Finn beszámoló: aggodalmak

T. Nurminen írása fontos tünetekre és tendenciákra irányítja az olvasó figyelmét. Kiemelek néhányat:

• “a könyvtárak tevékenysége és szolgáltatási szintje… talán erőteljesebben változott, mint bármikor korábban”;
• “az információs társadalom felől … jelentkező elvárások … igényes feladatok elé állították a könyvtárakat”;
• “az egyetemek összkiadásának 4,2%-át tették ki a könyvtári kiadások. A részesedési arány az utóbbi tíz év alatt harmadrésznyit csökkent” (1987: 6,2%, 1996: 4,2%), a “könyvtári kiadásokból a bér aránya 56%-ra emelkedett, s ez kétszerese volt a dokumentumbeszerzésre fordított” hányadnak (27%), mely utóbbi “1987-ben még 40%-ban részesedett a kiadásokból”;
• 1987. és 1996. között az egy hallgatóra jutó gyarapítási összeg” – a távhallgatókkal együtt számolva – 40%-os csökkenést mutat,
• “az időszaki kiadványok rendelését számottevően” csökkenteni kellett, ugyanakkor a teljes gyarapítási kiadáson belül ennek részaránya a kilencvenes évek elején általános 50%-os szintről “1996-ban már 62%-ra nőtt”;
• a könyvtárközi kölcsönzések terén bevezetett térítéses rendszer hatására előbb 40%-kal csökkent az igénybevétel, majd az “utóbbi években… nőtt a kereslet, de még mindig 30%-kal kevesebb, mint az ingyenesség idején volt”;
• a “kari és intézeti könyvtárak a beszerzési keretekből” 50%-kal részesednek az “intézeti könyvtárak anyagát kevesebben használják”.

Következésképp: a növekvő elvárások és átalakuló szolgáltatásrendszer idején a finn egyetemi könyvtárak költségvetési pozíciója romlott, a fajlagos (például egy hallgatóra számított) ráfordítás csökkent, az egyetemen belüli könyvtári részarány visszaesett, a növekvő hiányt pedig bevételekből igyekeznek mérsékelni (a teljes kiadásból közel 15% nem költségvetési pénz), az egyetemen belüli széttagoltság (központi–kari–intézeti könyvtárak) rontja a hatékonyságot.

Mondjuk-e, hogy ez mind-mind ismerős a magyar egyetemi könyvtárakban dolgozók számára? Cseppnyi túlzás nélkül: a helyzet nálunk még sokkal drámaibb. Nem is egyszerűen a számok okán.

A finn egyetemek kiadásai 1996-ban elérték a 310 milliós nagyságrendet. Egy hallgatóra 600 márka (a távoktatást beszámítva: 400 márka) gyarapítási keret jutott. Ez természetesen többszöröse a magyarországinak. A finn szakértő a tendenciát tartja rendkívül veszélyesnek. Így fogalmaz például: “amennyiben lényeges emelkedés nem következik be a gyarapítási keretekben, az időszaki kiadványok el fogják vinni annak teljes összegét, mint ahogyan már most is vannak könyvtárak, ahol ez a helyzet”. Nézzünk körül kicsit: tőlünk nyugatabbra.

Nemzetközi háttér: könyvtár – felsőoktatás

Az elmúlt évtizedről általunk a közelmúltban ismertetett amerikai, angol és német egyetemi könyvtári adatok (a Pécsi Könyv- és Infotár 1996-1997. évi számaiban) alapján a főbb folyamatok következőképpen summázhatók:

• jelentősen nőtt – és nő – a hallgatói-olvasói létszám;
• az áremelkedés következtében a gyarapítási összegek reálértékben csökkenő tendenciát mutatnak; a mindenkori összegből növekvő hányadot kap a folyóirat- és az adatbázis-vásárlás;
• a könyvtárosi létszám stagnál vagy csupán részmunkaidős (főként egyetemista) munkatársakkal növekedik;
• erőteljes technikai fejlesztés megy végbe.

