– Kedves Klára! Mindenekelőtt hadd gratuláljak megválasztásához, ahhoz, hogy habemus papam, hogy Ön lett az MKE elnöke. Természetesen nemcsak magához a címhez/ranghoz gratulálok, hanem ahhoz is, hogy Önnek volt bátorsága elvállalni ezt a posztot. Mindannyian tudjuk, hogy az előzetes jelöltek közül többen előzetes nemet mondtak. Mit gondol: azért-e, mert féltek magukat Önhöz mérni, vagy egyéb okokból? Milyenekből?
– Köszönöm szépen a gratulációt. Önnek minden bizonnyal több információja van a történtekről, mint nekem. Az események körülöttem nagyon egyszerűen zajlottak. Éltem a tagok mindennapi életét, nem voltam a kelleténél beavatottabb a jelölés helyzetének alakulásába, és nem tartoztam az Ön által említett “mindannyian tudjuk” soraiba. Elődöm, Ambrus Zoltán keresett meg február elején, és kért fel az elnökség nevében, vállaljam el a jelölést az elnöki teendők ellátására. Igazán meglepett a felkérés, csak mosolyogni tudtam rajta, mert az egészet mindenestől abszurdnak találtam. Nem tudom, hogy kik nem vállalták el az elnöki posztot, ne vegye tiszteletlenségnek, de nem is érdekelt tulajdonképpen. Nem volt számomra jelentősége, mert egy pillanatig sem aspiráltam erre a posztra, így vetélytársak sem léteztek számomra ebben a helyzetben. Ehhez túl későn léptem a porondra. Azt pedig végképp nem hiszem, hogy valaki félt volna velem összemérnie magát. Kicsit zavar ez a “bátorság” felőli megközelítés. A dolog ennél komplexebb, nehezen tudom ebben a szituációban szemantikailag helyesen értelmezni a bátorság fogalmát, illetve nem szeretnék a kelleténél sem önteltebbnek, sem szerényebbnek mutatkozni.
– Ön miért vállalta? Izgalmas kihívásnak tekinti, vagy van valami terve/koncepciója/projektje, illetve maga is kíváncsi arra, mi lesz most, mit fog csinálni, mit csinálhat egyáltalán ez új tisztségében?
– Röviden: mert jó érzés ezért az egyesületért tevékenykedni, mert szeretek ebben az egyesületben munkálkodni, mert erőt érzek abban a három szóban, amikor hallom vagy kimondom, hogy Magyar Könyvtárosok Egyesülete. Találtam egy feladatot, megtalált egy feladat – ez történt. Nem az önmagam kiteljesítésének lehetősége, nem az önmegvalósítás vágya játszott szerepet a vállalásban. Természetesen mint minden nagy feladat, izgalmas kihívás is egyben, de ezen nem mélázik hosszasan az ember. A döntésnek csak egy röpke pillanata, átsuhan az elmén, jön-megy. Nincs idő hódolni neki, mert mellette megjelenik a “mit kell tennem az egyesületért” szigorú parancsa. Nem kalandra: munkára vállalkoztam, amikor kimondtam az igent. Úgy vélem, tudom, mit fogok csinálni és hogyan.
– Hogyan vélekedik arról, hogy mi az MKE elnökének a dolga? Minek tekinti egyáltalán ezt a posztot? Mit kíván tenni ezen a helyen, ezeknek a felhatalmazásoknak/követelményeknek/elvárásoknak a hálójában, illetve mit gondol, mit tehet? Mire lesz esélye, lehetősége, módja?
– Elsősorban és mindenekelőtt a köz akaratából lettem elnök. Szükséges ezt kimondani, és jó nem elfelejteni. Több mint 2000 egyesületi tagnak tartozom felelősséggel, minden tettem számonkérhető kell legyen.
