A fenti címen rendezte meg az MKE idei tavaszi konferenciáját május hatodikán, az ELTE Tanárképző Főiskola Markó utcai épületében. A konferenciát az MKE alelnöke vezette. Bár a rendezvény címét sokan vitatták mind az előadók, mind a hozzászólók részéről, méghozzá több szempontból is, e sorok írója azt kifejezetten jónak és a tárgyra leginkább rámutatónak érezte. Mert miről is volt/van szó? A könyvtári törvény, mint címe is mutatja (törvény a kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről) nem "könyvtári törvény", de és amennyiben mégis az (egyik főrésze a könyvtárról intézkedik), úgy nem általában szól a könyvtárakról, hanem "csak" a nyilvános könyvtári ellátásról beszél. És épp ez a punctum saliens (vagy ahogy újabban ezt a közkeletű szólást magyarítani szokás, az "ugrópont"). Anélkül hogy elébe kívánnánk vágni a konferencia ismertetésének, szólnunk kell az azt megelőző, sőt az azt létrehívó várakozásokról, enyhén ködös, ám annál nagyobb érzelmi-indulati telítettségű elképzelésekről. A törvény – vélik igen sokan – a nyilvános könyvtárakról szól, pontosabban csak róluk. Kihagyta, lekezelte, hosszú távon ellehetetlenítette a nem nyilvános könyvtárakat. Ez utóbbiak mostohagyerekek, és ez a mostohaságuk immáron kodifikáltatott, eleve meglévő hátrányos (ők így érzik) helyzetük meg- és kimerevíttetett, a törvény ellenükre jár. Ez így nem maradhat, ez ellen fel kell emelni a hangot, szólni, sőt kiáltani kell. A konferenciát szervezők jól érzékelték ezt a hangulatot, és, nem lévén hívei az egymás közti morgolódásoknak, vádaskodásoknak, a nem nyilvános peturbánoskodásnak, teret, fórumot biztosítottak a kérdések civilizált, szakszerű, "európai" megvitatásának, a nézetek szabad cseréjének, a konszenzuskeresés praktikus és illendő módozatainak. Ezért és így jött létre a konferencia, valószínűleg az egyik legfontosabb, konferenciákban éppen nem szegény könyvtári közéletünkben. Mintaszerűen alakította ki programját is a szervező alelnök, Balogh Mihály. A törvényért leginkább felelős dr. Skaliczki Judit volt a főelőadó (mindenki tudja, hogy egy törvény sem köthető egyetlen ember nevéhez, mégis szinte minden törvény nevesítve van, ha nem is jogszabályszerűen, de a kollektív tudatban és a történettudományban is, ez a törvény – mármint a könyvtári része – pedig egyértelműen dr. Skaliczki nevéhez kötődött, a könyvtárosi tudatokból immár kitörölhetetlenül, bármennyire szabódik–tiltakozik is dr. Skaliczki, és bármennyi igazsága is van, amikor szakmai konszenzusról szól, munkatársait említi nyomatékosan. Az ő nagyreferátumát a nem nyilvános könyvtárak legfőbb képviselőinek-csoportjainak (régebben azt mondhattuk volna: hálózatainak) vezérképviselői korreferálták, majd ennek az elvben teljes anyagnak a birtokában bontakozott ki a vita. Az elgondolás mintaszerű volt, a tárgynak a leginkább megfelelő, egy kicsiny baki mégis csúszott belé. A korreferátumok készítői nem ismerték Skaliczki dr. előadásának szövegét, így valójában nem korreferáltak, hanem azt olvasták fel, amit odahazai (nem nyilvános könyvtári) környezetükben, hogy ne mondjuk, magányukban megfogalmaztak. Ez persze nem lett volna túl nagy baj, de – nem tudván anticipálni Skaliczki dr. mondandóit – a korreferátumok igen sokszor nyitott kapukat döngettek, azt támadták, aminek semmisségéről Skaliczki dr. hitelesen szólott már, azt kérdezték, amire volt válasz stb. (Persze igen nehéz egy kész előadást az utolsó pillanatban átalakítani. Gyakorlatilag lehetetlen.) De volt haszna is ennek a "mellébeszélésnek", pszeudokorreferálásnak, hisz az "jött ki" az előadókból, aminek ki kellett jönnie, legfőbb bajaikról szóltak nem kellett nézeteiket röptiben módosítaniuk, kivasalniuk.