Ennek további következményei:

• romlik a fajlagos hallgatói ellátottság színvonala (csökken az egy hallgatóra jutó új beszerzésű könyvek és folyóiratok száma);
• a könyvtári költségvetésen belül csökken a bérköltség, növekszik a gyarapítás és a fejlesztés részaránya (a három tényező “bevett” részesedése: fele bér+mindenféle bérhez kapcsolódó közteher, egyharmad gyarapítás, egyhatod fejlesztés);
• erőteljes innováció érvényesül: megszokott tevékenységek helyett egyre újabbak és újabbak születnek;
• megnő a legkülönfélébb együttműködési vállalkozások (a gyarapítástól a dokumentumszolgáltatásig, a feltárástól a fejlesztésig, stb.) jelentősége, minthogy ennek révén pótlólagos erőforrásokhoz lehet jutni;
• az utóbbi kezdeményezések kormányzati támogatást élveznek;
• a könyvtárosi gárda újító–kezdeményező készsége a kívánt siker egyik legfontosabb elemévé válik.

Nevezzük a fentieket rövid- és középtávú erővonalaknak. Van benne jócskán kihívás számunkra is: mit, milyen irányban kellene fejleszteni, illetve legalább értelmezni.

Ugyanakkor senki nem tudja még, milyen lesz húsz vagy huszonöt év múlva a felsőoktatás. Azaz néhány dolog nyilvánvaló:

• legalább az adott korosztály fele a felsőoktatás résztvevőjévé válik;
• minden aktív dolgozó s különösen az irányító szerepkörű diplomások esetében törvényszerű lesz az állandó tovább-, még pontosabban: önképzés (már a mai Japán minden második aktív dolgozója valamit tanul munkája mellett), azaz “életfogytiglani” tanulásra leszünk ítéltetve – legalábbis azok, akik dolgozni kívánnak;
• egyre jelentősebbé válik a távoktatás minden szinten, de különösen a felsőoktatásban, ami felveti a földrajzilag–fizikailag helyhez kötött “egyetem jövőbeni szükségességének kérdését (már ma van a világban néhány száz technikailag elsőrendű eszközöket bevető, például műholdas programszórást megvalósító “nyitott” vagy “virtuális” egyetem), és elképzelhető olyan jövőkép, hogy az egyetemi centrum fő funkciójává a minőségi oktatási anyagok kidolgozásának szervezése-terjesztése és a vizsgáztatás válik;
• egy ilyen jövőbeni felsőoktatás eredményessége érdekében gyökeresen át kell alakulnia az általános és közoktatásnak, hogy főként a tanulás megtanulását és megszerettetését biztosíthassák (Oktatás – rejtett kincs. A Jacques Delors vezette Nemzetközi Bizottság jelentése az UNESCO-nak az oktatás XXI. századra vonatkozó kérdéseiről, 1996., magyar kiadás: 1997.);
• a felsőoktatás – ahogy közel ezer évvel ezelőtti létrejötte óta igazában mindig is így volt – tényleg globális jellegűvé válik, mind értékei, mind módszerei, mind pedig az érvényesülő versenyhelyzet tekintetében;
• átalakul a felsőoktatás finanszírozása (főként köz-, vagyis kormányzati pénzek helyett “nyomulni” fog a változatos (profit- vagy nonprofit célzatú) privátszféra.

A könyvtári terület hosszú távú kilátásai ennél még bonyolultabbak, pontosabban még nehezebben kitapinthatóak, s aligha biztatóak:

• a könyv- és lapkiadás fél évezredes “birodalmát” egyre jobban szorongatja a számítógépes–televíziós–telekommunikációs világ a maga rámenősségével, relatíve legalább tízszeres tőkeerősségével, s nem utolsó sorban attraktivitásával, lenyűgözően szórakoztató – és mindenhol hozzáférhető – képességével, más szóval a tartalomipar terén soha nem látott verseny fog dúlni a piaci részesedésért;
• a telematikai lehetőségek az egész eddigi közvetítő triász (könyv- és lapkiadás+terjesztés+könyvtárak) szerepének nélkülözhetetlenségét;
• a könyvtárak mindig is döntően valamilyen nagyobb társadalmi rendszer (köz- és felsőoktatás, kutatás, egészségügy, közművelődés, stb.) szerényebb presztízsű (tehát szerényebben dotált) alrendszerei voltak, s minthogy a “fenntartó” rendszer maga is anyagi és identifikációs válságon megy át, törvényszerűen még hátrányosabb helyzet alakulhat ki a könyvtárak számára;
• a könyvtárosok bérezése nem alapulhat “Átlag Lajos”-szemléleten, hisz épp a siker szempontjából meghatározó fontosságú, kreatív és nagy teljesítményű munkatársakat diszpreferálja.

