“Nézd a gyerekek arcát. Ott! A porban! Mennyi
öröktől fogva ismert ismeretlen!”

lllyés Gyula
Amikor erre az előadásra készültem, s próbáltam áttekinteni mindazt, amit gyakorló könyvtárosként, gyermekkönyvtárosként az évek során tapasztaltam, s felelevenítettem a tanultakat és a szakirodalomban olvasottakat, úgy éreztem, hogy dantei módon “Az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam”. Nem mondanám, hogy az igaz utat meglelem, de mindez arra késztetett, hogy a magam szubjektív módján elgondolkodjam arról gyermekkönyvtárosként s tanult szakmám szerint pedagógusként is: mi az, ami mindebből a gyermekkönyvtárban használható (vagy csak ez használható), s rájöjjek mi az, amit már eddig is – természetes módon – ezen elvek alapján tettünk. A téma, a gyermekkönyvtári konfliktushelyzetek, kikerülhetetlenül érintkezik a pedagógia, a gyermeklélektan, a gyermekjog és -védelem, a szociológia, a könyvtár szociális funkciója kérdéseivel is. Mindezek áttekintésére, a különböző módszereknek akár csak a felvázolására idő híján nincs mód.

Ezért mindaz, amit elmondok nektek, inkább hangos gondolkodás. Néhány művet csupán az utalás szintjén tartok szükségesnek megemlíteni, mert munkánk során ezek forgatása, újraolvasása elkerülhetetlen. Ilyenek: Karácsony Sándor munkái; Mérei-Binét: Gyermeklélektan; Eliot Aronson: A társas lény c. munkája; Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek c. műve; Eric Berne: Az emberi játszmák; Erich Fromm: A szeretet művészete; Thomas Gordon: P.E.T. és T.E.T. könyve; A könyvtár szociális funkciója c. tanulmánygyűjtemény, Nagy Attila, Popper Péter, Vekerdy Tamás, Ranschburg Jenő írásai – és nyilván még lehetne folytatni a sort.

Úgy gondolom, hogy talán nem haszontalan – még ha evidenciákról lesz is szó –, ha a szűken vett témát egy nagyobb körből kiindulva közelítem meg. Kiindulási pontom természetes módon a gyermekkönyvtár mint színtér, a gyermekkönyvtáros és a gyermek, akik ebben a közegben kerülnek kapcsolatba s olykor vélt vagy valóságos konfliktushelyzetekbe.

Ha visszagondolunk Karácsony Sándor pedagógiai elveire, akkor világossá válik, hogy ez az a hely, mely a közösségi élet, az indirekt módon történő nevelés színtere, lehetőség a művelődésre, a kapcsolatteremtésre, s mindez szabad elhatározásból történő, nem pedig muszáj-tevékenység. A gyermekkönyvtárban, melynek légköre oldott, feszültségektől mentes, a gyerek is feloldódik, mert ide szabadon, a “muszáj” görcse nélkül jön és jöhet be, és itt csak úgy “ellehet”. Viselkedése felszabadult, s az oldott légkörben mégis magától értetődően fegyelmezett.

A könyvtár működésének alapja – persze az összes tárgyi feltétel mellett – a jó nevelő, esetünkben a jó gyermekkönyvtáros, akiben egyesül a pedagógiai érosz, a kultúra birtoklása, aki az alapokról kezdve képes felkelteni annak az igényét, hogy érdemes műveltnek lenni, aki nem termeltet, hanem kulturális többlete által hat. Azaz: szereti a hivatását, szereti a gyerekeket, alaposan képzett. Másként el sem képzelhető az a tevékenység, ami a gyermekkönyvtárban történik, s tapasztalataim szerint a legtöbb esetben nincs is ez másként. Tehát ahhoz, hogy a rendszer működjön, a legmegfelelőbb embert kell megbízni a terület illetékességével.

Fontos, hogy legdominánsabb személyiségjegyei a közvetlenség, személyesség, segítőkészség, megértés, elfogadás, kommunikációs készség, türelem, szeretet legyenek. Hiszen a könyvtárosság lényege szerint, s itt hadd hívjam segítségül Nagy Attilát: “segítő jellegű szolgálat, kapcsolat, mely csak akkor lehet igazán hatékony, ha a technikai hozzáértés, a könyvtári eszközök alkalmazni tudása a lélektani tudnivalókkal, a személyek közötti kapcsolatok szabályszerűségének ismeretével és gyakorlati alkalmazási készségével párosul”.

