Annak ellenére, hogy előadásom címében a tartalomnak csak a szolgáltatási lehetőségére történik utalás, ennél általánosabb kérdésekről is szeretnék beszélni. Nem filozófiai kérdésekről, de olyanokról, amelyek a napjainkban oly divatos kommunikációtörténeti kutatások számára megfontolásra ajánlhatóak. Külön szeretném hangsúlyozni, hogy ezeket a kérdéseket egy könyvtáros ajánlja. A könyvtáraknak valóban a tartalomnak csak a szolgáltatásában vannak lehetőségeik? Másképpen folytatva a kérdést: legyenek-e lehetőségeik a könyvtáraknak az internetmédium tartalmi gyarapításában? Van-e felelősségük a könyvtáraknak ebben a folyamatban, illetve a törvényben megállapított és az erkölcsi felelősségük összhangban van-e?
A jogi lehetőségek felől közelítve a választ megállapíthatjuk, hogy a magyarországi könyvtárakra vonatkozó jogszabályok harmonizációja e téren nem valósult meg. Alapvető eltérés mutatkozik ugyanis az 1997. évi CXL. törvény és a szerzői jogi törvény által ismert copy (vagyis másolási, illetve kiadói) törvény szellemében. Az aktuális lobby érdekek érvényesülése mellett ennek a diszharmóniának mélyebbek a gyökerei. Anélkül, hogy hosszú történeti kirándulást tennék – ami azért nem áll túl távol tőlem – röviden elmondom, hogy a nemzetközi olvasás-, illetve kommunikációtörténeti szakirodalom ma már megegyezik a következőkben: a könyvnyomtatás feltalálása olyan technológiai újítás volt, amelyet két évszázaddal megelőzött egy olvasási forradalom. Ennek a következménye volt részben a kéziratos könyvelőállítási technikák változása (exemplar és pecia rendszer, majd a raktárra termelés megkezdése), illetve Gutenberg találmánya is. Az a tény, hogy Európában ez a technika nem ment feledésbe, mint Kínában, annak köszönhető, hogy a találmány a gazdasági élet részévé vált, anyagi érdek állt mögéje, szakmai csoportok érdeke lett a fenntartás, fejlesztés és az eredmények elterjesztése. A XVIII–XIX. század fordulóján a könyvelőállítási technológiai forradalom egybeesett az olvasás forradalmával, az úgynevezett intenzív olvasási korszakba való átlépéssel. Kölcsönös érdekek – gazdasági és kulturális – erősítették egymást. Kulturális érdeken ez esetben azt értem, hogy az értelmiségnek mindig érdekében áll a hagyománynak a következő generáció számára való áthagyományozása, illetve az erre való törekvés. Nem olvastam még olyan tanulmányt, amely e logika mentén gondolta volna tovább azt a változást, amelyet a XX. század végének technikai forradalma hozott. Annak ellenére sem, hogy a XV. század közepe és napjaink párhuzamba állítása divattá vált. Azt gondolom, hogy most a technológiai forradalom megelőzte az olvasásét, a technológia többféle módon meghatározza az olvasási szokások változásait. A technológia birtokosainak az érdekei azonban nem egyeznek meg azokéival, akik a médiumot ténylegesen és pusztán eszközként szeretnék tulajdonképpen nagyon hagyományos céljaik elérésében, feladataik végrehajtásában használni. Kihasználva persze az eszköz nyújtotta eddig nem ismert lehetőségeket az oktatás, illetve a hagyomány átörökítésének folyamatában. Ezért jelentkeznek a jogi anomáliák már a jogalkotás szintjén is. A könyvtárak feladatainak meghatározásakor azok az érdekkörök érthető módon meg sem jelennek, amelyek egy olyan törvény megalkotásakor, mint a copy rights nem szalasztják (és nem szalasztották) el a lehetőséget anyagi érdekeik érvényesítésére. Az utóbbi törvényt minden bizonnyal módosítani kell, a módosításkor a könyvtárak – közösen az értelmiség más csoportjaival – kell, hogy fellépjenek. Ez utóbbiak természetes szövetségesek ebben a kérdésben.