Skaliczki dr. természetesen tudatában volt annak, hogy milyen konferencián kell főelőadást tartania. Nem stilizált, előadása nem védekező, hanem nagyon is tárgyszerű és józan volt. Epikus merítésű, szép, objektív, tárgyszerű előadás volt, amely nem vitte el a témát az absztrakciók világába, de nem is hagyta a mindennapok kicsinyes kontroverziáinak sarában vergődni. Elsőként ezt az előadást rekapitulálnánk, persze mintegy csak dióhéjban.

Az előadó mindenekelőtt örömének adott hangot. Azt vázolta, hogy a gondokat, problémákat, aggályokat (stb.) mindenkor meg kell beszélni. Csak a kommunikáció teheti láthatóvá, mi is "forog a szőnyegen". E kommunikáció alapszabálya pedig az lehetne az ő javaslata szerint, hogy a szembenálló felek tételezzék fel a másikról, hogy nem kicsinyes indokok-szándékok motiválják. Tételezzük fel a jóakaratot róla, és – legalábbis így induljunk bele a szembesítésbe. E módszertani megfontolás után mondotta el Skaliczki dr., hogy a címet elhibázottnak tartja. A törvényről ugyan lehet beszélni, de az kész, elfogadtatott, érvényes. A követő jogszabályok is hozzá fognak – kényszerűen, kötelezően – illeszkedni. Itt és most arról érdemes beszélni, hol és milyen helye van a nem nyilvános könyvtáraknak a könyvtári rendszerben. Mert e rendszerben van a helyük, sőt igen jelentős, és tévedés azt vélni, hogy a törvény kizárta a nem nyilvános könyvtárakat. Előbb azonban arról érdemes szólni, hogy mit sugall a törvény szelleme, mi volt a törvényalkotók szándéka. Ez pedig, és ez alapvető, az, hogy ma a könyvtári rendszer egy a tényleges érdekeken nyugvó egységes rendszer, méghozzá olyan, amely az együttműködésen alapul. Ennek a bázisnak, ennek a talapzatnak a létrejöttét, szükségszerűségét vázolta azután az előadó, kitűnő és lényeglátó történeti analízis segítségével. Szólt arról, hogy a nyolcvanas években a szaksajtó is, a könyvtárosi köztudalom is zengett (és szinte másról sem zengett) az együttműködésről, a kooperációs körökről, a közös érdekekről stb. A könyvtári tvr. is ettől volt hangos, ám mindennek semmi, de az égvilágon semmi alapja nem volt. Nem volt együttműködés, nem működtek a kooperációs körök, az egész felhőkakukkvárnak bizonyult, nem valósult meg belőle semmi. A tvr. szabályozta kodifikálta az együttműködést, de együttműködés nem volt, nem is lehetett. Nos, mondta Skaliczki Judit, nyilvánvaló, hogy nem az együttműködés szlogenjére, hanem tényleges együttműködésre van szükség. Ez pedig csak érdeken alapulhat. szólt arról is, hogy milyen kaotikus helyzet jellemezte a kilencvenes évek legelejét. A könyvtárügy abszolút bizonytalanságban leledzett. Ez a bizonytalanság persze kvadrált az ország bizonytalanságával, annak része, alrendszere, mintegy albizonytalansága, alkaotikussága volt. Voltak törvények, jogszabályok, amelyekről igen sokan úgy vélték, régóta nem érvényesek, holott hatályban voltak. Persze senki sem tartotta be őket, megszűnt, szünetelt a jogszabályok tisztelete, az ilyesmik legfeljebb a kiskapuk keresésére, ürügyként szolgáltak. Hogy mindez nem a jogállamiság felé mutatott, nyilvánvaló. Valamint az is, hogy kényszerűen egyre nőtt a szakadék a "papírforma" és a valós helyzet közt. Az elbizonytalanodásra mi sem jellemzőbb, mint hogy egy ilyen mondat – a demokratikus társadalom alapintézménye a könyvtár – el sem hangozhatott volna. A könyvtáraknak nem csekély de abszolút semmi érdekérvényesítő szerepe, lehetősége nem volt. (Kit is érdekelt volna az információhoz jutás elvi fontossága, amikor a mindennapi életért kellett küzdeni.) A könyvtárak társadalmi szerepe minimális volt, és természetesen elbizonytalanodott, szinte semmissé vált jövője, jövőképe is. Az OCLC 1989-es New-York-i konferenciáján a fő kérdésre: lesz-e még a jövőben könyvtár?; lesz-e még ilyen intézményre a jövőben szükség? – igen sokan válaszoltak egyértelmű és határozott nem-mel. És minálunk még úgyabb volt a helyzet. Belső és külső tényezők tehát egyaránt azt parancsolták, hogy a mellényt újra kell gombolni. Ki kell(ett) lépni a hagyományos könyvtárkép bűvöletéből (kivált, mivel az egyáltalán nem bizonyult bűvöletesnek) és egészen új típusú útra, utakra kellett lépni. Hisz az akkori konferenciák másról sem szóltak, mint hogy nem működik a könyvtári rendszer. (Ezúttal persze nem a fenntartásról, a pénzről van szó.) Nincsenek központi szolgáltatások, nincsen köteles példány, nincsen... a sor hosszan folytatható. Egyre nőtt a szakadék a nyugati és a magyar könyvtárak között. Információtechnológiailag is, egyébként is. A lemaradás behozhatatlannak tűnt, sok külföldet járt hazai könyvtári vezető vélte úgy, hogy a lemaradás legalábbis harminc–negyven év. Ebben a szituációban, jóllehet a szakmát belső acsarkodások is szaggatták, a pozitív gondolkodásúak előtt nem volt kétséges, hogy "lépni kell". Könyvtári törvényre van szükség, amely alapot és keretet nyújthat a továbblépéshez, a válságból való kilábaláshoz. Nagy szerepe volt az MKE-nek is, az Informatikai és Könyvtári Szövetségnek (akkor Kamara) is abban, hogy megbeszéléseket szerveztek a törvény-előkészítés jegyében. Kicsiny zökkenővel bár, de megerősödött a politikai szándék is ebben a vonatkozásban. Eljött a törvényalkotás ideje. És ebben a szakma teljesen egységes volt. Kerettörvényre van szükség, vélte-tudta mindenki, amely megtölthető azután tartalommal; amely betartható (és persze betartandó) lesz-legyen. A jogállamiság végül is a törvény tiszteletén alapul. De nyilvánvaló volt az is, hogy a törvénynek betarthatónak kell lennie. A terület érdekeit kell hogy képviselje, a terület problémáit, állását kell hogy tükrözze, valamint – persze – azt is, hogy azért volt egy rendszerváltás, egy társadalmi–gazdasági–politikai fordulat. Nem lehet a húsz évvel korábbi, egészen más helyzetből és követelményekből kiindulni, azokhoz igazodni, azokat leképezni. Azt a képet kell a törvénynek meghatároznia, megfogalmaznia, amely a könyvtárak jövőjét jelenti, ami felé mennie kell a könyvtárügynek, ami a könyvtárak küldetését jelenti és fogja jelenteni. Ezt a törvény nagyon határozottan leszögezi, amikor kimondja: az információs társadalom alapintézménye a könyvtár. Valamint azt, hogy a könyvtár(ügy) fejlesztése stratégiai jelentőségű. Ez a két mondat presztízst ad. Egészen más, a régitől eltérő típusú–jellegű–hatékonyságú érdekérvényesítésre ad módot. És ebben érzékelhető, kitapintható a szakmai konszenzus.

