Az információs technológiák XX. század végi változása kísérőjelenségeinek sorában számos átmeneti negatív hatással is számolnunk kell. E negatív hatások csökkentésében a könyvtárak elsősorban a gyors reagálással tudnak segíteni. A problémák elvi megfogalmazásához több megközelítési módot választhatunk. Kiindulópontunk egy nagyon is gyakorlati szempont, nevezetesen az, hogy a technikai fejletlenség és a modem felszerelések hiányának ellentéte milyen gyakorlati nehézségeket, ehhez kötődően milyen sürgős feladatokat, illetve milyen elvi problémát jelent.
Elöljáróban a jelenségről beszélnék. A magyarországi felsőoktatási intézmények sorában a Szegedi Egyetemi Szövetséghez tartozók az informatikai eszközökkel való ellátottság, az információs hálózat működésének biztonsága szempontjából a legfejlettebbek közé tartoznak. A hallgatók a beiratkozáskor megkapják elektromos postai címüket, valamennyi tanszék része a hálózatnak. Az Egyetemi Könyvtár állományának gyarapodását 1968 óta számítógépen tartják nyilván, a könyvtár katalógusa ma a legnagyobb könyvtári adatbázis Magyarországon. A retrospektív feltárás meggyorsítására többféle eljárást dolgoztak ki, s a végrehajtás is szépen halad. A könyvtári és egyetemi terminálokról gyakorlatilag a világ valamennyi nyilvános adatbázisa elérhető. A terminálok sorába a hallgatói számítógépes termek gépeit is bele kell számítani. Ebben az évben megkezdődik egy új információs centrum és egyetemi könyvtár építése.
A technikai ellátottság mellett a gépeket üzemeltetők felkészültsége is magas színvonalú, a legtöbb szakon az alapképzés része az elektronikus információforrások elérésének és használatának a tanítása.
A magyarországi általános fejlettséghez képest viszonylagos előny ellenére azonban az elmúlt években feltűnt, hogy a szemináriumi dolgozatok, a diplomamunkák, illetve a szóbeli vizsgán nyújtott teljesítmények szakmai színvonala nem javul, illetve bizonyos mértékig csökken. A jelenség elsősorban a humán és főleg történeti tárgyú dolgozatoknál tűnt fel, aminek alapján más szakterületekre is figyelni kezdtünk. A színvonal csökkenésének természetesen kézenfekvő okai is lehetnének. A hallgatói létszám megduplázása, bizonyos szakokon a többszörösére emelése lehetővé tette azt is, hogy felsőoktatási intézményekbe olyan fiatalok is felvételt nyerjenek, akik a régebbi felvételi rendszerben nem kerülhettek volna be. Az említett színvonalcsökkenést közelebbről vizsgálva azonban feltűnt, hogy a hallgatók dolgozataik megírásához, a vizsgákra való felkészüléshez kevesebb forrásanyagot, dokumentumot, szakirodalmat használnak, mint akkor, amikor az információk szerzése alapvetően a nyomtatott könyvekre korlátozódott. Hasonló jelenségről tudnak beszámolni azok a tanár kollégáink is, akik olyan más felsőoktatási intézményekben dolgoznak, ahol az elsősorban a könyvtári informatikai hálózat jól működik.
Tájékozódva a hallgatók körében a dolgozatok megírásának módszereiről jól látszik az a tendencia, hogy számukra információ-értékkel egyre inkább az az információ bír, amely elektronikus úton elérhető. A könyvtárak cédulakatalógusát amely Magyarországon még mindenütt az állomány többségéhez biztosít hozzáférést nem nagyon nézik meg, a nyomtatott bibliográfiákat, amelyek segítségével a folyóiratokban megjelent szakirodalomról tájékozódhatnának csak elvétve veszik kézbe. Ha ehhez hozzászámítjuk azt a tényt – igaz, nagyon sajnálatos tényt –, hogy a főiskolai és az egyetemi oktatók idősebb generációja és a vezető oktatók köre éppen közülük kerül ki! éppen ellenkezőleg, az elektronikus információforrásokat nem használja, akkor a két, komplementer halmazt képező információs adatbázis alapján felkészült szakmai réteg ad absurdum elbeszél egymás mellett. Ezt a tendenciát erősíti, hogy egyre több rangos tudományos folyóirat előbb jelenik meg elektronikus formában, mint papíron, egyes bibliográfiák, referensz eszközök pedig már csak a hálózaton hozzáférhetőek.