A könyvtárosság, szűkebben és tárgyunknál maradva a gyermekkönyvtárosság nevelő tevékenység is, de – és itt erre helyezném a hangsúlyt – nem manipuláció. Nem arra irányul, hogy mindenáron megváltoztassam, irányítsam, átalakítsam a gyereket, sokkal inkább arra, hogy teljes személyiségemmel kész legyek segíteni. Hogy minden helyzetben bizalommal, megértéssel és szeretettel közeledjek hozzá, hogy higgyek benne. Erich Fromm írja A szeretet művészetében: “A nevelés ellentéte a manipuláció, amely a lehetőségek kifejlődésébe vetett hit hiányán alapul, és azon a meggyőződésen, hogy a gyerekből csak akkor lesz valamire való ember, ha a felnőttek beletáplálják, hogy mi a kívánatos, és elnyomják benne, ami szerintük nem az. A robotban nem kell hinni, hiszen nincs benne élet.” A gyermek viszont érző, értő ember, egyéniség, akit nem csupán olvasónak, hanem gondjaival, kudarcaival együtt személyiségnek kell tekintenünk. Ezért mindig legyen időnk és szívünk arra, hogy a könyvtárszakmai kérdéseken túl a hozzánk forduló gyereket mindenben segítsük.

A személyiségfejlődésnek abban a szakaszában, amelyben a gyerekek amúgy is beilleszkedési gondokkal küzdenek, létfontosságú, hogy a játszótér, a sportpálya, az iskolaudvar játékos világán kívül is legyen olyan hely, ahol leküzdhetők a kapcsolatteremtés problémái, ahol megnyílhatnak, ahol kinyújtott kezük segítő kézre talál.

Mik azok a fogalmak tehát, amelyek számomra vezérszavaknak számítanak? Néhányat már a gyermekkönyvtáros személyiségjegyeinél említettem, de ezen túl még ide kívánkozik az empátia, az autonómia, a szolgálat, a jó nevelő, a demokrácia.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ha mindezek működnek a gyermekkönyvtárban, a gyermekkönyvtáros és a gyermek kapcsolatában, akkor nem léteznek konfliktusok. Ez legalább olyan téves elképzelés mint az, hogy a gyereket mindenáron meg kell óvnunk a fájdalom, a szomorúság, a félelem érzésétől. (Gondoljunk pl. a Grimm-mesék ellenzőire.)

Konfliktusok tehát mindezek ellenére léteznek. Csak talán az említett személyiségjegyek s az ismeretek birtokában és alkalmazásával jobban és könnyebben tudjuk kezelni őket. Ugyanakkor a valódi konfliktusoknak megvan a maguk haszna is, ha jól kezeljük azokat, tisztázáshoz vezetnek, s mindkét fél ismeretben és erőben gazdagodva kerül ki a mégoly nehéz helyzetből is.

S ezzel el is érkeztünk az alapkérdéshez, két ellentétes akarat, szándék, igény vagy érdek ütközéséhez, azaz a konfliktushelyzethez. Én inkább pedagógiai helyzetnek nevezném, mikor az olvasó gyermek meglepő, váratlan vagy éppenséggel csak nekünk nem tetsző megnyilvánulásaira kell választ, megoldást találnunk. Amikor mi válunk problémagazdává, azaz a kérdéses vagy az adott viselkedés, jelenség minket zavar.

Ha nem a konkrét eseteket vizsgáljuk, azt gondolom, hogy nagy általánosságban a következő jelenségekkel minden gyermekkönyvtáros találkozik saját könyvtárában. Hozzá kell tennem, hogy ezek a jelenségek korábban is léteztek, az utóbbi években váltak sokkal gyakoribbá a társadalmi változások következtében. Megjelenésük vagy gyakoribbá válásuk bizonyos vonatkozásban a könyvtár szociális funkciójához kapcsolódik.

Ilyen általánosan előforduló jelenségnek gondolom a gyermekkönyvtárban mind nagyobb számban megjelenő olyan gyerekeket, akik otthoni körülményeik miatt csak itt, a könyvtárban tudnak tanulni. Ilyenek a gyermekkönyvtárban tanyázó, bandázó csellengők, akik zavarják vagy zavarhatják hangoskodásukkal, viselkedésükkel, esetleg agressziójukkal is a többi könyvtárhasználót. A csellengő, ám itt menedéket találó hangoskodók, akiknek magatartása a konfliktusforrás, a könyvtáros toleranciájától függően fogadtathatók el a többi olvasóval, s az okok értő felkutatásával, kiderítésével enyhíthetők a feszültségek.

