A városi könyvtár tereiben keressük az ifjúság helyét, s a viszonylag egyszerűnek látszó probléma egyre szerteágazóbbnak, bonyolultabbnak bizonyul. Mindenesetre nem olyan egyértelmű feladatnak, mint amilyent a gyerekszolgálat térbeli megjelenítése jelent – bár ma már a gyerekek könyvtárhasználatát sem a 19. századi pillangómodell szerint képzeljük el: a bejárat után jobbra a felnőttek, balra a gyerekek vagy fordítva, aztán a megszabott életkori határ elérése után ünnepélyes keretek között vezetjük át a gyereket a felnőttek részlegébe valamiféle beavatási rítus keretében. Elég, ha csak a neveléspszichológiai megfontolásokra utalok, az érési folyamat egyénenként eltérő ütemére, az érdeklődés jelentkezésének időpontjára és erejére, a gyereklét sajátos világára és egyben társadalmi beágyazottságára stb. Mindebből aztán különféle üzemszervezési, módszertani, szolgáltatási feladatok és megoldási variánsok születnek, amelyekkel szembesülve a könyvtáros végül e területen sem látja oly egyszerűnek és gondtalannak munkáját.
Mielőtt egyáltalán terekkel, az olvasókör és szolgáltatások térbeli megjelenésével és elhelyezkedésével foglalkoznánk, ajánlatos lesz kissé messzebbről megközelíteni a kérdéskört, vagy legalábbis feltenni azokat a kérdéseket, amelyek megválaszolása kihatással lehet a könyvtár térbeli szerkezetére.
Mit értünk ifjúságon? Milyen életkori kategóriák tartoznak ide? Egyáltalán leírható-e pusztán születési dátumokkal ez a társadalmi csoport? Lehet-e általában érvényes határokat szabni? Hiszen már a korábban szilárdnak hitt határkő, a 14. születésnap mint az ifjúkor kezdete is megingott. Hát még a befejezte! Meddig tart az ifjúság, és mik a jellemző vonásai? Ugyanabban a korosztályban találunk különféle szinteken tanulmányokat folytatókat (nem mintha az idősebb évjáratokra nem lenne jellemző a tanulás), munkában állókat, tudományos kutatókat és csellengőket, olyanokat, akik létfenntartásuk feltételeit maguk teremtik meg, s olyanokat, akikről a családjuk vagy a társadalom gondoskodik ilyen-olyan mértékben. Van, aki szegénységben él, van, aki jómódban. Van, aki világlátott, van, akinek a horizontot a pláza falai jelentik. Van, aki futó kapcsolatokban él – vagy mondjuk szebben: keresi az igazit -, de van, aki már családos, s egy-két gyerek örömét-terhét is vállalta. És így tovább.
Az ifjúság halmaza tehát nagyon heterogén, s a könyvtáros aligha vállalhatja át a szociológiától ennek feltárását, mozgásának leírását. Ajánlatos viszont, hogy annál szorgalmasabban olvasgassa az idevágó szociológiai publikációkat. Ezek megállapításait környezete valóságával összevetve juthat el olyan következtetésekhez, amelyek kihatással lehetnek szolgáltatásaira és könyvtára térrendszerére.
A könyvtáros dilemmája abban áll, hogy két, életritmusában, változási ütemében és változásának kihatásaiban igen eltérő tényező összeműködését kell biztosítania. Az egyik tényező a könyvtári tér a maga fizikai valóságában, állományával és berendezéseivel. Legyünk őszinték. Ha szemügyre veszünk egy középkori, egy reneszánsz, egy barokk vagy egy modern könyvtárat, a stílusjegyeken túl lényegi különbséget alig találunk bennük. Állványokon vagy egyéb tárolóeszközökön különféle dokumentumok jelennek meg, s közöttük emberek állnak, ülnek, szemükkel vagy fülükkel, esetleg tapintásukkal érzékelik a dokumentumok hordozta információt, szót váltanak róla vagy egyébről. Az évszázadok során bekövetkezett változások inkább felületiek, semmint a lényeget érintők, s nem nevezhetők gyorsnak sem – még az információk kezelését érintő technikáé sem szédítő. Ezzel szemben ott áll az ember, az olvasó egyén, aki nagyságrendekkel rövidebb, száz évek helyett évekkel mérhető ütemben megy át élete során igen radikális változásokon. (Bár megengedve, hogy filozófiai szempontból lényege állandó marad.) Ráadásul ezek a változások nem azonos menetrend szerint zajlanak le mindenkinél. A két tényező összehangolására a könyvtáros változatos eljárásokat alkalmazott az idők során (különféle részlegek felállítása, az állomány elrendezése és feltárása, szolgáltatások kifejlesztése), de valahogy mindig korosztályi csoportok kialakítására kényszerült, s nem az egyéni fejlődési úthoz igazodott. Ez természetszerűleg következett abból, hogy az olvasói közösség minőségi jellemzőit is mennyiségileg leírható kategóriába soroltuk, soroljuk.
