Alábbvaló nemzet vagyunk? A felsőoktatási szakirodalmi ellátásban bizonyosan!

Kategória: 1998/ 5

Északi testvéreink felsőoktatási könyvtárai bajban vannak, mert az utóbbi években országosan csökken az állománygyarapítási keret. Erről szól Tuulikki Nurminen cikke, amelyhez a Szerkesztőség szíves felkérésére lehetőséget kaptam hozzászólni.

Nem kell sokat bizonygatni, hogy a téma nálunk is időszerű. Saját, e témakörben írt cikkeim egyre nagyobb részt tesznek ki közleményeimből, még ha csak a számszerű vizsgálatokat közlőket sorolom is fel (Irodalomjegyzék, 1–12). Nurminen cikke érdekes összehasonlításra ad alkalmat országainkról, s mivel nem mondható, hogy eddigi munkásságom hazai prófétává tett volna, megkísérlem, hogy Nurminen mutasson rá bajainkra.

1993 óta csökken a finn felsőoktatási intézmények állománygyarapítási kerete. Hogy ennek mi az oka, arra nézve érdekes magyarázattal szolgál a szerző: szerinte azért fogy a beszerzésre fordított pénz, mert 1989 óta az államtól kapott támogatásban nincs megszabva a gyarapításra fordítandó összeg, az intézmények maguk döntik el, mennyiért vesznek könyvet és folyóiratot. Sietünk megjegyezni: a felsőoktatási támogatás egészére nem panaszkodik Nurminen. Nem arról van tehát szó, amire a magyar olvasó automatikusan gondolna: más, létfontosságú kiadásokra kell a pénz, netán az oktatók elbocsátásának elhárítására, a fizetéseknek a létminimumhoz közelebb emelésére, a düledező falak renoválására, esetleg az éhező diákok ingyenkonyhájára. Nem. (…) 1992 óta stagnál ugyan a felsőoktatási intézmények költségvetése (finn márkában stagnál!), de előtte olyan erősen nőtt (öt év alatt csaknem megkétszereződött), hogy könnyen hajlunk arra, miszerint nem veszteglésről, hanem egy elfogadható szintű egyensúly beálltáról van szó. A könyvtári keretek visszaesésének eszerint egyszerűen az az oka, hogy a felsőoktatási intézmények szerint elég ennyiért beszerezni szakirodalmat.

Vajon elég-e?

Ezt a kérdést nehezebb megválaszolni, mint hirtelen gondolnánk. Maga Nurminen sem válaszolta meg, bár egyértelmű, hogy ő a csökkentést káros dolognak tartja. Próbáljuk meg az igen vagy nem kimondását a finn-magyar összehasonlítás alapján megtenni.

Néhány alapadat.

Magyarország lélekszáma 1996-ban 10,2 millió volt, Finnországé ennek éppen a fele, 5,1 millió. Hogy hány egyetem és főiskola van Finnországban, nem tudtuk kideríteni, pedig nem mindegy. Feltételezzük, hogy Finnországban kevesebb a felsőoktatási intézmény a magyarországi 53-nál (állami). Ha így van, az azonos pénzkiadás jobb könyvtári ellátottságot takar. Azt is csak feltételezni tudjuk, hogy a felsőoktatás hallgatói összetétele nem nagyon tér el a két országban.

A cikkből az derül ki, hogy a könyvtári rendszer nagyjából hasonló a mienkhez, egyetemi, kari és intézeti könyvtárak hálózatából áll. Bár az intézménytípus adatok lennének igazán érdekesek, csak országos szintű összehasonlításra van mód.

