Egy folyóirat két címéről – szakmai és politikai háttérrel, a TMT ötvenedik évfolyama kapcsán

Kategória: 2003/ 8

A magyar könyvtár- és tájékoztatásügy szocialista korszakának mintegy négy évtizedes történetéből kétségtelenül az első – az 1960-as évek közepén, második felében záruló – az eseménydúsabb, az izgalmasabb; akár úgy is fogalmazhatnánk: a drámaibb. Elsősorban nem is azért, mert új intézmények, szervezeti formák keletkeztek, és ha egy teljesen újnak nem is mondható, ám tömegesen mégiscsak ekkor megjelenő hivatás kereste sajátos identitását a “bevett” értelmiségi pályák között. A magyar könyvtárügy adott korszakának története attól vált drámaivá, hogy milyen úton, módon – és áron – sikerült megteremteni – vagy inkább: hogyan próbálták megteremteni – egy hivatás szakszerűségre alapozott autonómiáját egy totalitárius politikai rendszer túlideologizált közegében. Max Weber és az ő nyomdokain járó historikusok sok nemzedéke abban látja a nyugati társadalom, kultúra, gazdaság sikerét, hogy szilárd szakszerűségen nyugvó munkakultúra – Webernél a “protestáns etika” – hatja át, dinamizálja az individuumot, a racionális intézményi keretekben kellő függetlenséggel tevékenykedő szakértelmiségit és a különféle korporációkat. Ennek természetesen voltak nyomai Magyarországon és szűkebb területünkön, a könyvtárügyben is.

A magyar könyvtár- és tájékoztatásügy a külföldi, nyugati országok gyakorlatához képest azonban némileg megkésve csak a XX. század közepére, zömmel, ha nem is teljesen egészen a szocialista időszakban hozta létre szakmai infrastruktúrájának – képzés, szaksajtó, szakmai szervezetek, központi szolgáltatások – differenciált halmazát. Ez az infrastruktúra az 1949 utáni években a végtelenül centralizált irányítási formának köszönhetően nem függetleníthette magát a politikától, illeszkednie kellett céljaiban, frazeológiájában, szervezeti megoldásaiban a nagy egészhez: a szocialista művelődés- és tudománypolitikához, a szakszerűség csak annyira érvényesülhetett, amennyire összeegyeztethető volt az ideológiával. De: mindezek ellenére volt némi lehetőség a “szakma” becsempészésére a túl egysíkúvá gleichschaltolt könyvtár- és tájékoztatásügybe, a “nagypolitika” rezgéseit érzékeny szeizmográfként érzékelve, azokat persze inkább követve, mintsem megelőzve; vagyis 1953 után – mai szemmel nézve – már jól érzékelhetően, egy évtizedeken áthúzódó, korántsem egyenesvonalú trend kezdeteként. Hol egy-egy, akkor bizarrnak tűnő és azon melegében “eretneknek” bélyegzett vélemény megfogalmazásával, hol szívós aprómunkával, a kompromisszumok keresésével, sokszor meghátrálva, de összességében mégis a szakszerűséget érvényesítve. Az utóbbira Kovács Máté és Sallai István pályafutása a jól ismert példa (szakmánk sok más neves és kevésbé híres képviselője mellett), az előbbire Bodri Ferenc, illetve a “Bodri-ügy” lehet az egyik, kevésbé köztudott bizonyíték. Bodri Ferenc egyetemi hallgató 1954 márciusában a falusi és üzemi könyvtárosok számára tartott országos értekezleten felszólalt, és megkérdőjelezte a könyvtárügy addig vitathatatlannak tekintett alapelvét: “Szerintem pusztán másodrendű feladata a népkönyvtárnak és a tudományos könyvtárnak egyaránt az, hogy bizonyos állami kérdéseket, állami határozatokat propagáljanak. A könyvtár nem arra való, hogy megtömjük plakátokkal, faliújságokba való dolgokkal. (…) Azt hiszem, hogy a magyar népkönyvtárügy azért volt olyan sekélyes, azért találhattunk annyi hibát a magyar népkönyvtárügyben, mert a népkönyvtárakat elsősorban propagandaeszköznek tekintik, elsősorban bizonyos célokat szeretnének vele elérni, nem pedig azt az egy célt, amelyet az előbb említettem, a műveltség terjesztését a dolgozók és a dolgozó parasztság körében.”1 A felszólalás vihart kavart, elhatárolta magát külön írásban Haraszthy Gyula, az egyetemi tanszék akkori vezetője2. (Nem tehetett mást, mert vita zajlott a könyvtárosképzésről abban az évben, és a Bodrit ostorozó felszólalók a tanszék szakmai és politikai felelősségét is feszegették.) Bodri tényleg “megdöbbentő” álláspontot képviselt; a “helyes”, a “politikailag korrekt” felfogást a konferencia egyik résztvevője fejtette ki: “Dolgozó népünknek pártos könyvtárosokra van szüksége, olyanokra, akiknek a pártosság, a marxi–lenini ideológia a vérükké vált, akik hivatásukat szenvedélyesen szeretik és ideológiai vezetőjükül a marxi–lenini elméletet fogadják el és szeretik a pártot.”3 Hogy valóban volt igény egy másfajta könyvtári paradigma megteremtésére (és immár nyomdafestéket is kapott – igaz, két évvel később), bizonyítja Győri György cikke4. A szerző olyan tabutémákat feszegetett, mint hogy van-e értelme a könyvtári zárt anyagoknak, helyes-e az a gyakorlat “Hogy ha a párt kizár valakit tagjai sorából s még hozzá határozatban is megbélyegzik az illetőt, holtbiztos, hogy műve rövidesen ott szerepel a bezúzandó könyvek listáján. (…) Döntse el az idő, hogy mely könyv marad meg a könyvtárban s mely könyvet ítél halálra az olvasóközönség.”

