Az első újságlevelek létrejötte óta a sajtónak különös és fontos szerepe van az emberiség történetében. Az újságok a történelmi átalakulások első katalizátoraiként, ideológiai előkészítőiként és szervezőiként működnek a különböző korokban és a különböző helyszíneken. A fejlődés minden mozzanatában szerepet játszanak, éppen ezért megjelenésüket és életjelenségeiket nem ritkán bizonyos “divatjelenségek” kísérik. A XIX. század közepének európai méretű nagy “divatja” az enciklopédikus lap, amely hatását, jelentőségét tekintve egyben sajátos helyet foglal el Európa sajtótörténetében és még sajátosabbat Magyarország kulturális fejlődésében.

Maga az elnevezés az 1830-as, ’40-es évek új, polgári műveltségeszményére utal, amely sokoldalú tájékozottságot feltételez a tudományok, a művészetek terén. Különösen vonatkozik ez a nagy léptekkel haladó természettudományok korszakalkotó eredményeire, de nem lényegtelen a szépirodalom és a művészetek világa sem. A század közepén Európa szerte lezajlott demokratikus társadalmi és politikai mozgalmak a művelődés széles körű demokratizálódásával segítették e műveltségeszmény “divatjának” előretörését. Az általános tankötelezettség bevezetésével emelkedett az írni-olvasni tudók száma, a közműveltség színvonala. Új és új néptömegek kapcsolódtak az újságolvasók táborába, akik új típusú lapokat igényeltek. Ennek megfelelően a vegyes tartalmú lapok különböző válfajai alakultak ki Angliában, Németországban és Európa más országaiban: az ún. néplapok, családi lapok és a szemlék, revük típusai a társadalom különböző rétegeinek szólóan. A néplapok az iparosok, kézművesek és parasztok; a szemlék, revük pedig a műveltebb közönség, az értelmiség érdeklődésére és támogatására számítottak. Ám akadtak olyanok is, akiket a néplapok tartalma, stílusa már nem elégített ki, a szakmai lapok tudományos fejtegetéseinek tanulmányozásához pedig még nem rendelkeztek kellő műveltséggel. Ezt a réteget kívánták szolgálni az ún. családi lapok, vasárnapi lapok. Olvasóik elsősorban a kispolgárság közül kerültek ki. Legfőbb követelmény e lapokkal szemben – az enciklopédikus ismeretanyag közlésén kívül – az olvasmányos stílus, az alacsony ár és a gazdag illusztráltság. Ez utóbbit a fametszetes technika lehetővé is tette. A szerkesztők a fametszetes dúcokat gyakran cserélgették egymás közt, így egyes képek több lapban is megjelenhettek. Fontos volt az elérhető ár, a minél több előfizető, a minél nagyobb példányszám, végső soron a minél nagyobb olvasótábor. Ám e tekintetben Magyarországon sajátos problémákkal kellett megküzdeni a kezdeti időkben.

Magyarország a szabadságharc után

A magyar irodalom és kultúra a világosi fegyverletételt követő osztrák önkényuralom viszonyai között nehezen tudott létezni, fejlődni. A ’40-es évek forradalmi lendületét a Bach-korszak politikai és szellemi nyomása váltotta fel. Az osztrák adminisztrációs rendszer, a magyar nyelv elfojtására irányuló törekvések nehéz helyzetet teremtettek. Az 1850-es évek bécsi politikája mindinkább rányomta bélyegét az amúgy is megtépázott magyar társadalom mindennapjaira. A politikai élet lefojtottsága az irodalmi és kulturális érdeklődés csappanásához vezetett. A világosi katasztrófa után az írók nagy része szétszéledt, bujdosott, emigrációba kényszerült vagy börtönben volt, de az itthon és szabadon maradtak sem igen hallatták szavukat. “Íróink szerteszét züllöttek, a ki Pesten maradt, iparvállalatoknál, pénzintézeteknél vállalt napidíjas foglalkozást; de közönség sem igen volt. A hivatalos lapon kívül még egy politikai napi lap, azután meg egy pár szépirodalmi lap tengette életét az örökké hű falusi gazdatisztek és protestáns papok részvétmaradványaiból.”1 – írja Jókai.

