Egyetemi könyvtár és jövőképek

Kategória: 1998/ 7

Finn beszámoló: aggodalmak

T. Nurminen írása fontos tünetekre és tendenciákra irányítja az olvasó figyelmét. Kiemelek néhányat:

  • “a könyvtárak tevékenysége és szolgáltatási szintje… talán erőteljesebben változott, mint bármikor korábban”;
  • “az információs társadalom felől … jelentkező elvárások … igényes feladatok elé állították a könyvtárakat”;
  • “az egyetemek összkiadásának 4,2%-át tették ki a könyvtári kiadások. A részesedési arány az utóbbi tíz év alatt harmadrésznyit csökkent” (1987: 6,2%, 1996: 4,2%), a “könyvtári kiadásokból a bér aránya 56%-ra emelkedett, s ez kétszerese volt a dokumentumbeszerzésre fordított” hányadnak (27%), mely utóbbi “1987-ben még 40%-ban részesedett a kiadásokból”;
  • 1987. és 1996. között az egy hallgatóra jutó gyarapítási összeg” – a távhallgatókkal együtt számolva – 40%-os csökkenést mutat,
  • “az időszaki kiadványok rendelését számottevően” csökkenteni kellett, ugyanakkor a teljes gyarapítási kiadáson belül ennek részaránya a kilencvenes évek elején általános 50%-os szintről “1996-ban már 62%-ra nőtt”;
  • a könyvtárközi kölcsönzések terén bevezetett térítéses rendszer hatására előbb 40%-kal csökkent az igénybevétel, majd az “utóbbi években… nőtt a kereslet, de még mindig 30%-kal kevesebb, mint az ingyenesség idején volt”;
  • a “kari és intézeti könyvtárak a beszerzési keretekből” 50%-kal részesednek az “intézeti könyvtárak anyagát kevesebben használják”.

Következésképp: a növekvő elvárások és átalakuló szolgáltatásrendszer idején a finn egyetemi könyvtárak költségvetési pozíciója romlott, a fajlagos (például egy hallgatóra számított) ráfordítás csökkent, az egyetemen belüli könyvtári részarány visszaesett, a növekvő hiányt pedig bevételekből igyekeznek mérsékelni (a teljes kiadásból közel 15% nem költségvetési pénz), az egyetemen belüli széttagoltság (központi–kari–intézeti könyvtárak) rontja a hatékonyságot.

Mondjuk-e, hogy ez mind-mind ismerős a magyar egyetemi könyvtárakban dolgozók számára? Cseppnyi túlzás nélkül: a helyzet nálunk még sokkal drámaibb. Nem is egyszerűen a számok okán.

A finn egyetemek kiadásai 1996-ban elérték a 310 milliós nagyságrendet. Egy hallgatóra 600 márka (a távoktatást beszámítva: 400 márka) gyarapítási keret jutott. Ez természetesen többszöröse a magyarországinak. A finn szakértő a tendenciát tartja rendkívül veszélyesnek. Így fogalmaz például: “amennyiben lényeges emelkedés nem következik be a gyarapítási keretekben, az időszaki kiadványok el fogják vinni annak teljes összegét, mint ahogyan már most is vannak könyvtárak, ahol ez a helyzet”. Nézzünk körül kicsit: tőlünk nyugatabbra.

Nemzetközi háttér: könyvtár – felsőoktatás

Az elmúlt évtizedről általunk a közelmúltban ismertetett amerikai, angol és német egyetemi könyvtári adatok (a Pécsi Könyv- és Infotár 1996-1997. évi számaiban) alapján a főbb folyamatok következőképpen summázhatók:

  • jelentősen nőtt – és nő – a hallgatói-olvasói létszám;
  • az áremelkedés következtében a gyarapítási összegek reálértékben csökkenő tendenciát mutatnak; a mindenkori összegből növekvő hányadot kap a folyóirat- és az adatbázis-vásárlás;
  • a könyvtárosi létszám stagnál vagy csupán részmunkaidős (főként egyetemista) munkatársakkal növekedik;
  • erőteljes technikai fejlesztés megy végbe.

Ennek további következményei:

  • romlik a fajlagos hallgatói ellátottság színvonala (csökken az egy hallgatóra jutó új beszerzésű könyvek és folyóiratok száma);
  • a könyvtári költségvetésen belül csökken a bérköltség, növekszik a gyarapítás és a fejlesztés részaránya (a három tényező “bevett” részesedése: fele bér+mindenféle bérhez kapcsolódó közteher, egyharmad gyarapítás, egyhatod fejlesztés);
  • erőteljes innováció érvényesül: megszokott tevékenységek helyett egyre újabbak és újabbak születnek;
  • megnő a legkülönfélébb együttműködési vállalkozások (a gyarapítástól a dokumentumszolgáltatásig, a feltárástól a fejlesztésig, stb.) jelentősége, minthogy ennek révén pótlólagos erőforrásokhoz lehet jutni;
  • az utóbbi kezdeményezések kormányzati támogatást élveznek;
  • a könyvtárosi gárda újító–kezdeményező készsége a kívánt siker egyik legfontosabb elemévé válik.

