Beszélgetés Rockenbauer Zoltán kultuszminiszterrel

– Miniszter úr! Egyik szemünk sír, a másik nevet. Kezdjük talán a nevetéssel. Mindannyian, az egész hazai könyvtári–könyvtárosi szakma szívből örül annak, hogy az Ön személyében, tudtunkkal először a magyar történelemben (ám nem a világtörténelemben), egy könyvtáros, egy könyvtárszakot végzett személy foglalhatta el a kulturális tárca bársonyszékét. Miniszterelnökünk volt már könyvtáros [Antall Józsefnek nemcsak könyvtárosi diplomája (is) volt, de dolgozott is a könyvtárban, még a Vadász utcai FSZEK-fiókban is], kultuszminiszter még nem. Mi ebben szakmánk szimbolikus jelentőségű “győzelmét” is ünnepeljük, és persze a szokásosnál is melegebben üdvözöljük Önt új funkciójában. De erről talán később, többet! Amiért a másik szemünk sír, az azért van, mert Ön az egyik legfontosabb interjújában, a Népszabadságnak adottban (2000. febr. 1.), amikor felsorolta a legfontosabb nemzeti intézményeket (idézzük: “Jó tehát, ha van Nemzeti Színház, Nemzeti Múzeum, Nemzeti Galéria, Állami Operaház, Nemzeti Filharmonikusok, és így a magyar kultúra köthető egy-egy intézményhez is”), kihagyta a Nemzeti Könyvtárat. Miért?

– Kifelejtettem volna a könyvtárat? Mentegetőzhetnék könyvtárszakos létemre, hogy a szabónak lyukas a nadrágja, a cipésznek nincs jó cipője. Lehet, hogy a könyvtár olyannyira természetes nekem, hogy egy felsorolásnál már eszembe sem jut? A Széchényi Könyvtárnak már előbb olvasója voltam, miként az a szabályzat szerint lehetséges lett volna: egy diákversenyen való indulás ürügyén korkedvezménnyel iratkoztam be – még a Nemzeti Múzeum-beli épületbe. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba pedig még korábban, elsős gimnazistaként kezdtem el járni. Az első három munkahelyem is könyvtár volt, s tulajdonképpen csak az államtitkári kinevezésemkor adtam fel – kényszerűen – a könyvtárosi állásom a Néprajzi Múzeumban – 1990-től ugyanis hivatalosan fizetés nélküli szabadságomat töltöttem.

– Azt mindannyian tudjuk, Ön is megerősítette az imént, hogy egyik szakja szerint könyvtáros. Persze, lévén a könyvtárosok, mint Ön is tudja, az átlagosnál – per definitionem – tájékozottabbak, sok minden mást is tudunk Önről. Mégis arra kérnénk, beszéljen magáról, könyvtári kötődéseiről, élményeiről, arról, hogy milyen helyet foglal el a könyvtár az Ön tudósi, politikusi és magánemberi világában, világképében!

– Mint említettem, már gimnazista koromban lelkes könyvtárba járó voltam. A katalógusok használatát hamar elsajátítottam, így mindvégig megmaradtam bogarászó típusú könyvtárhasználónak, aki magától szereti megtalálni azt, amit keres. Főiskolás és egyetemista koromban rengeteget ültem olvasótermekben, Budapest minden általános gyűjtőkörű nagykönyvtárának voltam rövidebb-hosszabb ideig beiratkozott olvasója.

A könyvtár másik oldalával párhuzamosan ismerkedtem meg, hiszen 1978-tól 83-ig magyar–könyvtár szakra jártam a nyíregyházi főiskolára, 83-tól pedig könyvtárosként dolgoztam, ettől kezdve egyszerre voltam könyvtáros és olvasó. Az ELTE néprajz szakát egyéni levelezőként, munka mellett végeztem. Első munkahelyemet az egyetem miatt kellett otthagynom, mert főnökeim nem vállalták, hogy munka mellett tanuljak. Hét évig dolgoztam könyvtárosként, s azt mondhatom, a könyvtárosság sokféle formájával kerültem élő kapcsolatba. Háromféle könyvtártípust is próbáltam: közepes méretű közművelődésit, idegen nyelvű, általános gyűjtőkörű nagykönyvtárat és kis szakkönyvtárat. Foglalkoztam kölcsönzéssel, katalógusépítéssel, olvasótermi munkával, tájékoztatással, szakozással – úgyszólván a könyvtárosi munka minden fajtáját megismertem. Leginkább tájékoztatni szerettem, szívesen segítettem szakkatalógus alapján; és legjobban a könyvek polcra való visszaosztását utáltam. Kifejezetten örömet leltem a szakozásban – tanáraim el se hinnék! –, amikor a Néprajzi Múzeum szakkatalógusát rám bízták. Az ETO-rendszer szűknek bizonyult a szakkönyvtár számára. Elődeim még korábban kidolgoztak egy, az ETO-ra épülő, de testre szabott szaktáblázatot, ezt használtuk. Ez idő tájt döbbentem rá, hogy az összes létező nyelv közül a finn áll a legtávolabb a magyartól, mert bármilyen más nyelvű könyvről – francia és angol nyelvismeret alapján – viszonylag hamar megállapítható volt, hogy miről szól, ám a finn nyelvűekkel képtelen voltam boldogulni.