A fenti, néhány szóban bemutatott jelenség számunkra több tanulságot hordoz:
Kultúra és civilizáció
Azokkal az eszközökkel, amelyek a hálózathoz való hozzáférést biztosítják (gépek és programok) a fiatalok ma már nagyon sok általános iskolában találkozhatnak. Szerencsés esetben szert tesznek egyfajta rutinra egyes programok használatában, magabiztosságuk, amely természetes velejárója életkoruknak, megerősödik. A középiskolák legtöbbjében kitágítják az új információs technológia eszköztárára vonatkozó ismereteiket. A felsőoktatási intézménybe érkezve már gyakran ma is a többet tudás hitének biztonságával tekintenek azokra a tanáraikra, akik az ezen civilizációs vívmány kínálta lehetőségekkel nem vagy csak részben élnek. Az oktatás folyamatában nem látszanak azok a pontok, ahol a hálózat tartalmi kérdéseivel ismerkedhetnének meg az azt használók. Ez a helyzet kicsiben országon belül, generációk közt reprodukálja azt a jelenséget, amelyet a fejlett nyugati államok, elsősorban az Egyesült Államok civilizáltsága és a nagy hagyományú műveltséggel rendelkező európai országok kulturáltsága között megfigyelhetünk.
Magyarországon, de számos más közép-európai országban is, ez a jelenség tényleges problémákat okozhat. Elsősorban azért, mert ezen országok lakosainak műveltsége alapvetően, sokszor csaknem egyedülállóan eruditív jellegű, vagyis az olvasmányműveltségen alapszik. Gondoljunk akár csak a 80-as évek Romániájára: a televízió adásainak többsége nézhetetlen volt, a moziműsorok, a színházi és a művészeti élet sem tudott ténylegesen vonzóvá válni. Az olvasmányok világa azonban nagyobbrészt ellenőrizhetetlen tudott maradni, és sokak számára a megmaradást jelentette. Más körülmények között, de Magyarországon is az olvasás megőrizte alapvető ismeretközvetítő szerepét. Elég, ha csupán azokra a felmérésekre utalok, amelyeket 1976-ban, 1986-ban, illetve 1996-ban végeztek a középiskolai tanárok olvasásai szokásaival kapcsolatban.
Az elektronikus hálózat adta lehetőségek, az ismeretszerzés látványos, de még nem nagyon tartalmas, illetve mindenképpen alapvetően szűk alapú módja azt a veszélyt hordozza magában – és ez elsősorban a középiskolás és a ma felsőfokú tanulmányokat folytató generációkat érinti –, hogy az említett generációk elszakadnak a hagyományos kultúrától, de nem válnak civilizáltakká. Olyanokká, akik az új lehetőségekben elsősorban eszközt látnak. Eszközt, amely ha megfelelően nagy mennyiségű hagyományos kulturális értéket tárol, rendez és közvetít, akkor annak tartalmát újfajta megvilágításba is tudja helyezni, vagyis maga az eszköz is ennek a kultúrának részévé válik.
Hallatlanul fontosnak tartjuk tehát, hogy az új információs technológia eszközei a felsőoktatás szerves részévé tudjanak válni, mégpedig úgy, hogy ne a hagyományos ismeretszerzési módok alternatíváját jelentsék, hanem egészítsék ki azokat. Ahogy a szakmódszertani tárgyak a tanárképzésben nem válhatnak el a szaktárgyaktól, hiszen nem létezik önmagában vett tanár, csupán magyartanár, matematikatanár stb. -, ugyanúgy egyes szakok proszemináriumi foglalkozásai nem tagozódhatnak hagyományos és új ismeretszerzési forrásokra, mert az új ismeretszerzési forrás (az új médium) ma még a hagyományosnak egy új eszközzel való megmutatása (ami természetesen lehetővé teszi újfajta tartalmak megjelenítését is). A hálózat adta lehetőségeket ebben a szellemben (is) megismerő hallgatók tanárként vagy más értelmiségiként már talán inkább képesek lesznek a hagyományos kulturális értékek megőrzésére, értékként való bemutatásukra.