Ezt követően Skaliczki Judit arról szólt, sokszorosan dokumentáltan, hogy a törvényben nem könyvtárakról van szó, hanem könyvtári rendszerről. Ezt talán nem lehet elég sokszor hangsúlyozni. A rendszer a kulcsszó. Különösen fontos e tekintetben (is) a törvény 5. §-a. E paragrafus nem egy bekezdéséért harcolni, küzdeni kellett. Éspedig éppen azért, hogy "önök ne maradjanak ki". (Emlékezzünk a punctum saliensre.) Hisz e bekezdésekben fogalmazódik meg az, hogy a törvény hatálya kiterjed a nem nyilvános könyvtárakra is. A törvény épít mindazokra a könyvtárakra, amelyek együttműködő szolgáltatóként kapcsolódnak a rendszerbe. Helyük, tekintélyes helyük van benne. Hisz együttműködő, szolgáltató könyvtárak rendszerét kívánja a törvény megvalósítani és nem izolált könyvtárakról szól. De a könyvtárügy egységét húzza alá az a kormányrendelet is, amely a kultuszminiszter hatáskörét fogalmazza meg. E kormányrendelet 2. §-ának ötödik bekezdése azt fogalmazza meg, hogy a miniszter: ellátja a könyvtári tevékenység és a nyilvános könyvtárak ágazati irányítását. Ez magyarul azt jelenti, hogy ha egy fenntartó könyvtárat tart fenn, és ez a könyvtár működik, akkor a kulturálisminiszter ágazati irányítása alá tartozik. Az egység – jogszabályi szinten tehát adott.

