A Tudományos és Műszaki Tájékoztatás (közkeletű nevén Téemté) idei számainak borítóján ott ragyog a sugarak központjában az ötvenes szám, amely országot-világot arra emlékeztet, hogy fél évszázadra vezeti vissza történetét. Ilyenkor illik a laptársaknak, de az egész szakmának is születésnapi köszöntőt mondania, amelybe a jókívánságok és méltatások mellé akár kritikai megjegyzések is beleférnek. Hiszen mi adna erre jobb alkalmat, mint egy ilyen kerek évforduló. S arra is, hogy valaki alapos gondossággal megírja a lap krónikáját.
Nos, ez az írás egyiket sem teljesíti, mert szerzője érdemesebbekre bízza mind a főhajtást, mind az elemző–kritikai–kronológiai méltatást. Amire ő vállalkozik az az, hogy közreadja azokat a gondolatait, amelyek a Téemté forgatása, olvasása, lektorként, referátorként, fordítóként, néha szerzőként való közreműködése során ha nem is ötven, de jó harminc év alatt eszébe jutottak, s amelyek talán egy-két szempontot adhatnak a lap értékeléséhez.
Szép, szép az ötven év, de mit sem ér, ha a futó évfolyam éppen aktuális száma nem sikerült. Egy folyóiratnak megjelenésről megjelenésre igazolnia kell létét, kell elfogadtatnia létjogosultságát. A dicső múlt, a polcokon sorakozó bekötött évfolyamok nem adnak mentséget a napi szerkesztői munka számára. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a számonként közzétehető anyag minősége nem egyenletes: vannak sikerültebb füzetek, s vannak olyanok is, amelyek a lapzárta szigorú határidejének köszönhetik létüket. Ezért veszélyes foglalkozás a szerkesztőé; nem a szerzőkön kérik számon, ha elbóbiskoltak, hanem a szerkesztőn, hogy nem ébresztette fel őket. Az nem érv egy periodikus kiadvány további megjelentetése mellett, hogy már 10–25–50–100 év óta “folyik”, s milyen nagyszerű írások láttak benne valaha napvilágot, ha nem képes számról számra a mában bizonyítani, hogy van mondanivalója a jövő számára is.
Azt hiszem, egy folyóirat a szakmai közgondolkozás nyilvános színtere. Ha nem képes fórumot nyújtani ennek, és nem képes nyilvánosságra hozni a maga választott szektorában azokat a gondolatokat, eszméket, tapasztalatokat és fejleményeket, amelyek a szakmai közösséget foglalkoztatják és befolyásolják fejlődését, aligha képes megfelelni küldetésének. A gondolatok azonban nem spontán módon találják meg útjukat a fórumra, hanem rászorulnak a szerkesztőség segítségére és ösztönzésére. S ráadásul sok esetben éppen a hasznos gondolatok kívánják meg ezt a támogatást, a haszontalanok néha meglepő életerővel bírnak. Kérdéses azonban, elháríthatók-e az utóbbiak, ha a cél a közgondolkodás szolgálata?
A folyóirat nemcsak a szakma “fejében” zajló folyamatokról ad hírt, hanem tájékoztat a szakma életéről is. Az ember elvárná tőle, ha visszamenőlegesen átlapozza számait, hogy valamiféle képet kapjon arról, ami egy-egy adott időszakban az érdeklődés homlokterében állt, ami a közvéleményt foglalkoztatta, a trendek alakulásáról, az eseményekről, az életjelenségekről. Ez persze formális kronológiát is jelenthet, de történhet áttételesen is a valóság folyamatait tükröző, különféle műfajú reflexiókkal is. A reflektálás magában hordozza a kritika, az értékelés elemét, s öreg hiba, ha nagy horderejű, a szakma és a használói kör lényeges ügyeit érintő fejlemények kritikátlanul, pláne említetlenül maradnak.
