Ennek az írásnak az a célja, hogy – az egész és rész közötti viszonyhoz hasonlíthatóan – a címben jelzettek közötti kapcsolatokat megvizsgálja. Ez a gondolatmenet elvileg szándékszik tárgyalni a témát (és a szerző el is szeretné hárítani azokat a várakozásokat, amelyek a megvalósítás konkrétumaira irányulnak). Ebből következően némileg a logikai levezetésekre fog emlékeztetni, elsőrendűen annak következtében, hogy a jogi nyelven és tömören megfogalmazott regulációban sok hasonlóság fedezhető fel ez utóbbiakkal, hiszen a törvény nyelvezete is sok absztrakcióval él.
Az új kulturális törvény könyvtári része a legelső mondatától, vagyis az ellátás “általános szabályaitól” kezdve [53. § (1)] valójában egy országos rendszert modellez. Ezen a rendszeren belül próbáljuk meg a törvény szövegének azokat a pontjait értelmezni, amelyek ennek ,totalitásán’ belül az országos dokumentumellátási rendszerre (ODR) vonatkozó megállapításokat, előírásokat tartalmaznak. Az erre vonatkozó paragrafusok és alpontok szövegén itt-ott azonban túl is lépve a reguláció nyelvi és szakmai logikájából fogunk következtetni néhány olyan implikált, belefoglalt dologra, intencióra, elképzelésre, amelynek megfogalmazására megalapozottan vállalkozhatunk.
Az ODR-t illetően induljunk ki most a III. fejezetből, amely a könyvtári rendszer működésének feltételeiről szól. Ennek két első paragrafusa (59. és 60.) az általános szabályokat és a könyvtárhasználati jogok gyakorlását biztosítva fogalmazza meg a rendszeres működés sarkalatos feltételeit. Itt az első bekezdés a legfontosabb a mi perspektívánkban [59. § ( 1 )]:
“A miniszter a nyilvános könyvtári ellátás érdekében országos dokumentumellátási rendszert alakít ki, amely magába foglalja a) a könyvtárközi dokumentumellátást, b) a könyvtári dokumentumok lelőhely-nyilvántartását, c) a könyvtárak gyűjteményéből kivont dokumentumok hasznosítását a könyvtári rendszer számára.”
Kitüntetetten kell kezelünk a “magába foglalja” kifejezést ebben a mondatban, mivel ez azt jelzi, hogy a törvény nem nevezi meg az egész ellátási (al)rendszert (az ODR-t), csak kiemel belőle három kardinális tényezőt. Lehet ezt a “magába foglal” szövegezést “puhának” is tartani, de jó okunk van arra, hogy a megfogalmazást inkább “taktikusnak” mondjuk – a törvény a követő rendeletekre bízza a dolog pontosítását, részletezését. Nem szabad azonban arról sem elfeledkezni, hogy hol van ennek a résznek a fejezeten és a paragrafuson belüli “pozíciója” – fontos rendszerfeltételnek látszik, hiszen az első helyen szerepel.
A törvény preambuluma állampolgári jognak mondja a nyilvános könyvtári ellátáshoz való jogot, amiből az következik, hogy az ODR-nek is (elvben) az igénylő, az olvasó korától, nemétől, nemzetiségi hovatartozásától, iskolázottságától, illetőségétől (falun vagy városon él-e) függetlenül kell mindenkinek “érdekét” szolgálnia. Ezért minősíti a meghatározás az alrendszert “országos”-nak, és azt mondja ki, hogy a “nyilvános könyvtári rendszert” kell szolgálnia.
Ez a minősítés és célmeghatározás értelemszerűen hozzá van rendelve az a)-c; pontokban megadott fő feltételekhez, azaz a dokumentumokhoz való könyvtárközi hozzájutáshoz, a lelőhely-nyilvántartáshoz és a kivont dokumentumoknak a rendszeren belüli hasznosításának előírásához.
“Szakmailag” a két első követelmény igen szorosan össze is függ. A már kihirdetett kötelespéldány-rendelet után az ODR-ről és a könyvtárközi dokumentumellátásról kiadandó rendelkezéseknek egyrészt e három tényezőt kell pontosan szabályozni, másrészt – a “magába foglal” kifejezésre visszautalva – az ellátás egyéb részleteit is ezekben kell tisztázni.
Álljunk meg itt egy elvi és pragmatikus, mondhatni világ méretű könyvtári problematikánál. Az angol nyelvű szakirodalom ezt az ,access or avilibility’-vita néven tartja számon. Ezt a “vagy-vagy”, illetőleg “is-is” problematikát a következő módon lehet magyarul körülírni. Amennyiben egy használó, olvasó ténylegesen megtalál a felkeresett könyvtárban a polcon (a szabadpolcon vagy a raktári állományban) valamely művet, akkor gyakorlatilag hozzájut (access); de akár azt mondják neki, hogy a) ki van kölcsönözve és előjegyzik a kérését, akár b) a könyvtár távol eső raktárából vagy a hálózat központi könyvtárából (ellátó központjából) majd kihozzák számára, vagy c) azt az információt kapja, hogy a hazai (ODR) vagy nemzetközi könyvtári rendszer hozzáférhetővé teszi számára, és csak később jut hozzá a dokumentumhoz, akkor ezekben esetekben az ,availibility’ esete forog fenn. (Külön probléma, hogy abban az esetben, ha a dokumentum digitalizálva van, és rajta van az Interneten, sőt, ha ennek használatért, mondjuk, fizetni kell, akkor ez melyik csoportba tartozik.)
