A közkönyvtár és használói

Kategória: 2005/ 3

Néhány teória, tévhit újragondolása

Egy disszertáció ürügyén

Sajnos, nem olvastam Pallósiné Toldi Márta doktori disszertációját (Nyilvános könyvtárak a pannon térség társadalmaiban), csak Vajda Kornél széljegyzeteit a védésről (a fenti címmel, 3K, 2004. 10. sz. 3-7. p.). A híradást kiegészítette maga a disszertáns a megyei híradóban, Németh Tiborral beszélgetve (“Sorsom ciklikusan összefonódott a könyvtár épületével…” Beszélgetés Pallósiné dr. Toldi Mártával, a Berzsenyi Dániel Könyvtár igazgatójával a Szinnyei-díjról, a Janus-arcú könyvtárhasználatról és a flow fontosságáról. A Vas Megyei Könyvtárak Értesítője, 2004. 3. sz. 41-46. p.) Mindkét forrás azt jelzi, hogy Pallósiné vitába keveredett opponenseivel a közkönyvtárak potenciális használói körének megítélésében. A nézetkülönbség oka Pallósiné szerint az, hogy bírálóinak “…a könyvtári szolgálathoz kötődő határtalan elhivatottsága kevésbé engedte láttatni számukra a gyakorlat realitását és azokat az üzeneteket, amelyeket egy szociológus [mármint PTM] empirikus kutatások alapján kiolvas az adatokból. … Hitünktől függetlenül, mélyebb folyamatrendszerek összhatásaként változhat a könyvtárakat körülvevő társadalmi környezet és vele az igények. (Az én kiemelésem – mert ezt tartom kulcsmondatnak – TGY) A magyar könyvtári szakirodalomban szinte alig olvasni olyan kritikus elemzéseket, amelyek rámutatnak a növekvő igénybevételen belül a használóközönség bázisának mozdulatlanságára. Vizsgálataim alapján is nyugodtan állíthatom: minden helyi társadalomban >kisebbségben< van a könyvtárak törzsközönsége még akkor is, ha ez a csoport gyakrabban igényli az általunk nyújtott szolgáltatásokat. A könyvtáraknak szerény eszköztáruk van arra, hogy hatókörüket kiszélesítsék, ugyanakkor természetes ellentmondás, hogy minden jó könyvtáros nehezen nyugszik bele ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe.” A következő kérdésre adott válaszából pedig ezt tartom fontosnak idézni: “Még a fejlettebb társadalmakban, ahol az olvasáskultúrának nagyobb rangja van és jelentősebb a könyvtárak hatóköre, a társadalom többsége ott sem él a kínált könyvtári szolgáltatásokkal. [Nálunk] …bár csak 13-14% a regisztrált használók aránya, de ehhez – a kutatások által igazoltan – szorosan kapcsolódik egy kb. +60%-os holdudvar, amelynek révén a tényleges társadalmi hatókör eléri a 20%-ot.”

Vajda Kornél szerint “eltérően a szokásostól… igen kemények voltak az opponensek”, valószínűleg nemcsak az idézett témában, hanem más kérdéseket illetően is. Jelzi ugyanakkor Vajda azt is, hogy a disszertáns mindenki számára meggyőző válaszokat adott, s a közkönyvtár korszerű modelljét felvázoló értekezés könyv alakban való közzétételét sürgeti, méghozzá – a vizsgálatba bevont osztrák és szlovén könyvtárak miatt – németül is.