Voltaképpen nagyon egyszerűen is fel lehet tenni a kérdést: vajon az-e az alapvető cél, hogy a kultúra áthagyományozásának folyamatában egy hatékony eszköz használatát állami eszközökkel segítsük? Akarják-e a folyamat szereplői – a kiadók és a technológia gyártói és fejlesztői is –, hogy termékük a nemzet kulturális örökségévé, majdan átörökítésre méltóvá váljon? Ha az állami – azaz közös – pénz felhasználása történik e folyamatban, akkor nem szabad a termék használatát korlátozni, ha azonban valóban magántermékről van szó, akkor csak a megőrzési kötelezettség tartható fenn. Konkrét példával élve: a köteles rendelet a törvény alkotójának szándéka szerint kiterjed az elektronikus dokumentumokra is. Ebbe a körbe azonban beletartozik a papír stb. alapú hordozón megjelent termék digitális változata is. Nincs ma magyarországi kiadó (könyv, zene, videó stb.), amelyik ezt így értelmezné. Ezekkel az elvi, illetve konkrét példákkal itt csak azt kívántam jelezni, hogy a könyvtárak tartalomszolgáltatási lehetőségei jogi környezetének a kialakításában is vannak még tennivalóink.
Az internet szabad és demokratikus! Kialakulásának pillanatában ez a jelszó került a köztudatba. Technikai és technológiai lehetőségeitől függően valóban lehet ilyen is, de lehet az ellenkező véglet szerint is jellemezni: abszolút módon ellenőrizhető, azok a tartalmak, amelyek megjelennek rajta kiszolgáltatottakká válnak. Egyrészt gyors terjedése miatt, másrészt azért, mert használatának ismerete olyan, amelyet a fiatal generációk tagjai elsajátítandónak tartanak pusztán érdekessége miatt. Nem csupán azért tehát, mert hasznos lesz számukra későbbi életük folyamán. Technikai lehetőségeiben, illetve a társadalmi hatást tekintve az internet potenciálisan a televíziók egyenrangú partnere lehet, sőt, mivel lassan a televíziót is magában foglalja, felül is múlhatja azt. Az államnak tehát nagyon oda kell figyelnie arra, hogy lehetőleg mindenki számára lehetővé váljon a használata, ne legyenek eleve hátrányos helyzetben lévő csoportjai a társadalomnak, illetve arra, hogy a tartalmi oldal formálásában a szükséges és elégséges beavatkozás arányait megtalálja.
Az iskolák mellett a könyvtári hálózat az, amely a hazai internetkultúra terjesztésében meghatározó szerepet kell, hogy játsszon. Egyrészt a szabad hozzáférés biztosításában – figyelembe véve persze a könyvtártípus számára megfogalmazott feladatokat (egy nemzeti könyvtár például soha nem lehet egyetemi könyvtári értelemben információs központ, vagy teleház) –, másrészt a tartalomszolgáltatásban. Ugyanígy a könyvtárak szerepet kell, hogy vállaljanak még ma is az internetkultúra szervezett, tanfolyami szintű terjesztésében is. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy olyan tanfolyamokat tartsanak, ahol a számítógép részeivel kezdődik az óra, hanem olyanokra, amelyek a felhasználók számára az internet tartalmi lehetőségeit mutatják meg. Az ilyen kurzusok tehát közvetlenül is a tartalomszolgáltatás részévé tudnak válni.
A jogi viták mellett, illetve függetlenül attól, hogy az állam felelős intézményei milyen szerepet szánnak az internetkultúra terjesztésében, léteznek további megoldásra, megválaszolásra váró kérdések. Olyanok, amelyek már akkor is léteztek, amikor csak papír alapú adathordozók voltak. Nehéz ugyanis eldönteni, hogy a könyvtár intézményként mennyire válhat szellemi javak közvetlen termelőjévé, illetve azok kiadójává. A kiadók, mint a gazdasági élet szereplői, azt mondják, hogy a könyvtárak ilyen irányú tevékenysége nem hatékony, ráadásul a termék formai minősége általában elmarad az átlagos magyarországi színvonaltól. A professzionális kutató műhelyek pedig a termék tartalmi oldalát kritizálják, például a szövegek minőségét, a filológiai alaposság hiányát.
Nem lehet kérdés, és tudtommal nem is teszi fel senki, hogy valamely könyvtár munkatársának szellemi termékét a könyvtár intézményként menedzselheti-, illetve kiadhatja-e. Gyakran a munkatársak is ragaszkodnak ahhoz, hogy saját intézményük sorozatában kapjon helyet munkájuk eredménye, vagy éppen a könyvtár honlapja alatt. Az előbbi kérdések akkor is jogosak: valóban különbséget kell tenni a hosszú filológiai és egyéb kutatómunka eredményeként létrejött szövegkiadás (akár digitális kritikai kiadás), a professzionális kiadói tevékenység során megjelent könyv, CD-ROM, web-es digitális kiadás, illetve az olvastatás és használat számára hozzáférhetővé tett kulturális javak között. Ez utóbbi tevékenység, lényegében az olvastatás, klasszikusan könyvtári feladat. Nagyon kell ügyelni arra, hogy az olvastatás szándékával a hálózaton hozzáférhetővé tett szövegek a kiadással megegyezzenek, nem lehet bennük több hiba, de kevesebb sem. Nem a mi dolgunk például egy valamilyen poétikai vagy éppen politikai szempontból csonka “összes művek”-et teljessé tenni, de megcsonkítani sincsen jogunk.
A Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) építése ezért is fontos. Számomra ez a gyűjtemény lehet az ideális digitális nemzeti könyvtár. Mindent megmutat, megőriz és használtat. Az építése pedig mindazok gondja, akik a nemzeti kulturális örökség részévé akarnak válni termékeikkel, és azoké, akiknek ezt az örökséget feltárni, nyilvántartani, kiadni és használtatni kell. A kiadók számára az lenne az ideális megoldás, ha a papíron, hangszalagon, vagy éppen videón szolgáltatott köteles példányok mellé a digitális változatot is mellékelnék (a törvény szelleme szerint), szigorúan a megőrzés lehetővé tételéért. Azután tárgyalna a MEK a kiadóval, a szerzővel és a mai törvények szerint az ARTISJUS-al arról, hogy mikortól, milyen feltételekkel kerülhet a digitális gyűjtemény polcaira a szöveg. Ekkor már legalább a szöveg minőségéről nem folyik majd vita, a könyvtár nem kiadó.
A könyvtár természetesen maga is digitalizál. Sokak szerint a könyvtárosok mániákus szkennelők. Önmagában ez nagyon is üdvözlendő dolog, ha a termék előállítása jól elhatározott digitalizálási programok mentén halad (lehet ez adott esetben egy könyvtár programja), az eredmény valóban az eredeti szövegek minőségét adja vissza, és nem válik piaci termékké. Eddig ez olvastatás, illetve állományvédelem. Ha eladják, akkor már kiadás, és akkor már nem a közszférára vonatkozó jogszabályok az érvényesek e tevékenységre nézve. Ahogy a klasszikus könyvkiadási tevékenység esetében, úgy e területen is érvényesülni fog az a tendencia, hogy a könyvtárak egyre inkább elállnak a saját kiadás, önálló tevékenység gondolatától, és a professzionális kiadókkal való együttműködés válik tipikussá. Tehát a könyvtárak a saját állományvédelmi, szolgáltató, digitalizálási feladataik megoldásában igénybe fogják venni azoknak a vállalkozásoknak a szolgáltatásait, amelyek “bérdigitalizáló” tevékenységet folytatnak.
Az együttműködés könyvtárak, tudományos intézmények, vállalkozások között – ha az előbbiekben feltett alapvető kérdésre (valóban a kulturális örökség digitális átmentése-e a cél?) igen a válasz – evidencia szintű dolog. A könyvtáraknak az egységes feldolgozási és leírási szempontokat, illetve magukat a digitalizálásra váró dokumentumokat kell biztosítani. Emellett – a feldolgozás mentén – az örökség “katalógusát” (katalógusok, bibliográfiák, repertóriumok stb.) kell elkészíteniük. Lehetőleg mindent csak egyszer. A párhuzamosságok kiküszöbölésére irányulnak azok a törekvések, amelyek az osztott és közös katalogizálási rendszert és a központi adatbázisokat (bibliográfiai, biográfiai stb.) akarják megteremteni. Miután a kulturális örökség több népcsoport esetében közös – és természetesen a keresztény kultúrkörben is közös –, az internet tartalmi építése hozzájárulhat a történelem során kialakult nemzeti szembenállások oldásához is.
A könyvtárosoknak azonban nem szabad olyanformán magukba zárkózni, hogy az említett munka során egy maguk által kialakított könyvtárosi rendszert követnek, mert akkor a felhasználókat arra kényszerítik, hogy a hozzáféréshez vegyék át a könyvtáros gondolkodás módját. Szerencsésebb, ha az egyes tudományos intézmények, szakmai csoportok határozzák meg a feldolgozás szempontjait.