Az egyén szempontjából azonban a könyvtár külsejének, belsejének az ő fejlődésével, érésével, hanyatlásával együtt, szinkronban kellene változnia, ami nyilvánvalóan lehetetlen. Ezért igyekszünk kialakítani azt a sokarcú könyvtárat, amely jó eséllyel lehet képes a különféle, egyebek mellett az életkortól meglehetősen függő igényeknek megfelelni.
A könyvtár egyik arcát föltétlenül a nyitvatartási idő jelenti. Most ne menjünk bele annak a kérdésnek a boncolgatásába, hogy a – mint láttuk – bizonytalanul körvonalazható társadalmi kategóriaként mutatkozó ifjúság különböző csoportjainak időmérlegébe hogyan fér bele és milyen helyet foglal el a könyvtárhasználat; elégedjünk meg annak szelíd megkérdezésével, hogy mennyiben illeszkedik a könyvtár órarendje az ifjúság órarendjéhez, pontosabban – és itt ez a fontos – az egyes, potenciálisan könyvtárhasználó ifjúsági rétegek órarendjéhez. Mennyi hasznot hajtanak a délelőtti nyitva tartás órái a középiskolásoknak? Mennyit a hétvégi zárva tartás a hazalátogató egyetemistáknak, főiskolásoknak? Várhatók-e dolgozó fiatalok a könyvtárba napközben vagy késő délután vagy este? Mikor illeszkedik a tanulás ideje a napirendbe? És a szórakozásé? A társas együttlété? Ismert, de újra és újra megválaszolandó kérdések.
A fentiekben éppen csak vázlatosan érintett problémák és összefüggések fényében alighanem nyilvánvaló, hogy szóba sem jöhet az ifjúság és a könyvtári térrendszer kapcsolatában a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek naiv ötlete, a térbelileg elkülönített ifjúsági részleg vagy akárcsak ifjúsági sarok. Ennél sokkal rugalmasabban, változtathatóbban kellene kezelnünk a könyvtári tereket.
Voltaképpen arról van szó, hogy a térrendszer egészét kellene úgy formálnunk, hogy alkalmas legyen a sokféle ifjúság sokféle igényének kielégítésére. Ráadásul úgy, hogy egyúttal helyet találjanak benne azok is, akik még nem vagy már nem sorolhatók az ifjúság – mint láttuk – gumikategóriájába. Fából vaskarika? Lehet, hogy igen. Próbálkoznunk azonban mégis érdemes.
Induljunk el a kályhától, a közkönyvtár eddig még meg nem kérdőjelezett hármas funkciójától – bár érdemes lesz hozzávenni a szociális szempontot is mint a tevékenység és szolgáltatások egyik aspektusát.
Kezdjük a legkézenfekvőbb, a tanulmányi-nevelési funkcióval. Nincs abban semmi új, hogy az általános és középiskolai kötelező és ajánlott olvasmányok önálló állományrészként jelennek meg az olvasói térben. Egy városi könyvtár azonban tovább léphetne ebben az irányban. Több lehetőség is kínálkozik. Akár egy tanulmányi tér kialakítása, amelynek az állománya szorosabban és rugalmasabban igazodhat mind az általános tantervhez, mind a helyi programokhoz; akár az alsóéves felsőoktatási hallgatók szakokhoz illeszkedő olvasmánygyűjteményének felállítása (a humán és társadalomtudományok, de még a gazdasági, műszaki és természettudományok területén ez nem látszik lehetetlen feladatnak a magyar kiadványok tekintetében – legfeljebb példányszámmal nem lehet követni az igényeket); akár egy konzultációs pont felszerelése szakinformációs és tanácsadó szolgálattal, technikai eszközökkel az általános tájékoztató szolgálat keretében; akár különféle tanfolyamok indítása az iskolai tanulmányokhoz kapcsolódóan vagy azoktól függetlenül s ehhez állandó vagy más szolgáltatásokkal közösen használt szemináriumi-tantermi tér elkülönítése; akár a legkorszerűbb technikával felszerelt, elmélyült munkát lehetővé tevő olvasói munkahelyek rendelkezésre bocsátása. Megfigyelhető, hogy a tanulás nem mindig jelent egyéni tevékenységet, gyakran két-három fős csoportokban folyik. Kérdés, hogy ez a fennszóval járó kommunikáció miképpen illeszthető a könyvtár olvasói övezetébe, ugyanis nehezen szakítható el az állománytól, s így az ellenőrzési pont előtti zajosabb térbe való helyezése nem jelent ideális megoldást.