Válhat a kutatásszervezés műhelyévé is egy folyóirat. Az utóbbi években (két évtizedben?) mintha gyengült volna a céltudatos, szakmai konszenzuson (általánosan elfogadott kutatási terveken) alapuló kutató–fejlesztő munka. Vigyázat, nem a kutató–fejlesztő munka hiányát panaszolom – hiszen igen szép eredményekkel büszkélkedhetnek egyes műhelyek, és az egyéni teljesítmények is minden elismerést megérdemelnek –, hanem azt, hogy nincsenek olyan vonatkozási pontok, amelyekhez igazodhatnának a sokszor egymástól független erőfeszítések. Esetleges a kutatási témák megválasztása, nincsenek kijelölve azok az irányok és témák, amelyekre célszerű volna felhívni a kutatók figyelmét, melyek kutatását anyagilag–szervezetileg ösztönözni kellene. Nyilvánvaló, hogy egy folyóirat nem válhat egy országos kutatási–fejlesztési terv végrehajtásának letéteményesévé, azonban egy ilyen terv nélkül is a maga profiljának megfelelően, a maga eszközeivel kezdeményezhet, biztathat, előmozdíthat szükségesnek és hasznosnak tartott kutatásokat, fejlesztéseket, s nyilvánosságot biztosíthat a róluk szóló beszámolóknak.
Mindezek megkívánják a szerkesztőségtől, hogy határozott szakmapolitikai koncepcióval rendelkezzék, amelynek megvan a maga helye a szakma egészére kiterjedő elképzeléseken belül, illeszkedve azokhoz képviseli az általa szolgált részterület sajátosságait, igényeit, törekvéseit. Botorság lenne azt a követelményt támasztani, hogy a szerkesztőség minden kérdésben egyértelmű, világos álláspontot képviseljen, hiszen a folyóiratnak mint szakmai fórumnak részben az a dolga, hogy megkérdőjelezze a mindenkori álláspontokat, és újaknak adjon teret. Ennek ellenére a szerkesztői munkának belső jellegzetessége, hogy bizonyos pozitív vagy negatív elfogultsággal bír egyes témák, megközelítések, nézetek, hozzáállások iránt, s mivel a szerkesztés egyben válogatást is jelent (de nem cenzúrát!), akarva-akaratlan, de óhatatlanul érvényesül is a rá jellemző elfogultság. Ami persze nem zárja ki azt, hogy alkalmanként ne adjon teret koncepciójába nem illő nézeteknek is.
A folyóirat legnagyobb kincse vagy – közgazdaságilag szólva – aktívuma szerzői gárdája. A szerzői kört meghatározza a folyóirat irányultsága, de ugyanakkor a szerzők közössége is visszahat a folyóiratra. A folyóirat válogathat a szerzők között, egyeseket igyekszik megnyerni, másokat elhárítani. Folyamatosan építi szerzői utánpótlását, figyelemmel kíséri a kutató–fejlesztő tevékenységet kifejtő szakembereket, lehetőséget nyújt a fiatalabb korosztályoknak bemutatkozni, s hajlandó energiát áldozni arra, hogy a járatlanoknak megadja a kellő segítséget, de igyekszik megtartani idősebb, bevált szerzőit is. A szerzői névsorból következtethetni lehet a folyóirat profiljára, igényességére, minőségi színvonalára, kapcsolatrendszerére.
A szerkesztőségnek szüksége van a szakmai közösség kontrolljára, visszajelzéseire. Ez biztosítja, hogy élő kapcsolatban legyen és maradjon azzal a közeggel, amelyet szolgál, és amelyből él. A visszacsatolás egyik formája maga a szerzői kör. Szervezettebb lehetőség a szerkesztő vagy tanácsadó bizottság. A szerkesztői felfogásból következik, miképpen működik ez a testület: évente ül-e össze vagy sűrűbben, esetleg számonként; mekkora beleszólása van a lap profiljának alakításába; hogyan hozza meg döntéseit, van-e egyáltalán döntési hatásköre; vannak-e kötelezettségei a kéziratok beszerzése, gondozása, lektorálása terén? A folyóirat hatásának fontos indikátora az idézettség. (Folytattak-e már hazai könyvtár- és tájékoztatástudományi folyóirataink impakt faktorukra vonatkozó vizsgálatokat?) Az idézettség formális mutató; informális jelzésnek tekinthető, hogy a szakmai közösség miképpen vélekedik az adott folyóiratról: mennyire becsüli meg, mennyire tartja szükségesnek, nélkülözhetetlennek, olvassa-e? Mekkora az előfizetők tábora? (Bár ezzel a mérőszámmal óvatosan kell bánnunk, ismerve mind az intézmények, mind az egyének teherbírását, valamint hajlandóságukat pénzt költeni a szakmai irodalomra.)