Az elmúlt tíz évben lényegesen kevesebbet jártam könyvtárba, mint korábban. A parlamenti munka kevéssé kedvez az elmélyült olvasásnak, a katalógusokban való kutakodásnak. A számomra szükséges könyveket – így a szakkönyveket is – pedig leginkább megvásároltam. A sajtó pedig a képviselőknek többé kevésbé a rendelkezésükre áll.

– Szakmánk szinte teljes egyöntetűséggel úgy véli, hogy a könyvtárügyben fordulatot hozott a kulturális törvény. Ennek immáron nagy irodalma is van. Ráadásul a törvény a lehető legjobbkor jött. Akkor, amikor a “vadkapitalizmus” lefutása vagy legalábbis visszaszorulása után a megszilárdítás, a valóban polgári Magyarország kialakítására látszott megérni az idő. Ön hogyan látja ezt a kérdést, ezt a helyzetet, milyen trendek kibontakozásában, megerősödésében bízik – a könyvtárügy vonatkozásában?

– Ahhoz, hogy a polgári jelzővel illethessünk egy államot, annak legelőször is biztosítania kell az ún. alapjogokat mindenki számára. A magyar alkotmány tartalmaz ehhez alapvető garanciákat (pl. a művelődéshez való jog, a közérdekű adatok megismerésének joga, a tudományos és művészeti élet szabadságának joga, a nemzeti és etnikai kisebbségek joga saját kultúrájuk ápolására stb.). A kulturális törvény célkitűzései szerint pontosan ezen alapjogok gyakorolhatósága érdekében kívánjuk mindenki számára biztosítani a könyvtárhasználat jogát Magyarországon. Az információs társadalom és a demokratikus jogállam – vagy ha úgy tetszik, a “polgári” állam – működésének egyik alapfeltétele, hogy az információk szabadon áramoljanak, és azok, illetve a könyvtári dokumentumok bárki számára hozzáférhetőek legyenek. Ez az alaptétel a jelenlegi kormányprogramban is hangsúlyosan szerepel. Úgy gondoljuk, hogy a kulturális szolgáltatások elérhetősége nem lehet földrajzi kérdés, ezért felülvizsgáljuk a közgyűjtemények intézményeinek működését és finanszírozását. Szeretnénk ugyanis megteremteni az esélyt mindenki számára, hogy képes legyen élni az információs társadalom lehetőségeivel, s ehhez stabillá kell tennünk a nyilvános könyvtárak rendszerszerű működését. A nyilvános könyvtáraknak – függetlenül attól, hogy ki a fenntartójuk – közvetíteniük kell egymás szolgáltatásait, el kell érnünk, hogy ne az olvasókat küldözgessék, hanem a rendszer tagkönyvtárai képesek legyenek ott és akkor szolgáltatni az információt vagy a dokumentumot, ahol erre az igény felmerült. Végül is számomra teljesen egyértelmű, hogy a törvényben megfogalmazottak teljesítésével mindezen célokat el tudjuk érni.

– Sokan úgy vélik, hogy ma a legfőbb gondok nem éppen anyagiak, pénzügyiek, nem a források szűkössége miatt valók. Ám nagyon sok a szorosabban vett szakmai probléma. Csak néhányat említenénk: a falusi kiskönyvtárak “leszakadása”, roppant nehéz helyzete; az egyetemi könyvtárak (és persze a főiskolaiak) hiányosságai, az, hogy épp a hallgatók igényeit nem képesek európai szinten kielégíteni (míg talán a tudósokét, kutatókét igen); a könyvtárosok presztízsének ún. “helyben járása”, nagyon is szerény (!) volta, stb. De nem mi szeretnénk az ilyesmiket sorolni, arra lennénk kíváncsiak, Ön hogyan látja a problémák mezejét. Mit emelne ki? Miket gondol és miképp orvosolhatónak, mik lennének a “főcsapás” irányai?

