A KÖNYVTÁROSOK KÉZIKÖNYVÉRŐL

Kategória: 2000/ 2

Nagy szakmai merészség volt vállalkozni rá…

A hatvanas években a könyvtárhoz kapcsolódó, környezetére vonatkozó elméleti és gyakorlati ismeretek olyan közkeletűen vallott és vállalt halmaza alakult ki, amely – mutatis mutandis – nagyon hasonló tartalmú összefoglalásokban-kézikönyvekben öltött testet Keleten és Nyugaton egyaránt. A jövő könyvtárosai számára szánt vademecumok e vonulatába tartozott a hazai szakmában csak “Sallai–Sebestyén”-nek emlegetett munka is, főként annak második átdolgozott és bővített kiadása (1965).

Azóta jó harmincöt év telt el, s ezért – vallom én is a Horváth Tibor és Papp István által szerkesztett chef d’ oeuvre, a Könyvtárosok Kézikönyve most megjelent első kötetének előszavával egybehangzóan – “időszerűvé vált újabb összegzést készíteni”.

Igen ám, de megvannak-e – és miként vannak meg – a szakma ontológiája felőli gondolkodás, a gyakorlat emberi-műveltségi kívánalmai és az ügyviteli fegyvertár le- és megírásának szakmailag kijegecesedett előfeltételei? Szakmánkban a “megszüntetve megőrzés” folyamata – ellentétben a hatvanas évek már említett “mintha megállapodottságával” és optimista derűjével – az ezredfordulón, tehát éppen most, igencsak zilált lett. Sok benne a bizonytalan komponens, amely a szakmai organizmusban esetenként azért kelt lázat, mert már a kivetettségig használódott el vagy éppen ellenkezőleg: még nem tudott beleintegrálódni.

Jómagam amondó vagyok, hogy igaza van a kötetben a bibliometriáról értekező Marton Jánosnak, amikor tárgyát illetően kijelenti: a képlékeny körülmények miatt “nem vállalkozhatunk a szorosan vett kézikönyvszerű tárgyalásra, a letisztult, kikristályosodott tanok felsorakoztatására, hiszen akkor jószerével semmi sem maradna, amit előadjunk.” Ez a kijelentés valószínűleg érvényes lesz a három kötetesre tervezett vállalkozás zömére is, de immár olvasható első kötetére mindenképpen az.

Azzal, hogy az eddigiek alapján kijelentem, hogy nagy szakmai merészség volt e munka megírására vállalkozni, illetve hogy aligha szökken szárba általa kézikönyvszerű produktum, részemről minden “de-azonban” elhatárolások nélküli (más kérdés: az első kötet teljesítményei alapján részben megelőlegezett) elismerésként hangzik el. Mondhatni, Berzsenyivel együtt szólva: “Merj! a merészség a fene fátumok / Mozdíthatatlan zárait átüti, / S a mennybe gyémánt fegyverével / Fényes utat tusakodva tör s nyit.”

Míg a “Sallai–Sebestyén” – ahogy korábban már megpróbáltam rá utalni – a hagyományozás többé-kevésbé normatív eszköze, egyfajta szakmai biblia volt, addig a születőben lévő “Horváth–Papp” más célt szolgál, illetve fog – várhatóan szolgálni: egy szerzői sokaság egyéni optikáin át a szakma mellé és a szakma keretébe rendelhető ismereteket és tudnivalókat jeleníti meg az ezredfordulóig elért állapotukban-alakjukban. Állítjuk bízvást – a még tíz-tizenöt éve is divatos formulával élve – “elvtársak, ez azért nem semmi.”

A négy átfogó – testes fejezetből álló, önmagát alapvetésnek minősítő első kötet vezető fejezetét vagy inkább: tanulmányát vagy esszéjét – Horváth Tibor írta A könyvtártudomány és információtudomány alapjai címen. Erőfeszítéseinek eredményeként teljesen szuverén, valóban “noch me da gewesen” munka kerekedik ki tolla (írógépe, szövegszerkesztője) alól. Az a műveltségbeli felkészültség, amellyel Horváth olvasóját a tudományok mibenlététől a tudományrendszerek és a szöveg mibenlétén át az információ mibenlétéig elvezeti, gáncstalan: terjedelmes és elmélyült. S hadd tegyem még hozzá: a magyar értekező próza legjobb hagyományait követi.

Számomra is erős és tartós emlékezetű lett az az utazás, amelyben a szerző időben, szakmában és szakma körülötti térben részesített. És bizonyára az lesz más kollégák, köztük különösen azok számára is, akik a szakma tudományos alapjairól már hallottak és olvastak egyet és mást. Egy jól ismert tárgy vagy jelenséghalmaz is lehet meglepően újszerű, ha még elhasználatlan nézőpontból mutatkozik meg vagy be, illetve innen nézvést korábban vallott hitek, nézetek és meggyőződések revíziójára késztet vagy legalábbis kezdeményez efféle revíziót. Igen, szerzőnknek éppen ez az újragondolásra ösztönző (sőt: esetenként egyenesen provokáló) képessége sem kerülheti el a recenzens figyelmét és elismerését.