A hallgatói létszám támpont lehet az országos (!) összehasonlításban, ha a fent említett potenciális eltéréseket a megengedhetőség határán belülállónak tételezzük fel. Bár adataink csak hozzávetőlegesek, 1996-ban közel azonos volt a diáklétszám a két országban, mintegy 140 000 hallgató tanult mind a magyar, mind a finn felsőoktatásban. Eszerint Finnországban kb. kétszeres a beiskolázottság mértéke, ha a lakossági korfa nem nagyon tér el országainkban. (A finn hallgatói létszámra a cikk egy főre jutó beszerzési adataiból következtettünk.) A diáklétszámok alapján kijelenthetjük, hogy az állománygyarapítási kiadások az ellátottság mértékével valósnak vehető arányban állnak. Könnyebb összevetés kedvéért forintosítottuk a finn márkát.

Míg 1996-ban a magyar felsőoktatási könyvtárakban szűken egymilliárd forint jutott beszerzésre (10), addig Finnországban háromszor ennyi! Ezt ítéli rossznak, sőt veszélyesnek Nurminen, ettől félve kongatta meg a vészharangot. Hogy egy kicsit vigasztaljuk, felhívjuk figyelmét egy összefüggésre, amit saját számaiból kaptunk: a beszerzés összege az 1992-es csúcsról 1996-ra 14%-kal csökkent, 95,5 millió márkáról 82,2 millióra. Ha az intézmények terhelése nőtt volna, akkor a beszerzés összes intézeti kiadásból való részarányának növekedni kellett volna. Nemhogy nem nőtt azonban a részarány, hanem éppenséggel csökkent, (1,8%-ról 1,5%-ra). A csökkenést tehát nem a szűkölködés okozta. Magyarországon az áremelkedés üteme olyan nagy, hogy még az effektíve csökkenő előfizetések mellett is nő a könyvtárra költött részarány a tudományos intézmények költségvetéseiből, mert a költségvetések ugyebár korántsem emelkednek ilyen ütemben (4).

A cikkből azt is megtudtuk, hogy 1996-ban 10 millió márkát adott az állam “pántlikázva” a könyvtári beszerzések támogatására. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az 1995-ös beszerzési összeg, amely azonos volt az 1994-essel, 8 millióval nőtt 1996-ban. Az intézmények nem nyelték le a pótsegítséget, hanem arra költötték, amire adták nekik, megnövelték vele az állománygyarapítási keretet. Nagyon érdekes lenne megtudni, hogy a magyar felsőoktatási intézményeknek 1997-ben kiosztott 500 millió forint nyomán hogyan alakult az 1997-es beszerzési keret az egyes intézményekben 1996-hoz képest, különös tekintettel arra, hogy itt aztán bizonyosan égető szakirodalmi hiányok pótlására kellett volna a könyvtáraknak adott támogatás (9, 11, 12).

Mivel hazai helyzetünkről azt mutattuk ki, hogy a minimálisan elfogadható ellátottsághoz képest legalább kétszeres beszerzési keretekre lenne szükség az orvostudományban (8), alapkérdésünkre igen a válasz: a finn felsőoktatási intézmények szakirodalmi ellátottsága országos szinten jónak mondható, rossznak semmi esetre sem. Itt kell megjegyeznünk, hogy a tényleges ellátottságot az intézményi szint fejezné ki a legjobban. Mivel Finnországban minden bizonnyal jóval kevesebb egyetem és főiskola van, mint nálunk, az egy-egy könyvtárban lévő anyag terén még nagyobb a különbség Finnország javára. Nem véletlen, hogy pl. az élettudományokban magasan felette van a finn tudomány publikációs színvonala a magyarnak (13, 14).

A cikk más tanulságokkal is szolgál – ezek fölött sem szabad elsiklani.

A szerző automatikusan a hallgatói létszámhoz viszonyítva fejezi ki az ellátottság mértékét, akár pénzről, akár beszerzett kötetről van szó, de egyáltalán nem fejti ki (még csak nem is utal rá), hogy miért dolgozik e mérőszámmal. Ez azért zavaró, mert az intézmények szakirodalmi igényei – és az ellátottság milyensége – egyáltalán nem a hallgatói létszámtól függ, sokkal inkább az oktatott és kutatott szakterülettől. Mint látni fogjuk, közvetve Nurminen adatai is ezt bizonyítják.