Nevezzük a fentieket rövid- és középtávú erővonalaknak. Van benne jócskán kihívás számunkra is: mit, milyen irányban kellene fejleszteni, illetve legalább értelmezni.

Ugyanakkor senki nem tudja még, milyen lesz húsz vagy huszonöt év múlva a felsőoktatás. Azaz néhány dolog nyilvánvaló:

  • legalább az adott korosztály fele a felsőoktatás résztvevőjévé válik;
  • minden aktív dolgozó s különösen az irányító szerepkörű diplomások esetében törvényszerű lesz az állandó tovább-, még pontosabban: önképzés (már a mai Japán minden második aktív dolgozója valamit tanul munkája mellett), azaz “életfogytiglani” tanulásra leszünk ítéltetve – legalábbis azok, akik dolgozni kívánnak;
  • egyre jelentősebbé válik a távoktatás minden szinten, de különösen a felsőoktatásban, ami felveti a földrajzilag–fizikailag helyhez kötött “egyetem jövőbeni szükségességének kérdését (már ma van a világban néhány száz technikailag elsőrendű eszközöket bevető, például műholdas programszórást megvalósító “nyitott” vagy “virtuális” egyetem), és elképzelhető olyan jövőkép, hogy az egyetemi centrum fő funkciójává a minőségi oktatási anyagok kidolgozásának szervezése-terjesztése és a vizsgáztatás válik;
  • egy ilyen jövőbeni felsőoktatás eredményessége érdekében gyökeresen át kell alakulnia az általános és közoktatásnak, hogy főként a tanulás megtanulását és megszerettetését biztosíthassák (Oktatás – rejtett kincs. A Jacques Delors vezette Nemzetközi Bizottság jelentése az UNESCO-nak az oktatás XXI. századra vonatkozó kérdéseiről, 1996., magyar kiadás: 1997.);
  • a felsőoktatás – ahogy közel ezer évvel ezelőtti létrejötte óta igazában mindig is így volt – tényleg globális jellegűvé válik, mind értékei, mind módszerei, mind pedig az érvényesülő versenyhelyzet tekintetében;
  • átalakul a felsőoktatás finanszírozása (főként köz-, vagyis kormányzati pénzek helyett “nyomulni” fog a változatos (profit- vagy nonprofit célzatú) privátszféra.

A könyvtári terület hosszú távú kilátásai ennél még bonyolultabbak, pontosabban még nehezebben kitapinthatóak, s aligha biztatóak:

  • a könyv- és lapkiadás fél évezredes “birodalmát” egyre jobban szorongatja a számítógépes–televíziós–telekommunikációs világ a maga rámenősségével, relatíve legalább tízszeres tőkeerősségével, s nem utolsó sorban attraktivitásával, lenyűgözően szórakoztató – és mindenhol hozzáférhető – képességével, más szóval a tartalomipar terén soha nem látott verseny fog dúlni a piaci részesedésért;
  • a telematikai lehetőségek az egész eddigi közvetítő triász (könyv- és lapkiadás+terjesztés+könyvtárak) szerepének nélkülözhetetlenségét;
  • a könyvtárak mindig is döntően valamilyen nagyobb társadalmi rendszer (köz- és felsőoktatás, kutatás, egészségügy, közművelődés, stb.) szerényebb presztízsű (tehát szerényebben dotált) alrendszerei voltak, s minthogy a “fenntartó” rendszer maga is anyagi és identifikációs válságon megy át, törvényszerűen még hátrányosabb helyzet alakulhat ki a könyvtárak számára;
  • a könyvtárosok bérezése nem alapulhat “Átlag Lajos”-szemléleten, hisz épp a siker szempontjából meghatározó fontosságú, kreatív és nagy teljesítményű munkatársakat diszpreferálja.

Útkeresés hazai szemmel

A mai egyetemi könyvtár kicsi, széttagolt, alulfinanszírozott, alacsony presztízsű intézmény (e jelzők általában is elmondhatók a hazai könyvtári hálózat tagjairól – talán egy pár tucat kivétellel). A mai egyetem a túlélésért küzd, legyen szó kicsiről vagy nagyról, fővárosiról vagy vidékiről.

