Annak rendje és módja szerint, amiként azt már régóta, igen régóta megszokhattuk és megszerethettük, ezidén is sor került a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Vándorgyűlésére. Rekkenő hőségben, embert, szellemet próbáló kánikulában zajlott le a 35. Vándorgyűlés, augusztus 14–16-án, Nagykanizsán. A helyszín megválasztása roppant szerencsésnek bizonyult, több okból is. A résztvevők nemcsak megcsodálhattak egy valóban korszerű, minden mai igényt kielégítő városi könyvtárat, de mintegy benne is élhettek. Ellentétben ugyanis oly sok vándorgyűlési helyszínnel, a kanizsai esemény, pontosabban eseménysorozat minden fontos etapjának (no persze a kirándulások kivételével) a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár adott helyet. Így a résztvevők belakhatták a könyvtár tereit, használat közben ismerkedhettek meg vele. Egészen másként hangzottak így azok az előadások, beszámolók, amelyek a könyvtár bemutatását célozták: nem valami távoliról, még nem ismertről, az előadások, beszámolók szavai alapján elképzelendőről szóltak, hanem mintegy csak megfogalmazták, szavakba öntötték, történelmi távlatba helyezték a szem előtt lévőt, a corps a corps megtapasztaltat. És a nagykanizsaiak éltek ezzel a jogos (a szervezés és a vendéglátás által megszenvedett, kikínlódott, kiérdemelt) előnnyel. Valahogy úgy tudták adni magukat, hogy azt talán tanítani lehetne, kellene. És ez – az adott esetben, épp e Vándorgyűlés kapcsán – több mint a helyén volt. Hisz a Vándorgyűlés egyik, ha nem legfontosabb témája épp az volt, miként szerepeljen a könyvtár a “világ szemében”, hogyan mutassa meg és fel magát, hogyan tárja a szélesebb nyilvánosság elé értékeit, kincseit, hasznait, használhatóságait, hogyan “adja el önmagát” stb. Pompás gyakorlati (és persze elméletileg is alátámasztott, szavakba, előadásokba, bemutatókba öntött) megoldást nyújtottak így a házigazdák. Valóban paradigmatikus érvényű volt szereplésük – ebben a vonatkozásban is.
A kanizsaiak ügyeltek arra is, hogy a könyvtárral együtt, annak mintegy szervetlen testeként (dehogyis volt az szervetlen) közvetlen és távolabbi környezetüket is felmutassák. Nem egyszerűen valamiféle couleur locallal kísérleteztek, hanem annál sokkal mélyebb megoldásokat választottak. Egyetlen ilyen elemet, bizonnyal a legérdekesebbet és leglátványosabbat, egyúttal azonban szimbolikus sugárzásút is emelnénk itt ki. Kanizsán szokássá, közkedveltté vált a gólyalábazás. Nos, a résztvevőknek, eleinte csak a kalandorabb hajlamúaknak, később szinte mindenkinek, módja volt arra, hogy maga is gólyalábakra álljon, gólyalábakon tegyen lépéseket. Nagyszerű mulatság, de több is annál. Amiként a könyvtári helyszín beavatta a résztvevőket a témába, akként a gólyalábazás kanizsaiakká tette őket, legalább a Vándorgyűlés óráira, napjaira. Nem véletlen, hogy a Vándorgyűlés logójába is egy gólyalábazó figura került. Egy gólyalábakon roppant szilárdul álló figura sziluettje látható a logón, egy – bizonnyal – könyvtáros figurája, aki kimagaslik a tájból, környezetből, hatalmas terrénumot fog, foghat át pillantása. Szinte Goethe Faustjának toronyőre juthat az ember eszébe: zum sehen geboren, zum schauen gestellt. És erről a figuráról nem tudható, hogy nő-é, avagy férfiú (feministák és antifeministák egyaránt kapaszkodó, támadási felület nélkül maradtak). Igen szép logó, immáron örökre Kanizsára fog emlékeztetni.