Ami az információs szerepkört illeti, felmerülhet, hogy érdemes-e külön funkcióként megjelölni, hiszen a tanulás és a szórakozás is információs folyamatnak tekinthető. Mégis javasolt külön funkcióként kezelni, mégpedig a használói indíték jellege miatt: a használó nem tekinti tanulásnak, ha pl. napi feladatának elvégzéséhez, problémájának megoldásához információt keres. Ebben az értelemben többen élnek a könyvtár információs funkciójával, hiszen mindenkinek szüksége van valamiféle információra, míg rendszeres, szervezett vagy öntevékeny tanulmányokat nem mindenki folytat. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a fiatalabb korosztályok – engedelmet kérek a korosabbaktól – nyitottabbak, érdeklődőbbek, kíváncsibbak, s szerényebb ismeretanyaguk miatt is mohóbban vágynak az információra. A könyvtár általános tájékoztató szolgáltatása – amelynek szerves része újabban az ún. közhasznú információs szolgálat – mindenki felé és előtt nyitott, de talán különös figyelmet kell fordítani az ifjúságra. A városi könyvtárat hiteles hellyé, megbízható forrássá éppen információs szolgáltatása teszi. Ennek megfelelően centrális helyet kell kapnia a könyvtár térrendszerében, már a bejárattól jól láthatóan, valahol az ellenőrzési-beíratkozási-kölcsönzési pont környékén, esetleg azzal kombináltan. Nincs itt hely arra, hogy taglaljuk dokumentumállományát, technikai felszereltségét, működési rendjét, azt azonban le kell szögeznünk, hogy az információs pult előtt, de mögötte is bőségesen kell helyet szánni reá. (A katalógusok elhelyezésének problémája időközben megoldódott, mert a könyvtár bármely pontján bármely terminálról hozzáférhetők, sőt a helyi és távoli adatbázisok is.) Hangsúlyozni kell, hogy az információs alfabetizáció magában foglalja a források felderítésének, elérésének és hasznosításának ismereteit és készségét, beleértve az ehhez szükséges technikai eszközök használatát. Az információs pont az, ahol a könyvtáros a legtöbbet tud segíteni abban, hogy a használók megtanulják, miképpen kell navigálni az információk tengerén. Ezért előnyös, ha valamiképpen legalább vizuális kapcsolata van az információs pontnak olyan terekkel, mint a szemináriumi szoba, a tanterem, a kávéház-magazinolvasó.
A könyvtár szórakoztató intézmény is. Ebben a minőségében ugyanakkora, ha nem nagyobb (mindenesetre agresszívebb) konkurenciával kell felvennie a versenyt, mint információs központként. Különösen ami az ifjúságot illeti. Ezt fölösleges részletezni. Ne menjünk bele abba se, milyen kínálattal, minőséggel, marketinggel léphet ki a piacra a könyvtár. Elégedjünk meg annak leszögezésével, hogy ha az ifjúság szórakozási igényeinek a maga eszközeivel kielégíthető szegmenséért felelősnek érzi magát, akkor ehhez teret, tereket is kell biztosítania. Egy városi könyvtár nem elégedhetik meg azzal, hogy esetenként talál teret a szórakozási funkciónak olvasói övezete bútorzatának tologatásával. Az egyéni olvasás és egyéb dokumentumhasználat jelentette szórakozáson túl egyéb rekreációs szolgáltatásokat is kell nyújtania, ha az ifjúság mindennapi életének színterévé akar válni. Ehhez pedig térre van szükség, mégpedig az ellenőrzési pont kijelölte demarkációs vonal előtt elhelyezkedő, az olvasói terekhez szerencsés esetben zsilipszerűen csatlakozó, ellenőrzött, mégis elkülönülő térre. Ennek kialakítása esetenként és feltételektől függően változhat, kombinációba léphet más terekkel is, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy az ifjúság életkori sajátosságaiból fakadó viselkedési formák más korosztályokra riasztólag hathatnak. E tér praktikus kialakítására, az együttélés normáinak érvényesítésére és mindenekelőtt kölcsönös megértésre és belátásra van szükség. No meg a könyvtáros bölcs és tapintatos moderálására.