A mai kormányzat sok csatornán hint pénzt intézményeinek, minden csatornán csak keveset, s a divatossá vált pályáztatás növeli a kiszolgáltatottságot. A választási ciklusok táján általában növekszik az ígérgetési “együttható”, hogy azután következzenek a kijózanodás perceivel.

A magyar könyvtárügy a hazai GDP 1-2 ezrelékével gazdálkodik. Az egyetemi könyvtárak az egyetemek költségvetésének 2-5%-ára – általában csökkenő részarányára – számíthatnak (a JPTE 1994-ben költségvetésének csaknem 4%-át biztosította könyvtári hálózatának, e részarány 1998-ban már nem éri el a 2,6%-ot).

A fentiek nem indokolják az optimista hangütést, ha a jövőre gondolunk.

Legyünk-e pesszimisták?

Akasztófahumorral elmondhatjuk: mi vezetjük a világszakmát. Az amerikai egyetemi könyvtári költségvetésre az országos ajánlás az összegyetemi kiadások 6%-át igényli, ennyi volt még pár éve finn barátainknál is, kik most körülbelül 4% körülit kapnak mindössze, ám ezt az arányt nekünk sikerült már évekkel ezelőtt “elérnünk” s azóta folyamatosan “alulmúlnunk”.

Mégis, mire lehet építeni a jövőben?

Az egyetemi könyvtárak (úgy-ahogy) ellátnak legalább 150 ezer olvasót, ezek döntő többsége pedig diák – tehát a jövőnk színe-java. A hallgatóság rendkívül differenciált: jócskán vannak nyelveket tudó, világlátott, a számítógéppel vígan szörfözők, másrészt alapvető anyagi-szellemi gondokkal küzdők egyaránt. A mai oktatás alig képes valamit mozdítani a helyzeten az esélyegyenlőség dolgában. Képes-e akkor segíteni a könyvtár?

Egyetemi könyvtáraink többsége tudja a dolgát, s kiismeri magát az új, informatizált világban, ha pedig esély adódik, lendületesen fejleszti szolgáltatásait. Következésképp az egyetemi könyvtárak – még mindig – elég jó szakembergárdával sáfárkodhatnak. Körükben nő a meggyőződés, hogy az egyetemi – és más tudományos – könyvtárak célirányos együttműködését erősíteni kell.

Ezt a hármast kellene kiszabadítani a mai nyűgök hálójából. Elképzelhetetlenül sok tennivalónk van a 150 ezer olvasó javára. Tekintsenek nyugodtan szélsőségesnek, ha az alábbi példát követendőnek tartom. Egy vidéki angol egyetem központi könyvtára most, 1998-ban (az akadémiai év őszi nyitányára) átalakítja teljes működését: ötszintes épületében a bejárati szinten minden jelenlegi ezt-azt megszüntet, hogy telehinthesse felhasználói számítógépekkel, s így fog ősztől heti hét napon huszonnégy órás nyitva tartást szervezni. Ez nyilván nem David Baker vagy Jean Stewart “fejéből pattant ki”, látták a hasonló amerikai mintát, s még inkább: érzékelik a szükségletet. Ezért megvalósítják természetesen (!) mindenféle személyi fejlesztés nélkül. Akarjuk-e vagy nem: a felhasználó érdekében kell élnünk (s halnunk, ha másként nem lehet?). Lehet ideig-óráig itthon azzal érvelni: erre itt nincs (még) igény. Válaszom: ez csak részben igazolható állítás, másrészt nekünk jobb lenne most bizonyítanunk.

Aki nem teszi igazán nélkülözhetetlenné magát, az nélkülözhetővé válhat. “Az informatika világában az egyetemi könyvtár legyen a legkorszerűbb számítógépes szolgáltatások műhelye: előállítója és terjesztője. A könyvtár lendületesen építse adatbázisait – elsősorban gépi katalógusát –, azután szerezzen be minél több tudományos adatbázist, digitalizált szöveg-, hang- és képgyűjteményt. Még jobb, ha ezt együttműködő intézmények teszik: én ezt és ezt szerzem meg és szolgáltatom, magamnak és nektek is, ti meg azt és azt, s természetesen nekünk is biztosítjátok a hozzáférést. Húsz–harminc ilyen könyvtári szolgáltatóhely már lefedhetné az országot és a legtöbb ismeretágat.