A birtokos nemesek, akik a forradalmat megelőzően fontos szerepet játszottak a magyar kulturális életben, a “passzív rezisztenciát” választották. Vidéki birtokaikra húzódtak, ahol német nyelvű lapokon (Die Presse, Die Reform, Wiener Zeitung) keresztül értesültek a külvilág híreiről. Úgy gondolták, valósabb információkhoz jutnak, mivel a bécsi lapok szabadabban választhatják meg témájukat, és arról nyíltabban írhatnak. De a pesti olvasók száma is jelentősen megcsappant, és mint sok írónk panaszolja, a színvonal tekintetében is jelentős visszalépés történt: “… A józan nézeteknek nincs iránya, nincs szekér-kasa, amibe megfogózhassanak, nincs képviselője. Abból a nem tudom hova-féle állapotból osztán elfordulás, részvétlenség származik, még pedig – ami borzasztó – az okosabb résznél. Elpusztulunk. – Iszonyatos, mennyire vissza estünk a németségbe itt in loco… Annyi szent, nem ér ez a mai világ egy pipa monopoliumot – változtatni kellene ezen s pedig minél előb, mert én legalább maholnap már tökéletesen elvesztem hitemet, bizalmamat.”2 – írja Pákh Albert Gyulai Pálnak 1851 elején.

Kortársuk, Csengery Antal, a korszak egyik vezéregyénisége azonban így elmélkedik: “Jól mondja Macaulay, hogy az első gyümölcsök, melyek az irodalom mezején rossz rendszer alatt érnek, többnyire még a jó rendszer alatt elhintett vetésből erednek. A római császárság első évei képezik a latin irodalom aranykorát, s e korszak íróit még a köztársaság utolsó évei növelték. Íróink nagy része is, a közelebb múlt évtized alatt, egy jobb korszaknak volt még növendéke. Ők képezték ama központot, mely körül egy ifjabb, szintén lelkes, írói nemzedék kezdett seregleni. Így tartatott ébren a nemzeti közszellem, mely utóbb szintén visszahatott az irodalom emelésére: mind az irodalom, mind eme közszellem a pálmához levén hasonlók, melyről azt tartja a latin közmondás: sub pondere crescit!”3

A magyar nyelvű irodalom a szabadságharc előtt már sokkal természetesebb szükséglet volt a magyar társadalom számára, semhogy nélkülözni lehetett volna. A szabadságharctól a kiegyezésig terjedő szomorú korszakban jobbára ugyanazok az írók tartották a csüggedőkben a lelket, akik már a ’40-es években is hallatták szavukat. Feladatuk az elnyomatás éveiben a nemzeti–társadalmi öntudat ébrentartása, majd a politikai ellenállás fokozása volt. A hiányzó politikai intézményrendszer szerepét az irodalom vállalta magára. “… most köteles minden ember ki nincs compromittálva, bármely irodalmi vállalatot pártfogolni, midőn minden módot elkövetnek, hogy az irodalmat és nemzetiséget semmivé tegyék.”4

A legjobb eszköznek ekkor is – mint a történelemben addig is, azóta is annyiszor – a sajtó, az időszaki kiadványok bizonyultak. Számos lapalapítási kísérlet történt, amely nem járt mindig sikerrel. Ennek egyik oka az egyszer már eltörölt cenzúra “feltámadása”, de még inkább továbbélése volt.

A Bach-korszak sajtóviszonyai

Az 1848-as forradalmat és szabadságharcot követően az első idők katonai kormányzata türelmes volt a sajtóval szemben, ám amikor Bach miniszterségével a polgári elnyomatás megkezdődött, a cenzúra minden addiginál nyomasztóbbá vált. Számos lap már az engedélyeztetésig vagy az első szám megjelenéséig sem jutott el, mint például Vahot Imre Nőbarát című lapja 1850-ben.