Útkeresés hazai szemmel

A mai egyetemi könyvtár kicsi, széttagolt, alulfinanszírozott, alacsony presztízsű intézmény (e jelzők általában is elmondhatók a hazai könyvtári hálózat tagjairól – talán egy pár tucat kivétellel). A mai egyetem a túlélésért küzd, legyen szó kicsiről vagy nagyról, fővárosiról vagy vidékiről.

A mai kormányzat sok csatornán hint pénzt intézményeinek, minden csatornán csak keveset, s a divatossá vált pályáztatás növeli a kiszolgáltatottságot. A választási ciklusok táján általában növekszik az ígérgetési “együttható”, hogy azután következzenek a kijózanodás perceivel.

A magyar könyvtárügy a hazai GDP 1-2 ezrelékével gazdálkodik. Az egyetemi könyvtárak az egyetemek költségvetésének 2-5%-ára – általában csökkenő részarányára – számíthatnak (a JPTE 1994-ben költségvetésének csaknem 4%-át biztosította könyvtári hálózatának, e részarány 1998-ban már nem éri el a 2,6%-ot).

A fentiek nem indokolják az optimista hangütést, ha a jövőre gondolunk.

Legyünk-e pesszimisták?

Akasztófahumorral elmondhatjuk: mi vezetjük a világszakmát. Az amerikai egyetemi könyvtári költségvetésre az országos ajánlás az összegyetemi kiadások 6%-át igényli, ennyi volt még pár éve finn barátainknál is, kik most körülbelül 4% körülit kapnak mindössze, ám ezt az arányt nekünk sikerült már évekkel ezelőtt “elérnünk” s azóta folyamatosan “alulmúlnunk”.

Mégis, mire lehet építeni a jövőben?

Az egyetemi könyvtárak (úgy-ahogy) ellátnak legalább 150 ezer olvasót, ezek döntő többsége pedig diák – tehát a jövőnk színe-java. A hallgatóság rendkívül differenciált: jócskán vannak nyelveket tudó, világlátott, a számítógéppel vígan szörfözők, másrészt alapvető anyagi-szellemi gondokkal küzdők egyaránt. A mai oktatás alig képes valamit mozdítani a helyzeten az esélyegyenlőség dolgában. Képes-e akkor segíteni a könyvtár?

Egyetemi könyvtáraink többsége tudja a dolgát, s kiismeri magát az új, informatizált világban, ha pedig esély adódik, lendületesen fejleszti szolgáltatásait. Következésképp az egyetemi könyvtárak – még mindig – elég jó szakembergárdával sáfárkodhatnak. Körükben nő a meggyőződés, hogy az egyetemi – és más tudományos – könyvtárak célirányos együttműködését erősíteni kell.

Ezt a hármast kellene kiszabadítani a mai nyűgök hálójából. Elképzelhetetlenül sok tennivalónk van a 150 ezer olvasó javára. Tekintsenek nyugodtan szélsőségesnek, ha az alábbi példát követendőnek tartom. Egy vidéki angol egyetem központi könyvtára most, 1998-ban (az akadémiai év őszi nyitányára) átalakítja teljes működését: ötszintes épületében a bejárati szinten minden jelenlegi ezt-azt megszüntet, hogy telehinthesse felhasználói számítógépekkel, s így fog ősztől heti hét napon huszonnégy órás nyitva tartást szervezni. Ez nyilván nem David Baker vagy Jean Stewart “fejéből pattant ki”, látták a hasonló amerikai mintát, s még inkább: érzékelik a szükségletet. Ezért megvalósítják természetesen (!) mindenféle személyi fejlesztés nélkül. Akarjuk-e vagy nem: a felhasználó érdekében kell élnünk (s halnunk, ha másként nem lehet?). Lehet ideig-óráig itthon azzal érvelni: erre itt nincs (még) igény. Válaszom: ez csak részben igazolható állítás, másrészt nekünk jobb lenne most bizonyítanunk.

Aki nem teszi igazán nélkülözhetetlenné magát, az nélkülözhetővé válhat. “Az informatika világában az egyetemi könyvtár legyen a legkorszerűbb számítógépes szolgáltatások műhelye: előállítója és terjesztője. A könyvtár lendületesen építse adatbázisait – elsősorban gépi katalógusát –, azután szerezzen be minél több tudományos adatbázist, digitalizált szöveg-, hang- és képgyűjteményt. Még jobb, ha ezt együttműködő intézmények teszik: én ezt és ezt szerzem meg és szolgáltatom, magamnak és nektek is, ti meg azt és azt, s természetesen nekünk is biztosítjátok a hozzáférést. Húsz–harminc ilyen könyvtári szolgáltatóhely már lefedhetné az országot és a legtöbb ismeretágat.

