A (h)őskor könyvtárosai*

Kategória: 2001/ 9

A hőskor az én megfogalmazásomban és korosztályom tagjainak emlékezetében az 1949-cel kezdődő és 1952-vel végződő négy évet jelenti. Azt az időszakot, amikor a modern magyar könyvtárügyben több esemény történt, mint azt megelőzően és utána következően évtizedek alatt. Ez volt a nagy alapítások, “gründolások” korszaka, s ekkor jelent meg hazánkban az első, az egész országra kiterjedő, minden részletében kidolgozott ellátó és gondozó könyvtári rendszer, a körzeti könyvtárak hálózati szisztémája. Igaz ugyan, hogy a gondolat már jóval korábban megszületett, és megalkotója, Sebestyén Géza s a mögötte álló kultuszminisztérium, valamint az ún. szabadművelődés vezető szervei 1946 elején meg is hirdették, de még három évig kellett várni, míg a tervezett intézmények megkapták költségvetési alátámasztásukat, és 1949. április 4-én Veszprémben felavathatták az első körzeti könyvtárat, s fél éven belül még további kilencet. Ám nemcsak a körzeti könyvtári, tehát a falusi könyvtárügyi fejlesztésben történt meg az alapvetés: 1949-ben kezdődött meg a munkahelyi könyvtárak nagyarányú kifejlesztése, a szakszervezeti könyvtárak gyorsabb ütemű kiépítése az üzemekben, és az Iparügyi Minisztérium felszólítására az év végéig 130 műszaki könyvtár is létesült a vállalatoknál. A műszaki kultúra kiterjesztése végett a Technológiai Könyvtár megkezdte vidéki fiókhálózatának kiépítését, kormányrendelet felállította az Országos Dokumentációs Központot, és öt szakmai dokumentációs központ szervezése, illetve munkájának megindítása is megtörtént. Az első referálólapok, lapszemlék megjelenésével általában a dokumentáció feltűnésével olyan kihívás érte a meglévő kevés és nehézkes nagy könyvtár olvasószolgálati, tájékoztató és bibliográfiai munkáját, amelyre a “filosz” könyvtáraknak is meg kellett mozdulniuk: többet vállalni, jobban figyelni a használókra, és szervezetileg megújulni. Elsősorban a nagykönyvtárakra gondolva állították fel a budapesti egyetemen a könyvtári tanszéket, a “könyvtártudományi intézetet”, és indították meg a könyvtárosképzést 1949 márciusában.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ugyanebben az évben, az esztendő kezdetén történt meg az ország első könyvtárának önállóvá válása is, az Országos Széchényi Könyvtár kiemelése a Magyar Nemzeti Múzeum kereteiből. (Zárójelben jegyzem meg, hogy tudomásom szerint még senki sem foglalkozott azzal a különös helyzettel és következményeivel, a társadalom könyvtárképének alakulása szempontjából is meghatározó ténnyel, hogy az országnak addig nem volt egyetlen – státusát tekintve – teljesen autonóm szervezetű és eszközrendszerű országos könyvtára. A nemzeti könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtár, vagy ahogyan korábban nevezték, a Széchényi Országos Könyvtár, 1808 óta nevében is a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára volt, holott 1802-ben Széchényi Ferenc nem múzeumot alapított, hanem könyvtárat, amelyben muzeális tárgynak csak néhány földgömb és a numizmatikai gyűjtemény volt minősíthető. Az igen korszerű szemléletű, Káplány Géza vezette Technológiai Könyvtár – a mai OMIKK elődintézménye – a Technológiai és Anyagvizsgáló Intézet könyvtára volt; az egyetlen, nagyobbfajta pedagógiai könyvtár pedig a Fővárosi Nyilvános Könyvtár – a mai Szabó Ervin Könyvtár – részeként működött. Más, későbbi nagykönyvtárak múzeumi vagy egyetemi keretbe tartoztak – mint ahogyan az akkoriban egyáltalán működő városi könyvtárak is –, lásd a szegedi Somogyi Könyvtár vagy a debreceni Déri Múzeumban lévő városi könyvtár helyzetét. Mindezen könyvtári intézmények ancillaként, alázatos, vagy időnként bátortalanul lázadozó cselédlánykaként szolgálták anyaintézményüket, s önállósodásuk, felszabadulásuk csak az általunk kezdő korszakhatárként tárgyalt 1949-es évben kezdődött. – Napjainkban, sajnos, ismét úgy látszik, hogy a világ ilyen tekintetben nem előre, hanem körbe megyen: újból és mind nagyobb számban alakulnak ki “kenguru”-intézmények: a könyvtárakénál sokkal nagyobb fontosságú “ugróállatok”, egyre több könyvtárral erszényükben, amelyből azok csak meghatározott időben dughatják ki egyre kisebb fejüket. Napjainkban immár egzotikus különlegességnek számít, ha egy-egy városi könyvtár magánjáró állatka maradhat, integrációként címkézve ismét általánossá válik a könyvtárak kengurusítása, bár kissé feldúsítva: a nagy szintetizátor-integrátor művelődésiház-kenguru meleg erszényéből ugyanis immár nem egyedül kandikál ki a könyvtárállatka, hanem olyan testvérekkel szimbiózisban, mint egy-egy óvoda, napközis tábor, netán rezesbanda.