Sokat hallhatunk manapság a civil szervezetek feladatáról, a társadalmi párbeszéd szerepéről, fontosságáról. Nos, szeretném, ha ennek a párbeszédnek az MKE aktív részese lenne, partner, akit megkérdeznek, aki elmondja véleményét, akire számítanak, mert az a tagság, amelyből áll a szervezet, mert az a szakma, amelyben tevékenykedik e tagság, fontos az ország számára. Az a kormányzati deklaráció, mely szerint az információs társadalom alapintézménye a könyvtár, ne váljék csak szlogenné. Ha fontos a demokratikus jogok között az információhoz való hozzáférés joga, akkor jó szinten teremtődjék meg ennek valamennyi feltétele, és aki az információt hatékonyan szolgáltatja, maga a könyvtáros, kapja meg a megfelelő társadalmi elismertséget. Régi törekvések ezek, bizonyos szakmai szinteken talán elmondható, hogy túl vagyunk már rajta, de ez nem általános, nem országosan jellemző. Lobbizni kell érte/mellette a sajtóban, a megfelelő (kormányzati) fórumokon. Mit tehetünk hát magunkért? Hol vannak a gyenge pontjaink? Vegyük a nyilvánosságot. Szinte alig szól rólunk, a munkánkról hír. Lám, az információ nagy letéteményesei nem tudnak hírrel szolgálni magukról. Az egyik legprogresszívebb szakma, de ki tudja ezt rajtunk kívül? Hatékonyabb PR-rel jóval nagyobb nyilvánosságot kell teremteni magunknak. A nélkülözhetetlenségünket nem elég csak magunk közt hangoztatni. Ez a dolog egyik oldala. A másik sem kevésbé fontos. Magunknak is át kell végre mennünk azon a szemléletváltáson, amelynek híján röghöz kötöttek maradunk, a technika és annak minden áldása csak látszat, sallang, teher, akcidencia lesz rajtunk.
Visszatérve a kérdésre: mi is a feladatom? Menedzselni ezeket a folyamatokat, képviselni, aktívan kommunikálni kifelé és befelé a stratégiai cél érdekében. Esélyem, lehetőségem, módom annyi lesz, amennyit megteremtek magamnak. A hitem elég nagy hozzá. A tehetségem: remélem, nem kevés. Az energiám? Csapatban gondolkodom. Tagságban, szekciókban, elnökségben. Biztos vagyok benne, hogy lesz miből táplálkoznom. Kérem, ne vegye a mondottakat pusztán szólamoknak.
– Mit gondol, mi képesíti Önt az elnöki funkciók ellátására? Elnöki alkat-e, genetikailag is erre programozódott, avagy érzi magában a tudást, tehetséget, motivációt, hogy kipróbálja? Netán meg akarja mutatni, hogy mi mindenre képes (még)? Esetleg úgy véli, hogy akként, amiként elődei ellátták, Ön is el tudja látni feladatait?
– Ezt a kérdést röviden kívánom elintézni. Nem vetem magam össze az elődeimmel, nem látom értelmét. Ha az Ön által felsorolt képességek közül egyikkel sem rendelkeznék, úgy nem vállaltam volna el az elnöki tisztséget. Erre a kérdésre egyfajta választ egyébként már adtam.
– Milyen örökséget fog átvenni? Milyen indíttatásokat vél folytatni? A kontinuitás lebeg-e a szeme előtt, vagy inkább szakít (miért) az eddigi tradíciókkal?
– Az egyesület 1999–2002. évi beszámolójának volt egy remek fejezete. Ez a lehetséges irányokat, a továbbfejlesztést indokló tényezőket, a megválaszolandó kérdéseket összegezte. Kiváló muníció, jó viszonyulási pontok halmaza egy új elnök részére. Nem idéznék belőle, csak néhány kitételt: “Nem adhatjuk fel országos integráló szerepünket, a könyvtárosra mint szakemberre irányuló figyelmünket, az ország kulturális- és könyvtárpolitikájára gyakorolt hatásunkat, a nemzetközi kapcsolatainkban rejlő lehetőségeket.” Ezek a célok jók, nagyrészt alapjaiban harmonizálnak azzal az elképzeléssel, amellyel érkeztem, de ki fognak egészülni még néhány, az előző pontok valamelyikében már vázolt elemmel, és minden bizonnyal más lesz a megvalósítás módja, más lesz a stílus, más lesz a kommunikáció is. Az egyesület gazdálkodását szélesebb alapokra kívánom helyezni, élve a közhasznúság lehetőségeivel. Gazdagabb szervezetet szeretnék, hogy több lehetőség legyen programunk megvalósításához. Ebbe a tárgykörbe tartozóan szeretném a tagdíjfegyelmet megszilárdítani. Önmagunk komolyan vételének ez is fontos része. Ha összegzett választ kellene most adnom, talán egy hegeli terminológiával, a “megszüntetve megőrzés” kategóriájával tudnám legpontosabban kifejezni a kontinuitáshoz–tradíciókhoz való viszonyomat.