Az ismertetésekből kiragadott sorok inkább ürügyként szolgálnak számomra, hogy saját gondolataimat kifejtsem a témában, hol egyetértve, hol vitatkozva az idézett és nem idézett partnerekkel – s talán, Pallósinéra hivatkozva, de a saját sarkításaimat is hozzáadva -, hogy vitát provokáljak a közkönyvtárak változó értelmezése témakörében. Számos kérdést aktuálisnak tartok közkönyvtári kérdésben: pl. például hét évvel a törvény megjelenése után is felmerülhet a kérdés, csak névváltozás történt, avagy az így nevezettek közül mennyi maradt közművelődési (= “szocialista” nép-)könyvtárnak, s melyek nyilvános/közkönyvtárak? Egy íráson belül azonban minden kérdés nem tárgyalható meg. Mindenekelőtt most azt kívánom szóba hozni, kié, kiké a közkönyvtár, milyen a társadalmi környezete, vonzásköre. Mindeközben sietek előre jelezni, hogy magam is kíváncsian várom a kötetet, de az eddig megismertek alapján Pallósiné véleményéhez állok közelebb.

A “mindenki könyvtára” csak virtuálisan igaz

Minek tagadjam (minthogy a jó szerencsém megadta a lehetőséget, hogy a szakma új kézikönyvében a közkönyvtári fejezet szerzőjeként a korszerű értelmezés megfogalmazásával viaskodhattam), magam is mindenki könyvtáraként, az állampolgári jogon járó, a szűkebb és tágabb közösség minden tagját szolgáló könyvtár(i rendszer)ként írtam le a könyvtártípust. ( Könyvtárosok kézikönyve. Szerk. Horváth Tibor, Papp István. 3. köt. Bp. Osiris, 2001. 67-103. p.) Talán nem kell semmit sem visszavonnom, mégis sokszor úgy tűnik, vannak, illetve lehetnek a “mindenki könyvtára” értelmezésnek félrevivő olvasatai.

Mindenekelőtt alá kell húzni, hogy ez nem úgy értendő, hogy mindenki használja is!

Mások, de magam is többször felhívtuk a figyelmet arra, hogy legalábbis Magyarországon – s persze más tényezők mellett, bizonnyal szinte minden könyvtár­típus évtizedekig megkettőzött voltából, a több könyvtárba való beíratkozás lehetőségéből is következően – az 1970-es évek elején volt a lakosság legnagyobb arányban beíratkozott olvasó, mintegy 20-25 százaléknyi mértékben. Vagyis akkor is csak minden negyedik-ötödik lakos volt könyvtárnak tagja. Az utóbbi jó három évtizedben, ha nem is egyenletesen, de inkább csökkenő a közkönyvtárak hatóköre, és ha ingadozóan is, de beállt a Pallósiné által bemutatott arány. Meglehet, ez sok ország helyzeténél jobb, de nyugat-európai, s főleg a skandináv országokénál szembetűnően rosszabb. A tisztes középhelyzet önmagában nem lenne rossz, ha a tendencia pozitív volna: a gondot a stagnálás, a visszacsúszkálva helyben járás, és legalábbis mennyiségileg a hatókör mozdulatlansága jelenti számomra. Meg az, hogy ezt az érintettek mintha nem is érzékelnék megfelelő hangsúllyal és tenni akarással, az okát nem is firtatják. Ezért is vélem úgy, számos kérdést újra kellene gondolni.

Ma úgy látszik, a közkönyvtár azoké, akik használják.