Második zárójeles megjegyzésem: Mi mással, mint a totális rendszerekben tapasztalható irracionalizmussal magyarázható az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1949. novemberi átszervezéséből, amelynek során rengeteg kiváló és tisztességes tudóst löktek ki a tisztes testületből, a könyvtárügynek kifejezetten haszna származott: az Akadémiából és a tudományos intézetekből, valamint a szintén ekkortájt átszervezett egyetemekről eltávolítottak ugyanis a politikailag súlytalannak ítélt könyvtárakban még elhelyezkedhettek. Így kerültek könyvtárba vagy a könyvtárügy vezető intézményeibe – például az Országos Könyvtári Központba – kiváló történészek, nyelvészek, néprajztudósok, jogászok, társadalomtudósok Bibó Istvántól Ferenczy Gézán át Komjáthy Miklósig, Tóth Andrásig, Vargyas Lajosig és – Kosáry Domokosig. S így lett egy kontraszelekciós aktusból – Kövendi Dénes kollégánk elmés kifejezésével élve – jő következményű rekontraszelekció. Zárójel zárva.)

1949-et magunk mögött hagyva nem akarom folytatni a következő évek nagy könyvtári eseményeinek-teljesítményeinek felsorolását, mert akkor a megadott időmben másról sem szólhatnék. Arra sem kívánok részletesen kitérni, hogy a magyar történelem tragikus ellentmondásaként ezek a nagy könyvtári sikerek, teljesítmények az ország sorsának legsötétebb esztendeiben születtek. Összevetésként szembeállíthatnám például a körzeti könyvtárak szervezésének említett sikeres időszakát a Rajk-per, a kivégzések heteivel; a könyvtárügyről szőlő 1952-es Minisztertanácsi Határozat kiadásának és a 3000. népkönyvtár felavatásának napjait a falusi padlások lesöprésének idejével, a Könyvtárellátó felállításának hónapját a vidéki kitelepítések havával, de nem teszem. Noha a történelemkönyvekből gondosan kiírtam a kor minden rémségét-szörnyűségét, ellentételekként pedig a könyvtári krónikákból szakmánk akkori nagy sikereit, most eme dokumentációm bizonyító tényanyagának ismertetése helyett elégedjenek meg a puszta becsület szavammal: Higgyék el nekem, hogy akkor, a legrosszabb korban futotta legjobb formáját a magyar könyvtárügy, ezért a hőskor jelzőre nemcsak a megszépítő időbeli távolsága miatt érdemes! Hogy mások – közülünk, az egykori szereplők közül is – őskornak is szokták titulálni ugyanezt az időszakot, lelkük rajta! Nekik szintén igazuk van. A továbbiakból talán az is kitűnik majd, mennyiben és miért.

Minden rendszerváltozás sajátossága, hogy általa-vele született új világot hirdet, és az előző éra hegycsúcsait is silány homokbuckáknak minősítve-degradálva, végképp el akarja törölni a múltat. A diktatórikus rendszerekre különösen jellemző ez. A miénknek azonban valóban könnyű volt meghaladnia a múltat, a magyar könyvtárügy ugyanis tiszteletreméltó múlttal rendelkező intézményei ellenére is az 1940-es években már valóban egy futóhomokos sivatagi tájhoz volt hasonlítható, amelyben csak itt-ott lehetett felfedezni egy-két oázist, alig csepegő kis forrásokkal. A megülepedett állományú népkönyvtárakat alig használták, s bizonyára igaz tudós kollégánk, Bényei Miklós tanár úr azon adata is, hogy 1940-ben mindössze nyolc városi könyvtár működött az országban. (Ha halkan megkérdezzük, talán azt is elárulja, hogy e számban nem volt-é benne például az 1938-ban visszatért Kassa és az 1940-ben hazakerült Marosvásárhely közkönyvtára? – mert még ezt is lehetségesnek tartjuk az akkori könyvtári viszonyok ismeretében.) A kis létszámú könyvtárosság inkább számíthatott egy vékonyka közgyűjteményi rétegnek, mint önálló szakmának, hivatásnak: a könyvtárak jelentőségét nem rangosította magas rendű jogszabály, nem volt külön könyvtárosi nómenklatúra, többnyire önálló költségvetés sem, nem létezett könyvtárosképzés. (Az egyesületi keretben a harmincas évek végén lebonyolított két híres tanfolyam nem pótolhatta a szisztematikus utánpótlás-nevelés hiányát.) A nagy könyvtárak a kutatóintézetek és az egyetemi tanszékek csekély száma, illetve hiánya miatt tudósképzők voltak: kevésbé a szolgálat műhelyei, sokkal inkább a tudósjelöIti ambíciókat szolgáló műhelyek. A napi munkaidő nemritkán csak négy óra volt, s ennek egy részét is a saját kutatásaira fordíthatta a könyvtáros. Sokan ezzel a lehetőséggel olyannyira visszaéltek, hogy a dokumentumfeltárás és az olvasószolgálat nagyon megsínylette.