– Milyen kapcsolatokat óhajt kiépíteni, milyen szervezetekkel, instanciákkal, személyekkel kíván fogódzni? Miért?
– A kapcsolatokat jórészt örököltem, de szándékom e területen szélesebb körben nyitni. A legfontosabbak egyikének a szakmán belüli civil szervezetek együttműködését tartom. Szükséges, hogy ezek a szerveződések közös nevezőn legyenek, egységes legyen a fellépés a társadalmi párbeszéd során, ezért nélkülözhetetlen a folyamatos egyeztetés. Jó kezdeményezés erre a könyvtári kerekasztal, ha rendszeresen működik. Sőt tovább megyek: a közgyűjteményi területen belül is szükséges az egységes álláspont kialakítása kardinális témák esetén.
A NKÖM-mel szinte kívánatos a “napi” kapcsolat, itt már megtörténtek az első beszélgetések, egyeztetések, gondolom mindkét fél megelégedésére. Ugyanígy elindult a kapcsolatfelvétel az OM-mel, a nemzeti könyvtár főigazgatójával pedig már folyamatban van a korábbi megállapodás frissítése. Mindezen túl a kapcsolódó minisztériumok: az IHK és a BM is célpont. Kellenek a támogatók, akik elviekben azonosulni tudnak a céljainkkal, és a gyakorlat szintjén is tanújelét adják ennek. Egy más megközelítésre is érdemes felhívni a figyelmet: nevezetesen arra, hogy képviselőinknek ott kell lenniük minden szakmai bizottságban, ahol a könyvtárügyről döntenek.
– Az MKE-t Ön fogja átvinni az EU-ba. Ezzel kapcsolatban milyen érzései, gondolatai vannak? Egyáltalán hogyan vélekedik egy európai magyar könyvtárügyről? Milyen “állatfajta” lesz az?
– Mostanság nagy látogatója lettem a parlamentnek. A kormányzat az uniós csatlakozás elősegítése érdekében gyakran hívja meg a civil szervezetek képviselőit párbeszédre. Több okból is jelen vagyok ezeken a rendezvényeken. Egyrészt hogy nyilvánvalóvá tegyem folyamatosan, újra és újra létezésünket. Másrészt érdekelnek a csatlakozás tartalmi kérdései. Figyelem, mikor kerül sorra a tematikában a kultúra kérdése, és azon belül mondanak-e valamit a könyvtárügyről, vagy ha úgy tetszik, az információhoz való hozzáférés biztosításának jelenlegi állapotáról, illetve az elvárásokról, a majdani működési előírásokról. Önmagam is “készülök”, szeretnék képben lenni. A magyar könyvtárosok szakmai felkészültsége jó színvonalú, ez nem okoz majd gondot. Nem mondhatjuk el viszont ugyanezt maradéktalanul az infrastruktúráról (s ezen ne csak az informatikai infrastruktúrát értsük, de a kiszolgáló épületeket is), bár sok minden történt az elmúlt időszakban. Változatlanul szűkösek az elhelyezési körülmények, kevés a számítógépes munkaállomás, a dokumentumvásárlásra fordítható összeg. Lehetne sorolni még a hiányosságokat, de mellette fontos látni a pozitív történéseket is a szakmában. Úgy vélem, hogy egy helyére került társadalmi presztízs alapja lehet egy sikeres uniós jelenlétnek.
– Szívesen udvarolnék Önnek azzal, hogy személye abszolút közismert a könyvtárosok, így e lap olvasói körében is, de inkább nem tenném. Helyette arra kérném, hogy szóljon önmagáról. Kicsoda, micsoda Ön, mit jó Önről mindenkinek tudnia?
– Ez majdnem úgy hangzik: milyen referenciákkal rendelkezik, kedves XY? De ez az interjú már csak erről szól.
