A millenniumi századforduló: a csábító lehetőségek, az útkeresések és útválasztások kora s egyben az útkeresőké és az útválasztóké. Új lehetőségek – vagy azok illúziói – nyíltak meg a társadalom egésze s annak egyes területei előtt, így a magyar könyvtárügy előtt is, sőt annak még oly szűk mezejét sem hagyták érintetlenül, mint a helytörténeti gyűjtés.

E történeti pillanatban Magyarországon általános volt a meggyőződés, hogy a helytörténeti irodalmat gyűjteni és őrizni kell, de nyitott kérdés volt, hogy milyen formában, milyen intézmény keretében? A múzeum, a levéltár, az iskola és a helyi – városi – könyvtár egyaránt potenciális gyűjtőhelynek mutatkozott. S a könyvtáron belül is – figyelmünket most csak erre, fordítjuk – eltérő külföldi példák álltak a magyar kezdeményezők előtt. Európában – mint azt Bényei Miklós egyik írása felvázolja – a könyvtárak ilyen irányú tevékenységének két eltérő alaptípusa alakult ki: egyrészt a közép-kelet-európai, mely a történeti értékek megőrzésére helyezte a hangsúlyt, tehát helytörténeti jellegű volt, másrészt a nyugati nagyvárosok nyilvános könyvtáraiban, a public librarykben kialakult típus, mely elsősorban a használó polgárok gyakorlati igényeit szolgálta a városra vonatkozó információk nyújtásával, tehát helyismeretet adott. A kérdés, melyre írásom választ keres: a századvég, a millennium Budapestjének könyvtára melyik utat választotta?

A kérdés nem akadémikus, az adott pillanatban mindkét irányultság esélyes, társadalmilag megalapozott volt. Egyfelől Magyarországon, így Budapesten is elevenen élt a 19. század romantikus historizáló szemlélete, mely a társadalom újjászületéséhez elengedhetetlenül fontosnak tartotta a múlttal, “az éji homályban késlekedő régi dicsőséggel” való szembesülést, lett légyen szó akár egy nemzet egészéről, akár egy városról, például a hajdan fényes nemzeti szimbólumként emlegetett, de a 19. század elején már csaknem teljesen elnémetesedett Budáról. E patrióta alapállású, edukatív törekvés mellett ugyanakkor megjelent egy másik, ettől alapjaiban eltérő gyakorlati szükséglet. A 19. század végére a hatalmassá duzzadó metropoliszok élete – így az egyesült Budapesté is – bonyolulttá és nehezen áttekinthetővé vált, s a városvezetésnek, mely korábban csak józan bölcsességet kívánt, részletekbe menő információkra volt szüksége a lakosság egészségügyi, iskolai, szociális helyzetéről, a közellátásról és így tovább. A városegyesítés után jelentkező vezetői igény rövidesen létrehozta Budapesten a maga sajátos információszolgáltató apparátusát, a Fővárosi Statisztikai Hivatalt. E hivatalnak, hogy működni tudjon, gyűjtenie kellett minden olyan szöveges dokumentumot, melyből a városra vonatkozó adatot nyerhetett.

Krónika

1891, Budapest székesfőváros tanácsterme. A jövő évi költségvetést tárgyalják, valaki szóba hozza a (létesítendő) könyvtár ügyét. Felpezsdül a terem. Mindenki tiszteli a könyvtárat – elvileg – és mindenkinek rossz a lelkiismerete: nemrég utasítottak vissza egy jelentős könyvtári alapítványt, Frank Ignác hagyatékát. Mindenki érzi, hogy könyvtárra szükség lenne, de mindenki fél attól, hogy határozott tervvel – s határozott anyagi igényekkel – álljon a tanácsülés elé. Ráadásul könyvek is vannak már, régiek és újak, rendezetlenül. Tohuvabohu, termékeny zűrzavar. A rendező elv hiányzik, egy ember, aki valóban akarja a könyvtárat, és tudja, hogy milyen könyvtárat akar.