Az ismeretek teljes körének továbbadása
A bevezetőben említett jelenség az elsősorban a hálózaton hozzáférhető információkkal élő hallgatókkal kapcsolatban persze optimistán is értelmezhető. Maga az eszköz ugyanis – és a multimédia ebben a tekintetben különösen fontossá válhat – jelentős motiváció a hallgatók számára az ismeretszerzésben. Ráadásul az emberiség kulturális produktumának válogatás nélküli rögzítése és hozzáférhetővé tétele ma már csak mennyiségi kérdés. (A csak természetesen idézőjelben értendő.) A pedagógia örök dilemmája mely ismereteket kell átadni, melyek az elhagyhatóak a jövőben megszűnhet, legalábbis a kérdésfeltevés átalakul. Ma azonban, és még néhány generációra biztosan igaz az állítás: a hálózatra való feljutás, egyes ismeretköröknek ezen eszközökkel való megjelenítése magukat az ismereteket is felértékeli. Azonban sem a kultúrpolitikának, sem a pedagógusoknak, sem tudományos köröknek nincsen erkölcsi joguk visszaélni ezzel az átmeneti helyzettel, sőt, nagyon is komoly feladatuk van azzal kapcsolatban, hogy az ismeretek minél teljesebb köre nyilvánosan hozzáférhetővé váljon a hálózaton. A válogatás joga senkinek sem adatott meg.
Gyakran hallani olyan véleményeket, hogy a kéziratosságból a nyomtatott könyv korszakába való átmenet idején is történt szelekció, sok szövegemlék egy kortárs értékítélet alapján maradt kéziratban, soha sem látott nyomdafestéket; ma is lehetséges tehát a válogatás, illetve szükség is van rá. Azt gondolom azonban, hogy a történelem nem így ismétli önmagát, a história, mint mások – megfontolandó – tapasztalata nem ezt az analógiát kínálja.
A könyvnyomtatás feltalálása utáni első humanista generációk soraiban sokan hangoztatták azt a véleményüket, hogy immáron eljött az az idő, amikor egy-egy szöveget köztük a legfontosabbat, a Bibliát immár helyesen, az általuk értelmezett helyességgel ki kell adni, és azután nem lesz majd szövegromlás (mint ahogy az a másolással mindig előfordult). Mások azért örültek a könyvnyomtatás adta lehetőségnek, mert ritka, csak kevesek által hozzáférhető szövegek most közkinccsé válhattak. Ha valaki belehallgat a Magyar Elektronikus Könyvtár és a Neumann Információs Centrum és Könyvtár koncepcionális vitáiba – ide nem értve a mögöttes, gazdasági érdekekkel terhelt politikai jellegű kiszólásokat –, akkor nem nehéz a történelmi analógiát felismerni. A kultúra oldaláról érkező érvek akkor sem tartalmaztak kirekesztő gondolatot, és most sem kínálkozik más út, mint az egymás erősítése. A Neumann Könyvtár elektronikus kiadás-gyűjteménye, és a Magyar Elektronikus Könyvtár papír alapon már megjelent könyveinek elektronikus reprodukciója, kiegészülve a már kifejezetten az ebben az utóbbi formában kiadásra szánt munkákkal, lényegében ugyanazt a célt viszi előre: minél több már létrejött értéknek az új médiummal való közzétételét.
Horváth Iván többször megfogalmazott félelme a digitális formában – egy-két példányban – őrzött kulturális értékek sérülékenységével kapcsolatban jelentős részben a műszaki szakemberekre tartozik. Kijelentett állításunk szempontjából azonban, tudniillik hogy senkinek sincsen joga a hálózaton nyilvánossá teendő információk körét korlátozni, sokkal nagyobb veszélyt rejt magában az és – ez a veszély elsősorban ismét csak a mostani ifjú generációkat fenyegeti –, ha a hálózathoz való hozzáférést korlátozza valaki valamilyen szempont szerint. Jól látszik ugyanis már ma is, hogy ha valamely intézmény vagy magánszemély elindult abba az irányba, hogy tevékenységét a hálózat adta és szabta lehetőségekhez köti, akkor visszalépni már nem tud. Vagy lemond működéséről, önmaga választotta tevékenységéről, vagy továbbmegy a médium jelölte úton (ami reményeink szerint persze kényelmes, és a munkát segítő eszközökkel kirakott).
A történeti analógia itt is magától adódik. Közép-Európa keleti felében még a XVIII. században is a kéziratos kiadás jelentette a könyvkiadás jelentős százalékát.