Igaz, az alacsony létszámra is lehetett hivatkozni: 1940-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának személyzete mindenkit beleszámítva is csak 73 fő volt, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának – 1935 óta változatlanul mindössze 14 (!), a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárának 18, az Országgyűlési Könyvtárnak 17, a Műegyetemi Könyvtárnak 22, a Fővárosi Pedagógiai Könyvtárnak 16, a Technológiai és Anyagvizsgáló Intézet Káplány Géza vezette könyvtárának pedig csupán 10! Egyedül a Fővárosi Nyilvános Könyvtár (a mai Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár elődintézménye) létszáma haladta meg a százat: a központnak és 12 fiókból álló hálózatának 127 alkalmazottja volt, beleértve természetesen a könyvkötőket és az egyéb, nem könyvtáros beosztásúakat is. A vidéki egyetemi könyvtárak közül az 1935-ös adatok szerint kiemelkedett a Szegedi Tudományegyetem könyvtára 21-es létszámával; a pécsinek 17, a debreceninek csupán 12 munkatársa volt – igaz, hogy Debrecenben a Református Főiskola könyvtárában is csaknem ugyanennyi (11) alkalmazott tevékenykedett. Mindent számítva, a nehezen összekaparható adatokból az derül ki, hogy 1935-ben a tízezer kötetnél nagyobb állományú könyvtárak alkalmazottainak száma országosan 761 volt, 1940-ig azonban ez a szám nem növekedett, hanem csökkent, valószínűleg 700 alá! E helyzetet a vesztett háború, majd az utána következő világrekorder infláció minden bizonnyal tovább rontotta, vagy legalábbis nem javította, az új rendszer kultúrpolitikusai a tervkorszak mámorában tehát ilyen vonatkozásban is jogosan hivatkozhattak látványos javulásra a múlthoz képest: A tudományos és a szakkönyvtárakban 1953 végén már 1601-en dolgoztak (közülük 1073-an könyvtárosi beosztásban), s mivel ugyanebben az időben a közművelődési könyvtárosok száma 400 körül lehetett, a kettő együtt bizonyosan meghaladta a 2000-et. 1949 és 1953 között a létszámnövekedés évi átlagban 250-260 lehetett!

Ehhez a nagyarányú növekedéshez 1949 elején még nem járult semmiféle könyvtárosképzés, tan segédlet, szaksajtó. Sebestyén Gézáék sem válogathattak képzett könyvtárosokban a körzeti könyvtárak szervezésének megkezdésekor. Csak a személyes megismerkedésen alapuló gondos kiválasztás sikerében bízhattak. Sebestyén Géza átkerülve a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumból az Országos Könyvtári Központba, ő vagy az OKK népkönyvtári alosztályának munkatársai személyesen keresték fel a körzeti könyvtár létesítésére kiszemelt településeket és próbáltak alkalmas embereket megnyerni a könyvtár vezetésére. (Minden körzeti könyvtár két könyvtárosból áIlt, az OKK emberei örültek, ha egy-egy gyors látogatásuk alkalmával legalább a vezetőt ki tudták választani a helyi felsőbbségek egyetértésével.) Hogy miként ment végbe a “verbung”, arra egy példa Lipták Pál “beszervezése”, amelyet iIlusztris barátunk megírt a Könyvtári Levelező/lap 1996. évi 2. számában. A kiválasztások végeredménye semmi esetre sem volt rossz, sőt! Az 1949 áprilisa és szeptembere között megnyitott 10 körzeti könyvtár 11 könyvtárosa közül 10-et személyesen ismertem, ezért hátterükről és további pályafutásukról tudok néhány jellemző adatot. Íme:

Eredeti foglalkozásuk szerint tanár, tanító volt 3; levéltáros 1; vármegyei tisztviselő 3; rendőrtiszt (előzőleg postatiszt – mindkét beosztásában oktató), iIletve tűzoltóparancsnok 2; érettségizett fiatal, iIletve festői tehetséggel megáldott ifjú szabósegéd összesen 2.

Nemük szerint: nő 1; férfi 10. Életkoruk szerint: 23–25 éves 3

26–30 éves 4

31–35 éves 1

40–45 éves 2

47 éves 1.

A kiválasztottak további életútja: Valamennyien legalább öt évet töltöttek a pályán. Egész életében könyvtáros maradt: 7. Ha azt számítjuk, hogy a 11 közül az egyik, aki főáIlásban a “közigazgatásilag ideiglenesen egyesített” Abaúj-Torna vármegye főlevéltárnoka volt, s csak ideiglenesen váIlalta a körzeti könyvtár vezetését, a “maradék” 7-es szám az összes 70 százalékát jelenti, tehát a válogatás kiválónak mondható!

Közülük később – hat év múltán – csak egyet váltottak le vezetői állásából, ám nem rossz munkája, hanem erélytelensége miatt, a többi jeles alakja lett a magyar könyvtári világnak. Soroljuk fel őket név szerint is: Nagy Lászlóné Rácz Aranka az Országos Széchényi Könyvtár főosztályvezetőjeként vonult sok évvel később nyugállományba; Lipták Pál, az első Kossuth-díjas könyvtárosunk, aki a legtöbb közművelődési könyvtári újítás kezdeményezője-megvalósítója volt, “civilben” pedig festőművész, valamint egy kvázi néprajzi múzeum összegyűjtője, könyvtárépítész, művészi könyvek tervezője-kiadója és olyan személy, akit meggyőződésem szerint mint írót is meg fogunk ismerni. Továbbá a tragikus véget ért Szőnyi László, a Miskolci Megyei Könyvtár igazgatója és új székházának felépítője, sok kiváló könyvtáros pályára indítója; az 1956 miatt méltatlanul félreállított dr. Kerekes András, a Kaposvári Megyei Könyvtár első vezetője, majd a Székesfehérvári Megyei Könyvtár igazgatóhelyettese; minden bizonnyal még sokan emlékeznek a “morgós” Horváth Gézára, a Tatabányai Megyei Könyvtár alapítójára és építőjére, sok jó vállalkozás kezdeményezőjére, aki igazának tudatában nem habozott megölelni a forró kályhát, ütközni akár országos vezetőemberekkel is. És talán nem felejtették el a szelíd Szöllősy Kálmánt sem: ő a Pécsi Megyei Könyvtár első vezetője, a pécsi városi könyvtári hálózat megalapítója és nyugállományba vonulásáig igazgatója volt – mellesleg szintén íróember…