Lett ilyen ember. A sors iróniája, hogy nem egy, hanem kettő. A fővárosi könyvtárat ketten kezdték építeni, mint hajdan Róma falait.

Egyfelől Toldy László, a fővárosi levéltár vezetője vállalkozott a könyvtár létrehozására, miközben másfelől Kőrösy József, a Fővárosi Statisztikai Hivatal igazgatója már javában alakította a maga bővülő, könyvtárrá nemesedő gyűjteményét.

Kettős arckép: Toldy László és Kőrösy József

A történet két főszereplője a századvég magyar értelmiségének két tipikus alakja. Talán érdemes portréjuknál a szokásosnál hosszabban elidőzni.

Toldy László a hagyományos nemzeti műveltség iránt elkötelezett családi örökség folytatója. Apja, Toldy Ferenc “a magyar történetírás atyja”, aki élethivatásának a régi magyar irodalom emlékeinek gyűjtését, feldolgozását és népszerűsítését tartja. Gyűjtés, feldolgozás, továbbítás: a könyvtári tevékenységnek is alapműveletei. Toldy Ferenc életművét tekintve: irodalomtörténész, foglalkozását tekintve: könyvtáros.

Toldy László, a fiú a szó klasszikus értelmében konzervatív: a múlt értékeinek tisztelője, lelkes ápolója. Foglalkozása: levéltáros. Szellemi irányultságát jól tükrözik műveinek címei. Pl.: A régi magyarok műveltségének története, Zrínyi Miklós könyvtára, Virág Benedek költészete, Magyarország rnűveltségi állapota az Anjouk korában stb. Toldy szaktudós, aki kiadja 7 kötetben A fővárosi alapítványi oklevelek gyűjteményét, de mindenek előtt népművelő, a szó legnemesebb értelmében. tankönyvek és magyar történeti témájú ismeretterjesztő művek szerzője, a Magyar Ifjúság Lapjának szerkesztője. Ismerve a családi hagyományt és Toldy László beállítottságát, nem lepődhetünk meg aktív érdeklődésén a nálunk ez idő tájt kibontakozó közművelődési könyvtári kezdeményezések iránt. A Budai Könyvtár Egylet tevékenységét, az első korszerű és eredményes budapesti közművelődési könyvtári kísérletet (mely, mellesleg, könyvtártörténetünkben máig nem kapta meg méltó helyét) több cikkében kíséri figyelemmel: S mikor a városi tanács az 1891-es ülés után vállalkozót keres a létesítendő fővárosi könyvtár megszervezésére, Toldy László, mint a Fővárosi Levéltár vezetője, készségesen vállalkozik erre a nagyon is bizonytalan feladatra.

Ha Toldy Lászlóban a magyar századforduló nemzeti-értékkonzervatív értelmiségének tipikus alakjára ismertünk, Kőrösy József a kor másik meghatározó típusát képviseli: az első generációs új, liberális értelmiséget.

Őt nem köti családi hagyomány. Apja zsidó kereskedő volt, tönkrement és vidékre vonult, fiát sógorára, egy fővárosi orvosra bízta, az taníttatta ki az érettségiig. Utána self-made man-ként maga törte az utat magának: kenyerét egy pénzintézetnél, az Első Magyar Biztosító Társaságnál kereste, később elvégezte az egyetemet. A fiatal Kőrösyt – Toldyval ellentétben – nem a humaniórák, az irodalom és a történelem érdeklik, hanem a társadalom jelenének élete, a város lakóinak gazdasága vagy szegénysége, műveltsége, egészségi állapota s ezek egzakt vizsgálatának módszere, a statisztika. Egyre mélyrehatóbb cikkeket, tanulmányokat ír a magyar társadalom kérdéseiről. Felfigyelnek rá, Kémény Zsigmond megbízza a Pesti Napló nemzetgazdasági rovatának vezetésével. 1870-ben meghívják az újonnan szervezett Fővárosi Statisztikai Hivatal élére.