További ilyen általánosítható jelenség a kulcsos gyerekek jelenléte a könyvtárban, akiket szüleik afféle napközi otthont helyettesítő megoldásként küldenek a könyvtárba. Valljuk be, sok gyermekkönyvtáros ellenzi a “gyermekmegőrző” funkció vállalását, mondván: fegyelmezetlenek, rendetlenek stb. A kérdésnek persze itt sem az elutasítás a megoldása, sokkal inkább pl. megfelelő programok szervezése. Azt gondolom, könnyen belátható, hogy ez végül is alkalom, hogy beteljesítsük azt, amiért vagyunk: olvasásra, könyvszeretetre nevelni, s a könyvekkel segíteni.

Ebbe a sorba tartozik a “cigánygyerekek a könyvtárban” kérdés is. Tudjuk – mert tény –, hogy a cigányság helyzete mára szinte teljesen kilátástalanná vált, hiszen ők váltak az ország gazdasági krízishelyzetének fő áldozataivá. A kivételekről itt nem akarok szólni. Az is tény, hogy szinte mindegyik, a könyvtárban előforduló cigánygyerek szociális segítségre szorul. És az is igaz, hogy a legtöbb ember – bevallja vagy sem – előítélettel tekint a cigányokra, s ez alól a gyermekkönyvtárosok egy része sem kivétel. S merjük kimondani az általánosító, sokszor hallható véleményeket: lopnak, agresszívak, nem tudnak viselkedni, hangosak, ápolatlanok stb. S hogy mit kezdhet egy gyermekkönyvtáros ezekkel a problémákkal és mit tehet? Mivel jó pedagógus is kell, hogy legyen: meggyőződésem szerint sokat. Ha szívvel, szeretettel, empátiával és főleg őszinteséggel fordulunk ezekhez a gyerekekhez, ha elfogadjuk a másságukat, ha megpróbáljuk megismerni őket, akkor mindig egy kicsivel többet. Gondoljunk csak Kangára és Zsebibabára a Micimackóban. A kanál orvosságra, amit Kanga ad Malackának, s közben azt mondja: “nagyon finom, ha már megszoktuk”. A megismerés tehát a negatív érzelmeket pozitívvá alakítja, az ellenérzést elfogadássá. Ez ugyanaz a folyamat, mint ami A kis hercegben a megszelídítés, amit a róka így magyaráz el: “azt jelenti, hogy kapcsolatba kerülsz másokkal”.

Tudom tapasztalatból is, hogy ez nem mindig ilyen egyszerű, és talán sokszor nem is találjuk a sikeres megoldást, de ha nem utasítjuk el eleve a másságot, esetünkben a csellengőket, a kulcsos gyerekeket, a hangoskodókat, a cigányt, akkor azt tesszük, ami dolgunk ebben a világban, s amire hivatásunk is kötelez. Ide kívánkozik még néhány gondolat az empátiáról, hiszen a konfliktus vagy a pedagógiai helyzetek kezelése az empátia alkalmazásának fontos területe.

Buda Béla így ír erről az Empátia … a beleélés lélektana c. munkájában: “A jó nevelő az interakciós folyamatban azonosulási mintát nyújthat és … erős érzelmi kapcsolatot alakíthat ki, amelyekben ő a szabályozó fél, s ezekben viszonylag kis energiával komoly eredményeket érhet el. Ahhoz azonban, hogy azonosulási minta legyen, mernie kell önmagát adni … Ezen túl hitelesnek is kell lennie. Ez pedig olyan tulajdonság, melyet lehet ugyan fejleszteni, de elsősorban a személyiség sajátossága.” Az empátia azért nagyon fontos a gyermekkönyvtárosi munkában, mert megkönnyíti a gyerekek viselkedésének szabályozását, a gyermeki személyiség problémáihoz való helyes viszonyulást.