Az értékelés érdekes szempontja lehet, milyen kapcsolatokat alakított ki egy folyóirat társaihoz. A profil kérdése már korában is felmerült, most azonban érdemes egy tágabb összefüggésrendszerben megvizsgálni: egy ország folyóiratainak választékában, sőt igényesebben a nemzetközi mezőnyben. Megfelel-e a köztük kialakult munkamegosztás a könyvtári-információs rendszer szerves összefüggéseinek, vagyis valóságos szakmai háttérhez igazodik-e az adott folyóirat profilja? A szerkesztésnek egyidejűleg kell tekintettel lennie a maga által kialakított határokra és azokra a természetes kötelékekre, amelyek a rendszer egészéhez fűzik a szolgálni kívánt szektort. Különösen erős a csábítás a határok átlépésére, ha izgalmas, az egészet érintő témák merülnek fel, s fenyeget az elzárkózás veszélye, ha netán kényes kérdések kontroverz feldolgozásait szeretné a szerkesztő elhárítani. Célszerű és kézenfekvő, hogy a szerkesztőségek legyenek tekintettel egymás működési területére; kérdés csupán az, elegendő-e ehhez egy hallgatólagos gentlemen’s agreement, vagy pedig hasznos lenne a kapcsolatokat formalizálni is legalább egy-egy időközönkénti, személyes találkozóval. Az írásba fektetett megállapodásoknak nem látszik sok értelme ezen a területen.
A magyar könyvtár- és információügy közegében való létnek és működésnek megvannak a maga sajátos következményei és követelményei. Egy magyar szakfolyóirat jól teszi, ha figyelemmel kíséri a nemzetközi fejleményeket, különösen egy olyan szakterületen, amelyen a hazai teljesítmények inkább követik, semmint megelőzik az általános fejlődést. A külföldi szakirodalom nyomon követésének megvannak a maga módszerei. Eredményesen alkalmazza-e a szerkesztőség ezeket az eljárásokat, valóban azokra a jelenségekre hívja-e fel olvasótábora figyelmét, amelyek a tájékozódás hasznos irányjelzői lehetnek? Ennek során sikerül-e elkerülnie az egyoldalú orientáció veszélyeit, vagyis tekintetét kizárólag a nemzetközi fejlődést meghatározó könyvtár- és információügyi “nagyhatalmak” tájaira fordítja, vagy pedig sikerül-e a kisebb, hozzánk hasonló cipőben járó országokban zajló, számunkra sok tanulságot nyújtó erőfeszítéseket, fejleményeket is olvasói látómezejébe hoznia? Fontos szempont az új meg új fogalmak átvétele és hazai bevezetése s ezek nyelvi kifejezése. A folyóirat az élő magyar szaknyelv legfőbb gondozója lehet. A nemzetközi áramlatokba való bekapcsolódást segítheti, ha nemcsak referátumok, szemlék stb. formájában jelenik meg a külföldi szakirodalom, de egyszer-egyszer külföldi szerzők is közvetlen megszólalási lehetőséghez jutnak eredeti vagy átvett cikkek révén. (Vitatni lehet, hogy érdemes-e teljes szövegű utánközlésekkel terhelni a lapot.) Nem szabad lemondani a külföldi olvasóközönség előtt való megjelenésről sem. Kivételesen egy-egy fontos hazai, nemzetközi vonatkozású írás akár idegen nyelven is megjelenhet, de főképpen az eredeti közlemények idegen nyelvű referátumai s ezek révén a nemzetközi anyagot tartalmazó, tekintélyes külföldi referálólapokban való szereplés a határokon átnyúló kommunikáció eszközei. Itt felvetődik, milyen nyelveken jelenjenek meg a referátumok, illetve anyagi vagy egyéb megfontolásokból a szerkesztőség megelégszik a referátumok egy nyelven (nem kérdéses, melyiken) való elkészítésével. S tovább: szükség van-e magyar nyelvű absztraktokra is?