De kik ők és a minden ötödik használó mellett a többi négynek miért nem kell? Pallósiné szerint van egy törzsközönség, amely kisebbségben van a közösségen belül. Ez bizonnyal igaz, de arról már kevesebbet tudunk, hogy a beíratkozottakon belül a törzsközönség van-e többségben, s a bármilyen arányú cserélődésnek melyek az okai? Jelesül: könyvtáron kívüli vagy azon belüli okok-e a meghatározók? Mindenesetre az spekulatív és tapasztalati tényezők keresztezésével, vagyis konkrét vizsgálatok nélkül is megállapítható, hogy 14-18 éves koráig alig akad fiatal, aki legalább néhányszor ne járt volna közkönyvtárban. Ha ez igaz, és ha hatott volna az ún. “olvasóvá nevelés”, akkor “skandinávnyi” eredményeknek kellene mutatkozniuk Magyarországon is. Ha az olvasóvá nevelést nem is azonosítjuk – mert hiszen nem is az! – a könyvtárhasználóvá szoktatással, akkor sem zárhatjuk ki, hogy belső okai is vannak a mérsékeltebb könyvtárhasználatnak. (A Pallósiné által említett és 60 százaléknyira mért, de az olvasók táborát így is csak 20 százalékra emelő “holdudvar” mindig is létezett, sőt hozzátehetjük, hogy közel ilyen arányban a végleges választás a kikölcsönzött kötetek esetében is nem a könyvtárban, hanem otthon történik meg. Megengedem, bár nem biztos, hogy a holdudvar nőtt, amelyet részben akár természetes védekezésnek is nevezhetünk – az egyebekhez mérten szerény összegű, de a társadalom jelentékeny hányadának jelentős – könyvtárhasználati díjak miatt, vagy éppen a másutt továbbtanuló akadályoztatása miatt is nőhet az ún. “családi beíratkozások” aránya. S akkor a több könyvtárba beíratkozókról szó sem esett.)

Pallósiné utal rá, de talán nem árt külön is hangsúlyozni, hogy minden állampolgár lehet potenciális könyvtárhasználó, de ez “csak” azt jelenti, hogy a mai felfogás szerint senki sem zárható ki; a közkönyvtár (ma már – talán?) nem (lehet) diszkriminatív, nem tehet különbséget, és elvileg (vagy még inkább: rendszer részeként!) mindenkinek felkínálja szolgáltatásait. A mai valóságos könyvtár – szemben az elmúlt évtizedek máig ható értelmezésével – “mindenki” szolgálatára nem képes! Demográfiailag vagy szociológiailag a könyvtárat használók köre a lakóhelyi közösség összetételéből nem vezethető le, nem egymás tükörképei. Hogy egy-egy könyvtárat mely társadalmi csoportok, rétegek használták és használják, történelmileg és a helyi viszonyoktól függően eltérő. Vagyis a mai közkönyvtár sem mindenkié, és ne lepődjünk meg: nem is akarja mindenki használni. Azt, hogy helyenként kinek van indíttatása használatára, kinek kell és mire, helyben kell felderíteni. Néha egészen “furcsa” motivációs tényezők is lehetnek. Pályakezdő koromban, még egy éve sem dolgoztam, amikor egy dunántúli tájértekezlet keretében Tabra is eljutottunk, és meglepődve konstatáltuk, hogy az olvasók között feltűnően és másoktól eltérően magas arányt képviselnek a 15-35 év közötti férfiak. Mikor ezt észrevételeztük, Kellner Béla azzal védte meg a (sokan nem is tudják, hogy ilyen is volt) népművelési gimnáziumban végzett, és ráadásul feltűnően csinos fiatal olvasószolgálatos kolleginát, hogy az illető van olyan okos, ha problematikussá válik, majd nem él ezzel a (mai szóval marketing) eszközzel.