Ilyen átpolitizált légkörben új és figyelemre méltó elemmel bővült a hazai szaksajtó: 1954 őszén jelent meg az idén az ötvenedik évfolyamát jegyző Tudományos és Műszaki Tájékoztatás elődje, a Műszaki Könyvtárosok Tájékoztatója. A folyóirat keletkezése, kezdeti céljai, feladatai elválaszthatatlanok az 1950-es évek könyvtárpolitikai vitáitól és a könyvtári szakszerűség fokozatos, de érezhető és különféle intézményekben is testet öltő térnyerésétől, címváltozása, profiljának változása 1963-ban pedig kifejezte egy tágabb látókörű, korszerűbb könyvtár- és tájékoztatásügyi koncepció megszilárdulását.

Könyvtár és dokumentáció

Szakmánk 1945 utáni néhány éve a forrongás, az útkeresés időszaka. Elkészült – de hatályba soha nem lépett – 1947-ben a könyvtári törvény tervezete, amely széles körű autonómiát adott volna a könyvtáraknak: lényegében az önkormányzatiság elvén alapult a tervezet, és a politikától viszonylag függetlenül hozta volna létre a magyar közművelődési könyvtári rendszert5. A szakkönyvtárakkal, a dokumentáció kérdéseivel nem foglalkozott, ugyanakkor kezdeményezések születtek a korszerű elveken nyugvó szakirodalmi tájékoztatás kialakítására – elsősorban a műszaki területen. Káplány Géza – aki már az 1930-as évek végén felismerte a dokumentáció fontosságát – a Technológiai Intézet könyvtárát olyan irányban kívánta fejleszteni, hogy a műszaki szakirodalmi szolgáltatások központja lehessen. Felvetését nem fogadta el a Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete, és a maga kebelén belül alapította meg a Műszaki Dokumentációs Központot, illetve indította meg 1947 márciusában a Külföldi Technika Szemléje című referáló folyóiratot: ez a kiadvány minden későbbi magyar referáló szolgáltatás őse. Hamarosan azonban intézményesült a dokumentáció: az ipari üzemek államosítása után, 1949. január 1-jén megalakult az Országos Találmányi Hivatal mint a korábbi Szabadalmi Bíróság utódszerve, és a mintegy 4 millió szabadalmi leírás kezelője a Hivatal egyik újonnan felállított szervezeti egysége, a Dokumentációs Osztály lett. A dokumentáció, a szakirodalmi tájékoztatás állami feladattá vált és nemcsak a műszaki területen: 1949. június 29-én jelent meg a 4118/1949/136. számú kormányrendelet az Országos Dokumentációs Központ és öt szakmai dokumentációs központ – műszaki, mezőgazdasági, könyvtári, orvostudományi és gazdasági – felállításáról.6