– A könyvtárügy vonatkozásában a “főcsapás” irányai közül a tárca szakosztálya által kidolgozott stratégiai fejlesztési terv alapján két feladatot tartok kiemelendőnek. Mindkettő kapcsolódik az előző kérdéséhez is: mind a könyvekhez, folyóiratokhoz, bármilyen könyvtári dokumentumhoz, mind az információhoz való hozzáférés biztosítását. Ehhez egyrészt az országos dokumentum-ellátási rendszert, másrészt a könyvtári-informatikai rendszert kell fejleszteni. Ezzel párhuzamosan át kell tekinteni azokat a központi költségvetési forrásokat is, amelyek az önkormányzatok feladatellátási kötelezettségeihez kapcsolódnak, például a cél- és címzett támogatások elnyerésének feltételeit. Fontos lenne, hogy az önkormányzatok ne csak az iskolák életveszélyes épületeinek felújítására, hanem az ugyanilyen állapotú könyvtárak, művelődési házak rendbetételére is kaphassanak segítséget. Az elérhető központi támogatások felhasználásánál viszont alapkövetelmény kell legyen, hogy a fejlesztés a könyvtári rendszerhez való csatlakozást segítse. Fontos terület a könyvtári szakemberek folyamatos képzése, illetve továbbképzése is, ehhez egészen biztosan jelentős segítséget ad az ez év elején beinduló képzési támogatási program. Ennek keretében különös figyelmet fordítunk a községi könyvtárak szakember-ellátottságának javítására. Közhelynek számít, hogy minden rendszer olyan teljesítményre képes, amilyent a “végpontok” produkálnak. Ezért a könyvtárak esetében a fejlesztési trendek eredményeit elsősorban a községi könyvtárak szolgáltatási minőségén lehet majd lemérni. Azokban a községekben tehát, ahol az önkormányzat kinyilvánítja, hogy könyvtárfenntartással szeretné megoldani kötelezettségét, ott mindenképpen szeretnénk elérni, hogy pár éven belül diplomás szakemberek álljanak rendelkezésre. A felsőoktatási könyvtárak esetében tisztázni kell az alapfeladatok körét, és el kell érnünk, hogy a könyvtári rendszerben betöltött fontos szerepük tükröződjék a fenntartói támogatásokban is. Mind a felsőoktatási könyvtárak, mind az országos szakkönyvtárak meghatározó elemei a könyvtári rendszernek, ezért élveznek kiemelt figyelmet a NKÖM pályázatai esetében. Fontos ágazati feladatnak tekintem az egyházi könyvtárak bevonását is, mind a könyvtárakban dolgozó munkatársakkal való szoros munkakapcsolat, mind a pályázati lehetőségek megteremtése révén. A felsorolt könyvtárak és az önkormányzati könyvtárak együttműködésének kialakítása nem csupán kötelességünk, de közös érdekünk is.

– Régóta vége annak a világnak (hál’ Istennek), amikor a kultuszminisztérium vezényelte a könyvtárügy egészét. Ma az önkormányzati és egyéb autonómiák (pl. egyetemek) egész serege teszi többosztatúvá s többkötődésűvé a könyvtári rendszert, amely azonban mégiscsak rendszer, és csak rendszerként működhet jól, feladataihoz mérten adekvátan. Hogy a könyvtárak miképpen működnek együtt, erről épp az Ön minisztériumának könyvtári osztályvezetője tartott több ízben is előadást, írt róla gyakran. Mi Öntől azt kérdeznénk: hogyan gondolja Ön, miniszter úr, a felső szintű együttműködéseket, kapcsolódásokat a könyvtárügy érdekében. Például a Belügyminisztériummal (ld. önkormányzatiság), a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériummal (ld. vidékfejlesztés), az Oktatási Minisztériummal (ld. felsőoktatás és az iskolai könyvtárak), az Akadémiával (ld. az akadémiai, kutatóintézeti hálózat könyvtárait) stb.

– A könyvtárak együttműködése elsősorban az egyes gyűjtemények tartalmából következhet, a gyűjteményépítés szabályait pedig a fenntartók döntik el. A tárca felelőssége viszont, hogy a fenntartókat ösztönözze a rendszerhez való csatlakozásra. A már említett könyvtárhasználati jog biztosítása érdekében ugyanis nekünk “produkálnunk kell” elegendő nyilvános könyvtárt ahhoz, hogy a polgárok élni tudjanak a törvény adta lehetőséggel. Fontos viszont az is, hogy az egyes speciális feladatokat ellátó – iskolai, honvédségi, orvosi, múzeumi stb. – könyvtárak saját területükön minél magasabb színvonalon legyenek képesek szolgáltatni. Ez az ágazati irányítás felelőssége, amely bizony a kultuszminisztérium feladata a könyvtárügy és a könyvtári tevékenység egészét tekintve, természetesen minden esetben konzultálva és együttműködve a fenntartókkal (minisztériumok, önkormányzatok, egyházak stb.) és a szakmai szervezetekkel.

– Az Ön megnyilatkozásai – biztos lehet benne, hogy nem henye udvariasság mondatja ezt velünk, hisz nyilván voltak már visszacsatolásai – országos figyelmet és visszhangot keltettek, keltenek. Ezúttal azonban kifejezetten a könyvtárosok számára kérnénk Öntől “üzenetet”.

– Krúdy Gyula üzen, én csak őt idézem: “Aki finoman, szépen, nemesen akar élni: még jobb időkben is a könyvek apró betűi mögött kereste az elérhetetlent, napjainkban pedig úgy tűnik fel néha, mintha már csak a régi évszámmal ellátott könyvek belsejében lelné fel az ember mindazt, amit az élettől, az életmódtól igényel…” Ezt 1922-ben írja Krúdy, mindannyiunknak, könyvtárosoknak, olvasóknak egyaránt, s a mondata vége sem érdektelen: “… bármilyen sokba is kerülne egy könyv mellett töltött csöndes délután, orvosság az, amely lelkünket, testünket ápolja”…

– Miniszter úr! Köszönjük a beszélgetést!