A nyilvános/közkönyvtár a magán könyvtár pótlására jött létre

Mindenekelőtt egy tévhitet kellene sürgősen elfelejteni. Én még emlékszem arra a rossz beidegzésre és tévedésre, amely a természetesen és eredendően (sőt talán egyetlen) formának a néma olvasást tartotta. Sőt azonosította a könyvolvasással, ráadásul csak a könyvtárhasználót tekintette olvasónak. Ma már az “olvasáson” nagyon sok más is értendő! Hasonlóan korrigálni szükséges azt a gyakran érzékelhető – végig nem gondolt – nézetet, hogy a lakosság elsődleges olvasási-tájékozódási forrása a nyilvános közkönyvtár. Aki ezt gondolja, elfelejti, hogy a könyvtár évezredeken át egyetlen és természetes formája a magánkönyvtár volt. (Ebben a helyzetben ide kell sorolni az uralkodói könyvtárakat, valamint az ugyancsak zárt intézmények tagjai számára hozzáférhető oktatási intézményi vagy az egyházi közösségeket szolgáló könyvtárakat is!) A nyilvános vagy közkönyvtár a magánkönyvtár kiegészítésére, pótlására jött létre a XVIII-XIX. század forduló­jától (néhány korábbi kivétel erősíti a szabályt!) a felvilágosodás, az alfabetizáció, az urbanizáció, a polgárosodás, és még számos tényező hatására. És akkor, amikor a soktényezős második olvasási forradalom idején magánkönyvtárból nem mindenki tudta olvasási éhségét kielégíteni. Emiatt egyrészt kisebb-nagyobb közösségek teremtették meg a maguk könyvtárát vagy arra vállalkozók (gyakran üzleti, de még mindig megfizethetőbb módon, mintha saját könyvtárat gyűjtöttek volna) szerveztek sokakat kielégítő könyvtárat. (Bővebben: Chartier, Roger: A kódextől a képernyőig. Az írott szó röppályája. BUKSZ, 1994. Ősz, 305-311. p., illetve Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Szerk. G. Cavallo, R. Chartier. Bp. 2000. megfelelő fejezete.) Talán a bizonyítást megtakaríthatom, ha az előbb említett kézikönyvünk 3. kötetének 1.4. alfejezetére hivatkozom. Ez a könyvtár történelmi szerepváltásait, azon belül az olvasási forradalom és a könyvtárak nyilvánosságának, így a közkönyvtárak első megnyilvánulási formáit tárgyalja. Szögezzük le, hogy az olvasókör – egylet, szakegyleti és kaszinói könyvtár – valós, viszonylag kitapintható, de rétegigényeket elégített ki, amíg volt igény és volt miből kielégíteni. Hasonlóra vállalkoztak a felülről létrehozott népkönyvtárak is, amikor a “nép”, a szegényebb és kevésbé iskolázott lakosság gyakran inkább vélt mint alig valós igényeit, központilag oktrojált gyűjteményekkel akarták kielégíteni. (Meglehet, akkor romlott el az igény és kínálat összhangja!?) A városokban, a polgárosodás keretében született meg az összes adózó polgár kiszolgálását vállaló nyilvános közkönyvtár (public library).

A “kiegészítő” szerep persze irányulhat az összes igény teljesítésére, de az alkalmi kiegészítésre is, amikor csak kipótolja a magángyűjteményből ki nem elégíthető olvasási, tanulmányi vagy éppen információs igényeket. Nézetünk szerint ez történik mindenekelőtt az egyéni igény felmerülésekor, ebből fakadó könyvtárhasználatkor. De nem csak az egyes emberre, hanem kisebb-nagyobb közösségekre is érvényes. Ez történik akkor is, ha az iskolának, a főiskolának vagy egyetemnek nincs vagy az igényeket teljesen kielégíteni nem képes könyvtára van. Ebben az esetben az állampolgár ott próbálkozik, ahol tud. De ebből nem következik, hogy a közkönyvtárnak iskolai, felsőoktatási (tehát szakkönyvtári) funkciókra kell vagy lehet berendezkednie. A közkönyvtár teljesen az iskolai (sőt nem ritkán több iskola!) funkcióinak betöltésére sem képes mennyiségileg, felsőoktatásiéra pedig még ezen felül minőségileg sem alkalmas. Régi vesszőparipám, hogy jónéhány ezt hangoztató kolléga vajon a helyben lévő oktatási intézmények könyvtárát pótolandó funkciókat akar-e megcélozni, vagy a helyi állampolgár, de más település felsőoktatási intézményébe járók (szak)könyvtára akar-e lenni? “Szerencsés” esetben egy településről az ország valamennyi felsőoktatási intézménytípusát megtestesítően, szinte azok valamennyi szakára járó, alap-, tovább- és doktoranduszképzésében résztvevő jelentkezhet igényeivel. Akkor vajon ez a közkönyvtár tartalmilag valamennyi felsőoktatási intézményének könyvtárát egyedül helyettesítő funkcióra (is) ácsingózik?! Maradjunk annyiban: ezek a próbálkozások csak látszateredményeket hozhatnak, ezeket az igényeket szakkönyvtári funkciókra képes könyvtárak elégíthetik ki. S e tekintetben a közkönyvtár csak a feladat megoldásához való elindulást célozza meg! Pontosabban állampolgári jogon nyújtsa mindazt, amit adottságai megengednek – alapfunkciója durva megsértése nélkül. Mindezzel nem akarom tagadni, céloztam erre a nyilvános könyvtári törvényt előkészítő egyik vitában is, hogy bizonyos fokig a különböző könyvtártípusok közelítésének, vagy – újbóli? – homogenizálódásának vagyunk szemtanúi. (A lakosságot amúgy sem érdeklik a könyvtártipizálás elméleti problémái!) Kétségtelenül a nagy és ezért ütőképesebb könyvtárak képesek többféle funkció ellátására – részben ezért nem funkcióról, hanem funkciórendszerről kell ma már beszélni, részben a könyvtári matematikában az egyetlen százezres könyvtár többet ér, mint a tíz, egyenként 10 ezres – ez is főleg jól működő rendszer részeként. Szóval, ez a téma is megérne egy végiggondolást! Mindenesetre jó lenne, ha minden könyvtár valós vonzásköri igényekből és lehetőségekből vezetné le funkciórendszerét, és ehhez viszonyítva dolgozná ki a (manapság sokszor hevenyészett és régi) gyűjtőköri és használati szabályzat és azt rugalmasan hozzáigazítaná a változásokhoz!