Csengery Antal A sajtószabadságról c. írásában5 pontos és széles körű képet fest a forradalom vívmányainak gyakorlati kivitelezéséről és a közviszonyokról. A nemzetiségi kérdésről például leírja, hogy az abszolutizmus “civilizátorai” német oktatással és német közigazgatással kívánták elérni a nemzetiségek egyenjogúságát, lehetővé téve “…szóval minden népfaj egyenlő jogát – németté lenni.” Az osztrák jogegyenlőség nem volt egyéb, mint egyenlőség a jogtalanságban, a személy- és vagyonbiztonság pedig a török pusztítások óta nem volt kevésbé biztosítva, mint e néhány keserves év alatt. Az iskolákban az oktatók szaktudása helyett a német nyelv ismeretét helyezték előtérbe, nem beszélve arról, hogy azok a magántanárok, akik pótolni próbálták a közoktatás hiányosságait, állandó zaklatásoknak, akadályoztatásoknak voltak kitéve – írja.

Mindennél jobban elkeseríti és felháborítja azonban a sajtószabadságnak titulált gyakorlat. A cenzúra megszűnt, tehát a kiadványok előzetes engedélyeztetése is. A hatóság a már kinyomtatott művekből “fogadott el” “tiszteletpéldányt” (kötelezően), három nappal annak megjelenése előtt. Sajnos azonban ez a három nap csupán elvi terminust jelentett, mivel sokszor hetekig, hónapokig “ült” az anyag a rendőrségen, majd vagy kikerült a kereskedelembe, vagy nem. Tehát a “nem-cenzúra” cenzúraként működött, csak sokkal költségesebb formában, mivel ha veszett, a nyomdaköltség is elveszett az esetlegesen betiltott kiadványban. Néha a kiadvány néhány lapja bánta csak a “vizsgálódást”, ám olyan is előfordult, hogy az egész művet elkobozták. Fellebbezésnek volt ugyan helye, de amint Csengery írja, nem sok értelme volt, részben az időveszteség, részben a nyelvi nehézségek miatt. A rendőrség német főnöke ugyanis sokszor hevenyészett, félrefordított szöveg alapján vagy valamely paragrafusra hivatkozva pert is indított az “elkövető” ellen. A büntetendő vétségeket úgy határozták meg, hogy bármely hírlapi közlemény könnyen besorozható volt valamely fajtájuk alá. Néha a sorok között olvastak olyat, amiért a szerkesztőt meginthették. Három ilyen intés után a lap felfüggesztése következett. Bizonyos szavak (haza, nemzetiség, nemzet, szabadság, alkotmány stb.) említése az izgatás vádját vonták maguk után. Bizonyos témák (pl. önkormányzás) pedig felségsértésnek, különszakadási törekvésnek minősültek. Csengery Közgazdasági és közművelődési dolgozatok6 című munkájában olvashatunk arról az esetről, amikor Prottmann, a hírhedt pestvárosi rendőrfőnök Geringer helytartó nevében 1851. szeptember 3-án rendeletben megvonja a Pesti Napló alapítójától, Császár Ferenctől a lap engedélyét. Vétségei a következők voltak: “Gyűjtsünk népszokásokat” címen megjelentetett egy irodalmi cikket, majd közölt egy hírt, miszerint 50-60 francia szocialistát elfogtak. E hírt a szerkesztő a párizsi kormány lapjából vette át. Mindez és még néhány ilyen “bűn” elég volt ahhoz, hogy naponta a katonai törvényszék elé citálják a szerkesztőt, és végül betiltsák tevékenységét. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a lap élére új szerkesztőt szintén a helytartótanács állított, Récsi Emil egyetemi tanár személyében.)

A cenzúra ébersége határtalannak, “útjai” pedig sokszor “kifürkészhetetleneknek” bizonyultak. Pákh Albert Tompa Mihálynak írt levelében7 olvashatjuk, hogy Tompa új kötetében az egyik verset a hatóság kiadhatatlannak minősítette, pedig a vers egyszer korábban már napvilágot látott a Vasárnapi Ujság hasábjain.

