Benyomások az egyetemisták olvasáskultúrájáról*

Idén májusban, egy esős szombaton kétszeresen fellélegeztem. Egyrészt azért, mert már régen nem esett, és tudtam, hogy a földek sóvárognak a csapadékért. Másrészt pedig azért, mert – hosszú idő után – ismét levelező, pontosabban másoddiplomás hallgatókat vizsgáztathattam hagyományos tárgyaimból (olvasás- és művészetszociológiából). A vizsgázók jóval fiatalabbak voltak nálam, de mintegy másfél-két évtizeddel idősebbek voltak azoknál a nappalis hallgatóknál, akiket általában tanítok. Megdöbbenve és megkönnyebbülve vettem észre, hogy a kollokválók még azt a XX. századi kulturális övezetet képviselik, amelyből én, a jó hatvanas is táplálkoztam egykor, és amelytől – az egyetemi produktumokat illetően – már kezdtem elszokni. A tanulási és vizsgázási kultúra olajozottabb és lényeglátóbb volt, és az elhangzott író- és művésznevek mögött többnyire jól érzékelhető volt a befogadói tájékozottság fedezete. Nem akarok igazságtalan lenni: levelező vizsgázóimat a mutatósabb és intelligensebb feleletekben nyilván korábbi tanulmányi tapasztalataik is segítették. (Bár első végzettségük meglehetősen tarka képet mutatott: korántsem volt általános a humán iskolázottság.)
Tudom, nem túl szerencsés, ha saját nappali tagozatos hallgatóimra kezdek panaszkodni, azokra a főleg szociológiát tanuló bölcsészhallgatókra, akiknek a szellemi-jellembeli épüléséért magam is felelősséggel tartozom, és akiknek kulturális hiányosságai saját munkám kudarcait is jelzik. De ha már a főiskolások-egyetemisták olvasáskultúrájáról, ennek lehetőség szerinti előremozdításáról vállaltam cikket, nem vonatkoztathatok el annak a mintegy negyed évszázadnak tapasztalati anyagától, amelyre a magyar felsőoktatás különböző terepein és posztjain (főiskolán, egyetemen, doktori iskolán, nappali-levelező-esti oktatásban, óraadóként, főállású és vendégtanárként) tettem szert.
Hogy legyen fogódzónk, valami elindulási pontunk, amelyhez mérhetjük a későbbi benyomásokat (magamét és másokét), hadd idézzem föl a Központi Statisztikai Hivatal 1962-es nagy olvasásvizsgálatának tanulságát: akkor az egyetemi hallgatók aktuális olvasmányainak szerzőlistáját a következő írók vezették: Jókai Mór, Thomas Mann, Lev Tolsztoj, Alexandre Dumas, Móra Ferenc, Németh László, Victor Hugo, Mihail Solohov, Guy de Maupassant, Móricz Zsigmond. (Mit olvasunk? KSH, 1965. 24. p.) Tehát a hegyek akkor még jól láthatók voltak és büszkén uralták a képet. Az évek előrehaladtával azután a csúcsok egyre inkább ködbe vesztek. Mindinkább úgy éreztem, hogy például Tolsztoj Anna Kareninájának emlegetését, amely befogadásszociológiai fejtegetéseim egyik kedvenc példája volt, a hallgatók padsoraiból egyre üvegesebb tekintetek fogadják. Tolsztoj mellé e tekintetben lassan a XIX. század, majd a XX. század első felének magyar klasszikusai is egyre inkább felzárkóztak, különösen Mikszáth Kálmán és Móricz, akiket a fiatalok egyre inkább összekevertek a felvételi vizsgákon. Azután a kilencvenes évek elejétől erősödni kezdett az a benyomásom, hogy egyes olyan XX. századi írók körül, akik még a hatvanas-hetvenes években – a főiskolásokon kívül – a városi, tanultabb olvasóközönség soraiban is – meglehetősen népszerűek voltak (pl. Németh László, Thomas Mann stb.), szintén erősen megritkult a levegő, s hogy a nappali tagozatos hallgatóim (akkortájt ez elsősorban könyvtár szakos hallgatókat jelentett) nem nagyon olvassák, főleg nem nagyon szeretik őket. Amikor megkérdeztem, miért nem, némi vonakodás után azt mondták, hogy azért, mert műveik nehezen bontakoznak ki, hosszúak és unalmasak. Az egyik kollegina kölcsön is adta nekem Ken Follett Katedrális című regényét, amely ugyan szintén hosszú volt, de szerinte jól példázza, hogy manapság hogyan kell jó regényt írni. El is olvastam, hogy közelebb kerüljek hallgatóim ízléséhez. A regényt művelődéstörténeti szempontból nagyon érdekesnek találtam, emberi relációit azonban kietlennek és kegyetlennek. (Felidéződtek bennem Passuth László ugyancsak művelődéstörténeti ihletésű kispolgári bestsellerei, amelyek jórészt diktatúrában születtek ugyan, mégis békésebb, idillibb módon ábrázolták a régmúlt világokat, mint a szabad nyugati demokrácia piaci terméke. Változnak az idők, változnak a bestsellerek is!)
Ahogy teltek-múltak az évek, úgy éreztem, hogy valamiféle kulturális vákuum kezd kialakulni köztem és huszonéves hallgatóim között, és mindig örültem, hogy ha levelezős vagy estis hallgatókkal hozott össze a sors (ők általában szintén könyvtár szakosok voltak): velük jobban szót tudtam érteni. Ami a verseket illeti, már régóta éreztem a műnem presztízsének csökkenését. Nemcsak a felméréseinkből, hanem közvetlen tapasztalataim alapján is. Évtizedek óta van egy szokásom: arra kérem az óra elején a hallgatóimat, hogy nyújtsanak át valami szellemi ajándékot – mondjuk, valami rövid szöveget – a többieknek. Ahogy az évek múltak, megfigyelhető volt a versek fogyása a prózai szövegek javára, végül pedig azoknak a hallgatóknak a vészes megfogyatkozása, akik erre a feladatra egyáltalán vállalkoztak. Múlt ősszel a Dunakanyarból autóztunk haza hatéves unokánkkal, és a feleségem (aki egyébként nem bölcsész végzettségű, de jó magyar tanára volt annak idején) mondani kezdte unokánknak a Toldi estéje nyitó sorait:

Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.

A következő (talán művelődésszociológiai) szemináriumi órámon – kb. 15 fiatal előtt – felolvastam az első két versszakot, és megkérdeztem, ki írta. Nem szívesen részletezném a találgatásokat, de azt el kell árulnom, hogy nem jutottunk el Arany Jánosig. (Az is kiderült egyébként, hogy zömük nem is tanulta a középiskolában a Toldi estéjét.) Mint ahogy a Vojtina ars poeticáját sem, amelyből más alkalommal idéztem fel – a vers címével együtt – néhány sort, és amely “produkciómat” ugyancsak hamvas értetlenség fogadta. No de hát nem csak (XIX. századi) klasszikusokból áll a világ, ezt nekem is be kellett látnom, és közelebb jöttem a mához. Azonban szomorúan tapasztaltam, hogy a néhány évvel ezelőtti helyzethez képest egyre kevesebben ismerik Nagy László nevét, de Örkény Istvánét is, hogy prózaírót is említsek. (Mindkettőjük a művészetszociológia tárgyban kap szerepet: az előbbinek emblematikus versét – Ki viszi át a szerelmet – értékszociológiai szempontból elemezzük, az utóbbinak több művéről készült befogadásvizsgálat.) Pilinszky János és Kányádi Sándor kissé nagyobb ismertségnek örvend, de egyetemünk Pilinszky Jánosról elnevezett előadótermében olvastam már fel olyan Pilinszky-”alapverseket”, amelyeket a száz fős hallgatóság zöme nem ismert. (Mint ahogy legutóbb ugyanott rejtély maradt, hogy Kányádi – Illyés Gyulának ajánlott – Krónikás énekének záró sorai: “potomság / a többit / megírja ha megírja más / zizegni kezd zizegni kezd / a hajdani / a majdani / kukoricás” – materiálisan a segesvári csatatér melletti (feletti) kukoricásra utalnak. Régebben – mondjuk, öt-tíz éve – e nem könnyű kérdésnek azért mindig akadt két-három megfejtője.) És ha valaki azt gondolja, hogy a fiatalok a kortárs irodalom bősz olvasása miatt hanyagolják a régieket, ki kell, hogy ábrándítsam: a sokszor emlegetett mai neveket (Esterházy Péter, Kertész Imre) inkább csak hallomásból ismerik; bár kétségtelen, hogy leginkább e témakörben érhetik az embert kellemes meglepetések: vagy két éve az egyik kislány Varró Dániel Gombfociballada Tandori úrnak című versét olvasta fel óra eleji ajándékként. Végül jobb, ha nem bolygatjuk a társművészetek kérdését: a festészettel, zeneművészettel stb. kapcsolatos ismeretek fogyatékosságait, ezek a művészetszociológiai stúdiumok során külön kérdések nélkül is felettébb nagy számban derülnek ki. (Mondjuk, Giotto nevének kiejtésében egy-egy referátum során.) És ugyancsak ne bolygassuk az internet segítségével készült szemináriumi és szakdolgozatok általános színvonalát, ez – a differenciált írás- és fogalmazási készség, a szerkeszteni- és érvelni-tudás teljesítményeivel együtt – önálló elemzés tárgya lehetne.
No de miért lennének meglepőek ezek a tapasztalatok, amikor Vasy Géza az ELTE magyar szakára jelentkezők olvasáskultúráját már a kilencvenes évek elején nagyon sekélyesnek, és a felvettek szellemi munícióját is rendkívül hiányosnak találta? Íme a hiánylistája: “Az alapművek ismerete, például Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Arany János művei közül egynél-kettőnél többnek az olvasása. A régi magyar irodalom ismerete. (A mai ifjak számára [...] az Ady előtti kor már réginek számít.) Némi világirodalmi tájékozottság. (…) Irodalmi és történelmi, művelődéstörténeti adatismeret. Némi tudás egy-két társművészetről. Memoriterek. Mai folyóiratok ismerete. S mindezek elrendezésének képessége, az összefüggések felismerése.” (Vasy Géza: Olvasatlan olvastatók? In: Olvasásra nevelés és pedagógusképzés. Szerk.: Nagy Attila. Bp., 1994. 16. p.) Hát igen: az én mostani hallgatóimat már azok a tanárok tanítgatták (jól-rosszul) az olvasás szeretetére, akikről Vasy Géza a fenti látleletet adta!