Ismerjük meg egy-egy könyvtár valóságos használói körét

Az elmúlt évtizedek olvasásszociológiai vizsgálatainak köszönhetően az olvasásról (főleg a szépirodalom, vagy az olvasmányirodalom olvasóiról) többet, a könyvtárhasználatról és motivációiról, az ilyen szokásokról, egy-egy könyvtár szociológiai jellemzőiről a vonatkozó vizsgálódások szerény voltából fakadóan alig tudunk valamit. Még kevésbé van kialakult (bár a felhasználtnál azért jobb és bőségesebb) eszköztáruk egy-egy valóságos könyvtár munkatársainak ahhoz, hogy a vonzáskörzet igényeit egyszerűen, gyorsan és mégis lehető pontossággal felmérjék, változásait nyomonkövessék. Ezért aztán a környezet feltérképezése kimerül abban, hogy pl. ha létesül egy elektronikai üzem vagy művészeti szakközépiskola vagy nyelvoktatásra orientálódott főiskola, uccu, az ilyen irányú irodalom kerüljön be gyűjtőköri szabályzatunkba! És ha nem özönölnek az ilyen irányú igénylők, akkor az említett tényezők a hibásak. Külön megbeszélés tárgya lehetne az a “szomorú tény, hogy a közkönyvtári és a felsőoktatási könyvtárak statisztikai adataiban alig érződik valami a felsőoktatási hallgatói létszám robbanásszerű, két-háromszoros növekedéséből”. (Ebben Pallósinénak önmagában persze igaza van!) De vajon nem inkább ugyanannak az elsekélyesedési, minőségromláshoz vezető folyamatnak vagyunk-e részesei, ami előbb a mindinkább mindenkire kiterjedő, az alsó, majd a középfokú oktatásban már korábban lejátszódott, és most a felsőoktatásban éljük meg? Vagy talán azért nem érződik a hatás, mert sem a köz-, sem a felsőoktatási könyvtáraknak nem volt lehetőségük felkészülni a robbanásra, és nagyjából ugyanannyira vannak “hitelesítve”, mint korábban? Legfeljebb a belső olvasói arányok változtak a tanulásban résztvevők javára, kiszorítva a közkönyvtár “elsődleges” használói körének egy részét?