Olykor a lapalapítási engedélyek kiadásában is mutatkozott némi ellentmondás a sajtórendőrség részéről, mivel csupán a felelős szerkesztő “jogi személyét” vette figyelembe, nem törődve azzal, hogy ki “csinálja” ténylegesen a lapot. Ez később sem érdekelte. Jókai leírja a Vasárnapi Ujságban8, hogy Pákh gräfenbergi gyógykezelése alatt a lap hétről-hétre úgy jelent meg, hogy Pákh egy üres ívre írta rá a nevét, amire azután a cenzúrának szánt példányt nyomtatták. Az más kérdés, hogy milyen sok gonddal járt ez a munka. Jókai maga panaszolja, mennyire kellett vigyáznia arra, hogy még véletlenül se kerüljön a lapba olyan, ami esetleg kompromittálhatja szegény beteg szerkesztőtársát.

A sajtószabadság tehát csak porhintés: “A sajtó, ha nem ostromolhatta – hallgatással mellőzte a kormány intézkedéseit…”9 Ennek a szenvedőleges ellenállásnak Kemény Zsigmond volt nagy mestere. Gyulai írja róla, hogy a Pesti Naplóban nem foglalkozott belpolitikával, nem nyilatkozott a kormány intézkedéseiről, csak tudomásul vette és közölte őket. “Az ő hallgatása gyakran ékesszólás volt, a nemzet megértette, a kormány pedig érezte, hogy engedelmességet ugyan követelhet tőle, de szólásra nem kényszerítheti, legföljebb boszanthatja, üldözheti, a mit meg is tett. Egy ízben három hónapra függesztette föl lapját, de Kemény türelmén semmi ki nem fogott.”10 – Ám, visszatérve Csengery fent idézett gondolataihoz, ezt olvashatjuk: “S az új intézmények nem csak azért nem fogamzottak meg a hon földében, – mivel a föld nem volt számára előkészítve s hiányzott támaszuk a közvéleményben. Utóbb a magyar sajtó hallgatagsága teljes közönnyé vált mindez iránt, a mi felülről jött; s e közöny átment a közvéleménybe is.”11

Sajnos a sajtótörténetben számos példát találunk arra, hogy ez a közöny nem csupán a “felülről jött” intézkedésekkel szemben volt tapasztalható.

Az önkényuralom olvasóközönsége

Az elnyomatás éveiben számos olyan lapalapítási kísérletről tudunk, amely nem a cenzúra gáncsoskodásán bukott el, hanem az előfizetők csekély számán, a közönség értetlenségén. Példaként megemlíthetjük azt a sohasem volt “tudományos, művészeti és irodalmi” lapot, amelyet Privitzer László “Újkor” címen kívánt olvasásra bocsátani. A hatóságok megadták az engedélyt, ám előfizetők hiányában a terv sohasem valósulhatott meg.

Talán még jellemzőbb Szilágyi Virgil Értesítő c. lapjának a sorsa. Ezt a szemle típusú lapot Szilágyi – Táncsics Mihály védőügyvédje – 1852 februárjában indította útjára Arany János, Tompa Mihály, Csengery Antal, Erdélyi János, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Szontágh Gusztáv közreműködésével. – Csupa nagy név. A célzott, megnyerni kívánt közönség a polgári középosztály, az értelmiség volt, ám egy ilyen “magát sok témába ártó” lapnak nagyon nehéz hangot és helyet találni egy átalakulóban lévő társadalomban. Súlyos szerkesztői nehézségekkel küzdött indulásától fogva. Vajúdását többszöri címváltozása és az ezzel együtt jelentkező új meg új profilja mutatja. Csak röviden életének főbb állomásai: 1852 februárjában irodalmi, művészeti, ipari és kereskedelmi lapként indult, majd 1852 májusában már meg is szűnt, illetve Budapesti Viszhang, Röpívek, Viszhang és ismét Budapesti Viszhang címen, a régi reformkori divatlapok mintájára, hetenként megjelenő irodalmi lappá alakult. Az 1854. május 7-én útjára induló Viszhang már “humoristicai divatlapnak” jelölte magát. Új munkatársa – Szilágyi mellett – Vas Gereben, az ’50-es, ’60-as évek egyik legolvasottabb szerzője. Írói gárdája is megváltozik kissé: Thaly Kálmán, a fiatal költő, Lauka Gusztáv, a Charivari c., 1848-ban megjelenő élclap hajdani szerkesztője stb. A közvélemény igényeihez olyan gyakran “idomított” lap végül – ötévi “hányattatott élet” után – 1857. január 15-én szűnik meg és “varjú sem károg utána.”12