Az egyetemek számára kötelező a tudomány világszínvonalú művelése (nálunk is az lenne), abból az egyszerű megfontolásból kiindulva, hogy enélkül az oktatás színvonala nem lehet egyetemi. Az egyetemnek tehát elsőrendű kötelessége beszerezni a tudományos szakirodalmat. Erre viszont egyáltalán nem áll az a nálunk széltében-hosszában bevett nézet, miszerint több szem többet olvas – ahogy sugallja ezt a hallgatói létszám és a szakirodalmi igények nemritkán könyvtárosok által is szorgalmazott összeboronálása –, hanem éppen ellenkezőleg: az intézményi koncentráció egyedül is képes javítani az ellátottságot. (Ha mondjuk a négy magyar orvosegyetemet összevonnák kettővé, a kétszeres könyvtári keret legalább kétszer jobb szakirodalmi helyzetet teremtene az új könyvtárakban, dacára a megnövekedett olvasói körnek.) A szakirodalom-szükséglet meglehetősen nagy létszámfüggetlenségének fő oka az, hogy a tudományos szakirodalom fő hordozója a folyóirat. Különösen így van ez a legnagyobb volumenű scíence szakterületeken (5–10).

Lássuk be, hogy a hallgatók szakirodalmi igényeit minimális pénzből ki lehet elégíteni, ha tényleg a szakirodalomra gondolunk, s nem a tananyagra, ami különben inkább csak a filológiai szakterületeken jelent könyvtári feladatot, a természettudományi és alkalmazott tudományi hallgatók, sőt sok társadalomtudomány hallgatóinak túlnyomó többsége is elsősorban a megvett tankönyvekből tanul. Ugyanis az a szakirodalom, amivel a hallgatók szembesülnek, szinte teljesen azonos azzal, ami az oktatóknak kell, hogy művelni tudják a tudományt, s ezzel egyetemi szinten tartsák az oktatás színvonalát. Mire föl akkor a hallgatói létszámhoz való viszonyítás?!

A finn adatok érdekes közvetett bizonyítékkal szolgálnak a szakterületi különbségek fennállásáról. A bizonyíték a márka/hallgató értékek intézményi szórása, ami akár háromszoros is lehet az egyetemek közt. Teljesen biztos az, hogy ezek az eltérések nem az ellátottsági szintek különbségeit rejtik, hiszen ahol lélekszám alapon a magyarnál hatszor többet fordítanak szakirodalomra országosan, ott egyszerűen elképzelhetetlen az, hogy az egyik helyen a szükségesnél kétháromszor kevesebbet adjanak ki folyóiratra és könyvre. (Kirívóan többet nyilván sehol sem adnak ki.) A márka/hallgató értékek szórása csakis a szakterületi különbségek miatt lehet, illetve kisebb mértékben eredhet abból is, hogy egyes intézményekben esetleg kicsi a diáklétszám – a folyóiratokra viszont így is elő kell fizetni.

A finn beszerzési keretek közel kétharmada folyóiratokra megy el. Itt is eléggé szerencsétlen az összevonás, lévén a folyóirat/könyv arány is diszciplína függő. A társadalomtudományokban és a filológiában kisebb a folyóiratok szerepe, a természettudományokban, élettudományban igen nagy (1-6, 10). E vonatkozásban jelentős a különbség az egyetemek és a főiskolák közt is. Az egyetemek sok folyóiratra fizetnek elő, a főiskolák kevésre (12). Ezzel kapcsolatban tanulságos összevetéseket kaphattunk volna egy kis spektrális elemzéssel.