Említettük, hogy a gólyalábnak, a gólyalábazásnak szimbolikus sugárzása is volt. Nos, valóban. A Vándorgyűlés tárgya ezúttal nem valamiféle speciális, igaz sok oldalról megközelíthető, számos aspektust felvillantó, de mégiscsak egyetlen téma kifejtése, pertraktálása volt. Már maga a cím (A könyvtár – kapu a világra) is a tágasságot, a teljességet sugallta, és ehhez a teljességhez, tágassághoz képest alakultak azután az egyes szekciók előadásai, vitái, témái is. Érdemes a Vándorgyűlés előzetesében közzétett, közvetlenül a logó alatt olvasható kis szöveget (témameghatározást, hangfelütést, ujjmutatást) teljes terjedelmében idézni:
“A könyvtár különleges helye ízekre szabdalt világunknak: kapu a munka, a tanulás, a kikapcsolódás és a társadalmi érintkezés világára. Az ember tevékenységének sokféleségében lehet jelen nálunk. A könyvtárról kialakult kép mégis valami más. Mit tud rólunk a felhasználó? Mit tud rólunk a társadalom? Mit engedünk megmutatni magunkból? Vándorgyűlésünkön erről a teljességről, annak megmutatkozásáról szeretnénk beszélgetni”.
Szóval a könyvtár mint teljesség, mint totalitás volt a téma, amelybe – természetszerűleg – minden belefér: ami megmutatkozik az azért mert láthatóvá vált, ami nem, az azért mert nem vált láthatóvá. Amit a résztvevők, előadók és a vitába beszállók, a beszélgetést a nyílt színen folytatók vagy egymás közt továbbszövők, netán belső monológként “előadók” körüljártak, az valóban a teljesség volt. Ehhez képest alakult (alakították a szervezők) a programot is, amely csak látszólag volt azonos a standard vándorgyűlési programokkal.
Természetesen ezúttal is plenáris ülésre és szekcióülések garmadájára tagolódott a Vándorgyűlés. Ugyancsak természetesen volt némi hangsúlyeltolódás is. A plenáris ülés – ezt szoktuk meg – nemcsak üdvözlő szavakból, köszöntőkből és köszöntésekből szokott állni, ez volt mindezideig a fóruma a legfőbb, a legnagyobb érdeklődéssel várt, lehetőleg a legnagyobbaktól tartott nagyelőadásoknak is. Ezek az előadások képviselték, nyilvánították meg – szokásszerűen – a Vándorgyűlés fő témáját, témáit is. Ezúttal a plenáris ülés szokatlanul rövid volt. Egyszerű felütésnek, a program beindításának is nevezhetnénk, ha nem lett volna jelen ezen az alkalmon maga miniszter, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériumának vezetője, Hiller István. Először tisztelte meg miniszter a Vándorgyűlést, ami nagy szó. Persze korábban is tervezték miniszterek, hogy részt vesznek a gyűlésen, bizonnyal nem jó szándékukon múlott, hogy végül mégsem jutottak el a Vándorgyűlésre, ám tény, hogy ezúttal a résztvevők közt üdvözölhették a jelenlévők a tárca vezetőjét. A miniszter fontos dolgokat jelentett be, szólt arról, hogy ötpontos könyvtárfejlesztési programot dolgozott ki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, amelynek keretében 2006-ig minden nagyközségi könyvtárban kiépítik az internet-hozzáférést. Ismertetése szerint 350 könyvtárban megteremtik a szélessávú, rendkívül gyors adatátvitelt nyújtó internetkapcsolat lehetőségét, ami mintegy 200 millió forintos beruházást jelent. A következő időszakban évente 50 kistelepülési könyvtárat újítanak föl, évi 250-250 millió forintos költséggel. Szólt arról is, hogy felgyorsítják a gyűjtemények digitalizálását. A program ötödik eleme, hogy – a világ egyik legnagyobb könyvtári adatszolgáltatójával kötött szerződés révén – az internet segítségével a világ 9 ezer folyóirata válik teljes egészében, 16 ezer pedig kivonatosan hozzáférhetővé a magyar könyvtárakban. Hiller István kiemelte, hogy Magyarországon az európai átlagot messze meghaladja a könyvtárhasználók száma. Az ország 3215 könyvtárának több mint 2 millió beiratkozott tagja van, akik évente 31 milliószor veszik igénybe a különböző szolgáltatásokat.
E sorok íróinak szemében a protokoll korántsem a fölösleges dolgok egyike. A gesztusoknak, főhajtásoknak, ünnepi bejelentéseknek, üdvözléseknek igenis megvan a jelentősége, “üzenete”, súlya és rangja. Megvolt ezúttal is, a köszöntőket mondó országos és megyei, helyi vezetők szavai adták meg, ütötték meg az alaphangot, a miniszter szereplését azonban jóval többnek kell tekintenünk, mint protokolláris gesztusnak, ez kétségtelen.