“Irodalom – nincs. Író – nincs. Közönség – nincs.”13 – Így kesereg 1852 nyarán Pákh Albert barátjának, Gyulai Pálnak szóló levelében. Majd két évvel később, a Vasárnapi Ujságban egy olvasó levelére válaszolva ezt írja: “Csak azt akarom most mondani, hogy akármi szépet és jót higyjünk a magyar emberről, de azt nem mondhatja róla legjobb barátja sem, hogy olvasni szeretne! Hej pedig ha még ez a tulajdonság is meg volna bennünk, már akkor azután kissé bátrabban hasonlíthatnók egymást más nemzetekhez. Nem követem azokat, a kik minduntalan az angolokat és francziákat hozzák fel például, mint a kik száz meg százezer példányban veszik a könyveket és hírlapokat, vagy Amerikát, hol majd minden falunak meg van a maga külön újsága s majd minden vasúti állomásnál találhatók könyvboltok, mellyekben kiki válogat magának útravalót lelke táplálására – nem akarok ezekről szólani, mert sokan azt mondhatnák: könnyű nekik! Annyi milliónak! Olly hatalmas nemzeteknek! S ezt el is kell ismerni, ámbár más részről be van bizonyítva, hogy nálunk aránylag több az iskolába járt, olvasni tudó ember, mint különösen a francziák között, és csak azon kell elcsodálkoznunk, hogy hova vesz hát nálunk az a sok iskolázott hazánkfia, ha a könyvvásáron nyomát is alig látjuk?…

Már pedig én azt hiszem, kedves urambátyám, hogy ennek is meg kell változnia. Itt az idő, hogy a magyar ember megértse igaz érdekeit s napi szükségeinek egy nagy részét szorgalmas, folytonos olvasás által fedezze.”14

Ám az sem mindegy, hogy milyen ez a szükség! Lévay József írja Pákh Albertnek: “… az az öthatszáz ember, a ki Magyarországon még olvasni szokott, nem akarand majd egyebet olvasni, mint a mi lelkét, fülét csiklandozza, vagy a mint [Ignazink de Nagy] hirdeti: mulatni mindenáron!”15

Kik alkotják az önkényuralmi Magyarország valós vagy potenciális olvasóközönségét?

Kemény Zsigmond, a korszak hang- és programadója a magyar irodalom számára a burzsoázia és a birtokos nemesség megnyerését tartja kívánatosnak. Az arisztokráciáról ugyanis azt tartja, hogy bár pallérozott ízlésű, európai értelemben civilizált, de nem tud magyarul, a főnemességet léha életvitelűnek és nemzetietlennek tartja. Bár műveltségét és ízlését tekintve a vidéki nemességről sincsen túl jó véleménnyel, de – akárcsak mások is – ebben a rétegben látja a modern polgári olvasóközönség egyik fő összetevőjét. Elsősorban azért, mert forradalmi múltja miatt a magyar ellenállás derékhadát képezi, másodsorban pedig azért, mert a mezőgazdaság korszerű módszereinek alkalmazásához kénytelen folyvást művelni, képezni magát.16 Az elnyomatás éveinek középosztályáról, főként a soraiban megtizedelt értelmiségről nemcsak Kemény Zsigmond, de mások írásaiból, leveleiből is tudjuk, hogy mennyire kimerültté, szárnyaszegetté és közönyössé vált a szabadságharcot követő időkben. A kifejlődőben lévő polgárság pedig még nem tekinthető műveltségében egységes arculatúnak ebben az időben, és még nyelvileg is erősen megosztott volt.