Most pedig álljon itt néhány konkrét példa a gyerekkönyvtári konfliktushelyzetekre saját és a területünkön működő gyermekkönyvtárak gyakorlatából. Persze ezek között is van valódi és vélt; azaz mondhatnám úgy is, teljesen szubjektív, kinek mi a konfliktushelyzet. A konkrét esetek egy része tehát nem biztos, hogy valódi probléma, s van közöttük olyan is, mikor nem a gyerek a konfliktus oka, forrása, amikor Illyés Gyulát idézve:
“Csak néz rád
Könnye nagyítóüvegén át.
Te vagy az ok,
A mindenható, a rajtakapott.”
Teljesen a személyiségtől függ, hogy adott helyzetben hogyan cselekszik, mennyire elfogadó és megértő, hogy közléssorompókat állít-e vagy képes valódi megbeszélőtárssá válni, azaz saját szellemi fölényét tagadva terápiás hatást elérni, hogy birtokában van-e azoknak az ismereteknek és képességeknek, melyek a probléma megoldását és elsősorban a gyereket segítik vagy csupán a luciferi mondatok munkálkodnak benne a prágai színből:
Nem Messiás-é minden újszülött?

Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,

S csak későbben fejlik a szokott pimasszá!”
Nem hozok példákat arra – pedig ilyen is akad bőven –, amikor a konfliktushelyzet a pedagógus és a gyermekkönyvtáros vagy könyvtáros és könyvtáros között alakul ki, mert erről e helyütt még lesz szó a holnapi napon.

Lássuk tehát a konkrét eseteket:

Könnyen kezelhető esetek

A rágógumi

Könyvtárunkban nem tettünk ki tiltó táblákat sem a fagylalt-, sem a szendvicsevésre, a gyerekek mégis természetes módon tudták, hogy ezekkel nem jönnek be a könyvtárba. Egy kisgyerek viszont rendszeresen rágógumival állított be. Bevallom, én ki nem állhatom a rágógumizást, különösen ha közben így beszélnek velem. S ez a kisgyerek egyébként jó beszélgetőpartnerem volt. Nyilván van, akit ez nem zavar, engem azonban nagyon. Sem megbántani, sem kioktatni nem akartam. Végül a Gordon-módszer segített ki. Elküldtem a megfelelő “én-üzenetet”, azaz egész egyszerűen megmondtam, hogy én nem tudom így élvezni a beszélgetést, s elveszi a kedvem. A rágógumizás megszűnt.

A görkorcsolyás

Egy kislány görkorcsolyával jött be a könyvtárba, ahová ráadásul sok lépcsőn kellett feljönni. Zengett a ház tőle, s a padlónak sem tett jót, s nem kimondottan a könyvtárba való közlekedési eszköz. Itt is a Gordon-módszer, az “értő figyelem” s az “én-üzenetek” váltogatásával oldódott meg a probléma. Kiderült hogy a görkorcsolyát nemrég kapta, s nagyon szerette volna megmutatni mindenhol, ahová szívesen járt.

Hétvégi kölcsönzés, avagy szentírás-e a könyvtári szabályzat?

Sok más könyvtár gyakorlatához hasonlóan – az ismert beszerzési problémák miatt – a kézikönyvtári könyveket hétvégére kikölcsönözzük. A hétfői nyitásra viszont a könyvtárban kell lennie a könyvnek. A vidékről bejáró gyerekek számára ez megoldhatatlan. Itt több érdek is ütközött: a kölcsönző gyerekeké, a könyvtári szabályokat betartani akaró könyvtárosé, s az esetleg hétfőn délelőtt ugyanazt a kézikönyvet keresőé. Végül is a szabályt szegtük meg a gyerek javára, váIlalva annak kockázatát, hogy valaki keresni fogja a könyvet. De erre az esetre is kínálkozott megoldás: az egyik kolléga elment az iskolába, és elhozta onnan.

A rendszeres késő

Egy gyerek olyan könyvet akart elvinni, amelyet egy iskolák közötti vetélkedő miatt többen kerestek, s csak egy napra adtuk ki mindenkinek. Ez a gyerek korábban mindig késve hozta vissza a könyveit. Nagy dilemma volt, hogy mit tegyünk. A fiú ott állt, kezében a könyvvel. Úgy gondoltam, megkockáztatom. Megbeszéltem vele, hogy mi a helyzet, s tudtára adtam, többször megerősítve, hogy megbízom benne. S nem csalódtam (vagy csak szerencsém volt?).