Tulajdonképpen ekkor kezdődött el a könyvtári és dokumentációs szolgáltatások feletti vita. Kétségtelenül számtalan szakmai érv is elhangzott pro és kontra a két álláspont hívei között. A vita érintette a szolgáltatások jellegét, körét, mélységét; szó volt arról, hogy két önálló területről van-e szó, netán egyik a másik része, és ha igen, akkor melyik az alá- és melyik a fölérendelt. A hétköznapok világára lefordítva ez a szervezeti forma kialakítását jelentette, azt, hogy a könyvtár tartozzon-e egy dokumentációs központ alá vagy a dokumentációs részleg egyik osztálya, szervezeti egysége legyen-e valamely könyvtárnak. A – Futala Tibor találó kifejezésével7 – “meddő hitviták” a két terület képviselői között természetesen gyakorlati okok miatt is dúltak, melynek hátterében az elégtelen pénzügyi keretek álltak. Jánszky Lajos írta, hogy a legtöbb folyóirat csupán egy példányban jár az OMK-ba, így az előbb vagy a könyvtári olvasószolgálatba kerül, vagy a dokumentációs részleghez: valamelyik szolgáltatás óhatatlanul sérelmezi a döntést, valamelyik csak késve képes feladatát ellátni.8

1949-ben tehát úgy tűnt, hogy a hazai szakirodalmi tájékoztatás, a dokumentáció megfelelő intézményi formák között működhet. A műszaki dokumentáció országos feladatkörű szerve 1949. szeptember 1-jétől a Találmányi Hivatal dokumentációs osztályából kifejlesztett Műszaki Dokumentációs Központ lett. Ehhez az intézményhez csatolták a Technológiai Könyvtárt, az egyesített intézmény Műszaki Dokumentációs Központ és Központi Technológiai Könyvtár néven kísérelte meg kettős – könyvtári és dokumentációs – feladatát ellátni. A könyvtár sérelmezte a döntést. Az egyesítés – ami még hosszú évekig egyébként csak papíron valósult meg, hiszen a könyvtár a József krt. 6., a dokumentáció a Rákóczi út 5. szám alatt működött – hosszú ideig tartó áldatlan vitát indított el.9 A kezdeti évek hangulatáról 1958-ban a következő értékelés adhat fogalmat: “A MŰDK kezdettől fogva arra törekedett, hogy a könyvtárt a dokumentáció kiszolgálójaként maga alá rendelje. Ez a felfogásbeli különbség a következő években számos vitára adott alkalmat és megindult a harc a hegemóniáért.”10