A fent leírt jelenségek több magasabb színvonalú irodalmi vállalkozás bukását eredményezték, többek között Pákh és Gyulai lapjáét, a “Szépirodalmi Lapok”-ét, amely az ’50-es évek legszínvonalasabb szépirodalmi lapja volt, és Pákh és Gyulai irodalmi eszményképét, a népnemzeti irányzatot képviselte. “Bízom bennetek, s hiszem, hogy sikerülnöm fog egy szép központot teremteni, hol összegyűljön ezen imádott ázsiai fajnak minden még fennmaradt s egészen materiává nem vált jóravaló szelleme.”17 – írja Pákh Aranynak 1852-ben. A lap rövid ideig élt, de a megálmodott központ, az Irodalmi Deák-párt létrejött. Feje Kemény Zsigmond, sugalmazója és mozgató szelleme Csengery Antal és Pákh Albert volt. A tagok között ott találjuk a fiatalabb Gyulai Pált és Sükei Károlyt, vidéki hívei között pedig Arany Jánost, Tompa Mihályt, Lévay Józsefet, Erdélyi Jánost és Szász Károlyt. A rokon gondolkodás és az elvi bátorság tartotta őket egy táborban. Az irodalom segítségével igyekeztek előkészíteni a tért azon időre, amikorra a nemzet visszanyeri a maga fölötti rendelkezés jogát. Mivel a politika terén nem érvényesülhettek, a költészetben és a tudományban igyekeztek a helyes elveknek érvényt szerezni.

A nagy nemzeti katasztrófa után úgy látszott: a tényleges politizálás helyett a nemzet ellenállásának és öntudatának erősítése vált a legfontosabbá a műveltség nyújtotta eszközökkel. Nem kisebb dolog volt a cél, mint értékeink megtartása, fejlesztése, a világnak való megmutatása nemzeti fennmaradásunk érdekében. Ennek egyik legfontosabb eszközeként jöhettek számításba a közművelődési orgánumok, az enciklopédikus lapok. Bizonyára az sem volt érdektelen e lapokkal kapcsolatban, hogy talán kisebb eséllyel számíthattak a cenzúra “kitüntető” figyelmére. A fő cél azonban az ismeretek minél szélesebb körben való “terítése” és ily módon az olvasók táborának szélesítése, az olvasási vágy minél intenzívebb élesztése. Az enciklopédikus lapok fontosságáról ír a Szépirodalmi Lapok 1853. március 31-én megjelent 26. számában is: “Fő és igazi mozgató ereje nem is a szépirodalomban rejlik, mint inkább azon irodalmi ágakban, amik ismereteket szállítanak a nép közé. E téren soha sem nyugszik. Nincs a földnek országa, mellyről folytonosan ne jelennének meg új meg új művek. Ide tartoznak a történeti művek és emlékiratok, ethnographiai és utazási rajzok a természet- és műtani tudományok népszerűsítése. Mindez aztán belefolyik a heti iratokba, mellyek könnyen s olcsón viszik azt tovább száz meg száz ezrek közé. A sajtó e neme legfontosabb ága Angliának s nyílt tanúlsága annak, hogy Anglia legműveltebb része Európának. Itt minden emberben él az olvasási vágy. Másutt csak a míveltek olvasnak. Ismét másutt még azok sem”18

Persze a Szépirodalmi Lapok kudarca mást is bizonyít, nevezetesen azt, hogy az igények növelése, a jó ízlés fejlesztése legalább akkora feladat, mint az előbb említettek.