Persze most következhetne egy hosszú gondolatsor olyan fejleményekről, amelyek indokolhatják a tapasztalt jelenségeket: hogy időközben megváltozott az irodalom és a művészetek társadalmi szerepe, mert végre megszűnt a politikával való kényszerházasságuk; hogy paradigmaváltás zajlott le a médiumok, az információközvetítő csatornák világában; hogy megváltozott az emberek értékrendje, életmódja, és – mindezekből adódóan – megváltoztak az olvasási szokások is stb. Ez mind igaz, de a kérdés azért fennmarad: helyes-e, ha a körülöttünk zajló modernizációs folyamatok vonatkozásában elmulasztjuk a “kettős könyvelést”, és csak a pozitívumokat, a technicizáció diadalait, a “haladást” ünnepeljük, az információ-áramlás sebességét és szélességét értékeljük, de mélységét nem; és szemet hunyunk a szellemi-lelki értékvesztés, a haszonelvű elsivárosodás és az elmélyült művészeti élményszerzésre és gondolkodásra való képtelenség egyre szaporodó példái fölött?
Ne feledjük: a réteg, amelynek közegében ezt az értékvesztési folyamat fenti példái elősorakoztak, az a jövendő magyar értelmiség, a saját élményvilágomat illetően annak is a humanóriákhoz, társadalomtudományokhoz közelebb álló része. Vagyis a jövő “olvastatóiról” van szó, az ő olvasáskultúrájukról! És az ő vállukat nyomja még egy másik felelősség is, amelyről eddig még nem esett szó: rajtuk és utódaikon áll vagy bukik, hogy számíthatunk-e ebben az egységesülő világban a magyar nyelvhez kötődő kulturális értékek hosszú távú fennmaradására, vagy a nyelvekre is kiterjedő globalizációs folyamatok a magyarból idővel olyan konyhanyelvet faragnak, amelyet csak az iskolázatlanabb rétegek fognak majd használni, és amely már nem lesz alkalmas differenciáltabb és elvontabb jelentéstartamok közvetítésére. Ezért, amikor 2004 májusában beléptünk az Európai Unióba, Babits szavaival figyelmeztettem hallgatóimat arra, hogy az ő felelősségük immár, és a jövendő magyar értelmiségé, hogy az egyébként oly régóta áhított integrációs folyamatok közepette meg tudják-e őrizni sajátos nyelvünkre épülő irodalmunkat. Ahogy Babits írja: “Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét!” És mindjárt hozzáteszi: “De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék vetni, vagy meggyengíteni!” (Örökkék ég a felhők mögött) Babitsnál együtt volt minden, ami az ideális (ha van ilyen!) kulturális befogadáshoz szükséges: a más kultúrákra való nyitottság, és a saját nemzeti kultúra iránt érzett – elmélyült identitáson alapuló – szeretet és felelősségtudat. Vajon mindez együtt lesz-e az utódokban is? A helyzet ünnepélyességét és drámaiságát két vers felolvasásával igyekeztem kiemelni a hallgatóimnak, ezek a versek voltak hivatottak képviselni mindazon értéket, amit “rájuk bíztam”. Az egyik Berzsenyi Fohászkodás című verse volt; hadd álljon itt első versszaka:

Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

E verset a kommunizmus évtizedei alatt nem tanították, nem csépelték közhelyesre. Most itt áll előttünk a maga borzongató fenségességével, és a modern lélektan szemszögéből is hitelesen. A másik Arany János Vásárban című verse volt, amelyben a paraszti realizmus, a nosztalgikus fájdalom és a himnikus honszeretet hangja együtt szólal meg egy Alföldről jött parasztszekér láttán:

Rég nem látta bizony vidámnak e nyájt,
Minden nyara – új seb – a régire fájt:
De talán most e nagy mezei jószág
Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország.

Az imént egy kivételes alkalomról beszéltem. De mi történik az agy és a szív “porhanyósításának” hétköznapjaiban? Említettem már, hogy az utóbbi években gyakorlatilag elfogytak az önként felolvasók, úgy hogy – szembeszegülve a közömbösség áramlatával – magam váltam felolvasóvá, és a korábban csak alkalomszerű “fellépéseim” után ma már óráról-órára készülök valami szöveggel. (Ez nem is olyan egyszerű, mert egy szemeszterben hat tantárgyam van, és a hallgatóságuk között elég sok az átfedés, vagyis nem olvashatom fel mindenütt ugyanazt.) Ezek között friss olvasmányélmények és évről-évre visszatérő, bizonyos dátumokhoz vagy témákhoz köthető szövegek (versek, rövidebb szépprózák, illetve esszérészletek) egyaránt akadnak. Néhány példát mondanék a visszatérő szövegekre. Halottak napja előtt például rendre előveszem Kányádi másik (Jékely Zoltánnak ajánlott) Krónikás énekét, annak is a végét, a Rilke-adaptációt:

A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt
a messzi égnek kertje hervadozna:
nemet-legyintve hullnak mind halomba.
S a csillagok köréből elbolyongva
Magányba hull a súlyos égi föld.
Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart.
S amott a másik: hullva hull le minden.
De Egyvalaki végtelen szeliden
Minden lehullást a kezében tart.