1952-re eldőlni látszott a küzdelem. A könyvtárakról szóló kormányhatározat alapelvei évtizedekig meghatározták a hazai könyvtárügy fejlődését, bizonyos részei még ma is részét képezik a könyvtári rendszernek (a központi szolgáltatások OSZK-ba kerülése, a debreceni egyetemi könyvtár nemzeti könyvtári jellege, megyei könyvtárak kialakulása, könyvtárellátás intézményesülése). A könyvtárügy egysége jegyében a Műszaki Dokumentációs Központ és Központi Technológiai Könyvtár főhatósága 1952. július 1-jétől megváltozott, az intézmény az Országos Tervhivatal helyett a Népművelési Minisztérium irányítása alá került, és neve októbertől Országos Műszaki Könyvtárra módosult. A dokumentáció szerepe másodlagossá, némileg gyanússá vált11, a könyvtári funkciók megerősödtek, az OMK lett a vállalati műszaki könyvtárak módszertani irányító központja, és a kormányhatározat előírta feladataként, hogy “a közvetlen könyvtári tevékenység mellett rendszeres segítséget nyújtson a tömegkönyvtáraknak a technikai irodalom propagandája terén”.12 A dokumentáció megítélésében az 1956. évi 5. számú, a könyvtárakról hozott törvényerejű rendelet sem hozott alapvető változást. Ugyan bekerült a jogszabályba a dokumentáció, de megszabta: a dokumentációs tevékenységet folytató intézményeket a szakmailag legmegfelelőbb könyvtárakhoz kell csatolni. Futala Tibor sarkított, de a lényeget jól megragadó megfogalmazásában: a rendelkezés “máshogy nem értelmezhető, mint gyámság alá helyezésnek.”13 Az OMK kétségtelenül országos hatókörű intézményként működhetett, de osztozott is a többi országos feladatkörű tudományos könyvtár sorsában: egyik legfontosabb feladata a propaganda, az agitáció volt. Az, ami ellen 1954-ben Bodri Ferenc tiltakozott. A korabeli szaksajtó szinte csak ezekről az akciókról és a módszertani segítségről adott hírt, kellő alapot szolgáltatva 1952 végén az I. Országos Könyvtáros Konferencia résztvevői közül Dienes László és Zoltán József bírálatára.14 Az agitációs munkából, módszertani segítésből egyébként kivette részét az Országos Széchényi Könyvtár is, részben a kormányrendelettel megszületett Módszertani Kabinet révén, részben munkatársai terepmunkájával. Varjas Béla, az OSZK irodalomtörténész képzettségű vezetője jó példát mutatott: három napon keresztül segítette az egercsehi bányatelep könyvtárát tanácsaival.15

Az I. Országos Könyvtáros Konferencia összességében hozzájárult a szakmaiság megerősödéséhez, a könyvtári szaksajtó differenciáltabbá válásában éppúgy szerepe volt, mint a könyvtári szakmapolitikai intézményrendszer bővülésében: az elfogadott határozat indítványozta Könyvtárügyi Tanács szervezését – ez a testület lett a következő évben az Országos Könyvtárügyi Tanács –, és felvetette egyes nagy könyvtárak mellett könyvtári tanács szervezését.16 Utóbbi grémium Műszaki Tanács néven alakult meg, és a műszaki szakterületet volt hivatva képviselni tanácsadó szervként a Népművelési Minisztérium Könyvtári Főosztálya mellett.17 A bürokratikusan működő, gyakran formálisan és rendszertelenül ülésező testület felállítása abból a szempontból volt figyelemre méltó, hogy nagyon bizonytalanul ugyan, de felismerődött: nem szerencsés természetes ipari hátterétől elszakítani egy műszaki feladatok támogatására hivatott intézményt. Ez az érv évekkel később markánsan megjelent Dúzs János cikkében, amelyben felvetette, hogy az OMK kerüljön ki a Művelődési Minisztérium fennhatósága alól, “a saját műszaki talajába kell ágyazni és a műszaki fejlesztést országosan irányító szerv” közvetlen irányítása alá kell helyezni.18

1954-ben egyfajta pezsgés kezdődött el a hazai könyvtári életben. Megkezdődött a könyvtári jogszabály előkészítése az Országos Könyvtárügyi Tanács áprilisi ülésén19, ugyanebben az évben a könyvtártudományi kutatások koordinálására megalakult az MTA Könyvtártudományi Főbizottsága. Programját, a megoldandó feladatokat Kőhalmi Béla foglalta össze20, előterjesztése egyik fejezete a dokumentáció kérdéseit is taglalta. 1954-ben ebbe a kétségtelenül élénkebbé váló szakmapolitikai közegbe lépett be az OMK által kiadott Műszaki Könyvtárosok Tájékoztatója.