E személyi kitérő után arra hívom fel a figyelmet, hogy amilyen végtelen gondossággal kidolgozta Sebestyén Géza a körzeti könyvtári rendszert, ugyanolyan precízen kimunkálta könyvtárosainak ki-, illetve továbbképzését is. Mivel tudta, hogy könyvtáros-iskolai háttérrel nem számolhat, a távoktatás egyik formáját tervezte és valósította meg ötven évvel ezelőtt. A körzeti könyvtár megszervezésekor mindegyikük kapott egy kezelési utasítást, amely tulajdonképpen szabályos gyakorlati kézikönyv, vademecum volt. Két kiadásban jelent meg, 1947-ben (amikor még nem léteztek körzeti könyvtárak) Vezérfonalak a körzeti könyvtárak számára címmel 3 füzetben, és 1949-ben Útmutatók a körzeti könyvtárak számára címmel 2 füzetben, az előző – részben javított – kiadásaként. Ezekből mindent kiolvashatott és megtanulhatott a magára hagyott körzeti könyvtáros is arról, mit és hogyan kell tennie. A füzetek és az Országos Könyvtári Központ által megadott irodalom alapján a körzeti könyvtárosnak dolgozatot kellett írnia és konferencián beszámolni a tudásáról, válaszolnia a feltett kérdésekre. Ilyen beszámoItatásra emlékeim és Rácz Aranka emlékezete szerint mindössze egy-két alkalommal került sor. Amikor a Népművelési Minisztérium elragadta a körzeti könyvtárak szervezését a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól, 1949 őszén nemcsak ez az oktatási forma szűnt meg, hanem Sebestyén Géza füzetei sem jutottak el az újabb alapítású körzeti könyvtárakba. (Igaz, van nyoma annak, hogy a Népművelési Minisztérium könyvtári osztálya 1950-ben hasonló “kikérdezést” tervezett a leromlott színvonalú könyvtárosgárda felrázására, de erejéből emlékezetem szerint csak a meghirdetésre futotta, a megvalósításnak mindeddig nem bukkantam nyomára.)

A Sebestyén Géza és munkatársai által kezdeményezett és lebonyolított helyszíni kiválasztás – amelyet az OKK-ban végzett egyéni meghallgatások, “káderezések” egészítettek ki – leginkább a körzeti könyvtárak első emberére irányult, a második emberek felkutatására többnyire már nem futotta a központi erőből. Ez a helyiekre maradván, a legtöbb helyen elodázódott a tanácstalanság, bürokratikus tehetetlenség miatt: az első tíz körzeti könyvtár többségében fél-, háromnegyed évig tartott, amíg sikerült betölteni a szervező-könyvtárosi, akkori hivatalos elnevezése szerint: utazó-könyvtárosi státust. (A harmadik, az adminisztrátori álláshelyről nem is beszélve.) Igaz az is, hogy közben, 1949 szeptemberétől kezdve megváltozott a helyzet az irányításban. Említettem, hogy az új minisztérium, a Népművelési meglehetősen erőszakosan átvette a körzeti könyvtárak szervezését és szervezetét a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz tartozó Országos Könyvtári Központtól, de ez nem történt zökkenők nélkül. Hézagok támadtak a szervezésben, mert az új, a Népkönyvtári Központ, amelynek felállítását szerencsére a könyvtárosként kezdő, de nagyon széles látókörű és igen-igen bölcs emberre, az egykori kisszállási tanítóra, majd bajaszentistváni igazgatóhelyettesre, Sallai Istvánra bízták, igen kevés emberrel kezdte meg működését. Hiába segített a Népkönyvtári Központnak a Népművelési Minisztériumban szintén újonnan felállított könyvtári osztály két-három tagja, erejükből inkább csak a meglévő körzeti könyvtárak ritka, alkalmi meglátogatására és az újabbak szervezésének elindítására futotta, a személyi kérdésekben legfeljebb rögtönzésekre telt erejükből, vagy megpróbáltak a tervezett könyvtáros-tanfolyamokra hagyatkozni. Ezek az 1949 végén indított hathetes (“Máramaros úti”) gyorstalpalók – ezt mondhatom, mert engem is ott képeztek ki perfekt könyvtárossá – csupán arra voltak alkalmasak, hogy a könyvtárosjelöltek általános képességeit és politikai megnyilvánulásait (legalábbis azokat, amelyeket a résztvevők magukról kimutattak-elárultak) a szemináriumvezetők felmérhessék, értékelhessék. A résztvevők többségének alacsony műveltségi színvonala és a tananyag egyoldalúsága miatt itt kezdődött a körzeti, a városi és a szakszervezeti önálló könyvtárak utánpótlásának felhígulása, noha későbbi kiváló könyvtárosokat a Máramarosi út is fel tud mutatni az akkor még kevésbé iskolázottak közül is (pl. Fekete Dezső; Varga Béla, Tóth Ferenc, Kovács Pál). Az ellenpélda Krausz Mátyásé, a Bajai Körzeti Könyvtár 18 éves, frissen érettségizett könyvtárvezetőjéé, aki – noha jő eredménnyel végzett a hathetesen –, könyvtároskodásának háromnegyed éve alatt gondosan visszaküldte a Népkönyvtári Központnak az onnan a könyvekhez kapott valamennyi nyomtatott katalóguscédulát, mert nem tudta – és senkitől meg sem kérdezte –, miért küldi neki ezeket oly makacsul a központ. A körzeti könyvtárakhoz tartozó népkönyvtárak (letéti könyvtárak), vagy ahogy akkor őket nevezték, “alapkönyvtárak” könyvtárosainak kiválasztását szintén pontosan kigondolta a rendszeralkotó. Az elvekről tudomásom szerint Kégli Ferenc dokumentumok alapján fog beszámolni, én itt is csak emlékeimre hagyatkozom.