E néhány észrevételt csak azért tettük, mert úgy véljük, nagyon jó lenne, ha a meglévő sok és jó adatból egyszer kihozná a szerző mindazt, ami bennük van. Magyarországon egyelőre messze van a hivatalos adatgyűjtés attól, hogy a finn felméréshez hasonló színvonalú elemzést lehessen csinálni, hiába küldenek olyan sok helyre adatot, beszámolót szegény magyar könyvtárosok. Pedig nekünk sokkal nagyobb szükségünk lenne a bölcs (ön)megismerésre, mint finn rokonainknak. Ennek híján ott tartunk, hogy a nyomorenyhítőnek szánt alamizsnák is félremennek, elprédálódnak, elenyésznek (8, 10, 12).

IRODALOMJEGYZÉK

1. MARTON János: Az élettudományi folyóirat-ellátottság alakulása Magyarországon 1970–1976. = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás 26: 396–399 (1979)

2. MARTON János–PÁVAI–VAJNA Erzsébet–TERJÉK Zsuzsanna: Szükségletek, ellátottság, takarékosság. Biokémiai folyóiratok előfizetése Magyarországon. = Könyvtári Figyelő 29: 30–39 (1983) utánközlésre átvette: Az Orvosi Könyvtáros 23: 244–2-59 (1983) 3.

3. MARTON János: Az élettudományi magfolyóiratok előfizetése Magyarországon 1974 és 1983 között. = Könyvtári Figyelő 32: 173–177 (1986)

4. MARTON János-ZSIGÓ Ildikó: Drágulás, drágítás, halódás. Végveszélyben a tudományos folyóirat-ellátás? = Magyar Tudomány 35: 723–726 (1990) utánközlésre átvette: Könyvtáros 40: 651–654 (1990)

5. S. MARTON János–ANVEILER Judit–TÓTH Erika: Hét szűk esztendő. A magyar tudomány információellátásának leromlása 1978–1985 között – négy élettudományi diszciplína külföldi folyóirat-beszerzéseit például véve. = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás 38: 325-328 (1991)

6. MARTON János: Tudósok tudása: természettudományi információellátás Magyarországon. = Az MTA Könyvtár Közleményei 30: 181–187 (1992)

7. MARTON János: A magyar tudományos könyvtárak lepusztulása az elmúlt 25 évben. = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás 42: 3–6 (1995)

8. MARTON János: Mi kell a magyar felsőoktatási és tudományos könyvtáraknak? A világbanki pályázat állománygyarapítási direktívái. = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás 42: 451–456 (1995)

9. SZÉNÁSI Edit–VIRÁG Réka–MARTON János: A tudomány árad, a könyvtárak apadnak, mi lesz a tudással? (A vezető orvostudományi folyóiratok fogyatkozása Magyarországon.) = Orvosi Hetilap 45: 2463–2466 (1995)

10. MARTON János: A felsőoktatási intézmények szakmai könyv- és folyóirat beszerzésének tervezett támogatásáról. = Magyar Felsőoktatás 1997/4: 14–15 (1997)

11. ZSIGÓ Ildikó–FAZEKAS Mónika–MARTON János–BARTA Rita-DÓRA Krisztina: Az élettudományok idézetelemzéssel azonosított szakterületei és tudománytérképe. = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás 44: 2S8–263 (1997)

12. MARTON János-SÓTI, Lilla: A felsőoktatási intézmények szakirodalmi ellátásának támogatásáról. = Magyar Felsőoktatás 1997/10: 16–18 (1997)

13. ZALLÁR Ildikó–HULESCH Helga–HAJAGOS Mária–SAMU Krisztina–MARTON János: A tudományos középmezőny tíz országának publikációs aktivitása az élettudományok vezető külföldi folyóirataiban. = Orvosi Hetilap 138: 2855–2861 (1997)

14. MARTON, J.–HULESCH, H.–ZALLÁR, I.: Intensity breeds effectivity. = Scientometrics 41: 411–415 ( 1997)

Címkék