Műszaki Könyvtárosok Tájékoztatójából
Tudományos és Műszaki Tájékoztatás

Az új folyóirat első száma 1954 őszén jelent meg mint az OMK módszertani kiadványsorozatának tagja. Szerkesztője a Műszaki Könyvtárosok Tájékoztatója fennállása alatt Jánszky Lajos volt. A lap azt a célt szolgálta, hogy “a vállalati műszaki könyvtárosok és az Országos Műszaki Könyvtár közötti kapcsolatokat szorosabbra fűzze”, segítséget nyújtson a szakkönyvtárosoknak, és híradója legyen a műszaki könyvtárosok munkaversenyének – ahogyan a programadó cikk vázolta a Tájékoztató szerkesztési koncepcióját. Az első évfolyam két számát a Tervnyomda készítette, 1955-től azonban szerényebb külsőben, házilagos kivitelezésben, stencilezve, kezdetben 500, később már 1000 példányban látott napvilágot. Periodicitása többször változott, 1955-ben öt, 1956-ban hat, l957-től négy, 1960-tól ismét hat száma jelent meg. A Műszaki Könyvtárosok Tájékoztatója címének és a kor könyvtár-politikai gondolkodásának megfelelően elsősorban könyvtári lap volt, alapvetően gyakorlatias, módszertani jellegű, a konkrét könyvtári munkát segítő írások jelentek meg hasábjain. A dokumentáció kérdéseivel az MKT-ban közölt 474 cikk közül 125 foglalkozott, Futala Tibor számítása szerint ez a közlemények 26,3%-a.21 A dokumentáció kérdéseit vizsgáló cikkek rendszeresen beszámoltak az OMK tájékoztatási szolgáltatásairól, az országos vagy ágazati szakirodalmi tevékenységről – már ebben a korai időben is jellemezte a lapot egyfajta fogékonyság a korszerűbb szemléletű közlemények publikálására. Ugyanakkor az is tény, hogy elméleti jellegű cikkek a szakirodalmi tájékoztatásról alig-alig jelentek még meg; sajátságos, hogy az 1955-ben az MTA folyóirataként újjászervezett Magyar Könyvszemle az 1960-as évek elejéig szinte több ilyen jellegű tanulmányt közölt, mint az MKT.22

Az OMK helyzete az 1950-es évek végére konszolidálódott, még a forradalom előtt a könyvtár és a dokumentáció fizikai integrálása is megtörtént a Múzeum u. 17. és a Reviczky u. 6. szám alatti egybekapcsolt épület birtokba vételével. 1957-től Jánszky Lajos kapott főigazgatói megbízást, és az OMK 1958-tól a FID társult tagja lett.23 Az új főigazgató még ugyanebben az évben kezdeményezte az intézmény feladatait jobban tükröző és kifejező Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ elnevezés engedélyezését a főhatóságnál – erre azonban csak 1962-ben került sor, kétségtelenül megváltozott körülmények között. Dúzs János cikkéről már korábban szó volt24, a szerző a kívánatos új főhatóságként az akkoriban megszervezett Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságot nevezte meg. Az OMFB-t az 1017/1961. számú kormányhatározat hívta életre mint a műszaki fejlesztés szakminisztériumok közötti koordináló szervét és távlati fejlesztési irányelvek kidolgozásának felelősét. Az OMFB elnöke állította fel a Dokumentációs Állandó Bizottságot a műszaki szakirodalmi információ országos rendszerének kidolgozására.25 A dokumentáció megnövekedett szerepét jelezte az is, hogy az Országos Könyvtárügyi Tanács 1962-ben megváltoztatta nevét, a továbbiakban mint Országos Könyvtárügyi és Dokumentációs Tanács végezte feladatát. Az újjászervezett Tanács feladata volt, hogy kidolgozza a dokumentáció és a könyvtárügy fejlesztésének egységes irányait, illetve megoldást keressen a szakirodalmi tájékoztatás elvi, módszertani jellegű problémáira. A testület egyik alelnöke az időközben az OMFB főosztályvezetőjévé kinevezett Jánszky Lajos lett.26 Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elvi irányításának biztosítékát és szempontjainak képviseletét jelentette, hogy Jánszky maradt az újjászervezett folyóirat főszerkesztője 1966-ig. A személyi folytonosság értelemszerűen egyfajta szemléleti kontinuitást is jelentett.