Mivel a falusi letéti könyvtárosok, népkönyvtárosok – még a nagy községekben tevékenykedők is – 1949-ben és még utána is néhány évig egyetlen fillért sem kaptak munkájukért (a nagyobb községekben 1952–53-ban vezették be az utólagos, negyedévenkénti egyszeri jutalmazásokat), túlzott követelményeket nem lehetett támasztani a falusi könyvtárosokkal szemben. (Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy például 300 kötet már nagy állománynak számított akkoriban, tehát a vele való foglalkozás még belefért az emberek szabad idejébe.) A legtöbb körzeti könyvtár vezetője arra törekedett, hogy az igazi néptanítókat, az egy-két személyes falusi iskolák 40 év feletti igazgatótanítóit nyerje meg könyvtárosnak. A néptanítók a feladat vállalását természetesnek vették, annál inkább is, mivel a könyvtár létét fontosnak tartották, telepítését maguk kezdeményezték. Ám közben az történt, hogy a mindenhatóságra törő hatalom nem bízván az adott faluba belegyökeresedett, véleményformáló néptanítók politikai hajlandóságában, elkezdte őket ide-oda dobálni, idegeneket rakni a helyükbe. Új helyen pedig az a természetes, hogy a jövevény visszahúzódik, csökken a vállaló-vállalkozó kedve. Az elemi iskolák nyolcosztályos általános iskolákká fejlesztése során nőni kezdett az iskolák tantestületének létszáma, az új tanítók többsége pedig a felfejlesztett tanítóképzőkből frissen falura helyezett leány vagy fiatalasszony lett – a beilleszkedés megannyi, kezdeti gondjával. Mint kezdőkre, az igazgató azonnal rájuk osztott minden feladatot, aminek ellátásáért nem adtak pénzt, az úttörőcsapat vezetésétől kezdve a Vöröskereszt titkári teendőinek végzésén át mindenféle beszedett pénzek kezeléséig és – mellesleg – a könyvtárosi munkáig. A következmény: kudarc az egyik részen, kudarcélmény a másik félnél. A falusi könyvtárosok kiválasztásában tehát kezdett eluralkodni a véletlenszerűség: a körzeti könyvtáros örült, ha a falu vezetőivel együtt, vagy nélkülük egyáltalán rá tudta tukmálni valakire a könyvtár kezelését, s örülhetett, ha ez a botcsinálta könyvtáros legalább bevallottan szerette a betűt, s jobb esetben újságolvasó is volt. Hasonlóan alakult a helyzet az üzemi, szakszervezeti, munkahelyi könyvtárakban is, ahol a régi, sokat olvasó, egy bizonyos ismeretkörben némileg tájékozott öreg szakikat mindinkább fel váltották a sokelfoglaltságú, a könyvtárosságot csupán párt- vagy szakszervezeti megbízásból elvállaló ún. “aktívák”, valójában lóti-futi, sehol senki, felelőtlen “könyvtárfelelősök”.

1951 őszén a Népművelési Minisztérium könyvtári osztályvezetőjének, a “gőzhenger” Barabási Rezsőnek rámenősségéből megindult a könyvtárosképzés a Budapesti Pedagógiai Főiskolán. A Cukor utcában lévő, Apáczai Csere János nevét viselő intézményben az első évben esti és levelező tagozatra vették fel a hallgatókat (a következő évben nappali képzés is indult), mégpedig mindenféle iskolai előképzettség megkövetelése nélkül. Tapasztalataim és az élet igazolása szerint a főiskolát eredményesen elvégzők sikeresen pótolták iskolázottságuk hiányát, különösen azok, akik utána elvégezték a bölcsészkar magyar vagy történelem szakját is. Mindez a főiskola jó, gyakorlati tantervének és kitűnő tanárainak volt köszönhető. A könyvtári tanszék vezetőjéről, a méltatlanul teljesen elfeledett Miszti Lászlóról “Misztiánumként” is emlegetett tanintézetben rajta kívül olyan kitűnőségek oktatták a könyvtári ismereteket, mint például Kéki Béla, Dezsényi Béla, Tóth András, Szentmihályi János. A hallgatók gyakorló könyvtárosok voltak, többnyire a körzeti és a városi könyvtárak vezetői, szervezőkönyvtárosok, valamint budapesti szakszervezeti és szakkönyvtárosok, illetve nagykönyvtári beosztott munkatársak. És egy különleges csoport: a könyvtári vezetőszervek szinte teljes tisztikara, sőt, egynek – az Országos Könyvtári Központnak – a hivatal vezetője, a már 40 éven felüli Zalai Zoltán is. A Népművelési Minisztériumból meg Darabos Pálné és Kondor Istvánné, a könyvtári osztály későbbi, 1961 és 1978 közötti vezetője, továbbá Fodor Zoltán, a Népkönyvtári Központból pedig Gaschler Rezső hivatalvezető-helyettes és Rózsa György (a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának későbbi főigazgatója). A következő évben beiratkozott – és kitűnően el is végezte a főiskolát a Könyvbarát-Könyvtáros felelős szerkesztője, Zolnay Vilmos (író), valamint Ubornyák László, a Könyvtárellátó megszervezője és nyugdíjazásáig kiválóan tisztességesen dolgozó, a könyvtárak érdekeit mindig előtérbe helyező vezetője. Néhány évvel ezelőtt az Új Magyar Központi Levéltárban döbbenten olvastam azt a tárgyalási jegyzőkönyvet, amelyből kiderült, hogy egy nagy fontosságú értekezleten a szakma legjobb, vitathatatlan tekintélyű vezetői miként léptek fel – látszólag cáfolhatatlan érvekkel – egyöntetűen e képzési forma ellen, amely valóban meg is szűnt (maga a főiskola szintén) 1955-ben. Bár elméletileg igaza lehetett a szakma agytrösztjének, az élet mást bizonyított: sok, vargabetűs kísérletezgetés után a tapasztalatok alapján kialakult közakarat visszaállíttatta a főiskolai könyvtárosképzést, igaz, csak majd’ két évtizeddel később. Súlyosbította a helyzetet, hogy az 1952 januárjában Újpesten indított öthónapos könyvtárosképző tanfolyamok szintén megszűntek az 1953-as fordulatot, Nagy Imre kormányprogramját követő, nagy kényszertakarékosság következtében. Pedig a szigorú vezető, Dobos Piroska marxistakolostor-jellegű műintézetéből a nagy teljesítményszóródások ellenére is kikerült jő néhány kitűnő könyvtáros…