És ezt az egységet explikálta azután Skaliczki Judit, elmondva – egy kedves, Kovács Mátéra utaló, szerető iróniával teli allúzióval –, hogy koncentrikus körökről van szó- Szolgáltatási kapcsolatokban álló könyvtárak rendszeréről. Egy igen széles körről, amelyben a nem nyilvános könyvtárak (is) vannak, és amely könyvtárak szolgáltatnak használóik számára, ám már jóval kevésbé, vagy egyáltalán nem a könyvtári rendszer más tagjai számára. Egy kisebb, de még mindig igen tekintélyes körről, a nyilvános könyvtárak köréről, amelyek ide is, oda is szolgáltatnak, és egy még kisebb körről, az ODR-könyvtárak köréről, amelyeknek törvényben rögzített kötelessége az olyan szolgáltatás, amely a másik két körnek nem. E kötelességeik teljesítése forrásokkal biztosított, ám egyúttal – értelemszerűen – szankcionálható is: Ez a három koncentrikus kör, ez a három egymásra épülő dimenzió szerves, organikus egységet képez. És ebből a rendszerszerű felépítésből következik, hogy miként kell a támogatásokkal bánni. Mivel az az alapelv, hogy feladatokat kell ellátni és nem intézményeket fenntartani, logikusak a következmények. A nem nyilvános könyvtárak esetében a fenntartást a törvény nem teszi kötelezővé. A fenntartó vagy vállalja, hogy fenntartja a könyvtárt, könyvtárakat, vagy sem. De ahol van könyvtár, ahol az működik ("tevékenységet végez"), ott érvényesíthetők a szakmai alapelvek. És ha a fenntartó vállalja, hogy betartja a nyilvános könyvtárakra vonatkozó kritériumokat, akkor könyvtára nyilvános könyvtárrá válik. A rendszer flexibilis: be lehet kerülni a rendszerbe és ki is lehet kerülni belőle. Ha egy könyvtár nem tesz eleget annak a feladatnak, hogy állományát folyamatosan fejleszti, pl. nem gyarapít, akkor kikerül a nyilvános könyvtárak köréből. A cél az, hogy jó (működő) könyvtárak legyenek, és én csak azt mondom – mondta Skaliczki dr. – hogy álvita az, hogy ki nyilvános, és ki nem nyilvános könyvtár.

A támogatások kérdése összetett. Nagyon sok és sokféle támogatás van. Az előadó nem kívánt számokat sorolni, azok úgyis mindig elég bizonytalanok, mondotta. Tény, hogy sok tízmillió forint támogatás van. A nyilvános könyvtárak támogatása beépült a törvénybe, az ODR-könyvtáraké úgyszintén. Persze, nem az alapfeladatok támogatásáról van szó, hanem az azokon túliakéról. A támogatások legfőbb célja, hogy esélyegyenlőség teremtődjön. Hogy a vidéken élő és a pesti könyvtárhasználó esélyei kiegyenlítődjenek. De, tette hozzá, a törvény megszületésének pillanata után azonnal arra gondoltunk, hogy meginduljon és izmosodjon a könyvtári rendszer egészét illető támogatások szisztémája. Tavaly támogattuk az egyházi és a főiskolai könyvtárakat – sok évtizedes lemaradást kellett itt pótolni. A telematikai fejlesztésnek sem csak a városi könyvtárak voltak a prioritásai, hanem a főiskolai könyvtárak is, valamint azok az orvosi könyvtárak, amelyek tényleges szakirodalmi információellátást végeznek. Javaslatokat kértünk a különböző szövetségektől, hogy milyen nem nyilvános könyvtárakat kell támogatni. Hisz nyilvánvaló hogy nem menetelhetünk az információs társadalom felé pl. az iskolai könyvtárak nélkül. Nélkülük egyszerűen nem megy. És így tovább.

A törvény kerettörvény. Lehetőségeket biztosít, valóban kereteket, amelyeket tartalommal kell (valóban kell!) megtölteni. A rendszerben helye van minden jól működő, egymással kooperáló könyvtárnak. És minden könyvtárnak lehetősége van támogatások megszerzésére.