Nem szóltam még az olvasóközönségként egyre inkább számításba jövő alsóbb néposztály tagjairól, a kézművesekről és a parasztokról. Kemény Zsigmond a programjában még nem tekintette számottevőnek ezt a réteget, ám mások, akik még rajta kívül a nemzet életében mutatkozó életjelenségeket figyelemmel kísérték, észrevehették, hogy a “nép” mennyire igényli az írott szót. A ’40-es évek mozgalmainak egyik legfőbb eredménye ez, hogy ti. megnyerte a “népet” a kultúrának, és felébresztette benne a szellemi szükségletek érzetét, ám sokáig kénytelen volt beérni a “népieskedő”, “urambátyámozó”, silányabb olvasmányokkal. Kemény Zsigmond persze igénytelennek mondja a parasztokat, ám sok jelentős írónk tiltakozik azoknak a lapoknak a hangvétele ellen, amelyek úgymond a nép széles rétegeihez szólnak (Nép Barátja, Falu Könyve, Falusi Esték stb.) A Vasárnapi Ujság egyik számában megjelent olvasói levél is megerősíti ezen írók tiltakozásának jogosságát: “…Nyíltan meg kell önnek mondanom, hogy legalább vidékünkbeli népnek olvasni szerető része kissé bizalmatlan a nép számára írott lapoktól. Uram, fülem hallatára beszélik; hogy mostanság olly írmodorú olvasmányokat kívánnak a nép által olvastatni, annyira malom alatti előadási módon, hogy az olvasni szeretők nemcsak megunják, de szégyenlik is. Hozzá tevék egyszersmind, hogy azok, kik olvasni nemcsak szeretnek, de a számukra írt lapokat szívesen olvassák is, az istállói stylnél feljebb álló, míveltebb előadást is megértik, kik pedig meg nem értik, azok holmi Csíziónál egyebet bizonyosan nem is fognak olvasni. – E nép kívánatát csak méltányos és becsülendőnek tartom, mert nyíltan mutatja, hogy ösmeretek és mívelődés után vágyik. … jó úton járunk, azon úton, melly a növekedő értelmiség és mívelődés magasztos czéljához vezet.”19

A nép, népiesség, néplap fogalmának átértékelése 1848 nyomán sürgető szükségként jelentkezett. A nép helyébe az értelmezésekben mindinkább a nemzet került. Az osztrák önkényuralom jogilag nem tett különbséget nemesek és nem-nemesek között. Veszélyeztetett nemzeti létünk megmentése közös érdek volt, és ezért a nemzeti összefogás kérdésévé vált. Erősíteni tehát azt kellett, ami összekötötte, nem azt, ami szétválasztotta a felsőbb és alsóbb köröket.

Ennek az új “nép-fogalomnak” szellemében több vállalkozás is született, amely egyszersmind a pórias stílus elleni hadviselést is magára vállalta. Ismét Csengery Antalnál olvashatjuk: “A nép számára külön irodalmat láttunk alakulni hazánkban a forradalom után, melynek elemében kötelességünknek hittük kimondani, hogy az egyszerűség nem az együgyűségben áll, s a népies nem a póriasban. Más művelt népek azt értik népies alatt, a mi a nagy közönségnek van írva. E fogalmat helyettesítők mi ama másiknak, mely a magyar közönséget két részre akarta oszlatni, az egyiket uramnak szólítván, a másikat kendteknek. Mi kimondtuk, hogy legjobb modor, a mit mindenki ért, föltevén, hogy a ki olvasni szokott, már bír némi ismeretekkel. Nem kisebb szerencsétlenségnek tartók a költői művek azon szabadságát, mely a népies jogánál fogva mellőzhetni vélte a szép formát. Egy-két jelesebb költőnk műveit kivéve, mind forma, mind tartalom tekintetében sülyedést láttunk a ponyvairodalom felé. A szépirodalmi művekre nézve szabályul állítók fel, hogy a népies nem zárja ki a műbecset. A mi szép, csak nyer becsében, ha egyetemessé tesszük, de azzá akarván tenni, nem szabad változtatni föltételeit.”20

Ez volt tehát az az új szellem és új cél, amelynek jegyében több kiváló, enciklopédikus lap is született az 1850-es években. Ezek a lapok egyre magasabb színvonalat képviseltek mind tartalmukban, mind kivitelükben. A legismertebb ezek közül a Pákh Albert szerkesztette Vasárnapi Ujság (1854–1921). Hosszú, 68 éves élete folyamán sok és sokoldalú ismerettel gazdagította olvasóit.

Rendkívül jelentős szerepet játszott, a Kemény Zsigmond és Csengery Antal által évi hat füzetben kiadott és szerkesztett Magyar nép könyve (1854–1856). Szerzői a legkiválóbbak közül valók voltak: Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, Erdélyi, Eötvös József, Jókai, Gyulai, Csengery és Kemény. A Magyar nép könyve szerkesztőinek célja egy olyan folyóirat kiadása volt, amely gazdasági, történelmi, természettudományi cikkei között néhány külföldit is megjelentet igényes magyar fordításban. A mindinkább kibontakozó Vasárnapi Ujság, valamint Kemény Zsigmond Pesti Naplója a lap két év utáni, 1856-os megszűnéséhez vezetett.