Tudott dolog, hogy a magyar könyvtári világban (is) – ahol sok minden miatt a kooperáció “bizalomelve” elég gyenge, és ahol sok “csalódott” könyvtáros már nem nagyon bízik a könyvtári rendszer ,anonim’ és esetenként költséges szolgáltatásaiban – a saját állományra szeretnének minél inkább a gyarapítók is, az olvasószolgálatosok is építeni. Ez, persze, a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Mégis csak az ,access’ és az ,avilibility’ között kényszerülnek egyensúlyozni. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, és hogy a nyilvános könyvtári rendszer maga bizonyíthassa működőképességét, valóban jó ODR-t kell kialakítani. Amiben a könyvtáros is, az olvasó is bízhat, és csak ritka esetben éri ezen a téren kudarc. Ha gondolatmenetünknek erről a helyéről “lapozunk” vissza a törvénynek a nyilvános könyvtár ,;alapkövetelményeire” (54. §) és “alapfeladataira” (55. §), és amennyiben ezek az “alapok” is komolyak, akkor annak a körvonalait sejthetjük, hogy a rendszer egyes pontjain melyek lehetnek a tényleges elérhetőség (access) a dokumentumok lehetőség szerinti elérhetőségének (avilibility) főbb kritériumai. Ám se elvekben, se a gyakorlatban nem lehet e kétféle ,hozzáférés’ közötti egyensúly pontos képletét megadni, és megmondani, mi a helyben szükséges és a közvetített dokumentumok, szolgáltatások optimális aránya. Kétségtelen azonban, hogy a magyar könyvtárak dokumentumszolgáltatásain belül -itt most nem részletezendő okok miatt – a könyvtárközi kölcsönzésnél meghökkentően alacsonyak az országos statisztikai mutatók. Az új ODR-nek a hazai adottságokhoz igazodva, egyrészt a korábbi tradíciókat, gyűjtési köröket és módokat szükséges – a lehető legkisebb “átoperálással” – megőrizni, másrészt a rendszert meg is kell újítani. Azt talán senki nem vonja kétségbe, hogy az olvasói várakozások és a könyvtári eszközrendszer más, mint volt a 70-es évek közepén.
Visszatérve a törvényszöveg logikai szekvenciájához, azt olvassuk (60. §), hogy ennek a könyvtári ellátásnak a rendszerét, illetőleg fejlesztését központi szolgáltatások segítik. (Ez a “segít” ige talán még “puhábbnak”, bizonytalanabbnak látszik, mint a “magába foglalja” szópáros.) Az egyes könyvtárak adottságait kiegészítő, segítő ,rendszerszerű’ eszközök közül – hadd nevezzük őket itt jogilag nem pontos megfogalmazással a működtetés hajtószíjainak – három tényezőt nevez meg a szöveg, melyek számunkra fontosak, és amelyeket központi szolgáltatásként definiál (nem az eredeti sorrendet hozom és nem szó szerint idézem):
a köteles példányon alapuló gyűjtést, állományépítést,
a könyvtári feltárás és tájékoztatás országos informatikai hálózatát és benne elérhető adatbázisokat,
és – ismételten – az előzőekben is szereplő ODR működtetését.
A szöveg tehát a központi szolgáltatások rendszeréről beszél, azaz egy központi szolgáltatásokat nyújtó kooperatív rendszer tervezetét adja, a vezető magyar könyvtári intézmények bevonásával, összehangolt együttes teljesítményével számolva. Hogy ez ténylegesen a törvény alapeszméi közé számítható, arra a későbbiekben több szakasz is rávilágít. Azt olvassuk ugyanis, hogy e felsorolt és fel nem sorolt központi szolgáltatások teljesítése és fejlesztése érdekében” a miniszter… megállapodást köt” egyéb könyvtárral/könyvtárakkal. A továbbiakban, a nemzeti könyvtárról rendelkező részben is – az intézmény kötelező erővel megadott központi feladatai mellett – az szerepel, hogy az OSZK “részt vesz” a tételesen felsorolt központi szolgáltatások teljesítésében.
Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy fontos, sarkalatos könyvtárpolitikai döntésről árulkodik a szöveg. Egyrészt az, hogy az OSZK ebben a struktúrában egy minden tekintetben centralizált helyzetből (nevezzük “paternalisztikus modellnek”) – anélkül, hogy pótolhatatlan unikalitását megszüntetné – sok tekintetben egy “primus inter pares” helyzetbe kerül. Nagyobb hangsúlyt nyernek az archiváló, ,muzeális’, nemzeti bibliográfiai funkciói, kiemelődnek a korábbi gyakorlat szerinti prézens és megőrző, közvetítő szerepei (azt lehetne mondani, hogy a törvény ,realista’, mert legfontosabb funkcióit és tényleges szerepkörét legalizálja; csakhogy ebben a perspektívában még súlyosabbnak látszik az az anomália, hogy az OSZK a legtöbb felsőoktatási hallgatót fogadó pszeudo-egyetemi könyvtár). A nemzeti könyvtár az állami egyetemi és nagy szakkönyvtárakkal, valamint a megyei, azaz regionális könyvtárakkal – a létrehozandó ODR-rendszer szolgáltató tagintézményeivel – képez virtuális és gyakorlati együttest (ha tetszik, ez úgy is felfogható, mint egy korszerű magyar könyvtári ,gyűjteményegyetem’), körvonalazva a központi szolgáltatásokat nyújtó rendszer törzsintézményeit. Szolgáltatásaik egyik lényeges aspektusaként jelenik így meg az ODR. Ezáltal a törvény mintegy a könyvtári rendszer “egyetemleges felelősségét” sugalmazza, de a nagykönyvtárakra, mint a működtetési rendszer központi feladatait ellátó intézményekre kiemelt feladatokat ró (vagyis ebből az egyetemleges felelősségből az utóbbiakra is nagyobb rész jut).
Összhangban a nemzetközi trendekkel, amelyek azt mutatják, hogy egyre inkább együttműködő, osztott katalogizálásban részvevő, nagy és gyarapítási politikájukban összehangolt gyűjtemények, kulcsintézmények a jó könyvtári ellátás alapjai.
Mi sem bizonyítja jobban, hogy a törvény megalkotói végiggondolták e koncepció konzekvenciáit, mint az, hogy a központi pénzalapokról intézkedő részek is részben ehhez illeszkednek. Témánk szemszögéből ez a legfontosabb így szól: “A Magyar Köztársaság költségvetéséről szóló törvényben kell gondoskodni az országos dokumentumellátási rendszer létrehozásának és fenntartásának feltételeiről.” (72. §).
Persze a készülőben lévő rendeletekben fog ez a ,végigvitel’ elvi, regulatív szinten megvalósulni (s aztán reményeink szerint a valódi gyakorlatban, ténylegesen). Felkért szakértőkből álló bizottság dolgozik az ODR-t megalapozó és – a kötelespéldány-rendelettel szorosan összefüggő, ahhoz máris hozzáillesztendő – szabályozó jogdokumentum koncepciójának és szövegének az elkészítésén. Ennek ismételt munkaülései, vitái során a legfontosabb alapelvek – és a törvényben megfogalmazottakon túl rögzítendő követelmények – úgy tűnik, eléggé világossá váltak. Az ODR-t a nemzet könyvtári törzsvagyonát birtokló könyvtárak gyűjteményeire kell építeni, és nem szabad “parttalanná” tenni. Központi forrásokból, rendszeres támogatással (köteles példányok, beszerzési és szolgáltatási támogatási keretek, pályázatok) kell a rendszer megnevezett intézményeit korszerű -lehetőleg és perspektivikusan egyenlő – szintre fejleszteni. Ezeknek a központi, elsőrendűen szolgáltató intézményeknek az állományát – a lelőhely-adatokat is beleértve – mielőbb on-line módon elérhetővé kell tenni. A cél az, hogy a rendszer e tagkönyvtárainak gyűjteményei visszamenőlegesen (retrospektív jelleggel) fel legyenek tárva. Az ODR-be tartozó intézmények kimondottan azért kapnak központi támogatást (beleértve a kötelespéldány-részesedést és/vagy -beszerzési kedvezményeket), mert forrásanyaguk nem csak helyi, de nemzeti (országos) célokat is szolgál, és – mindegyik a maga funkciója szerint, szakterületi illetékességének és jellegének megfelelően – az országos igényeknek tesz eleget. Ez nem lehet “vagy-vagy”, ez kötelező jelleggel “is, is”.
Remélhető, hogy ezekben a követő rendeletekre is érvényes lesz a fenti logika ( és akkor – példának okáért – még a szakfelügyeletről szóló is kapcsolható majd ide, hiszen az ODR szolgáltató könyvtárait talán a legszigorúbban és lehető legrendszeresebben kell majd ellenőrizni, hiszen bizonyos közpénzekhez ezekre a célokra jutnak hozzá).
A további részleteket mellőzve, annyi elmondható, hogy a nyilvános könyvtári rendszerben az ODR-kooperáció az első fázisában, úgy tűnik, az intézmények szűkebb csoportját kell hogy átfogja (kb. 40-50 nagykönyvtárt), köztük a vidéki egyetemek központi könyvtárait, a megyei könyvtárakat mint szolgáltatókat és igénytovábbítókat, közvetítőket. A demokratikus viszonyok között is szükség van ésszerű könyvtári hierarchiára, az ország legfontosabb könyvtáraira azonban ezzel – még határozottabban – ráhárul, hogy, példának okáért, a kistelepülésen élők, a betegek, öregek, “jók” és “rosszak”, “okosak” és “kevésbé eszesek” egyaránt megkapják azt, amit a nemzeti (és nemzetközi) könyvtári rendszer nyújtani képes nekik.