Szerencsés választás volt. Kőrösy felkészültsége, sokoldalú érdeklődése, páratlan alkotóereje 1870 után, az új intézmény élén bontakozott ki a maga teljességében, ekkor vált a századvég kiemelkedő társadalomtudósává.

Helyi gyűjtemény kialakítása – két különböző felfogásban

1892-ben Toldy László hivatalos, de bizonytalan megbízást kapott közigazgatási szakkönyvtár létrehozására. (A “közigazgatási szakkönyvtár” volt a bűvszó, amit hivatalból mindenki használt, de mindenki különbözőképpen értelmezte.) Toldy azonban mást akart. Első lépésként azt javasolta, hogy kiindulási alapként szerezzék be visszamenőleg az MTA összes történelmi kiadványát, “tekintettel e gyűjteménynek városunk történelme szempontjából nagy fontosságára.” Ez az 1892-es indítvány vetetté fel először hivatalos dokumentumként – mint azt Remete László kimutatta – a budapesti várostörténet szempontjából fontos művek gyűjtését. Ez volt a kezdet, a Rubicon, melynek átlépése után néhány évvel, 1896-ban Toldy elérkezettnek látta az időt, hogy részletes és indokolt gyűjtőköri javaslattal álljon elő. A Fővárosi Közlönyben napvilágot látott tervezete három nagy funkcionális egységet nevez meg. A felsorolás sorrendje nem véletlen. Elsőként a Budapestre vonatkozó irodalom teljes körű gyűjtését részletezi, másodikként egy általános gyűjtőkörű közművelődési könyvtár állományának megalapozására tesz óvatos javaslatot, végül – megadva a császárnak ami a császáré – a közigazgatási szakkönyvtárt említi meg.

A helytörténeti gyűjtésre kidolgozott elveit ma is érdemes részletesen idézni. Javaslata szerint gyűjteni kell “minden olyan nyomtatványt, mely Budának, Pestnek, Óbudának történetére vonatkozik, vagyis a városnak földirati, természeti, gazdasági vagy bármi néven nevezendő leírását tartalmazza, akár régibb, akár újabb keletű legyen… a legtágabban értelmezve mindent, ahol e három városról, hacsak mégoly kevés adat fordul is elő, gyűjteményes munkákat, folyóiratokat, hírlapokat, térképeket is.” Figyelemre méltó a patrióta hangvételű indokolás is.

“Ily gyűjtemény külföldön számtalan városban található … még a műveltség alsóbb fokán álló országokban, így pl. Belgrádban is… Fővárosunknak története annyira összeforrt az ország történetével, hogy nagy szolgálatot teszünk még a hazai történeti kutatásnak is.”

Bár Toldy idézett gyűjtőköri javaslatai sohasem kaptak hivatali szentesítést, valójában hat éven keresztül mégis ezen elvek alapján épült az akkor már hivatalosan is fővárosi könyvtárnak nevezett intézmény állománya. 1902-ben, a régi fővárosi könyvtár működésének utolsó évében a Budapestensia néven elkülönített gyűjtemény 1607 kötetet számlált, a teljes állomány egyötödét tette ki.

E pontnál meg kell jegyeznünk, hogy a helyi vonatkozású művek beszerzése és őrzése önmagában nagyon régi jelenség, szinte egyidős magukkal a könyvtárakkal. De a régi fővárosi könyvtár volt az, ahol ez a tevékenység intézményesült: végiggondolt és írásba foglalt elvek alapján elkülönített, sajátosan feltárt és kezelt gyűjtemény működött. Forgalmáról is rendelkezünk adattal: az utolsó évben a Budapestensia 250 kötetét használták a könyvtár olvasói.