Mindezek a külső, politikai és szakmapolitikai koncepcionális változások, illetve a tájékoztatásügy nemzetközi trendjének új jelenségei vezettek el a Műszaki Könyvtárosok Tájékoztatója átalakulásához, címváltozásához. Az OMKDK 1962-ben a lap fejlesztéséhez, átalakításához kérte a főhatóság hozzájárulását, amelynek birtokában 1963-ban jelent meg a Tudományos és Műszaki Tájékoztatás első száma. A folyóirat főszerkesztője beköszöntő írásában a régi-új lap profilját illetve a címváltozást a következő szavakkal jellemezte és indokolta: “A műszaki fejlesztés és a távlati tudományos terv témáinak gondos és helyes előkészítéséhez, kidolgozásához, valamint a kidolgozott tervek végrehajtásához feltétlenül szükséges a gyors és hatékony információ, vagy a hazánkban jobban elfogadott terminológia szerint: a tudományos, műszaki tájékoztatás. A műszaki tájékoztatás széles területet ölel fel. Magába foglalja többek között a szakkönyvtárak tájékoztató tevékenységét, a szakirodalmi tájékoztatást, az audiovizuális eszközökkel történő tájékoztatást, így a filmet, továbbá a szemléltetés útján kifejtett tevékenységet, pl. kiállításokat.”27 A lap által gondozni kívánt témák között találhatók a már a Műszaki Könyvtárosok Tájékoztatója által is felvállaltak, de úgyszintén megjelenik a szakirodalmi tájékoztatás gépesítésének és automatizálásának összetett kérdésköre.

A Műszaki Könyvtárosok Tájékoztatójának átalakulása, új néven “igazi” folyóirattá válása fontos állomása volt a magyar könyvtár- és tájékoztatásügy teljes értékű, differenciált és a korszerű igényeknek mindjobban megfelelni képes szakmai infrastruktúra kialakulásának. Megszilárdulásával formálódhatott ki a könyvtári folyóiratok világos, egymástól jól elkülönülő profilja, és a hazai szakirodalmi információ is megtalálta saját orgánumát. Az a folyamat, amelyre írásunk bevezető részében utaltunk, miszerint az 1960-as évek közepére, második felére lezárult a magyar könyvtárügyben egy korszak, természetesen nem köthető kizárólag sem a TMT-hez, sem a műszaki információ jelentőségének megnövekedéséhez. De az új könyvtári és tájékoztatásügyi szemlélet sem alakulhatott volna ki, pontosabban csak vontatottabban, bonyolultabban a folyóirat hiányában. És nem utolsósorban: a lap következetesen alkalmazott minőségcentrikus szerkesztési gyakorlata nélkül a könyvtár- és tájékoztatásügy szakmai autonómiájának kiteljesedése is feltehetőleg még több kitérővel teli pályán haladt volna. (Reménykedjünk a múlt időben.)