Nem vitatva azt a manapság közhelyszerű megállapítást, hogy nálunk a (tovább)tanulás a legfőbb könyvtárhasználatra motiváló tényező (pedig okkal és joggal sérelmezzük, hogy az óvodától az egyetemekig ezek sem inspirálnak korunkban elvárt mértékben és módon!), ez vajon nem csak azt jelenti, hogy a társadalom és a lakosság egyéb tevékenységi formái még ennyire sem sarkallnak könyvtár­hasz­ná­latra? Nem kétséges, hogy az ifjabb korosztályok képviselete a legmarkánsabb a közkönyvtárakban. Az azonban legalábbis vitatható, hogy az iskola, a tanulás módszerei, vagy jó néhány pedagógus személy szerinti (főleg a kistelepüléseken egyúttal közkönyvtárosként is foglalkoztatottak) ráhatása jelenik-e meg a számok mögött. (Vagy ez utóbbi inkább a múltban volt érvényes, ma éppen amiatt is szerényebbek az eredmények, mert főleg falun ezek a régi pedagógusok már nem könyvtárosok, s ezért sem hozzák korábbi eredményeiket?) Vagy az, hogy még a szerény iskolai inspirációknak megfelelni sem képes iskolai könyvtárakat pótolandó járnak nyilvános könyvtárba? Nem ismerjük kellően az olvasóvá (vagy ami ezzel nem azonos!), a könyvtárhasználóvá válás útjait-módjait. Régi vesszőparipám: nem vizsgáljuk a könyvtáraktól való idegenkedés okait, csakúgy, mint az oda (legalább átmenetileg) eljutók lemorzsolódását kiváltó tényezők körét. Vajon mi az oka, hogy a legtöbb ember (a tanulók is) – ha házi lehetőségei kimerültek! – első reflexként nem közkönyvtárhoz, hanem rokonhoz, baráthoz, ismerőshöz, vagyis családi könyvtárhoz fordulnak. Közkönyvtárhoz sokan csak ezután! (Az még csak magyarázható, ha többszöri használatra számot tartónak, munkaeszköznek, belefirkálásra vagy széljegyzetelésre valónak ítélt könyvet megvásárolják.)

A közkönyvtár feladata, hogy rendelkezésre álljon

Az előbbiekből következően azt a – sokak által talán szentségtörőnek minősülő – nézetet vallom, hogy a közkönyvtárnak nem feladata az olvasóvá, könyvtárhasz­nálóvá nevelés. (Legalább is direkt módon! Ha tevékenységével ilyen eredményt is produkál, az ráadás.) A közkönyvtár “csak” legyen kéznél olyan társadalmi igények kielégítésére, amit a kisebb-nagyobb közösség vagy az állampolgár alkotmányos jogánál fogva elvárhat. A kételyeim ott kezdődnek, hogy kéznél vannak-e hazai könyvtáraink? Azt nyújtják-e, úgy és annyit nyújtanak-e, ami elvárható lenne tőlük? Tisztelet a meglehetősen ritka kivételnek, a válaszom tagadó! Nem csodálkozom, hogy sorra szűnnek meg könyvtárak, mert amit nyújtani képesek, az nem illik a mai korhoz. Sőt, számos esetben azon csodálkozom, hogy közülük jónéhánynak még van használójuk. Fájlalom, hogy számos kolléga nem érzékeli, hogy bármikor még azt a keveset is fölöslegesnek ítélhetik a “fenntartók”, amiből az intézmény vegetál. (Azért tettem a fenntartót idézőjelbe, mert a – települési, iskolai stb. – közösséget tartom e néven nevezhetőnek, és nem a nevükben eljáró, és az igényeket még annyira sem ismerőket, akik döntenek a könyvtár körülményeiről!) Hallgatóimnak azt szoktam mondani (a kellő meghökkentés céljából), hogy az iskolai könyvtárak legnagyobb szerencséjére az iskolai társadalom nem oly mértékben és nem úgy használja őket, ahogy a könyvtárosok szeretnék, mert akkor lenne óriási botrány, ha teljesülne kívánságuk. Ezt a közkönyvtárakra úgy lehetne vonatkoztatni, hogy náluk az lenne tragédia, akkor lenne égzengés-földindulás, ha a valaha volt használóik mind járnának könyvtárba. Isten mentsen ettől! Valamennyi képtelen lenne a fogadásukra! A kérdés csupán az, meddig tartható fenn a mai állapot, meddig lehet belenyugodni, hogy a mai könyvtárak nagyjából a lakosság alig ötödét képesek kiszolgálni? Egy-egy könyvtár szerény mértékben változó körülményei ezt a képet javíthatják. Csak több ne legyen azon könyvtárak száma, amelyek természetes módon “slumosodnak”! Tudomásul kell-e venni, hogy 30-35 éve a könyvtárak hatóköre – legalábbis – nem bővül! Ha jobb, mondjuk, skandináviai eredményt szeretnénk, akkor – Szabó Ervinnel szólva, bár ő még az angolszászokat emlegette! – “teremtsetek ottani körülményeket”, vagy legalább az ottanihoz hasonló könyvtárakat, még inkább könyvtári rendszert!