Skaliczki Judit előadása után a nyilvánosságból kizárt (?) könyvtárosi területek képviselői jöttek, korántsem egységes, törvényellenes stratégiákkal, hanem különb-különb-féle problémákkal, egyedi vagy egyetemes, speciális vagy teoretikus gondokkal-megfontolásokkal. A legnagyobb sikert kétségkívül az igazságügyi könyvtárak képviseletében megszólaló Sümeginé Tóth Piroska aratta. Cato mondotta – anno –, hogy ceterum censeo, Cartaginem esse delendam. Legalábbis catoi empházissal szögezte le Sümeginé Tóth Piroska, hogy "ne felejtsük el, mi nem létezünk". Nem létezünk, mondotta, pedig ennyi és ennyi ezer bírót, ügyvédet, tudományos kutatót, joghallgatót, kívülálló érdeklődőt látunk el, ennyi és ennyi – szuperdrága (joggal utalt rá, hogy a jogi könyvek a legdrágábbak manapság a piacon) könyvet és folyóiratot szerzünk be, ennyi és ennyi szolgáltatást végzünk, ennyi és ennyi katalógust (stb.) építünk... Lehet, mondta, hogy Skaliczki Judit örül annak, hogy rózsa van a tövisen, ám mi azt tapasztaljuk inkább, hogy tövis van a rózsa tövén-szárán. Kell-e különbséget tenni nyilvános és nem nyilvános könyvtár között? Vajon nyilvánosabb-e egy határszéli községi könyvtár, mint bármely megye bíróságáé? Hova jutnak, juthatnak el többen? És ami a kulturális örökséget illeti: vajon nem kulturális örökség-é, ami a mi könyvtárainkban fellelhető? És ha része, akkor miért, hogy mi nem pályázhatunk támogatásra? (Ezzel kapcsolatban lásd, amit a szervezés kicsiny bakijáról mondottunk.] Nem kétséges, hogy Sümeginé Tóth Piroska csodás retorikával megfogalmazott előadása azokat is magával ragadta, akik korántsem értettek egyet vele. De az is igaz, hogy neki ártott legtöbbet, hogy Skaliczki dr. előadásának szövegét nem ismerte (ismerhette) a magáé megfogalmazásakor. Ezért érezhették sokan, hogy Vajda Erik, persze sokkal később elhangzó, igen kemény megfogalmazásai elsősorban rajta csattantak. Vajda Erik ugyanis, tárgyilag teljesen igazságosan, hangulatilag azonban talán kíméletlenül, azt mondotta: egy jogszabálytól nem várható el, hogy minden könyvtárfajtát felsoroljon. Az igazságügyi könyvtárak létét senki sem vonta kétségbe (ld. "mi nem létezünk"]. Minden könyvtárat fenntart valaki. Az állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő intézményeket ilyen vagy olyan csatornán keresztül az állam tartja fönn. Nem lehet minden könyvtár fönntartását központi csatornákon keresztül biztosítani, sőt. Valójában a művelődési kormányzat egyedül az OSZK-t tartja fönn.

Voltak azután hozzászólások, vitatkozó, egyetértő, módosító, visszavonó, újrakérdező, tanácskereső, kinyilatkoztató és egyéb hangnemben is bőségesen az előadások elhangzása után. Vajda Erik roppant tömör hozzászólására már utaltunk. Ő mondta azt is, előre jelezve, hogy ezúttal – kivételesen – népszerűtlen kívánna lenni (ez persze derültséget keltett, joggal). Nos, Vajda Erik epigrammatikusan tömör volt. Megkérdezte: miért a nyilvánosság kritériumától kell függővé tenni a támogatási rendszert? Formai ok, mondta, lényegtelen ok, de – többek közt azért is, mert ez az egész világon így van. Csak a – boldogult – szocializmus volt e tekintetben kivétel. Ennek ez a rendje és módja. Kár ellene rugódzni. Elsősorban azt a könyvtári kört kell támogatásban részesíteni, amely kör a lakosság túlnyomó többségének könyvtári igényeit kielégíti. A támogatásra fordítható összegeket pedig kár (és értelmetlen) még jobban szétszórni.

A hosszú és – talán túlontúl is hosszas – vitát Skaliczki Judit válasza zárta. Nem igazán sok mondandója maradt a NKÖM Könyvtári Osztálya vezetőjének. És ez így volt jó. Utalnia kellett csak, mondjuk Balogh Margit, az MKE Műszaki Szekciójának elnöke szavaira, aki a fenntartókkal kapcsolatos kötelező harcra hívott fel, utalnia Vajda Erikre, aki kimondta, a fenntartó szerepét a minisztérium (a NKÖM) nem tudja, sót nem is akarhatja átvállalni, utalnia arra, hogy a fenntartó dolga az, hogy fenntartsa a könyvtárat. Ha ó nem tartja fenn, senki más nem teheti ezt. Ha viszont fenntartja, akkor a szakmai kritériumok számon kérhetők rajta. – Könyvtár-politikailag nem csak szükséges, hanem igen fontos konferencia volt.