A Toldy által vezetett városi könyvtár két alapvető egységből állt: egy általános gyűjtőkörű közművelődési gyűjteményből és egy – a teljesség igényével gyarapított – helyismereti gyűjteményből. Voltaképpen egy mai megyei könyvtár modellje áll előttünk. De nemcsak modell: egy jól működő, nagy forgalmú intézmény is. Hadd jellemezze itt egy rövid idézet Toldy utolsó hivatalos jelentéséből (s mellesleg stílusával jellemezze magát Toldyt is): “És ha valaki megnézi a könyvtár forgalmi statisztikáját, kell, hogy lelke örömmel teljék meg ezen felvirágzáson. Olvasóközönségünk nagy részét a közép- és felsőiskolai ifjúság képezi ugyan, de ezek mellett képviselve van minden foglalkozási ág: papok, írók, tanárok, tanítók, művészek és nem utolsó sorban egyszerű iparosok is.”

A városi hivatalok útvesztőiben sok minden megtörténhet. Az is, hogy egyszerre nem egy, hanem két könyvtár kezd kiépülni. Toldy könyvtárával egy időben, de már azt megelőzően is, Kőrösy József keze nyomán kialakult egy nagyságrendben hasonló, de jellegében eltérő gyűjtemény.

Kőrösy a Fővárosi Statisztikai Hivatalt vezette, melynek feladata a városra vonatkozó adatok összegyűjtése és feltárása volt. Különösen fontosak voltak a városban levő intézmények: ipari és kereskedelmi vállalatok, egészségügyi és oktatási intézmények adatai, s így természetesen ezek forrásai, ezek kiadványai is. Maga Kőrösy társadalomtudósként a világvárossá nőtt főváros életének meghatározóan fontos területeit vizsgálta. Kutatási területeinek főbb irányait jól illusztrálják műveinek címei. Néhány közülük: Pest város halandósága, A gyermekhalálozás Budapesten; A vagyonosság és a foglalkozás befolyása a halálokokra, A pesti építkezések, A pesti elemi iskolák állapotáról, Budapest nemzetiségi állapota. – Kőrösy tehát a főváros életének gyakorlati kérdéseit kutatta a statisztika, illetve az általa hangsúlyozottan nagyra becsült szociológia eszközeivel. (“A XX. században a sociológia a pozitív filozófiának kimagasló tetőpontját képezi” – mondotta.) Munkája adatok és szövegek elemzésére épült.

A korabeli magyar tudományos könyvtárakban a társadalomtudományt a filozófia részének tekintették, és csak elméleti műveit gyűjtötték, Kőrösynek a munkájához azonban másféle könyvtárra volt szüksége, olyanra. mely a teoretikus műveken kívül gyűjti a társadalmi tényeket, információkat tartalmazó szövegeket, ha azok mégoly jelentéktelennek látszó brosúrák is. Magyarországon nem lévén ilyen korszerű értelemben vett társadalomtudományi könyvtár, s különösen olyan nem, amelyik a sajátosan budapesti anyagokkal is rendelkezett volna, Kőrösy József megteremtette ezt a könyvtárat. Egy negyedszázadon át gyarapította gyűjteményét, kisebb részben vásárlással, nagyobbrészt kiterjedt kapcsolatai és a rendszerré fejlesztett kiadványcserék révén. Könyvtára- szemben Toldy heterogén gyűjteményével – homogénjellegű volt, s így jellemezhetjük: törzsanyag a Budapest életéről konkrét információt adó művek teljességre törekvő gyűjteménye, ezt egészítette ki egyrészt a magyar, ill. külföldi kitekintést adó társadalomtudományi anyag, másrészt a társadalomelmélet, a szociológia újabb keletű elméleti irodalma, végül a kutatás módszertani irodalma, mindenekelőtt statisztikaelméleti művek. Együtt volt tehát csírájában egy társadalomtudományi szakkönyvtár, ez azonban Kőrösynél többé-kevésbé megmaradt a városismereti gyűjtemény keretei között.