A nacionálém, amely az ún. amerikai típusú szakmai önéletrajz kategóriába tartozik, a választás előtt napvilágot látott, abból néhány adatra fény derül. Például hogy 1951-ben születtem, tehát nem vagyok fiatal, egyetemi éveimig Salgótarjánban éltem, eredeti végzettségem magyar nyelv és irodalom szakos tanár és filozófiai előadó, hogy a diplomámat az ELTE Bölcsészettudományi Karán szereztem, és érdeklődésem az egyetemi évek alatt a nyelvfilozófia tanulmányozására irányult. Továbbá azt is leírtam, hogy a könyvtár szakot 1995-ben végeztem el az ELTE levelező kurzusán azért, hogy legitimáljam a 20 éves könyvtári munkámat, és mindezek után a PhD-képzésben eljutottam a védésig.
Hadd szóljak néhány szót a munkahelyeimről. Nem volt sok, szám szerint két helyen dolgoztam az életem során. Az első a Kohó- és Gépipari Minisztérium Informatikai Központja volt, ahol négy évig tezauruszszerkesztőként dolgoztam mesterem és – ha lehet mondani – barátom, Ungváry Rudolf mellett. Az élet nagy adományának tekintem az együttdolgozás éveit. Az egyetemi élet szabadsága után féltem a munka ismeretlen világától, a hivatal bürokratizmusától, de a szabadság kontinuitása megmaradt, legalábbis az érzet szintjén, mert Ungváry Rudi maga volt a szabadság megtestesítője. Rendkívüli intellektus, rendkívüli lélek, lenyűgöző személyiség, extra jelenség. Mai szóhasználattal: nem akárki.
Bocsánat, hogy erről a korszakomról hosszasabban beszélek, de valójában fontos volt számomra. Egy életutat nyitott meg előttem, bizonyosságot adott jóról és rosszról.
A második munkahelyem a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem jogelődjének, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiának a könyvtára volt, illetve jelenleg is az. Felkérésre mentem át a Hadtudományi tezauruszt megszerkeszteni. Jó kihívás volt, ott maradtam. Létrehoztam a Hadtudományi Integrált Szakirodalmi Információs Rendszert a honvédségi szakkönyvtárak között, megszerveztem a honvédségi osztott katalogizálást, bevittem az egyetem könyvtárát a NATO Békepartnerségi Konzorcium Digitális Könyvtári Munkacsoportjába az ország képviseletében, miközben végigjártam a munkahelyi hierarchia lépcsőfokait, hogy a végén kikössek az igazgatói posztnál. Tanítok a hadtudományi doktori iskolán, a közéleti tevékenységem kiterjedt. Megválasztásomig többek között az MKE Műszaki Szekciójának, valamint az Egyetemi Könyvtárigazgatók Kollégiumának titkára voltam.
Íme, ez vagyok én.
– Amit elmondott, szakmai önéletrajz. Nem tenné ezt a képet kissé személyesebbé? Pletykáljon talán magáról! Adjon tápot mások pletykáinak is! Individuum est ineffabile, de azért mégis. Hadd kerüljünk közelebb Önhöz!
– Ha önmagamról kérdez, akkor fontos mindenekelőtt egy-két mondatot szólni a családomról, amelyben élek. Férjezett vagyok ősidők óta, a férjem spanyol állampolgár. Egy fiam van, aki jelenleg érettségi és egyetemi felvételi előtt áll. Fegyelmezett, okos, jó fiú. Rengeteg odafigyeléssel vagyok adósa. Ők ketten kiváló hátteret biztosítanak az én sokirányú életemhez. Tudják, hogy a szervezkedés, intézkedés, jövés-menés – lételemem. Szeretjük egymást és Nimródot is, a kutyánkat, aki egy portugál vizsla, és állíthatom, hű barát. Van egy házunk Tiszaburán, nem különösebb, de vonzza a vendégeket. Szeretek belenézni a falu életébe, és az emberek szívesen veszik ezt. Szeretem a nagy társaságot, a jóízű beszélgetéseket, ennek Tiszaburán bőven részese lehetek. A fazekaskodástól a gyertyaöntésig mindennel foglalkoztam már. A lelkem igazán akkor nyugodt, ha az esőben, a leszálló ködben sétálva felfedezem a magam számára újra és újra a végtelent. Az ember már csak ilyen ellentmondásos lény. Hát ennyit a “pletykáról”.
– Köszönön a beszélgetést!