Terjedelmében nem kisebb az a tabló, amelyet a már hivatkozott Marton János hozott létre a bibliometria kérdéseiről. Színvonalában sem marad el Horváth Tibor munkájától, csak éppen más jellegű: szükségképpen “röghözkötöttebb”. Szerzői önminősítésének azonban nem szabad “felülni”. Tipikus “túlszerénykedés”, amikor kijelenti: mindössze egy szemle jellegű, könyvtárosi megközelítésű bemutatásra tud meglehetősen széles tárgykörét illetően vállalkozni. Valójában – természetesen – sokszorta többet ad: az e címszó alá sorolható valamennyi fontos dolog (szakirodalom, a tudományos információ típusai, a szakirodalom növekedése, bibliometria és tudományos tájékoztatás, elavulás, tudománymetria, idézési kapcsolatok) egzakt definiálásának és “éppen miként-állásának” korántsem egyszerű, mert állandó mozgásban lévő feladatát oldja meg a hazai szakmai közönség számára. Világos vonalvezetésseI, láttatóan. Mérget lehet rá venni: amit ír, az úgy is van.

A kötet harmadik fejezetét – Dokumentumok, információk címmel Tószegi Zsuzsanna jegyzi. Megítélésem szerint a fejezet első fele (Az információ áthagyományozása, azon belül is főként az olvasás ebben játszott szerepe) a lehetségesnél és a kelleténél valamivel szikárabb, míg a második (Dokumentumtípusok) annál jobban “hozza magát”.

A kötet harmadik és Ferenczy Endréné írta negyedik fejezete (A könyvtár gyűjteménye) között szakmai érzékeim jókora hiányt jeleznek. Arról van ui. szó, hogy az információk és az információhordozók meghatározó többsége jó ideig, ha ugyan nem “mindörökké”, a könyvtár előtt “rajzik”, ott vesz fel olyan előállítási–elosztási–forgalmi–használói stb. jellemzőket és alakzatokat, amelyekhez a könyvtáraknak legfeljebb áttételesen van közük, úgy azonban (gyakorta) elsőrendűen. Ez a hiány annál szembeszökőbb, mivel az eddigi három fejezet is tulajdonképpen “könyvtárfüggetlen”, a bennük tárgyalt jelenségek és folyamatok konkrét könyvtárakhoz egyáltalán nem kötődnek. Noha a kötet előszava ígéri, hogy a következő kötet a dokumentumok számbavételével fog kezdődni, “s a bibliográfia kérdéseit tárgyalja a legfontosabb bibliográfiák és elektronikus változataik bemutatásával”, e helyt a hiátus “feledhetetlen”.

Mindez azonban nem von le semmit Ferenczy Endréné teljesítményéből. Ó nagyon fegyelmezetten oldja meg a könyvtárak gyűjteményszervezéséhez szükséges ismeretek és műveletek közlését. Eközben neki kellett a legkevésbé eltérnie a hagyomány megállapodottságaitól: fő feladata az volt, hogy az ide sorolható (felettébb változatos) tennivalók korszerű segédeszközeit és szolgáltatásait “ismertesse bele” a műveleti rendbe. A kötet különböző helyein gyakran olvashatni “információtudomány (könyvtártudomány)” vagy “könyvtártudomány (információtudomány)” alakú megfogalmazásokat. Ezekből és a náluk bonyolultabb, de ilyen értelmű “libikóka” közlésekből következik, hogy a vállalkozás szerkesztői és szerzői – szakmai merészség ide vagy oda –, noha lényegében információtudományi talajon álltak, nem mertek teljesen egyértelműen felhagyni a könyvtártudománnyal, amely az információtudománynak kb. úgy előzménye, mint ahogy a gyógynövénykultusz és a katonai felcserek gyakorlata is megelőzte a gyógyítástudomány kialakulását.

A könyvtárat végképpen információtudományi alapon kellene elhelyezni, akkor is, ha a “művészeti információtudomány” még gyerekcipőben sem jár. Mi több: a csak rá jellemző sajátosságokat felmutatva mintegy versenyeztetni is kellene az információs és művelődési intézmények bővülő mezőnyében. Erre annál is nagyobb szükség volna, mivel a szaksajtó tele van riogatással, lélekharang kongatással, a “könyvtárak végnapjainak” jövendölésévei. Ebben a kakofóniában az internet léte különösen részegítően hat az információs területen nyüzsgő technokratákra.

Egy lengyel cikkben olvastam: a könyvtárat “folyvást utazik, folyvást úton van”-mivoltában kellene értelmezni és meghatározni. Nos, a “Horváth–Papp” első kötete az itt-ott megfigyelhető következetlenségeitől eltekintve máris több mint ígéret az iménti könyvtárfelfogás és értelmezés megvalósítása felé.

Az Osiris Kiadó szerzőink produkcióját gyönyörű könyvként tette közzé. Borítójának ihletésére az ember erős nosztalgiát, csillapíthatatlan szomjúságot érez a barokk kor iránt.

Címkék