Kőrösy könyvtára (szemben Toldynak a korabeli közép-kelet-európai modellnek megfelelő gyűjteményével) gyakorlatias szemléletével közelített a public library eszméjéhez, de ha olvasói bázisát tekintjük, távol állt tőle. Kőrösy urbanisztikai gyűjteményét a kutatók szűk köre vette csak igénybe, holott a public library lényege, hogy a szakemberek és az érdeklődő polgárok egyszerre használják.

Krónika

1903. A két párhuzamosan épülő könyvtár nem a végtelenben találkozott, hanem egy nagyon is konkrét ütközési ponton: a város vezetése elhatározta, hogy csak egyetlen, kizárólag közigazgatási könyvtárat finanszíroz a továbbiakban, azt viszont tisztességesen: állandó gyarapítási kerettel és szakképzett könyvtárosok alkalmazásával.

A pillanat sorsfordítóan drámai: most dől el egy évszázadra szóló érvénnyel, hogy milyen lesz a jövendő városi könyvtár karaktere, s azon belül mi lesz a Budapestensia sorsa.

A kezdeményezés lehetősége Toldy és Kőrösy után ismét egy markáns egyéniség kezébe került: Szabó Ervinébe.

A harmadik portré: Szabó Ervin

Szabó Ervint szükségtelen itt bemutatnunk. Nyilvánvaló, hogy a kor két értelmiségi típusa közül mérhetetlenül távol állt Toldy nemzeti-konzervatív világától, s közelebb Kőrösyhez. A “közel” szó szerint is érthető: az egyetemen Kőrösynek a tanítványa volt, ő hívta fel figyelmét a közgazdasági kérdések társadalmi fontosságára s a társadalmi jelenségek egzakt, statisztikai mérésének lehetőségére. Egyetemi szakdolgozatát, mely egyben első publikált műve is, tanára hatására írta. Másrészt Kőrösy – ekkor már idős és betegeskedő ember – az életműve fontos részének tekintett könyvtárát olyan ember kezébe kívánta átadni, akiről feltételezhető volt, hogy az ő szellemiségének megfelelően fogja folytatni e tevékenységet. Ezért esett választása Szabóra.

Természetesen Kőrösy tisztában volt világnézetük lényeges különbségével is. Ő liberális volt és reformer, aki azért érdeklődött behatóan a főváros szociális, egészségügyi, oktatási intézményei iránt, mert meg akarta jobbítani őket. Szabó Ervin szocialista volt és forradalmár, aki elsősorban nem városi intézményekben gondolkodott, hanem a társadalom egészének mozgása, jellege, erőviszonyai érdekelték. “Könyvtárra lefordítva” Kőrösy elsősorban helyismereti-társadalmi gyűjteményben gondolkodott, Szabó Ervin ennél szélesebb körű, átfogó társadalomtudományi könyvtárban.

A gyűjtemény újraalakítása – a harmadik modell

Térjünk vissza a könyvtárra, pontosabban az ekkor bezárt termekben sorsukra váró három különböző funkciójú gyűjteményre. Adva volt:

• egy társadalmi szakkönyvtár – a Kőrös-féle – erős Budapest-centrikus jelleggel, mely magában hordozta egy nagy társadalomtudományi könyvtár csíráit;
• egy általános gyűjtőkörű könyvtár – a Toldy-féle – mely magában hordozta egy közművelődési funkciójú városi könyvtár csíráit;
• egy helytörténeti gyűjtemény Budapestensia néven, mely magában hordozta egy nagy helytörténeti gyűjtemény, sőt azon túlmenőleg, egy történeti jellegű tudományos könyvtár lehetőségét.

Sík mezőben hármas út.