Karácsony előtt – mások mellett – Lászlóffy Aladár Fohász az emberért és Márai Sándor Mennyből az angyal című verse is sorra szokott kerülni, a húsvétot általában Pilinszky-versekkel vezetem be (Harmadnapon, Piéta, Introitusz), és anyák napja előtt nem mulasztom el – Szerb Antal Száz vers című antológiájából – Georges Duhameltől a Florentin Prunier balladájának felolvasását. Ha kisebbségszociológia elnevezésű tárgyamban az identitástudat különböző rétegeiről (családi, lokális, nemzeti stb.) esik szó, kiváló illusztrációt találok Tamási Áron Szülőföldem című munkájának következő soraiban: “Ilyenformán most már mind együtt vagyunk, akik a család legbelső körében élünk, s mint nehezen áttelelt madarak, úgy bújunk a régi fészekben össze. (…) Ahányan vagyunk, óriási hangszernek a húrozatát adjuk. De még inkább lehet, hogy a nemzet forrásai között kicsi, tiszta forrás vagyunk, melynek vizébe székely tündérek már rengeteg ideje járnak fürödni.” (Mentor Kiadó, 1997. 119. p.) A délvidéki magyarok sorsát tárgyaló szeminárium nem lenne teljes Domokos István Kormányeltörésben című verse, a nyugati magyarságról szóló szeminárium pedig Márai Sándor Halotti beszéde és Cs. Szabó László néhány rövid esszéje nélkül. Az ötvenhatos forradalom ünnepkörének gazdag irodalmi anyagából olyanokat igyekszem válogatni, amelyeket mintha kevésbé szoktak volna idézni, mint például Füst Milán megrendítő vallomását (Zokogni szeretnék), Németh László Emelkedő nemzet, Albert Camus A magyarok vére, Nagy Gáspár és Petri György Nagy Imre-versei stb. Mostani tavaszi szemeszteremet pedig Lázár Ervin Az élet titka című mese-novellájával zártam, erre unokám könyvében leltem rá, és beleszerettem. (Én a szemesztertől, az író viszont az élettől búcsúzott benne…)
Mindez persze csepp a tengerben, ezeknek a felolvasásoknak a hatása – jól tudom – rendkívül korlátozott: a szöveg csak egyszer hangzik el az óra elején (a notórius későn jövők rendre le is késik), a közvetítő csak gyarló tanár, nem előadóművész stb. De az elsődleges cél nem is az előadás magával ragadó ereje lenne, hanem valami olyan fajta makacs jelzés, mint a bányában rekedtek kitartó kopogása: vésd eszedbe, hogy az olyan fajta értékek, amilyet most itt hallasz, nagyon fontosak egy tartalmas, értelmes, harmonikus élet leéléséhez! És vannak olyan élményeim, amelyek azt igazolják, hogy ezeknek a kis akcióknak az értékorientáló szerepe nem teljesen hatástalan. Valamikor a kilencvenes évek derekán történt egyszer (szintén könyvtár szakosok körében), hogy egy kollegina valami kis “trendinek” gondolt, szellemeskedő, de elég lapos szöveget adott elő valami ismeretlen szerzőtől. Megköszöntem neki, majd felolvastam egy Kányádi-verset. Erre ő “ilyet is lehet?” felkiáltással visszakéredzkedett a katedrára, tárcája egyik rekeszéből elővett egy gondosan összehajtogatott papírlapot, és felolvasta róla Kányádi Sándor Valaki jár a fák hegyén című versét. Bevallom, ezt az esetet azóta is pedagógiai pályafutásom nagy pillanatai között tartom számon.
Szubjektív befejezésnek ez talán jó is lenne, de hát szólni kell még legalább egy problémáról, amely nem oldható meg az ismertetett pozitív “partizán-akciókkal”. A felsőoktatásban manapság a nemzetközi egységesítés felé mutató, hatalmas méretű szerkezeti átalakítás folyik. De a nagy tektonikus mozgások között háttérbe szorulnak olyan, egyáltalán nem lényegtelen kérdések, hogy a jövő diplomásai emelt szintű (?) szaktechnikusok legyenek-e vagy értelmiségiek? S ha netán az utóbbi mellett döntünk, milyen pedagógiai, módszertani elképzeléseink vannak a szakinformációkon és a tömegközlési eszközök által közvetített tömegkultúrán túlmenő tudás és műveltség átadásáról? És arról, hogy a felsőoktatásba érkezőket hogyan tanítjuk meg végre a differenciáltabb tartalmú szövegek értő olvasására? Hadd idézzem zárásul egyik tudományegyetemünk fiatal és tehetséges oktatójának a közelmúltban hozzám írt levelét: “Sok szemináriumon a szövegek szóról szóra való értelmezésével töltöm az időmet, s most úgy látom, hogy a szövegértési nehézségek gyökere szóértési problémákból adódik a hallgatóinknál. Csak a közhelyek ismerősek nekik, azokra a nyelvi panelekre gondolkodás nélkül ráismernek, s képesek folytatni, de gyakran nagy nehézségeket jelent visszavezetni őket a szavak jelentéséhez. Lehet, hogy ezért nem tudnak olvasni sem. Szebb napokat kívánok mindnyájunknak!”
 Ez utóbbi jókívánsághoz – némi borongó szkepticizmussal – magam is csatlakozom.

* Ezzel az írással folytatjuk 2007. augusztusi számunkban megkezdett, a fiatalok olvasáskultúrája fejlesztésének lehetőségeiről szóló sorozatunkat.