje van kicsit magunkkal mint könyvtári szakemberekkel is foglalkoznunk! Néhány gondolatára szeretnék reflektálni. Többek között azt kérdezi, milyenek és korszakváltók-e az ezredforduló Magyarországának könyvtárosai? Véleményem szerint a korszakváltást – többé-kevésbé – “megcselekedtük”. Igen, mi így együtt – a vitaindító szavaival élve – a “nagy egyenetlenségeket mutató intézményrendszerben dolgozó, nagyon egyenetlen felkészültséggel és elhivatottsággal bíró magyar könyvtáros társadalom.” Állításom minősítése azután már csupán nézőpont kérdése. Teljesítményünkkel lehetünk elégedettek és erősen kritikusak is. Mondhatjuk, hogy hasonló érdemeket más generációk is magukénak mondhatnak. Kinek van joga – és kell-e egyáltalán – ítélkezni arról, melyik “hőskor” a hősibb? A közintézményeket, a könyvtári szolgáltatásokat alig-előzményekből megteremtő 120–100–50 évvel ezelőtti pályatársainkat illeti-e nagyobb tisztelet vagy a manapság alkotók közül azokat, akik a közönség javára megvívták/ják a technológiaváltás, az információrobbanás eddig soha nem látott nagy csatáit.

Magam is azt tartom lényegesnek, hogy legyenek saját válaszaink problémáinkra! Mondom: válaszaink és nem ítéleteink! Válaszaink a kérdésekre, a kihívásokra és érveink azok hitelesítéséhez. A leghitelesebb érvelés a tett, amely mindig “itt és most” születik! Én úgy vélem, nincs “általában” jó könyvtár és könyvtáros: a szolgáltatás hatékonysága csakis saját környezetében minősíthető. Szűkebb pátriámban és a magyar könyvtári rendszer egészében is látok jó példákat. Tanulási kedvet, tudatosságot, kreativitást, áldozatkészséget, segíteni akarást, együttműködési hajlandóságot. Mindezek csodákra képesek, mert leküzdik a tehetetlenséget, a fásultságot, a forráshiányt, mert a kishitűeket is önvizsgálatra késztetik. Én óriási erőforrásnak tartom, hogy nem kell egyedüllétet éreznünk! Partnereink vannak a megyékben, az országban, a világban, és már nemcsak a közös hivatás, hanem a telekommunikáció számos vívmánya is segít a tér és idő legyőzésében, a feladatok megoldásában. A rendszer egésze igenis képes az eseti hibák kijavítására, a hiányosságok pótlására. Nem lehet nem észrevenni, hogy a NKÖM telematikai stratégiája, a MEK intézményesülése, a Neumann Ház produktumai, az ODR, a LibInfo valóságos motivátorai a munkakultúra változásának.

Ugyanakkor nyilvánvaló eredményeink nem homályosíthatják el tisztánlátásunkat: számos ponton sebezhetők vagyunk… Mert igaz ugyan, hogy munkafolyamatba építettünk száz meg száz számítógépet, elektronikus katalógusokat, digitális adatbázisokat, elektronikus könyvtárakat létesítünk, használunk és használtatunk, miközben tovább cipeljük magunkkal súlyos tehetetlenségünk olyan terheit, mint például az “elnehezült”, hasznavehetetlen állománytesteket, a hatékonyságromboló párhuzamosságokat a feltárásban, valamint az együttműködésben és szolgáltatásközvetítésben tetten érhető erőtlenségünket. Sőt, frusztráltságból eredő presztízsromboló döntéseinket. Mire gondolok? Több dolog közül az egyik legsúlyosabbat említem: a rosszul megállapított nyitvatartási időket, amivel hatalmas értékű “közjót” tagadunk meg a társadalomtól, miközben megbecsüléshiányról panaszkodunk. A vizsgaidőszakban zárva tartó, illetve egyes szolgáltatásait szüneteltető felsőoktatási könyvtár vagy a nagy nyári szüneteltetés divatját követő lakóhelyi könyvtár vezetőinek vajon nem támadnak kétségei a könyvtár és a könyvtárosság mibenlétéről? Káros dacreakciónak, negatív érvelésnek tekintem a hozzáférés korlátozását azokért a vélt vagy valós bántásokért, alulértékelésért cserébe, amelyeket képtelenek vagyunk feldolgozni, de leginkább megváltoztatni.

Azt gondolom, szinte mindegy, hogy szakmai jövőképünkben a technokrata információtudás vagy a tradíciókkal természetesebben összeillő humán értelmiségi szerepkészletét hangsúlyozzuk – mivel kell ez is, az is –, ha elfeledkezünk hivatásunk lényegéről, a szolgálatról, az “átadni–segíteni akarás”-ról. Ezt azért is fontosnak tartom hangsúlyozni, mert egyes “könyvtárakban” (pl. falvakban) és a differenciált szervezetű nagy gyűjtemények tömeges tranzakciót lebonyolító munkaköreiben többnyire nem diplomás munkatársakkal találkoznak a látogatók. Szerepelvárásainkban náluk nem a tudományok ismerete, hanem az emberi kapcsolatok iránti készség a domináns. Ne feledjük, az olvasó a velük való találkozásból is ítél. A használó felé fordulás, az empátia, az elfogadás, a problémamegoldásban mutatott érdekeltség, a jó szó, az információ és dokumentum szolgáltatásának képessége az a közös nevező, amely a szükségszerűen különböző, sokféle státusz között éppúgy kapcsolatot teremt, mint a könyvtáros tradicionális és modern szerepfelfogásában. Nevezhetjük a foglalkozást bárminek, nem a jelölő, hanem a jelölt a lényeg!