A könyvevő

A könyvtárat nagyon gyakran látogató anyuka kicsi gyerekének vitte a könyveket hetente egyszer vagy még gyakrabban. Elfogadta ajánlásainkat, s már előre örültünk, hogy vélhetően milyen hűséges olvasója lesz majd ez a kisgyerek könyvtárunknak, ha nagyobbacska lesz. A kicsi óvodás lett, s történt egy alkalommal, hogy a könyvek egérrágta formában kerültek vissza. Jól megtermett egér lehetett, mert néha a könyv jó része elfogyott. Ez többször megismétlődött. Érdeklődtünk, mi is történt valójában. Kiderült, a gyerek eszi a könyveket, de nem átvitt, hanem valóságos értelemben. Udvariasan megoldási javaslatokat tettünk, hogy tán csak együtt nézegessék azokat vagy kösse vastag papírba az anyuka a könyvevést megelőzendő, de nem változott semmi. Egy darabig az édesanya kifizette a megevett könyveket, láthatóan nagyon rosszul érezte magát, végül úgy döntött, amíg a gyerek könyvre éhes, inkább nem kölcsönöz neki.

Van otthon is elég könyvünk

A gyerek nagyon jó és rendszeres olvasónk volt. Sok örömünk telt benne. Ráadásul iskolai, közös könyvtárlátogatás után iratkozott be és maradt meg olvasónak. Egy alkalommal hosszú ideig nem hozta vissza a könyveket. Ő is megkapta az első felszólítást, amely, mint tudjuk, csak kedves kérés “Kedves …! Bizonyára elfeledkeztél róla …” Ezután a szülő is megjelent a könyvtárban a gyerekkel együtt, s közölte, kiíratja a gyereket a könyvtárból, van otthon is elég könyvük. Itt is az értő figyelem, a nyugodt, türelmes viselkedés, a beszélgetésre invitálás, a valódi probléma megismerésére való törekvés vezetett eredményre. Kiderült, feldühítette, hogy a gyerek felszólítást kapott, de végül hajlandó volt körülnézni a könyvtárban, s miután meggyőződött róla, hogy itt tán mégis több könyv van, mint otthon, elállt szándékától. Persze a gyerek kívánsága is döntő volt a kérdés megoldásában. Hasonló esetben jártunk rosszabbul is.

Értelmi fogyatékos cigánygyerek a könyvtárban

A fiú még igen kicsi volt. Soha nem felejtem el, ahogy tetőtől talpig koszosan, körülbelül méreténél 3 számmal nagyobb férficipőben becsoszogott a könyvtárba. Lehetett akkor 6-7 éves. A kollégák nem fogadták kitörő örömmel, mert bizony elég rossz szag is lengte körül. Nagyon szeretett volna azonban könyvet nézegetni. Beszélgetni kezdtünk, s megtudtam, hogy otthoni munkája a lócsutakolás, a nagyapjának segít ebben rendszeresen. Ettől a szag, no meg a mosdatlanságtól. Az is hamar kiderült, hogy értelmi fogyatékos. Hagyta, hogy megmosdassam, s aztán boldogan nézegette a könyveket velem. A mosdatás és a könyvnézegetés a későbbiek során rendszeressé vált. Ma már felnőtt férfi, ismert alakja a győri utcáknak. Teljesen ártalmatlan, többeket megkiabál és rikogat ugyan, de nem bánt senkit. A boltokba gyakran bejár, beszélgetnek vele. Engem már nem ismer meg.

A nagyfiú

Mielőtt az első kisiskolás csoportot – 5. osztály – fogadtuk volna a könyvtárban, a szakmáját és a gyerekeket nagyon szerető, ízig-vérig gyógypedagógus tanárnő elmondta, hogy van az osztályban egy 16 éves cigánygyerek, aki miatt – merthogy alkalmasint még a tanárnak is nekimegy – lehet, hogy először és utoljára jönnek el hozzánk. Nos, nem így lett. Szinte a könyvtárból ballagott el ez a kisegítős, főleg cigánygyerekekből álló osztály. Négy évig sok örömteli órát töltöttünk együtt. Az utolsó évben már azt kérték, hogy minden magyaróra nálunk legyen. A nagyfiú – aki testileg is elég erős volt – az első alkalommal valóban kitett magáért, hangoskodott, nem figyelt, röhögött mindenen, jött-ment, mígnem megkértem, hogy segítsen nekem. Őt választottam magam mellé segítőül, aki a kézikönyveket előkészíti, a megfelelő oldalon kinyitja, alkalmanként ő olvassa fel a címszavakat, s óra végén segít elrakodni. Ez először nagyon meglepte, majd láthatóan büszkeséggel töltötte el. Nem is volt vele később semmi baj.