A közkönyvtár a polgárosodás “emeltyűje”?

Sokat foglalkoztatott (írtam is róla), hogy legjobb könyvtárosaink többszöri, immár évszázados erőfeszítései a public library meghonosítására, miért hoztak nálunk csak részleges, szerény, sok helyütt satnya eredményt? Egyre inkább meggyőződésem, hogy Katsányi Sándornak igaza volt, amikor arra a következtetésre jutott, hogy nálunk népkönyvtári alapon nem igazán jöhetett létre angolszász nyilvános közkönyvtár. De vajon az általam immár negyedszerinek számolt népkönyvtári “újjászületés”-e ebben a hibás vagy hazai viszonyaink közepette másra nincs sok remény?

Alig két éve olvastam jeles várostörténészünk, Gyáni Gábor érdekes tanulmányát – eléggé eldugott helyen jelent meg, félő, kevés közkönyvtáros ismeri! – Közkönyvtárak, mint a polgárosodás emeltyűi. (In: Hagyomány, közösség, művelődés. Tanulmányok a hatvanéves Kósa László születésnapjára. Books in Print Kiadó, 2002. 358-366. p.). Láthatóan a szerző azokkal ért egyet, akik a városiasodás mozgatórugóit elsősorban az ottani lakosság saját törekvéseiben, azon belül kulturális, sőt egy manchesteri városi könyvtártörténeti mű analógiájára, könyvtári erőfeszítéseiben (is) látja az urbanizációs eredményeket – mondván: “semmilyen elvi akadálya sincs annak, hogy a könyvtáralapítást és a könyvtárt fenntartó törekvéseket egyaránt az urbanizációra felettébb jellemző indikátorként fogadjuk el. Miután a könyvolvasás maga kifejezetten polgári szokásnak számított, ebbéli minőségében a modern urbanitás nyilvánvaló megnyilvánulása volt, a közkönyvtár iránt támasztott közösségi igény így mindig világosan utal a modern polgári világ létezésére.” Szerzőnket persze a XIX-XX. századi hazai urbanizáció, vagy magyar példán a polgárosodás problémaköre érdekli – nem mesélem el, mire jutott, tessék elolvasni! Mindenesetre Gyáni azt is érzékelte, hogy a századfordulón “nem vitás: feltűnően alacsony a nyilvános könyvtárak aránya”, s ezért az egyesületi és kaszinói, a különböző egyleti és köri könyvtárakról tud számot adni. “Abban a városban, ahol nem volt nyilvános könyvtár, alkalmasint az egyesületek és a kaszinók pótolták ezt a hiányt.” Számomra Gyáni érdekes, a könyvtáraknak “tisztelgő” rövid írását olvasva, az volt a kérdés, hogy vajon valóban pótolták-e? Vagy még inkább az, hogy az angolszász szerzők jogos premisszáiból kiindulva, a hazai viszonyok között működő, a hazai (inkább quasi) közkönyvtárak lehettek-e urbanizációs, polgárosodási tényezők? Nyilvánvaló, hogy önmagában a könyvtár nem képes ezekben az ügyekben perdöntő tényezővé válni, számos más tényezőre utal a jeles szerző is. De hazai múltunkat, sőt jelenünket illetően én inkább megfordítom a kérdést: vajon nem abból fakad-e a hazai közkönyvtárügy “ellentmondásos helyzete”, hogy a hazai polgárosodás és urbanizáció olyan volt és olyan jelenleg is, amilyen? Mindezzel persze nem felmentést keresek. Ezért inkább azt kérdezem: vajon a hazai közkönyvtárak betöltötték-e azt az “emeltyű” szerepet, amelyet a mindenkori polgári fejlődés elvárhatott tőlük? Még pontosabban: a jelenben betölthetik-e? A választ nem tudom. De, hogy ez ne tűnjék kibúvásnak, inkább az a válaszom: legfeljebb néhány könyvtár, néhány helyen.