A szerkesztőségnek szakadatlan küzdelmet kell folytatnia a belső-külső igényesség érvényesítéséért, a minőség megőrzéséért, sőt emeléséért. Kívülálló vajon el tudja-e képzelni (hiszen csak az eredményt vagy a kudarcot látja), milyen erőfeszítéssel jár a peer review rendszer bevezetése és fenntartása vagy legalább a lektorálás minimális követelményének kielégítése. Pedig – a szerzői teljesítmény elsődlegessége mellett – ez a minőség másik garanciája. Van-e ereje a szerkesztőnek visszautasítani a gyengébben sikerült kéziratokat, vagy legalább visszaadja-e őket átdolgozásra? Valóban nyomdafestékre méltó-e a folyóiratban megjelent minden közlemény? S megtörtént-e nyelvi, formai gondozásuk? Világosan, érthetően fejtette-e ki a szerző (a szerkesztőség segítségével, ha kell) a mondanivalóját?
Nem hanyagolható el semmiképpen a folyóirat külső megjelenése. (Kissé cinikusan azt mondhatnám, a szép adjusztálás néha segít a gyengécske tartalmon.) Nagy gondot kell fordítani a külső borítóra, mert erről ismeri fel az olvasó már messziről kedvenc folyóiratát az állványokon tolongó vetélytársak között. Nem közömbös a lap mérete, mert ez nagyban befolyásolja mind a szerkesztés lehetőségeit, mind a használat (átlapozás, gyors tájékozódás, olvasás) feltételeit. Az anyag elrendezésének állandó szerkezete, a rovatrend, a tipográfia, az illusztrációs anyag mind a szerkesztőség gesztusa, amellyel megkönnyíti az olvasó dolgát. A tálalás kiemeli az étel ízét! S a tálalásnak időben kell megtörténnie, a késedelmesség megingatja a bizalmat a folyóirat hitelképességében, sőt létében. S évente hányszor kell megjelennie? Boldog lehet az a szerkesztő, aki havonta jelentkezhet lapjával közönsége előtt, még ha nagyobb fáradsággal jár is ez. A fáradság bőven megtérül a nagyobb rugalmassággal, a rövidebb reakcióidővel, a szorosabb naprakészséggel. Jó kikerülni azonban a havilapokat állandóan fenyegető veszélyt, a kettős számok megjelentetését. A papíralapon megjelenő folyóiratok szinte kötelező szolgáltatása az éves repertórium összeállítása, és dicséretes a nagyobb időszakokat átfogók közzététele. Elektronikus verzióval ma már minden, önmagára valamit is adó folyóirat rendelkezik (sajnálnám, ha a papírhordozó végleg eltűnne a folyóiratok világából); ez megkönnyíti a repertorizálás dolgát. Viszont megengedheti-e magának, hogy az elektronikus hozzáférést visszamenőlegesen is lehetővé tegye, illetve indokolja-e a folyóirat régi évfolyamai tartalmának élő mivolta a retrospektív konverziót?
Ötven év hosszú idő. Csak az a folyóirat élheti meg, amely valóban képes volt a változó szakmai környezethez alkalmazkodni, igényeinek megfelelni. Ami csak úgy történhetett meg, ha állandóságot mutatott fel a változásban, s változást az állandóságban. Ha tartalmában és küllemében időben igazodott olvasóközönsége elvárásaihoz, s számról számra bizonyította létjogosultságát. Egy folyóirat előállításához egész csapatra van szükség, a szöveg megírójától a példány kinyomtatójáig. Közöttük azonban mindig van egy – nevezzük szerkesztőnek, felelős szerkesztőnek vagy főszerkesztőnek –, aki meghatározza a lap arculatát, meghozza a napi és hosszú távra szóló döntéseket, és viseli a végső felelősséget. Végezetül emlékezzünk meg róluk, akik kézből kézbe, vállról vállra adták szeretett folyóiratuk, jelen esetben a Téemté gondját, s becsülettel tettek eleget az ezzel járó kötelezettségeknek, vállalták az ebből fakadó veszélyeket. Mindig a legújabb szám megjelentetésével.