A használói elvárás tehát megítélésem szerint sokkal kevésbé változott, mint az igénykielégítés technológiája. Állítom ezt annak ellenére, hogy a “falak nélküli könyvtár” víziója rohamosan növeli népszerűségét. “Az interneten minden rajta van…” kijelentéssel manapság meglehetősen gyakran találkozunk, és egy illúziót nem könnyű elfogadható érvekkel cáfolni: megértetni, hogy a virtuális könyvtár sem önmagától létező entitás. Léte és működése éppúgy információs szakembereknek köszönhető, mint a hagyományos könyvtáré. A keresőrobot és a könyvtáros közé – a mesterséges intelligencia korlátai miatt – sem most, sem a jövőben nem lehet egyenlőségjelet tenni. Az első dolgunk tehát, hogy mi magunk bízzunk intézményeink hosszútávú küldetésében, legyünk képesek ezt használóinknak a hétköznapokban teljesítménnyel bizonyítani, a távol maradók számára pedig legalább azt az üzenetet eljuttatni, hogy a könyvtár értük is létezik, a könyvtáros figyelme bármikor az övék is lehet, csak akarniuk kell.

Vagyis magam amondó vagyok, ne keseregjünk azon a tényen, hogy a foglalkozási presztízsrangsorokban rendre a lista alján kullogunk. Persze azzal sem kellene áltatni magunkat, hogy “egyre több használónak” van ránk szüksége. Amikor ilyen és hasonló kijelentéseket hallok, azt gondolom, én egy másik Magyarországon élek. Tény, hogy intézményeink társadalmi hatóköre meglehetősen kicsi! Annak viszont legalább örülhetünk, hogy nem túl kiterjedt használói körünk aktív, érdeklődése intenzív. Bartos Éva kérdésein elgondolkodva be kell vallanom, ma már gyakran eszembe jut Gerő Gyula egykori baráti jóslata a bölcsességről és a belátásról. Bevallom, korosodván egyre kevésbé bosszant, ha ismerőseim azért minősítik “jó munkának” a könyvtárosságot, mert ott sokat lehet olvasni, és ráadásul még fűtenek is. Maholnap a szemem se rebben, ha az internet térhódítását látva a könyvtár szükségtelenségét vélelmezik, hanem rákezdek a magam “Igen, de …” kezdetű mondókájára. Azt is tudom ugyanis, hogy szerte a nagyvilágban hasonló jelenségeket tapasztalnak a pályatársak, mégis büszkék hivatásukra, többnyire sugárzik róluk a magabiztosság. Persze jólesik néha panaszkodni. A minap azt olvastam egy hannoveri kolléga tollából, hogy egy neves fizikus kereste fel könyvtárát, és azonmód megosztotta vele örömét, hogy milyen jó is lehet ilyen kellemes meleg helyen dolgozni. Úgy gondolhatta – írja a kolléga –, hogy szerepe egy segédkertészé, akit gerincpanaszai miatt kegyelemkenyéren tartanak a tudományos szakkönyvtárban. (Kajánabb kollégáimtól kéretik azon példáik mellőzése, miszerint a “mi tudósunk/professzorunk nem jön, hanem üzen vagy telefonál…”)

Fentebb már céloztam rá: a humán műveltségről a számítástechnika térhódítása ellenére sem mondhat le a könyvtáros társadalom. Meggyőződésem, hogy nem vagyunk körültekintőek, amikor lépten-nyomon információszolgáltatásként jellemezzük a könyvtárak tevékenységét, és úgy teszünk mintha az irodalom, főleg a szépirodalom közvetítése nem tartozna tevékenységi körünkbe. Azt javaslom tehát, ne csupán a divatokra, hanem a közel és távol felfedezhető jelenségekre is figyeljünk oda, hacsak határtalan modernizációs vágyálmaink miatt nem akarunk valami fontos dologról lemaradni.

Befejezésül a Nobel-díjas Günter Grass felolvasóestjeinek tapasztalatait ajánlom mindannyiunk szíves figyelmébe:
“A hallgatóknak és – reményeim szerint – az olvasóknak is egy új társadalma alakul ki, s amint a beszélgetésekből kiveszem, közülük sokan már hosszú ideje nem olvastak, elfogadták a technika által kínált lehetőségeket – a komputert, az internetet –, aztán egyszerre csak észrevették, hogy valami hiányzik. A könyvvel való kapcsolat sokkal közvetlenebb, privátabb és személyesebb, mint az a kommunikáció, amelyet az internet színlel. Ez ellenhatást vált ki: visszavisz a könyvhöz….”