Ezért úgy gondolom, ezt a kérdést minden könyvtári illetékesnek a maga helyén kell feltennie. Sietek hozzátenni: ez sem egyszer és mindenkorra megválaszolható, a kérdést rendszeresen fel kell tenni, és a választ mindig az adott körülményekhez képest, és persze mindig egy kicsit előbbre is látva lehetne és kellene megadni.

Magam tehát igazat adok Pallósiné Toldi Mártának, ha azt a következtetést vonta le vizsgálódásaiból, hogy a nyilvános közkönyvtárak potenciális olvasótábora Magyarországon és Közép-Európában szembetűnően szűkösebb, mint a sokszor tételezett egész (helyi vagy tágabb) társadalom, vagy amit a legtöbb könyvtáros hangoztat. Ha tetszik, ha nem, ezt egyelőre tudomásul kell venni. Sőt, ezt kell tudomásul venni, s ehhez szabni álmainkat, terveinket. Számos tényező közrejátszása esetén a kép lehet szebb, az eredmények lehetnek (nyugat- és észak-) európaibbak. A könyvtárak, könyvtárosok ehhez azzal járulhatnak hozzá, ha alaposabban mérik fel potenciális használói körüket, szolgáltatásaikat ahhoz igazítják, és minden tőlük telhetőt megtesznek a már beíratkozottak megtartásáért, a megfelelő szolgáltatások kifejlesztésével az eddig távolmaradók odavonzásáért. És nem mellesleg ez a könyvtárosoknak jól felfogott érdekük is.

Címkék

(1) (1) (1) (12) (2) (2) (3) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (3) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (19) (1) (12) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (1) (5) (3) (2) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (5) (1) (2) (1) (2) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (6) (28) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (4) (1) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (16) (4) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (27) (3) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (8) (3) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (12) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (7) (11) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (2) (10) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (1) (10) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (30) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (33) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (3) (1) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (6) (3) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (4) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (5) (15) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (10) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (7) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (13) (1) (1) (2) (4) (3) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (38) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (6) (1) (6) (17) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (4) (1) (3) (1) (1) (2) (9) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (2) (1) (21) (6) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (8) (1) (25) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (18) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (4) (14) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (14) (7) (2) (4) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (5) (1) (1) (1) (1) (2) (22) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (6) (1) (4) (1) (1) (1) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (3) (12) (1) (4) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (17) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (59) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (3) (1) (11) (4) (3) (1) (1) (3) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (4) (1) (5) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (9) (1) (1) (7) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (42) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (9) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (4) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (6) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (2) (2) (8) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (8) (1) (1) (1) (4) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1)