A vállalkozói szférával való együttműködés lényege pedig abban kell, hogy álljon, hogy a könyvtárak nem akarnak a technológia kialakításában élen járni, illetve abban, hogy a vállalkozások az egész ügyet nem csak anyagi haszonszerzés eszközének tekintik. Ha egy nyomdai vagy egy kiadói vállalkozás nem tartja fontosnak, hogy terméke a kulturális örökség részévé váljon, akkor csak azért küldi el a kötelest, mert az a törvény. Ha valaki csak azért akar egy bibliográfiát, életrajzi lexikont, képet, filmet vagy bármit digitalizálni, mert azt jól el lehet adni, ráadásul az előállításhoz állami segítséget is lehet szerezni, akkor inkább ne tegye. Ha mégis, akkor a saját pénzén tegye, a terméket pedig a fennálló törvények szerint tegye közkinccsé. A vállalkozókkal való együttműködés a könyvtárak technológiai hátránya, felszereltsége fenntartásával is gyümölcsöző lehet. Arra kell azonban ügyelni, hogy a szolgáltatás technológiáját és technikáját (gyors elérési lehetőség, modern számítógépek, szerver kapacitás stb.) a könyvtárak számára is biztosítani kell.
A könyvtárak nagy előnye a dokumentum közelsége, a rendszeres és az egyetemes számbavétel. A nemzeti kulturális örökség jelentős többsége a közgyűjtemények kezelésében van. A tartalmi munka helyett a “kinek mihez van joga?” kérdésre figyelő világunk vadhajtásaként naponta találkozunk olyan esetekkel, amikor egy könyvtár “közlési díjat” kér egy iskolától, mert annak újságjában megjelenik egy, az illető könyvtárban őrzött dokumentum képe. Az ilyen eset akkor is abszurd, ha nem az egyetlen terület, amikor közpénzen fenntartott intézmények “vállalkozói tevékenység” címén egymásnak adják azt a pénzt, amely nem az övék. (Nyereségrészesedésként akár ki is oszthatják azután maguk közt.)
Az internet tartalomszolgáltatással kapcsolatban azonban nagyon fontos az a tény, hogy a könyvtárak anyagát ténylegesen a könyvtárosok ismerik. Az első kézből való ismeret sokszor segít a sorrendi kérdések megválaszolásában: mit kell először, sürgősen digitalizálni, ilyen formában olvastatni.
Az internet tartalmi gazdagításával kapcsolatban gyakran hallunk a mozgalmi jelleg és az intézményes tartalomfejlesztési alapprogramok vitájáról. A háttérben először is egy végtelenül köznapi kérdés, az elégtelen források megosztásának problémája áll. A megoldás elvileg egyszerű: elégséges pénzt kell biztosítani mindkettő fenntartására. Sokkal komolyabb gondok mutatkoznak azonban tartalmi oldalról. A mozgalmi jelleggel elvégzett – és sajnos gyakran csak elkövetett – tartalomszolgáltatás szakmai minőségének kontrollját ugyanis biztosítani kellene. Legyünk önkritikusak: a lelkes könyvtárosok internetes vagy CD-ROM produkciói gyakorta igényelnének gondos lektori munkát. Legyünk kritikusak: a nyereségvágyból vagy egyszerű hozzá nem értésből elkövetett vállalkozói tartalombővítési termékek ugyancsak gyakran kiáltanak a szakmai felügyelet után. Melyik szakmáról is van szó? – kérdezhetjük joggal. A válasz nagyon is egyértelmű: a technológiát illetően a technológia fejlesztői szakmáról, de a tartalmat tekintve mindig arról, amelyik az illető tartalmi elem szakértője.
A könyvkiadás világában, a filmes produkciók esetében – de említhetnénk bármelyik hagyományos adathordozón megjelenő kulturális termék létrehozását is – létezik egy jól felépített intézményrendszer. Így is megjelenik számos, formailag és tartalmilag kétségtelenül kétséges értékű munka. Az interneten megjelenő tartalom vonatkozásában legalább ennek a már létező intézményrendszernek a szakmai tapasztalatát kellene alkalmazni. Ami a könyvtárosokat illeti, nos mi ugyanolyan alkotók vagyunk, mint bármely más szakmához tartozó értelmiségi. Ami pedig a könyvtárakat illeti, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az internetes tartalombővítésben végzett – intézményes – munkánk nem több a feldolgozásnál. Nem mondhatjuk egy könyvről, hogy ezt nem dolgozzuk fel, mert rossz. Konkrét (kizárólag pozitív) példával: Kokas Károly szkennel egy tanulmányt, mert kérték Új-Zélandból a másolatát. Ha már készen van, miért ne rakná ki a hálóra, hogy más is olvashassa (pénzt nem kér érte, mert az a dolga, hogy szolgáltasson, ezért tartja fenn az állam – lehetőleg ugyanezért a munkáért senki se kérjen magának átalányt). Ekkor Kokas Károly (mondjuk visszafogja magát) nem mérlegeli, hogy jó-e a cikk vagy lenne jobb is a témában, bár biztosan javasolja a megrendelőnek a jobbat is (ezt hívják könyvtári tájékoztatásnak). Ugyanakkor Kokas, a történész szeretne interneten egy kiállítást a II. világháború előtti időről. Ezt ő nem könyvtárosként teszi (és nem munkaidőben). Alkot. A korszak történészeinek a dolga, hogy megmondják, jó-e az, amit elkészített, az internetes technológia szakemberei meg azt mondják el, hogy jók-e a megoldásai technikailag. A könyvtárnak azonban nincsen köze a dologhoz.