A hőskorról annak a kevés könyvtárosnak, aki végigélte, és aki ma netán rá emlékezik, szelíd szenilitásában valószínűleg ilyen kulcsmondatok jutnak eszébe: Sokáig jegyre adták az élelmiszereket, mindenki zöld vagy barna lódenkabátban járt, a cipők, kalapok egyenbarnák voltak, állandóan ünnepeltünk: a bölcs vezérek és tanítók, Sztálin és Rákosi elvtárs születésnapját és egyéb, jeles alkalmait, a dicsőséges győzelmeket és a látszólagos vereségeket, amelyekből éppenséggel nagy erőt lehetett meríteni a végső győzelemhez. Továbbá olyan képeket is őrizhet a romló emlékezet, hogy akkoriban minden nagykönyvtárt és központi intézményt férfiak vezettek, olyanok, akik valamennyien az egyesített kommunista pártnak, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) tagjai voltak. Az ezekre emlékezésnek csak az első fele igaz. A valóság árnyaltabb, mint az emlékek egyoldalú ítélete. A nagykönyvtárak vezetői valóban férfiak voltak, de a Népművelési Minisztérium könyvtárosztályának élén az 1949-es megalakulástól kezdve Horváth Vera, egy idős, Moszkvából visszaérkezett emigráns állt 1951 elejéig, amikor is a világbotrányt okozó könyvtári selejtjegyzékek miatt eltávolíttatta onnan a nagyhatalmú ideológiai miniszter, Révai József. Másrészt 1950-től kezdve a körzetikönyvtár-vezetők között is egyre több lett a nő (Makó, Zalaegerszeg, Eger, Székesfehérvár, Pápa, Putnok, Nyíregyháza, Debrecen, Balassagyarmat stb.). A párttagság tekintetében sem egyértelmű a helyzet.

Nálunk a tárgyalt időszakot megelőzően a mindenkori hatalom általában megelégedett a közhivatalnoki lojalitással. Ez a magatartás 1945 után megváltozott. 1946-ban ugyanis a felduzzadt közalkalmazotti réteg csökkentésére végrehajtott létszámleépítést, az ún. B-listázást a Belügyminisztériumot is birtokló Kommunista Párt a baloldal megerősítésére, természetesen elsősorban a saját sorainak feltöltésére kívánta felhasználni. A fenyegetett köztisztviselői értelmiség java része, a finnyásabbak azonban ijedtükben is inkább a szociáldemokraták pártjába léptek be, mások, a népi írókhoz korábban is vonzódók pedig Veres Péter Nemzeti Parasztpártjába. Ez a párt adta 1948-ig a kultusztárca vezetőjét, Keresztury Dezsőt, és 1947-tőI 1949-ig államtitkárát, utána debreceni egyetemi könyvtár-igazgatót, Kovács Mátét, valamint a könyvtárügyekkel foglalkozó osztály vezetőjét, Sebestyén Gézát. Parasztpárti volt – legalábbis egy ideig – az Egyetemi Könyvtár igazgatója, Mátrai László, illetve – amíg létezett a Parasztpárt – a debreceni indulású Kondor Imre, aki 1951-ben a Műegyetemi Könyvtár igazgatója lett; továbbá a Népkönyvtári Központ vezetője, Sallai István, valamint a Népművelési Minisztérium könyvtári osztályának helyettes vezetője, a felvidéki eredetű Kardos Ferenc is. A könyvtárügy nagy szerencséjére ők akkor is bizonyos bántatlanságot élveztek, amikor már az MDP-párttagság előfeltétele volt minden vezetői állás elnyerésének, illetve megtartásának. A szakma másik szerencséje, hogy a két, ún. munkáspárt, a szociáldemokrata és a kommunista kierőszakolt egyesítésekor, 1948-ban a szocdemek közül sok kitűnő ember is átsodródott az új pártba, a Magyar Dolgozók Pártjába, az MDP-be, és így maradhatott meg állásában, vagy válhatott könyvtárvezetővé a hőskorban. Más vezetőket, illetve reménybeli vezetőket munkatársaik vettek rá, vagy – a legenda szerint – Mátrai László beszélt rá a pártba lépésre, nehogy alkalmatlant, “ejtőernyőst” helyezhessenek föléjük, az intézmény élére. Így történhetett meg, hogy 1949 és 1952 között – az MTA Könyvtárának kivételével szakmai szempontból kifejezetten jő gárda állt a nagykönyvtárak élén. A 19 megyei könyvtárt tekintve pedig a jók aránya csaknem 60 százalékra tehető, de e könyvtártípusban a személyi korrekciókra több lehetőség adódott, s ezek a kedvező változások 1956-ig többnyire meg is történtek.