Az események időpontjában fiatal és szélsőségesen radikális Szabó Ervin nem bízik a kor közművelődési intézményeiben, de szilárdul hisz a társadalomtudományban, mely a közvetlen politikai cselekvés transzmisszióján át képes az egész társadalmat újra- és jobbá formálni. Egy pillanatig sem kétséges tehát, hogy a hármas könyvtári örökségből

• a Kőrösy-féle társadalmi gyűjteményt teljes egészében átveszi, hogy egy átfogó társadalomtudományi könyvtárrá fejlessze;
• a Toldy-féle általános gyűjtőkörű, közművelődési jellegű anyagot teljes egészében kiselejtezi, csak néhány kézikönyvtári műnek megkegyelmezve.

• De mi fog történni a Toldy által gyűjtött Budapestensiákkal?

Az 1904-es átvételi jegyzőkönyvből tudjuk, Toldy Budapest gyűjteményét Szabó Ervin lényegében változatlanul átvette. (Toldy katalógusa 1607 budapesti vonatkozású műről tud, Szabó Ervin 1906-os évi jelentésében 1304 munka szerepel.) Szabó tehát örökölt egy gyűjteményt. Mit tett gazdaként?

Ilyen irányú tevékenységében két periódust különböztethetünk meg. Fővárosi könyvtárosságának első szakaszában, a kezdeti 5-6 évben legfőbb ambíciója volt a társadalomtudományi gyűjtemény olyan gazdagítása, hogy az a társadalmi-politikai cselekvéshez szükséges szellemi fegyvertárrá váljék. Ugyanakkor Szabó példásan ügyelt arra is, hogy a fővárosi hivatalából, tisztviselői kötelezettségéből fakadó kötelességeknek is korrektül eleget tegyen. Ezek közé tartozott a helytörténeti gyűjtemény kezelése is. Az átvett gyűjteményt a Toldy által kidolgozott keretek között nemcsak gondosan megőrizte, hanem további gyarapításáról is gondoskodott. A Budapestensia mindezzel együtt mennyiségileg egyre szerényebb viszonylagos helyet foglalt el a növekvő társadalomtudomány mellett. Toldy idejében a “B” aránya az állományban 20% volt, néhány év múlva ez az arány 5%-ra csökkent.

1910 előtt Szabó Ervin attitűdje lényegesen megváltozott. A közvetlen pártpolitikától mind jobban visszavonulva a társadalom megváltoztatásában egyre nagyobb szerepet tulajdonít az áttételesebb szféráknak, a közműveltség, a széleskörű olvasottság elterjedésének. Ennek könyvtári vetületeként fordul figyelme a szélesebb közönségű és funkciójú korszerű nyilvános könyvtár felé. A legjobb pillanatban érkezik Wlassics Gyulának, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa elnökének felszólítása arra, hogy a főváros szervezze meg az első valóban modern, angol-amerikai mintájú közkönyvtárt.

Volt más kívülről jövő tényező is, amely felpuhította a tiszta társadalomtudományi koncepciót: a főváros könyvtárára testált hagyományos könyvgyűjtemények. A Zichy-, a Ballagi-, a Szüry gyűjtemény olyan gazdag történeti anyaggal árasztotta el a könyvtárat, hogy akarva-akaratlanul fel kellett vállalni a történelmi gyűjtőkört is.

1910-et követően Toldy és Kőrösy modellje után egy új könyvtármodell kezd kialakulni: kísérlet a magyar public library megteremtésére, mely valami módon a két előd művének is a szintézise, de más is, több is azoknál: új, szélesebb körű funkciót jelent, s új, sokkal szélesebb körben megcélzott közönséget. Az új modellben a helytörténet/helyismeret is új funkciót kap. Az 1910–14 közötti időszak a Toldy által megálmodott és megalapozott gyűjtemény reneszánsza. Ekkor válik a gyűjtemény önálló szervezeti egységgé, ekkor alakul ki új kezelési rendje és új, a korábbinál összehasonlíthatatlanul mélyebb feltárási módja. Olyan fordulatok ezek, melyek bővebb ismertetést érdemelnének, ha a keretek megengednék, s ha nem adna felmentést az a tény, hogy itt már a szakirodalomban is jól feldolgozott területre értünk.