JEGYZETEK

  1. Beszámoló a Könyvtárosok Országos Értekezletéről. = A Könyvtáros, 1954. 4. 11. p.
  2. Haraszthy Gyula: Egy el nem mondott felszólalás. = Uo., 1954. 5. 19. p.
  3. Beszámoló a Könyvtárosok Országos Értekezletéről. = Uo., 1954. 4. 12. p.
  4. Könyvtári életünk demokratizmusáért! = Uo., 1956. 8. 561–566. p.
  5. Sebestyén Géza: Az 1947. évi könyvtári törvénytervezet. = Könyvtártudományi tanulmányok. 1968. Szerk. Kovács Máté, Rácz Aranka. Bp. 1968. 581–606. p.
  6. Kőhalmi Béla: A tudományos tájékoztatás fejlődése hazánkban 1945–1965. Bp. 1967. 9–12. p.
  7. Futala Tibor: A Tudományos és Műszaki Tájékoztatás harminc éve. 2. rész. = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1984. 12. 477. p.
  8. Jánszky Lajos: A műszaki dokumentáció problémái és feladatai Magyarországon. = Magyar Könyvszemle, 1956. 2. 107. p.
  9. Benedek Jenő: Az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár története 1950–1983. Bp. 1983. 15., 41–45. p.
  10. Az Országos Műszaki Könyvtár jubileumi évkönyve. Idézi Kőhalmi i. m. 12. p.
  11. Benedek Jenő i. m. 89–92. lapján tárgyalja a dokumentációs kiadványok “nyersanyagául” szolgáló nyugati műszaki folyóiratok 1951–1957 közötti politikai cenzúráját.
  12. A Magyar Népköztársaság minisztertanácsának 204–3/1952. számú határozata a könyvtárügy fejlesztéséről. = Könyvbarát, 1952. 6. 21. p.
  13. Futala Tibor i. m. 1. rész. = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1984. 11. 430. p.
  14. Pogány György: A magyar könyvtári szaksajtó vázlatos története 2. rész. = Könyvtári Figyelő, 1997. 1. 14–15. p.
  15. Varjas Béla: Az egercsehi bányatelep könyvtárában. = A Könyvtáros, 1953. 1. 18–19. p.
  16. Az I. Országos Könyvtároskonferencia határozata. = Könyvbarát, 1952. 12. 24–27. p.
  17. Műszaki Tanács segíti az Országos Műszaki Könyvtár munkáját. = A Könyvtáros, 1953. 4. 22. p., Benedek Jenő i. m. 52–54. p.
  18. Dúzs János: A műszaki propaganda fejlesztésének néhány alapvető kérdése. = Műszaki Könyvtárosok Tájékoztatója, 1961. 1. 45–53. p.
  19. Kovács Máté: A magyar könyvtári törvény alapelvei, célkitűzései és művelődéspolitikai jelentősége. = Magyar Könyvszemle, 1956. 3. 182–201. p.
  20. Könyvtártudományunk feladatai. Bp. 1954. (Klny. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei VI. köt. 3–4. sz.)
  21. Futala Tibor i. m. 1984. 11. sz. 437. p.
  22. A Magyar Könyvszemle 1955–1962 közötti nyolc évfolyamában 21, a dokumentáció elméleti vagy gyakorlati kérdését taglaló írás jelent meg. A könyvtári szaksajtó egészséges differenciálódását jelzi, hogy a nagy múltú és eredendően történeti irányultságú folyóirat “visszatalált” eredeti profiljához, illetve átruházhatta e témák gondozását a Tudományos és Műszaki Tájékoztatásra és az éppen ezekben az években átalakuló Könyvtári Figyelőre.
  23. Benedek Jenő i. m. 129. p.
  24. Vö. a 18. sz. jegyzettel.
  25. Benedek Jenő i. m. 132. p.
  26. Faragó Lászlóné: Az Országos Könyvtárügyi és Dokumentációs Tanács. = Könyvtári Minerva 2. kötet. Szerk. Faragó Lászlóné. Bp. 1965. 121–128. p.
  27. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1963. 1. sz. 1–2. p.

Címkék