Nehéz ügyek

Lopás 1.

A könyvtáros tízóraija a polcon. Tisztán öltözött, ám láthatóan szegény gyerek. Távoztával a tízórai eltűnt. Változó a reagálás. A lopás bűn. Legközelebb már mást is el fog lopni, stb. Pedig csak éhes volt, mint Sinka István Krumplievő gyerekei:
“Négy kis gyerek – kerek a lábos –
főtt krumplit esznek nagy mohón,
fölöttük sírón kék légy szálldos
s meg-megpihen a pörge són.
Esznek komolyan, nem nevetnek,
kis pofák egy napra valót
kaptak, mit egyszerre bevesznek –
hajuk le a szemükbe lóg.”
Az ilyen gyerek büszke, önérzetes, nem fogad el akármilyen segítséget. És mégis, segíteni kell!

Lopás 2.

Jól öltözött, láthatóan úgynevezett jó családból való kislány. Mindig csak jegyzetelni jön. Több kézikönyvtári könyvet kér, többek között a történelem sorozat egyik kötetét. Egyedül vagyok. Nem látom szükségét, és nem is szeretem célzottan szemmel tartani a jegyzetelőket. Közben kölcsönzőket szolgálok ki, tájékoztatok, rakodok. Zárás. A kislány elmegy. Raknám el a kézikönyveket. Az ő asztaláról egy hiányzik: a történelem kötet. Keresem mindenütt. Nincs. A dolog nyilvánvaló. De talán csak véletlenül! Azóta nem járt nálunk. Mit tennék, ha jönne?

A könyvtár nem napközi otthon

Két fiú. Testvérek. Édesanyjuk orvos. Amíg a fiúk a könyvtárban vannak, addig ő intézné dolgait. Többször és rendszeresen megkért, lehessenek itt addig a gyerekek. Természetesen megengedtem. A kicsi még nem jár iskolába, a nagy igen. A nagyobbik nyugodt, csendes, imád olvasni, a kicsi örökmozgó, hangos, semmi nem érdekli. Futkosásával, hangos kiabálásával, veszekedésével zavarta testvérét, a többi gyereket és a könyvtáros kollégát is, aki végre elpanaszolta a problémát, s közölte, a könyvtár nem napközi otthon, ő pedig nem gyermekfelügyelő. A konfliktust később sikerült elsimítani. Nem volt könnyű.
Szándékosan tettem, hogy nem mindegyik esetnél mondtam el, hogyan oldottuk meg vagy kezeltük a helyzetet. Rátok bízom, hogyan kellett volna. Az is szándékos volt, hogy nem beszéltem a ma mind nagyobb méreteket öltő súlyos, már-már drámai problémákról, a drog terjedéséről a gyerekek körében, a szaporodó fiatalkori és sajnos gyermekkori bűnözésről, a lelki környezetszennyezésről, az agresszióról, ezek okairól, megjelenési formáiról. Két okom is volt arra, hogy ezekről nem szóltam. Az egyik, hogy ezek a kérdések elsősorban a könyvtár szociális funkciójához kapcsolódnak, s erről e körben egy konferencián már részletesen esett szó. Ezeknek a jelenségeknek a megoldása a könyvtár lehetőségein túlmutat. Nekünk, gyermekkönyvtárosoknak azt kell tudnunk, hogy hová, kikhez fordulhatunk, szaksegítséget kérve a gyerekeknek. A másik ok, hogy alapvetően optimista vagyok. Hiszek a jó irányú változásban, hiszek a gyerekben és hiszek önmagamban.
Végezetül – mintegy összegzésként – álljon itt egy idézet szeretve tisztelt egyetemi tanáromtól, Ancsel Évától:
“Mégiscsak van valami, amitől változik az ember. Attól, ha van valaki, aki olyannak szereti és fogadja el, amilyen. Éppen olyanként. Elálló fülekkel, néha egy kis füllentéssel, egy kis hencegéssel. Nem fognak visszasimulni a fülei, nem fog sokkal kevesebbet füllenteni és hencegni – csak egy kicsivel kevesebbet, egyszóval változni fog.”