A Család Könyve (1854–56, 1858), Greguss Ágost és Hunfalvy János lapja, szintén a tudomány népszerűsítésére vállalkozott, mégpedig nagy súlyt fektetve annak korszerűségére. Írói természetesen nem feledkeztek meg az enciklopédikus lapok iránti legfőbb követelményről, az olvasmányosságról sem.

Az olvasásért, olvasóközönségért való küzdelem gyümölcsei valójában az évtized második felére értek be igazán. A megnőtt olvasási kedv és tudásszomj az 1860-as években valódi sajtórobbanáshoz vezetett. A sajtó elnyerte méltó helyét az ismeretek terjesztésében, a műveltség általános emelésében.

JEGYZETEK

1 Jókai Mór: Hogy született, hogy dajkáltuk? = Vasárnapi Ujság 1879. márc.16. 26.évf. 11.sz. 170. p.

2 Pákh Albert levele Gyulai Pálnak. In.: Gyulai Pál levelezése 1843-tól 1867-ig. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Somogyi Sándor. Budapest, 1961. Akadémiai K. 76. p.

3 Csengery Antal: A sajtószabadságról (Az 1861. május 31-iki ülésben mondott beszéd). In: Csengery Antal összegyűjtött munkái. 4. Köt. Publicisztikai dolgozatok és beszédek. Budapest, 1884. Kilián Frigyes. 252. p.

4 Gyulai levele Szász Károlyhoz. Gyömrő 1850. máj. 11. In.: Gy. P. i. m. 44. p.

5 Csengery Antal i. m. 247. p.

6 Csengery Antal összegyűjtött munkái. 5. köt. Közgazdasági és közművelődési dolgozatok és beszédek. Budapest 1884. Kilián Frigyes. 442. p.

7 Pákh Albert levele Tompa Mihályhoz [keltezés nélkül]. MTAK Kézirattár MS 4442/134.

8 Jókai Mór i. m. 170. p.

9 Csengery Antal: A sajtószabadságról (Az 1861. május 31-iki ülésben mondott beszéd). In.: Csengery Antal összegyűjtött munkái. 4. köt. Publicisztikai dolgozatok és beszédek. Budapest, 1884. Kilián Frigyes. 253. p.

10 Gyulai Pál: Kemény Zsigmond fölött. In.: Emlékbeszédek. 2. bőv. kiad. Budapest 1902. Magyar Irodalmi Intézet és Könyvny 1. köt. 186. p.

11 Csengery Antal: A sajtószabadságról (Az 1861. május 31-iki ülésben mondott beszéd). In.: Csengeri Antal összegyűjtött munkái. 4. köt. Publicisztikai dolgozatok és beszédek. Budapest, 1884. Kilián Frigyes. 253. p.

12 A magyar sajtó története. Főszerk. Szabolcsi Miklós. 2/1. 1848–1867. Bp. 1985. Akadémiai Kiadó. 447. p.

13 Pákh levele Gyulaihoz 1852. júl. 27. = Nyugat, 1910. 3.évf. 2. köt. 1554. p.

14 Pesti levelek = Vasárnapi Ujság 1854. márc.5. 1.sz. 4. p.

15 Lévay József levele Pákh Albertnek [dátum nélkül]. MTAK Kézirattár MS 4752/79–81.

16 Kemény Zsigmond: Élet és irodalom. Szerk. Tóth Gyula. Bp. 1971. Szépirodalmi Kiadó 226. p.

17 Pákh Albert levele Arany Jánosnak Pest 1852. dec.18. MTAK Kézirattár K 513/420.

18 Külföld = Szépirodalmi Lapok 1853. márc.31. 26.sz. 412. p.

19 Vidéki hangok = Vasárnapi Ujság 1854. márc.26. 4.sz. 31. p.

20 Csengery Antal összegyűjtött munkái 5. Közgazdasági és közművelődési dolgozatok és beszédek. Budapest 1884. Kilián Frigyes. 431–432. p.