Megjelent a három kötetesre tervezett könyvtáros-kézikönyv első része Horváth Tibor és Papp István szerkesztésében. Köszöntésnek, szakmai ünneplésnek jött el az ideje. Pedig napjaink jelmondata a “navigare necesse est” helyett lehetne a “fumigare necesse est” is, hiszen legyen szó egy szakma belügyeiről vagy bármely közéleti kérdésről, bírálat, lekicsinylő vélemény könnyen terem, míg mások teljesítményének elismerésére nehezebb példát találni.
Nem könnyű hát ebben a légkörben köszöntőt írni, márpedig annak van itt az ideje: a “Könyvtárosok kézikönyve” régóta felmerült igényre adott magas színvonalú válasz.
Közhely talán, hogy a Sallai–Sebestyén féle előd-művet használati értéke okán úgy emlegették szakmaszerte, mint a mérnökök a “Pattantyúst”. Fogalomszámba ment mindkettő. Csakhogy az idő, az idő múlása megtépázta a bennük taglalt ismeretek korszerűségét. Az axiómák, a hivatás alaptörvényei persze nem változtak, de mind a szemléletben és a módszerekben, mind az eszközökben forradalmi – hadd gúnyolódjam: a mindenhol és mindenütt terjedő angolban ezt drámainak hívnák – változások követték egymást. Ezt a változást pedig egy alapműnek számító kézikönyvnek is tükröznie kell, ha a felhasználóit érdemben meg akarja szólítani, és ha a képviselt szakma számot akar tartani a társadalmi megbecsülésre.
A most megjelent “Könyvtárosok kézikönyve” – beharangozott további köteteivel együtt – ilyen alapműnek ígérkezik. A ma és a közeljövő könyvtárosait szólítja meg. Milyen szakmai csoportról is van szó? Megváltozott-e ez is, akárcsak a Sallai–Sebestyénbeli ismeretek? Bizony, alaposan. A szakmát sokáig a Goriupp Aliszok, Fülöp Gézák és Fügedi Péternék tudós szűk rétege, a könyvtárosok számára igen szűkre szabott felsőoktatási keretek között végzettek nagyobb csoportja, valamint a pályára sodródott autodidakták, majd tanfolyamokon képzett könyvtártechnikusok széles köre jelentette. A középszintű szakmai, a főiskolai és egyetemi képzés fejlődése következtében a ma könyvtárosai más, homogénebb csoportszerkezetet képeznek. Más igénnyel fordulnak egy kézikönyv felé is. Ennek az elvárásnak a mibenlétével a szerkesztő- és szerzőgárda az előkészítő munka során több fórumon is szembesült. Az első kötetet forgatva megállapítható, hogy az ott szerzett tapasztalatokat hasznosították.
Gondolom, más megrögzött olvasó számára is nagyon fontos ismérve egy műnek, hogy milyen tagolásban és stílusban teszi közé az ismereteket. Bár még csak a “Könyvtárosok kézikönyvé”-nek első kötetét lapozgathatjuk, az előszó eligazít bennünket a második és harmadik kötet tervezett tartalmáról. A teljes mű logikus tagolása a szerkesztőket dicséri.
Minthogy a könyvtár- és információtudomány tárgya a tudás, ezért az Alapvetés összefoglaló címet viselő első kötet nyitó fejezetében Horváth Tibor a tudományt vizsgálta, könyvtári nézőpontból. A Marton János által írt második fejezet a tudományméréssel, szűkebben a bibliometriával foglalkozik. Mindkét említett fejezet az elméleti alapozást szolgálhatja. Szerzőik rendelkeznek a fogalmak és jelenségek “megnevezésének bátorságával”, amely elméleti terepen nem kis tett. Aki gondolkodási sémákat keres, ne ezt a művet válassza, ez önálló gondolkodásra késztet, döntési szabadságot ad.
Az ismeretek, a tudás fizikai hordozóival, a dokumentumokkal foglalkozik a kötet másik két fejezete. Tószegi Zsuzsanna az információhordozókat jellemzi számos szempont szerint, Ferenczy Endréné a dokumentumokból képezhető sajátos rendszert, a könyvtári gyűjteményt ismerteti a ki- és átalakítás és a rendezés nézőpontjából, a stratégiától a gyakorlati megvalósítás ig. Ez utóbbi fejezet tárgya szerint is lehetővé teszi, hogy a témának munkafolyamat mélységű kifejtését is adja.
Örvendetes, hogy a könyvtári szemléletet az elmúlt 15 évben alaposan átformáló informatika megfelelő hangsúllyal, de nem túlhangsúlyozva van – és lesz – jelen a kézikönyvben.
Egy, a könyvtáros erényeit és gyengeségeit is taglaló SWOT-analízisben bizonyára az erősségek között szerepelne az ismeretek rendszerezésére való képesség. Remélhető ezért, hogy a tudásközvetítő könyvtáros fegyvertárának talán legfontosabb kellékei, az ismeretek osztályozására alkalmas eszközök is méltó helyet és elég teret kapnak majd a folytatásban.
A kötetre – a többszerzősség dacára is meglévő – olvasmányosság a jellemző. Az első két fejezet elméleti jellege fokozatosan oldódik fel a tudományos igényű rendszerezés ismérveit is magán viselő harmadik és negyedik fejezetben, ahol gyakorlati ismeretek, tények is sorakoznak. További erénye a műnek a világos fogalmazás, a közérthetőség. Ez azért is fontos, mert a háromkötetes kézikönyv remélhetően méltó követe lehet a könyvtárosságnak a hazai értelmiség körében.
Köszönjük a szerzőknek és a szerkesztőknek, hogy megtisztelték a hazai és általánosságban a magyar nyelvű könyvtárosságot ezzel a művükkel. Eszköz lehet ez a szakmai önbecsülés növelésére (vagy visszaszerzésére?).
Köszönet illeti az Osiris Könyvkiadót azért a támogatásért, amelyet ennek a korszerű ismereteket közlő kézikönyvnek a kiadásával a könyvtárban és a könyvtárért, pontosabban: az olvasókért tevékenykedők érdekében tesz. Jó munkaeszköz lesz, képes a könyvtárügy határterületén dolgozók eligazítására is. Emellett a könyv a szép könyvek közé tartozik.
Remélhető, hogy a kézikönyv szerkesztői továbbra is megtalálják a legjobb szerzőket, és a kiválasztottak kötélnek is állnak. A Sallai–Sebestyén utáni új kézikönyv megjelentetését talán az hátráltatta leginkább, hogy a témák iránt elkötelezett szakértők és az őket közös munkára serkentő szerkesztők nem találkoztak össze – de ez a gond már a múlté. Várjuk a folytatást, a további köteteket. Én mindenesetre megveszem a saját példányomat…