Előadásom végén, visszatérve a bevezetésben felvetett gondolati körhöz, engedjenek meg néhány gondolatot a kulturális hagyomány (a traditio), annak átörökítése és az internetes tartalomszolgáltatás összefüggéseiről, jelenségeiről. Most, amikor a világ több tudományos intézménye alapkutatások szintjén foglalkozik az egyes korszakokban a megelőző kultúrákról alkotott kép vizsgálatával, az átörökítés, a társadalmi kommunikáció mechanizmusainak megismerésével, különösen fontos, hogy a ma rendelkezésünkre álló medium (eszköz) természetét megismerjük, várható hatásait megbecsüljük, felmérjük. A Római Birodalom felbomlása után azok, akik az antik és a korai keresztény hagyomány megmentését, tudatos átörökítését programszerűen is vállalták (egy Donatus, egy Cassiodorus, egy Isidorus, vagy egy Alcuinus), a számukra “igazi”-nak tudott antik kultúra felélesztésén és átadásán (tradere) fáradozó XIV–XVI. századi humanista generációk tagjai vagy a XVII–XVIII. század tudós társaságait megálmodó és alapító tudós körök remélni sem merték a tudományos információcsere napjainkra lehetővé vált gyorsaságát. Ugyanígy elképzelhetetlen volt a filológiai munka olyan felszereltsége, amely bármely szóra, kifejezésre kereshetővé teszi a teljes antik vagy patrisztikai corpust. Ma már az a kutató, aki Napóleonról akar monográfiát írni, elvileg megismerheti mindazt, amit eddig erről az uralkodóról leírtak. Szédítő lehetőségek, szédítő veszélyekkel.
A veszély elsősorban a lassúságban rejlik. A fiatal generációk számára a kulturális örökség egyre inkább az lesz, ami az interneten hozzáférhető. A hozzáférés kényelmes, a hozzáférhető mennyiség elégséges. Annak tűnik, tudniillik a mennyiség fogalom még nem alakult a lehetőségekhez (tanáraik nem ebben a dimenzióban gondolkodva oktatták őket). A kultúra csak nagyon kicsiny, elenyésző szeletét fogadják be tehát. Úgy tudnak generációk tanulni, hogy korosodván nem is emlékezhetnek arra, hogy kihagytak volna valamit az életükből. Az internet tartalommal való feltöltése tehát nagyon gyors kell, hogy legyen. A könyvtáraknak e folyamatban hallatlanul fontos szerepük van. Az egyetemesség és a pártatlanság okán nyerték ezt a szerepet.
A másik nagy veszély ugyanis a válogatás. Senkinek soha nem lesz erkölcsi joga válogatni a kulturális örökség részét képező vagyonból. A sorrendiséget viszont még sokáig el kell dönteni. A kulturális örökség digitális rögzítése, hozzáférhetővé tétele azonban ma már csak mennyiségi kérdés. A technológia és az eszköz már rendelkezésre áll. A jogot (a jogászok alkotta jogot) a válogatásra sokak akarják, és sokan bírják már. A jogalkotók felelőssége a gondos kontroll ezen a téren. A könyvtáraknak azonban felelőssége és lehetősége is az internet tartalmának olyan típusú ellenőrzése, hogy azt folyamatosan és gyorsan és pártatlanul bővítsék. Az eruditív kultúra teljes megjelenítése a modern eszközökkel, modern módon ugyanis soha nem lesz anyagi érdeke egy-egy gazdasági, politikai, nemzetiségi stb. csoportnak. Elvileg a mindenkori értelmiség felelőssége a már idézett szabad és demokratikus jelszó megvalósulásának biztosítása, az “értelmiség” azonban elvi kategória, a gyakorlatban definiálhatatlan. Léteznek azonban szakmai körök, akiknek szakmai érdekeik is ugyanezt a teljes körű és gyors internet tartalombővítést sugallják. Ezek között az egyik a könyvtárosok közössége, amelynek tagjai a képzésük folyamán, szakmai hagyományukban is ezzel a teljeskörűség és a pártatlanság elvével találkoztak.