Amikor az ifjúság jelenlétéről a könyvtári terekben esik szó, és felmerül a szociális aspektus, elsősorban nem a fizikai hátrányok kiegyenlítésére gondolunk. Hadd bízzunk abban, hogy ez a probléma – legalábbis elméleti szinten, s szerencsére egyre inkább a gyakorlatban is – megoldódott, illetve megoldódóban van. Nem úgy a bonyolultabb és nehezebb feladatot jelentő szociális és mentális hátrányok kiegyenlítése, az esélyegyenlőség megteremtése. A könyvtár számos idevágó teendőjét és lehetőségét nem soroljuk fel; most csak arra mutatunk rá, hogy a könyvtári belső tér megformálása, az állomány felállítása és elrendezése, a helyi informális és ösztönző atmoszféra, a genius loci életrehívása nem csekély lépés a kívánt cél eléréséhez. Egy olyan könyvtári környezet, amely valóban közösségi helyként képes funkcionálni, amely a kirekesztésmentes társasélet színtere, felbecsülhetetlen hatékonyságú eszköz az ifjúság különböző csoportjainak integrálásához, az egyén társadalmi kötődéseinek kiépítéséhez. Nem lett, nem lesz mindenkiből tudós, kutató, alkotó értelmiségi, s nem is használja ilyenként a könyvtárat. Talán még az is megkockáztatható, hogy nem fog rohamosan nőni azoknak a száma, akik magas szintű szellemi tevékenységhez veszik igénybe a könyvtár szolgáltatásait. Viszont mindenkinek joga van ahhoz a kulturális környezethez, még ha csak helyszínként használja is, amely megnyitja előtte a talmi értékektől a valódiak felé vezető kaput. Rajta áll, hogy belép-e rajta; a kapu azonban soha, senki előtt ne legyen zárva, s ne is érezhesse bárki, hogy kopogtatnia kellene rajta.
Végezetül vegyünk szemügyre néhány munkaszervezési problémát, amelyek összefüggésben vannak a könyvtár térrendszerével és az egyes használói csoportok ellátásával. Nyilvánvaló, hogy a szolgáltatás minőségét alapvetően meghatározza a könyvtáros személyisége, szakmai felkészültsége, hivatásbeli elkötelezettsége. A munkaerő, különösen a minőségi munkaerő azonban nagyon is korlátozott erőforrás. A vezetés célja az, hogy a lehető leghatékonyabban vesse be a rendelkezésre álló személyzetet, hogy az adottságokhoz képest a maximumot érje el. Az ifjúság ellátása – talán a fentiekből is kitűnt – meglehetősen munkaigényes feladat, és magasan kvalifikált munkaerőt kíván, amiből – mint tudjuk – kevés van. A feszült helyzeten különféle módokon lehet enyhíteni, egyebek között a térrendszer célszerű kialakításával. Minél több a falakkal leválasztott helyiség, annál több felügyeletre van szükség – ennek hiányában ugyanis a szolgáltatás időtartamának korlátozásával vagy az állomány nem kívánt apadásával kell számolni. Tehát egységes, összefüggő térrendszer az álom, amelyet úgy lehet kialakítani, hogy a mozgékony, heterogén összetételű és igényű, a szoros szabályokat nehezen tűrő, sőt szívesen áthágó fiatal korosztályok is megfelelő környezetre és felügyeletre leljenek benne. Célszerűnek látszik a munkaerőnek az olvasói nyilvános terekben néhány, lehetőleg egy pontra való összevonása (így kevesebb kell belőle), s ennek megfelelően egy központi, komplex nyilvántartó-tájékoztató övezet hangsúlyos térbeli kialakítása. Ennek az övezetnek megfelelő kapcsolatokkal kell rendelkeznie egyfelől a szolgálati és a raktári övezethez, másfelől a nyilvános terek mind az ellenőrzési pont előtti, mind pedig mögötti részéhez. A két vagy több szinten elhelyezkedő könyvtárban ennek az övezetnek funkciói és tartalma megoszlik az egyes szintek között, s ezzel együtt – sajnos – személyzete is.
Jó hír azonban a technikai berendezésekkel jobban ellátott s ezeket kevésbé féltő, mert pótlásukhoz könnyebben megnyíló anyagi forrásokkal rendelkező könyvtárosoknak, hogy a használókra, pláne a fiatalabbakra nyugodtan rábízhatják mindezek kezelését, s ezzel rendkívül sok munkát takaríthatnak meg. Tulajdonképpen olyasmi történik most a berendezésekkel, mint ami az állomány szabadpolcra helyezésével esett meg. Használónak, könyvtárosnak egyaránt javára vált.
Bízzunk benne, hogy a használók és könyvtárosok közös könyvtárát különösen a fiatalok fogják megszeretni, és egyre inkább kedvelt helyükké válik tanulásra, tájékozódásra, szórakozásra, de randizásra, beszélgetésre, az ifjúság édes és nagyon is futó pillanatainak élvezetére is. S az évente jelentkező újabb és újabb korosztályok ifjúságuk múltán sem válnak meg a sokarcú, minden életkornak vonzó vonásokat felmutató városi könyvtártól.