A lényeget azonban, az előzetesben megadott programnyilatkozat szellemében, kétségkívül a szekciókban zajló előadásokban és vitákban kell keresnünk. Ékesen szólnak már maguk a szekcióülések címei, témameghatározásai is, érdemes őket sorravenni. Első szekció: A könyvtár totalitása zalai példákkal; második szekció: A dokumentumtermelő könyvtár; harmadik szekció: A könyvtár mint a kutatómunka infrastruktúrája; negyedik szekció: Könyvtár – munkanélküliség – élethosszig tartó tanulás; ötödik szekció: A tanító könyvtár. Könyvtárhasználat és internethasználat tanítása felnőtteknek, gyerekeknek; hatodik szekció: A könyvtár mint a társadalmi érintkezés csomópontja; hetedik szekció: Orvosi könyvtárak – ma; nyolcadik szekció: A könyvtár mint médiaszereplő. Nehéz lenne újabb, más témákat javasolni, még így utólag is. Úgy hisszük, a címek magukért beszélnek, valóban átfogják a totalitást. Annál is inkább így történt ez, mert az egyes címek, minden telitalálat-voltuk ellenére sem képesek az adott tárgyaknak, tematikáknak egész gazdagságát képviselni, reprezentálni. Hogy mi minden fért bele – mondjuk – a zalai példák elemzésébe, abba az egyszerűnek látszó megfogalmazásba, hogy a könyvtár felfogható és felfogandó – természetesen többek közt – dokumentumtermelő intézménynek is (hol vagyunk már a hajdani értekezletektől, amikor a könyvtár mint kiadó került terítékre! Érdemes lenne egyszer az azonos vagy hasonló témák tágulását, egészen másba átcsapó bővülését néhány korábbi és mai dolgozat minuciózus összevetésével is illusztrálni), hogy miként lehet pertraktálni a könyvtárat és a könyvtári munkát, a könyvtári szolgáltatásokat (vagy azok egy széles sávját) mint a kutatómunka infrastruktúráját (stb., stb., stb.), azt csak azok érzékelhették, akik éppen jelen voltak az adott szekcióüléseken.
Nyilvánvaló, hogy egy-egy téma, egy-egy szekcióülés anyaga vagy akár nem egy előadás is monográfiákra, szakkönyvekre való anyagot tárgyalt, bontott ki, természetesen tömören, vázlatosan, a problémákra, a kérdésekre, az apóriákra koncentrálva, kihívva akár az ellentmondást is, vagy a továbbgondolást serkentve, annak anyagot kínálva. Kiemelni ebből a több mint dús anyagból bármit is igazságtalanság lenne az összes többivel szemben, nem is tesszük, nem is tehetjük ezt. Néhány általános, minden, vagy majdnem minden szekció munkájára jellemző, éppen nem tanulságok nélküli vonást azonban szemügyre vennénk.
Általános elvek és konkrétumok összekapcsolása volt talán a legjellemzőbb a szekciók munkájára. Szólhatott az előadó szárnyas szép szavakkal a legfőbb instanciákról, a legmerészebb absztrakt teóriákról, hitelre csak úgy talált, ha példái “ültek”, ha sikerült (és a legtöbbször sikerült) olyan konkrét intézményeket, eseteket, jelenségeket, problémákat felvonultatnia, amelyekből következett, következtek a felsőbb bölcsességek, amelyek mintegy bizonyító anyagként szolgáltak. De a hangsúlyozottan egyedi-egyszeri témákkal foglalkozóknak is tanácsos volt, szóltak légyen egy adott (kis)könyvtár mindennapjairól, egy adott szolgáltatási, szolgálati ág speciális részproblémáiról (stb.) tapasztalataikat, napi munkájuk algoritmusait felvezetni az átfogóbb összefüggésekig, az absztrakt igazságokig. Ha valaki (ritkán esett meg) nem vagy nem teljességgel végezte el indukció és dedukció egybekapcsolását, megtette ezt helyette a moderátor vagy valamelyik kolléga: kiegészítésként, hangsúlyozásként, a dolog teljessé, kompletté tétele kedvéért.