Végül, harmadszorra: ismét a munkatársak. Van-e elég harcostárs egy ilyen jövőkép megvalósításához? Optimistát játszanék, ha igennel válaszolnék erre a kérdésre. Igennel arra merek válaszolni, hogy egy ilyen csapat megteremthető. Erkölcsi és anyagi ösztönzőkkel, a teljes demokrácia légkörével, a jó minta követésére buzdító külföldi (nemzetközi) együttműködéssel. Elkerülhetetlen a közalkalmazotti bérrendszerben meglévő egyenlősdi rendszer megszüntetése. Ha megmarad, végzetes marad a hatása. És még: az egyetemi könyvtárba be kell “engedni” – munkatársnak – az egyetemistát. Sok feladat jól a kezére állhat. A tandíjprés az igyekvőket ilyen tennivalók vállalására fogja sarkallni. A “tipikus” amerikai egyetemi könyvtári személyzet struktúrája (teljes munkaidőre átszámítva): egynegyed diplomás szakember-egynegyed egyetemista-kétnegyed technikai, szaktanfolyamokon kiképzett munkatárs. A nemzetközi szakirodalom foglalkozik a kreatív, az újat segítő vállaló és a megbízható, de inkább csak reproduktív, a változásokba (kisebb-nagyobb “sóhajtásokkal”) belenyugvó típusú munkatársak kívánatos arányával az adott szervezet létszámába. E három típusból jónak minősül az olyan megoszlás, ha a kreatív csoport aránya eléri a 10%-ot, az újat vállalóké kétharmad körül van, s a harmadik csoport aránya egynegyed körüli. Most ne értékeljük (nem is tudjuk) a hazai könyvtári személyzetünket. Kézenfekvő, hogy itt komoly változás szükséges. Az első két csoportnak többségi pozíciót kell szereznie.

A “pécsi recept” tehát (egyelőre inkább csak magunknak kijelölt irányként, semmint valóságként): karcsúsított-fiatalított (egyetemistákkal is számoló) személyzet+erőteljes automatizálás, adatbázis-szolgáltatás felé elinduló gyarapításrekonstrukció+a szolgáltatások növelése (felhasználói gépek száma, hosszú nyitva tartás és minden, ami még kapós).

Ennek Pécsett az elején tartunk. Nem kell mondanom: az elmúlt éveket ki kellett bírni, a túlélés volt az elsődleges – de nem egyetlen – parancs. Mert hisz a semmiből fejlesztettünk, ugyanakkor országosan is erős nyitvatartási rendszert működtetünk, új kiadványok-szolgáltatások jelentek meg. Mégis, ismétlem: az elején tartunk, tennivalónk rengeteg van. Hogy mi minden sikerül, sokban rajtunk – de nem egyedül rajtunk – múlik.

Három jövőkép is elképzelhető:

Egy sodródó “kompország” (Ady), mely nem nyugatra, inkább a (minőségileg leértékelő) “keletre” tart, mert nincs belső konzisztenciája, nincs valódi megújulási szándéka. Van erre esély, sajnos.

A “ragadozók” paradicsoma, egyfajta “Szibéria”, ahol a legerősebbek érvényesülnek, a többiek kisodródnak, jelentéktelenekké válnak.
E jövőképek egyike sem töltheti be a felsőoktatási (egyetemi) könyvtári funkciókat, hiszen vagy nem európai szintet kínál, vagy csupán egy szűk rétegnek.

A harmadik a legnehezebb, a legtöbbet követelő s a legkisebb esélyű, ahogy a népmesék harmadik fiújának próbálkozása is. Könyvtáros és olvasók (egyetemi diákság+képviseleti szerveik), fenntartók és oktatáspolitika szerves együttműködését kívánó ez a kép: feltétele, hogy az Európában versenyképes diplomásokat kibocsátó magyar felsőoktatás stratégiai “pillérének” tekintse a könyvtári rendszerét, és hogy a könyvtárosok igazi s nem mesebeli Münchhausen báróként legyenek képesek kijuttatni magukat a mindenkori “mocsárból” (szakértelemmel, takarékos üzemvitellel, együttműködéssel)…

A mai valóságban ott érzékelhető mind a három jövő lehetősége.