Ismerünk például olyan erdélyi historikust – Cserei Mihályt –, akinek történeti munkája a XVIII. század végén több mint 300 példányban volt ismert. Valamennyi kéziratos másolat volt, nyomtatásban először a XIX. század második felében jelent meg. A 300 példány egy korabeli átlagos példányszám volt nyomdatermékek esetén is. A mű megjelenését sem politikai, sem vallási szándék nem akadályozta, anyagi és technikai okai voltak annak, hogy nem jelent meg nyomtatásban. Ugyanígy Széchenyi István Stádiuma vagy más művei sorra megtalálhatók az erdélyi reformkori hagyatékokban mint nyomtatott példányról készített kéziratos másolat. A terjesztési hálózat hiányát próbálták – kis hatékonysággal – pótolni ezzel a másolással. Európának azok a területei, ahol a könyvnyomtatás elterjedésének és tartós működésének megteremtették az anyagi alapjait, és az akkor új médium tartalommal is telítődhetett, ma a legfejlettebbek.
Nagyon fontos szempont volt azonban mindenkor az, hogy a könyvkiadás tartalmát miként ellenőrizhetik: egy-egy kiadványkör megszabásával egész népek kulturális arculatát szabták újjá. A XVI. századi Tirolban a protestantizmus terjedését Ferdinánd főherceg nagyon kíméletesen állította le: az általa kinevezett könyvlátogató bizottság tagjai sorra járták a polgárok lakását számos településen, és ahol protestáns könyvet találtak, azt elkobozták, s ajándékoztak helyette egy jó katolikus munkát. Egyetlen generációnyi idő alatt rekatolizálták így az országot. A módszert lényegét tekintve átvették Csehországban a fehérhegyi csata után, csak éppen az elkobzott könyvek helyett nem adtak másikat. A könyv látogatás intézménye ott több mint egy évszázadig fennállt, de végül is ma Csehország többségi katolikus.
Mint előadásunk kiinduló története is mutatja, maga az új médium is arra indítja használóit, hogy csak egy kiválasztott, nagyon szűk ismeretkört tekintsenek megismerendőnek. Ebben a helyzetben egy olyan irányú törekvés, amely akármilyen elvek szerint korlátozná a hálózaton hozzáférhetővé teendő ismertek körét, többszörös hatású lenne, éppen ezért megengedhetetlen.
A médium, és annak tartalmának egységes fejlesztése
Az elmúlt évtized felsőoktatás-fejlesztési törekvései többszörösen is egyoldalúaknak bizonyultak. Kétségtelen azonban, hogy az információs hálózatok és azok eszköz-környezete elsőbbséget kapott a fejlesztésekben. Sajnos ezek a fejlesztések a működés, illetve a hagyományos információhordozók rovására történtek. A legnagyobb gondot azonban az jelentette és jelenti ma is, hogy a hálózatra fordított anyagi eszközök szinte kizárólag csak a hálózat technikai oldalát erősítették. A fejlett európai államokhoz viszonyítottan ez a hálózat a tartalmát tekintve sokkal elmaradottabb, mint amilyen lemaradás technikai téren mutatkozik. A tartalmi jellegű fejlesztések támogatásának odaítélésében az egyébként fontos látványosság túl nagy szerepet kapott. Pedig a ma a felsőoktatásban lévő generációk még nem veszítették el teljesen fogékonyságukat a hagyományos médiumokkal rögzített kultúra iránt, ugyanakkor természetes a törekvésük az új eszközök adta lehetőségek megismerésére. Fontos lenne tehát a két dolog összekapcsolása, és ebben a feladatban a könyvtáraknak hallatlanul fontos szerep jut. Ha ma egy 20 kötetes bibliográfia megjelenik CD-ROM formában, már csak azért is használni fogják, mert szeretnék kipróbálni, hogyan működik egy CD torony hálózatról. Szerencsés esetben, kellő irányítással a bibliográfia tartalma sem kerüli el a figyelmüket.
Ugyanígy, ha az ország nagy könyvtárai közösen építenek egyetlen nagy elektronikus katalógust az országban hozzáférhető könyvekről, és ez bárhonnan a már megszokott operációs rendszeren futó program segítségével elérhetővé válik, akkor egyetlen tárgyszavas keresés egy szakdolgozat megírásához nem korlátozódik egyetlen könyvtár állományára. Ettől a technikai ténytől – közös/osztott katalogizálás egymással kompatibilis rendszerekkel – számos hallgató felkészültsége lenne alaposabb, és végeredményben a mostani hallgatóknak kell a majdani diákjaikat megvédeni attól, hogy elfeledkezve a hálózat tartalmáról, pusztán annak használni tudását befejezett tudásnak tekintsék.
Úgy gondolom tehát, hogy kevés veszélyesebb dolog létezik ma a fiatal generációk számára, mint egy olyan kulturális, oktatási koncepció, amely prioritásokat fogalmaz meg az elektronikus hálózattal kapcsolatban a hálózat eszköz- és tartalmi oldalát tekintve.