Az alternatívák felvetésének elővezetésének bősége volt talán a másik legjellemzőbb vonása a szekcióbéli munkálatoknak. Talán egyetlen alkalommal, egyetlen téma kapcsán sem adtak az előadók és a vele társalgók egyetlen, egyedül üdvözítőnek szánt (vagy sejtetett) modellt. Mindenkor arról volt szó, hogy ezt vagy azt (digitalizálást, internetre való oktatást, munkanélküliekkel való bánásmódot, a könyvtárnak mint a társadalmi érintkezés csomópontjaként való kialakítását (stb.) lehet így is, lehet úgy is, lehet amúgy is felfogni, megszervezni, csinálni, ennek ez, annak az, amannak megint más az előnye, hátránya, lehetősége, értéke, “ára”. Alternatívákban, lehetőségekben gondolkodott szinte mindenki. És ez persze folyománya is, előzetese is teória és gyakorlat, általánosság és konkrétum említett együttélésének, egymásra való vonatkoztatottságának. Így, a megközelítésmódok tekintetében is komplexnek, teljesnek, totalitásra törőnek bizonyult a Vándorgyűlés.
Harmadik jellemző vonásként kiemelnénk még a továbbmunkálkodásra való felszólítás jelölt vagy jelöletlen, de mindig érzékelhető jelenlétét. Programot, egész programcsomagokat kínált további megfontolásra, további “kezelésre” a szekcióülések anyaga. Hisz szinte soha, egyik témában sem az “utolsó szót” mondták ki az előadók (ennek már az alternatívák felvillantása is ellene mondott), hanem egy hosszabb munkálkodás jelen fázisát és továbbvitelének szükségességét körvonalazták. Talán nem volt ez megnyugtató mindenki számára, kivált azoknak nem, akik a járt utat a járatlanért el ne hagyd jelszavát vallják, akik tartanak az önálló gondolkodástól, az egyéni, többek közt intellektuális felelősségvállalástól. Lehet, nem is voltak ilyenek jelen a Vándorgyűlésen. Szavukat mindenesetre nem hallatták.
Említettük, hogy számos szakkönyv, számos monográfia anyagát felvonultatták a résztvevők. Ilyen gazdagságról beszámolni – stichwortokban – képtelenség. A 3K egész füzete is kicsinyke lenne a nagyjábóli tartalmi–metodikai vázlathoz. A Vándorgyűlés szinte jelszavakba sűrített üzenetét viszont nem nekünk kell megfogalmaznunk. Megtették azt a résztvevők. Íme:
KILENC FONTOS MONDAT
(a szekciók és a határontúli könyvtárosok ajánlásai
az elnökség számára)
Az információgazdálkodásra képes könyvtár minél előbb és minél inkább térjen át a tudásgazdálkodásra!
A nemzeti kulturális kincs – örökségünk – digitalizálását, országos programokban, régiós központokban, helyi értékeket őrző intézményekben – egységes tartalmi, technikai ajánlások és a szerzői jogok figyelembevételével – kell folytatni.
Az integráció jegyében, az esélyegyenlőséget célul kitűzve, országos szintű összefogás szükséges az egységes nemzeti cikkbibliográfia megvalósításához.
A társadalom középosztályosítási programja, a foglalkoztathatóság érdekében kikerülhetetlen feladat a könyvtári és oktatási rendszer közötti együttműködés hatékony továbbfejlesztése az alapfokú intézményektől a felnőttképzésig.
Az információ- és könyvtárhasználói tudás megalapozásáért, fejlesztéséért az iskolának és a könyvtárnak összehangolt stratégiát kell megvalósítani, úgy, hogy a használói képzés a könyvtárfejlesztési programnak, a köz- és felsőoktatás fejlesztési stratégiájának és a MITS-nek egyaránt eleme legyen.
A könyvtár nemzedékek és korok találkozóhelye, ha kiemelt feladatának tekinti szolgáltatásainak értő közvetítését, s maga is részt vesz – könyvtárosaival együtt – a helyi közéletben, amelyhez megfelelő szellemi, szakmai és működési erőforrásokra van szükség.
Az esélyegyenlőséghez az orvos-egészségügyi szakirodalmi információ ellátásban és szolgáltatásban – működési minimumfeltételek és orvos-egészségügyi könyvtári stratégia szükséges!
Mutassuk meg értékeinket!
A határokon túli magyar könyvtárosok kérik, hogy az MKE vonja be őket a vándorgyűlések tartalmi előkészítésébe, kérjen előadókat a különböző szekciók témakörében!