Végül, harmadszorra: ismét a munkatársak. Van-e elég harcostárs egy ilyen jövőkép megvalósításához? Optimistát játszanék, ha igennel válaszolnék erre a kérdésre. Igennel arra merek válaszolni, hogy egy ilyen csapat megteremthető. Erkölcsi és anyagi ösztönzőkkel, a teljes demokrácia légkörével, a jó minta követésére buzdító külföldi (nemzetközi) együttműködéssel. Elkerülhetetlen a közalkalmazotti bérrendszerben meglévő egyenlősdi rendszer megszüntetése. Ha megmarad, végzetes marad a hatása. És még: az egyetemi könyvtárba be kell “engedni” – munkatársnak – az egyetemistát. Sok feladat jól a kezére állhat. A tandíjprés az igyekvőket ilyen tennivalók vállalására fogja sarkallni. A “tipikus” amerikai egyetemi könyvtári személyzet struktúrája (teljes munkaidőre átszámítva): egynegyed diplomás szakember-egynegyed egyetemista-kétnegyed technikai, szaktanfolyamokon kiképzett munkatárs. A nemzetközi szakirodalom foglalkozik a kreatív, az újat segítő vállaló és a megbízható, de inkább csak reproduktív, a változásokba (kisebb-nagyobb “sóhajtásokkal”) belenyugvó típusú munkatársak kívánatos arányával az adott szervezet létszámába. E három típusból jónak minősül az olyan megoszlás, ha a kreatív csoport aránya eléri a 10%-ot, az újat vállalóké kétharmad körül van, s a harmadik csoport aránya egynegyed körüli. Most ne értékeljük (nem is tudjuk) a hazai könyvtári személyzetünket. Kézenfekvő, hogy itt komoly változás szükséges. Az első két csoportnak többségi pozíciót kell szereznie.

A “pécsi recept” tehát (egyelőre inkább csak magunknak kijelölt irányként, semmint valóságként): karcsúsított-fiatalított (egyetemistákkal is számoló) személyzet+erőteljes automatizálás, adatbázis-szolgáltatás felé elinduló gyarapításrekonstrukció+a szolgáltatások növelése (felhasználói gépek száma, hosszú nyitva tartás és minden, ami még kapós).

Ennek Pécsett az elején tartunk. Nem kell mondanom: az elmúlt éveket ki kellett bírni, a túlélés volt az elsődleges – de nem egyetlen – parancs. Mert hisz a semmiből fejlesztettünk, ugyanakkor országosan is erős nyitvatartási rendszert működtetünk, új kiadványok-szolgáltatások jelentek meg. Mégis, ismétlem: az elején tartunk, tennivalónk rengeteg van. Hogy mi minden sikerül, sokban rajtunk – de nem egyedül rajtunk – múlik.

Három jövőkép is elképzelhető:

Egy sodródó “kompország” (Ady), mely nem nyugatra, inkább a (minőségileg leértékelő) “keletre” tart, mert nincs belső konzisztenciája, nincs valódi megújulási szándéka. Van erre esély, sajnos.

A “ragadozók” paradicsoma, egyfajta “Szibéria”, ahol a legerősebbek érvényesülnek, a többiek kisodródnak, jelentéktelenekké válnak.
E jövőképek egyike sem töltheti be a felsőoktatási (egyetemi) könyvtári funkciókat, hiszen vagy nem európai szintet kínál, vagy csupán egy szűk rétegnek.

A harmadik a legnehezebb, a legtöbbet követelő s a legkisebb esélyű, ahogy a népmesék harmadik fiújának próbálkozása is. Könyvtáros és olvasók (egyetemi diákság+képviseleti szerveik), fenntartók és oktatáspolitika szerves együttműködését kívánó ez a kép: feltétele, hogy az Európában versenyképes diplomásokat kibocsátó magyar felsőoktatás stratégiai “pillérének” tekintse a könyvtári rendszerét, és hogy a könyvtárosok igazi s nem mesebeli Münchhausen báróként legyenek képesek kijuttatni magukat a mindenkori “mocsárból” (szakértelemmel, takarékos üzemvitellel, együttműködéssel)…

A mai valóságban ott érzékelhető mind a három jövő lehetősége.

Címkék

(1) (1) (1) (12) (2) (2) (3) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (3) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (19) (1) (12) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (1) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (5) (1) (2) (1) (2) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (6) (28) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (1) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (4) (1) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (16) (4) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (27) (3) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (8) (3) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (12) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (7) (11) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (2) (10) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (2) (10) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (30) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (33) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (3) (1) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (6) (3) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (4) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (6) (15) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (10) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (7) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (13) (1) (1) (2) (4) (3) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (38) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (6) (1) (6) (17) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (4) (1) (3) (1) (1) (2) (9) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (2) (1) (21) (6) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (8) (1) (25) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (18) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (4) (14) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (14) (7) (2) (4) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (5) (1) (1) (1) (1) (2) (22) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (6) (1) (4) (1) (1) (1) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (3) (12) (1) (4) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (17) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (60) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (3) (1) (11) (5) (3) (1) (1) (3) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (4) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (9) (1) (1) (7) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (42) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (9) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (4) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (7) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (2) (2) (8) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (8) (1) (1) (1) (4) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1)