Milyen esélyeik voltak a pártonkívülieknek? Mivel a tárgyalt időszakban a vezetői álláshelyeket ideológiai-hatalmi támaszpontoknak tekintették, betöltőjüket a központi politika képviselőinek, megbízottjainak, tőlük etikettszerűen megkívánták a párttagságot, vagy annak reményét. Az előleget azután többnyire meg kellett váltani. Voltak kivételek is, akik végig kívül tudtak maradni, például a kiváló miskolci igazgató, Szőnyi László. Különleges helyzetüknek azonban velejárója volt az állandó fenyegetettség, zsarolhatóság veszélye a kívülállás miatt: a félelem attól, hogy valakit bármely pillanatban a pártonkívüli vezető helyébe-fejére ültethet a hatalom, a helyi hatalmasok szeszélye. Nem tudom, Szőnyi László tragikus sorsában mennyi része volt a pártonkívülisége okozta tartős stressznek, de bizonyosan volt része. A kívül maradás másik következménye volt az előreléptetés reménytelensége egy bizonyos lépcsőfokon felül, általában a vezetői kategóriába. Ennek a kilátástalanságnak az elviseléséhez – a magam példájából tudom – jő adag derűs alázat szükségeltetett és kiegyensúlyozottsággal párosult nagy-nagy munkabírás: jő lélekkel vállalni minden ún. “négermunkát” az elmaradt magasabb javadalmazás pótlására…

Befejezésül – a tanulságok helyett: Azok, akik személyekről szóló történeteket vártak tőlem, bár néhány nevet említettem, bizonyára csalódtak. Elmaradtak a nagyelmeélű személyi anaIízisek, de a kacajra fakasztó, jópofa sztorik is. A tiszteletre méltó elődök általam összeállított 150-es, majd 100-ra szűkített galériájából nem mertem kiválasztani azt a 10-et sem, akiről itt és most részletesebben is szólni lehetett volna. Nem akartam ugyanis megsérteni a mellőzöttek emlékét. Könnyen szólhattam volna sokkal részletesebben például a közművelődési könyvtárügy alapító atyjáról, Sebestyén Gézáról és megkezdett munkájának folytatójáról, a közművelődési könyvtári gondolkodás iskolateremtő, nagy alakjáról, Sallai Istvánról. Ám a magyar könyvtárügy e fényes csillagpárjával már emlékülések és írások, méltatások tucatjai foglalkoztak és még fognak is foglalkozni.

Beszélhettem volna többet is a nagy egyeztetőről, Kovács Mátéról és azokról, akikkel egyeztetett, akikhez a szakma véleményét, egyszer-másszor a minisztériumétól eltérő nézeteit a szintézis szándékával közvetíthette: Szekeres Pálról és Kondor Istvánnéról, a könyvtárügy későbbi minisztériumi irányítóiról. Szekeres Pálról mint a műszaki könyvtári hálózat kiépítésének 1949-es kezdeményezőjéről sem lett volna szabad hallgatnom, ugyanúgy, mint Lázár Péterről, a magyar dokumentáció, a szakirodalmi tájékoztatás egyik elindítójáról. A két nagy öreg, Kőhalmi Béla, a kallódásnak kitett, államilag összerekvirált szerzetesi és magánkönyvtári vagyon megmentője, valamint Dienes László, a Szabó Ervin Könyvtár második nagy fejlesztési korszakának elindítója és a szakmai színvonal megőrzésének apostola sem maradhatott volna ki a sorból, noha tanácsköztársasági múltjuk miatt ők mostanában egyáltalán nincsenek divatban. Említeni kellett volna az OSZK főigazgatóját, az 1949-ben alapított egyetemi könyvtártudományi intézet – magyarul: tanszék – első vezetőjét, a Magyar Könyvszemle egyik újraindítóját, Varjas Bélát is, akit szintén 1956 miatt távolítottak el a Nemzeti Könyvtár éléről. “Varjas elvtárs nem ismerte el a Kádár-kormányt, a Kádár-kormány nem ismeri el Varjas elvtársat!” – hallottuk annak idején az egykori kormánybiztostól. – Szentmihályi Jánosról és Kéki Béláról pedig színes egyéniségük és az 1951-ben indult könyvtáros-főiskolán játszott szerepük okán is kellett volna bővebben beszélni. Róluk, valamennyiükről azonban szintén emlékülések, folyóirat-tanulmányok szóltak, vagy fognak szólni. Egy emberről, a korszak fő szimulátoráról és saját kifejezésével: enthuziasztájáról (ezt a jelzőt nem magára alkalmazta) senki nem fog érdemei ellenére sem megemlékezni: Barabási Rezsőért soha nem fog szólni a képzeletbeli könyvtári harang! Hiszen a szakma java is úgy emlékszik rá, mint a jobb sorsra érdemes könyvtárosoknak gyermekded kérdéseket feltevő, jellegzetesen félrehajtott fejű behemótra. Pedig ez a Barabási-kép anakronizmus: a hatvanas évek nagybeteg, túlgyógyszerezett emberének fizimiskája, visszavetítve az ötvenes évekre. A félrehajtott fejtartás ugyanis csak következmény volt, a nagydarab ember akkor már nem hallott az egyik fülére. Én, aki 30 éves korában ismertem meg Barabási Rezsőt, sőt dolgoztam is vele, Sallai Istvánnal együtt nagy érdemei szerint becsültem őt, apró gyerrnekdedségein pedig szemérmesen félrefordított fejjel siklottam át. Mert állítom, hogy ez az emberi alkatában óriásbébi, politikai naivitásában, eszmehitében pedig valóságos csecsemő a cselekvés óriása volt, gőzhenger, a magyar könyvtárügy legeredményesebb, azóta sem fölülmúlt és – ezt is határozottan állítom – soha nem is fölülmúlható sikerembere: plánumgyártó, kombinátor, menedzser, és ami különösen ritka e tájon – terveinek eredményes véghezvivője is. Ennek bizonyítására elegendő csak felsorolnom, mi minden fűződik nevéhez:

  • az államilag kötelező létszámnormák kidolgozása;
  • a könyvtári bútortervek (típustervek) kidolgoztatása, a gyártás megszervezése;
  • a budapesti könyvtáros-főiskola megindítása;
  • az első könyvterjesztői-könyvtárosi havi folyóirat, a Könyvbarát megindítása, majd átalakítása tisztán könyvtárügyi szaklappá, A Könyvtárossá;
  • a Könyvtárellátó felállítása;
  • a könyvtári szakirodalom, segédletek megjelentetésének megszervezése állami kiadó keretében (ez egészen a rendszerváltásig működött); – a könyvtári mintakatalógus elkészíttetése és kiadatása;
  • az 1952-es MT-határozat, az első átfogó, magas szintű könyvtárügyi jogszabály megalkotása és kiadatása; ennek keretében a közművelődési hálózatok rendszerbe foglalása, a módszertani irányítás megszervezése; a dokumentáció és a könyvtárügy egyesítésének megkezdése;
  • a kongresszus jellegű első országos könyvtárügyi konferencia megszervezése, ezen végrehajtható és végre is hajtott fontos határozatok hozása (pl. az Országos Könyvtárügyi Tanács felállításáról).

Mindez, az 1951–1953-as rövid időszakban megvalósított teljesítmény kiegészíthető az 1956-os könyvtárügyi tvr. előkészítő munkálatainak megindításával, 1957 után pedig a korszerű fémbútorgyártás elindításával, a könyvtári gördülő állványok, az első tömörraktári szekrények megtervezésével és kiviteleztetésével.Barabási Rezső 51 éves korában, hosszú-hosszú betegség után halt meg, 1972-ben. 1951-ben, amikor a Népművelési Minisztérium könyvtári osztályának élére került, mindössze harmincéves volt; a hőskor imént felsorolt szereplői közül pedig pályájának 1949-es megkezdésekor Lázár Péter szintén 30, Kondor Istvánné és Lipták Pál pedig csak 27. (Ugyanekkor Sebestyén Géza és Sallai István, valamint Varjas Béla még nem érte el a 40 éves kort; Szentmihályi János és Kovács Máté alig lépte át azt, és Szekeres Pál sem volt több 45 évesnél.) Szinte hihetetlen, hogy Barabási és a vele együtt említettek, például Lázár Péter mennyire fiatalon kerülhettek oly fontos szerepekbe, döntési helyzetekbe! Éppen abban a korban jártak, amelyben az infantilizmus még természetesnek számít és nem devianciának, és amely kor a merész jövőképalkotás legtermékenyebb időszaka is. Ekkor még, ha a jó terveket valakik valósággá képesek kovácsolni, minden csoda létrejöhet. Ami meg is történt 1949-től 1952-ig, ezért mertem az időszakot a magyar könyvtárügy hőskorának nevezni.Akkor viszont lehet-e és miért őskornak minősíteni? Lehet bizony! Miért? Hát a fogaskerekekbe hullott-hullajtott porszemek miatt, amelyekről szintén mondottam egyet s mást. Befejezésül hadd idézzek az itt többször emlegetett Lipták Páltól nemrég kapott levélből: “…igazi amatőrök … voltunk valamennyien …– és még rezignáltabban hangzik bölcs barátunk eme szentenciája: “…Könyvtáros bárki lehetett, ma sincsen ez másként…”Mivel az utóbbi időben egyre többet hallok az elhivatottság és a szakmai profizmus helyébe lépő “megélhetési könyvtárosság” terjedéséről, sajnos, igazat kell adnom Lipták Pálnak…

* Elhangzott Kaposváron 2001. július 18-án, a Helyismereti Könyvtárosok Szervezetének VIII. országos tanácskozásán.

Címkék

(1) (1) (1) (1) (12) (1) (2) (2) (3) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (3) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (20) (1) (18) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (1) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (6) (28) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (10) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (4) (1) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (18) (6) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (27) (3) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (8) (3) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (12) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (7) (11) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (2) (11) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (2) (10) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (30) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (33) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (3) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (4) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (6) (15) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (7) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (13) (1) (1) (2) (4) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (38) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (6) (1) (6) (17) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (2) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (4) (1) (3) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (2) (1) (21) (6) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (8) (1) (25) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (18) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (4) (14) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (14) (7) (2) (4) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (5) (1) (1) (1) (1) (2) (22) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (6) (1) (4) (1) (1) (1) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (3) (12) (1) (4) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (17) (4) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (5) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (62) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (4) (1) (11) (10) (3) (1) (1) (3) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (4) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (9) (1) (1) (7) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (42) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (9) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (4) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (8) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (2) (2) (9) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (8) (1) (1) (1) (4) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1)